2008. július 31., csütörtök

Utazás nagy Kínában 14. rész


Guilin hídjai

Visszaemlékezve Kínában tett utazásunkra, ha a legszebb várost kellene megneveznem biztosan Guilint választanám. Nagyon sok szép helyen jártunk, sok nevezetességet megnéztünk, de hangulatában ez a város mindegyiket felülmúlta. Akár nappal sétálgattunk, akár az esti kivilágítás mellett, minden sarkon újabb-és újabb látnivalóba botlottunk.

A város hangulatát alapvetően a folyók és a hegyek határozták meg. A Li folyó mentén a város területén is számos hegy emelkedett, melyek tetején kilátók és szentélyek csábították a látogatókat. A városban kanyargó folyókon pompás hidak íveltek át. Majd mindegyik folyón sétahajók tucatjai közlekedtek, teli városnéző emberekkel. A legfőbb látnivaló azonban a városközpontban lévő tó közepén álló ikerdagoba volt, amelyek akár éjjel, akár nappal mély benyomást tettek az emberre. A 12. részben már bemutattam az esti Guilint, most a városban töltött utolsó napot idézem fel néhány kép erejéig.

Az Üveghíd nappal

A szállodában elköltött reggeli után elintéztük a kijelentkezést, majd elindultunk a belváros irányába. Sajnos elég borús volt az idő, mint ahogy a képeken is látszik, és néha az eső is csepergett. De ez nem vette a kedvünket, hiszen az esti benyomások alapján rengeteg látnivaló várt ránk, és az utolsó Guilinben töltött napot igyekeztünk jól kihasználni.

Különösen a két ikerdagoba mozgatta meg a fantáziánkat, mert tudtuk, hogy a kis szigeteken álló két templomot víz alatti átjáró köti össze. A belépésért 35 Yuant kértek.A kisebbik ezüst dagobához, amely a Hold dagoba nevet viseli, (a képen jobbra) egy hídon át lehet bejutni. Eléggé kimelegedtünk, mire a legfelső szintre felértünk. ahonnét a párás idő ellenére remek kilátás nyílt a környékre. Minden szinten kilátóterasz futott kö, és a szemben lévő aranyszínben ragyogó Nap dagobára.

A Nap és Hold dagoba

Miután alaposan körülnéztünk, lelépcsőztünk a bejárathoz, majd még egy szintet mentünk lefelé, ahonnét az átjáró nyílt a másik templomhoz. Az átjáró két oldalán végig lótuszliliom formájú mécsesek világítottak.

A két dagoba közötti víz alatti folyosó

Ahogy átértünk a tó alatt a másik templomhoz, egy liftet pillantottunk meg. Úgy gondoltuk, hogy engedélyezünk magunknak egy kis kényelmet, és lifttel mentünk fel a legfelső szintre. Itt is minden szinten kilátóterasz futott körbe.

A Hold dagoba felülfől

Készítettünk néhány fényképet, és már majdnem elindultunk lefelé, amikor kellemes zene ütötte meg a fülünket. Kutattuk, hogy merről jöhet a hang, amikor a lift mögött egy vaslépcsőt pillantottunk meg. Felkapaszkodunk rajta, és egy szentélyt találtunk két szinttel feljebb.

Buddhista szentély a Nap dagoba tetején

A szentélyben egy arany színű Buddha szobor volt, és két érdekes márványlapba faragott lábnyom, rajta mindenféle jelekkel. Mivel nem sikerült kideríteni, hogy kié a lábnyom, elneveztük Buddha lábnyomának. (Ha valakinek van más információja róla, a megjegyzés rovatban közzéteheti.)

Buddha lábnyoma?

Az ikerdagobákban tett látogatásunkat követően egy rövid sétával elértük a Guilin jelképének számító Elefántormány-hegyet. A legenda szerint a városon átvonuló császári karaván egyik elefántja megbetegedett, ezért magára hagyták. Egy idős házaspár gondozta az állatot, aki miután meggyógyult, ragaszkodott megmentőihez, és nem volt hajlandó visszatérni a karavánhoz. A feldühődött császár megölette az állatot, amint az a folyóparton ivott, egy kardot döfetett a hátába. Ekkor az állat kővé változott.

Az Elefántormány-hegy

Távolról a hegy egy folyóból ivó elefántra emlékeztet, amint orrát a vízbe lógatja. A hegy tetején emelt kis szentély pedig mintha az elefánt hátából kiálló kard lenne. A folyó feletti sétányon végigsétálva próbáltunk meg néhány képet készíteni a hegyről, de olyan sürün beültették magasra növő fákkal, hogy még egy apró lukat sem sikerült találni, ahonnét rálátás lett volna a helyre. Igy kénytelenek voltunk újabb 35 Yuanért belépőjegyet váltani, hogy végre megpillanthassuk az elefánt formájuú sziklát a folyó egyik kanyarulatánál. Átsétáltunk az egyik holtági hídon majd az lépcsőn felkocogtunk a hegy tetején lévő szentélyhez. A kilátás ugyan megérte a fáradozást, de a szentély elég régóta zárva lehetett - a romos állapotából erre következtettünk. Egy másik úton lesétáltunk a folyóhoz egészen az elefánt ormányáig. Készítettünk néhány képet, amint a víz körülöleli a sziklát, majd körbesétáltuk a parkot.

A nap hátralévő részében Guilin hidjaiban gyönyörködtünk.

Elég sok időt töltöttünk a nézelődéssel, ezért a ebéd-vacsora elköltésére elég kevés időnk maradt. A szállodába vezető úton beültünk egy helyiek által kedvelt étterembe. Mint később kiderült, nagyon rossz döntés volt, mert itt sikerült egész utazásunk legrosszabb ételét nem megenni, hanem otthagyni.

Volt angol nyelvű étlap, ezért én egy sült babot rendeltem. Húst még mindig nem ettem, tartva attól, hogy esetleg kutya is kerül bele. Az étlap angol nyelvű volt, de mint később kiderült, a fordítás nem igazán sikerült. Így sült bab helyett egy fehér trutyiban úszó barnás húst kaptam. Nagy nehezen elmagyaráztam, hogy a bab az zöldség és én nem ezt rendeltem. Végül kaptam párolt cukorborsót, ami rizzsel elfogyasztva nagyon finom volt.

A férjem még ennél is rosszabbul járt. Ő már korábban kacérkodott a gondolattal, hogy megkóstol egy hot pot-ot. Ez ugy néz ki, hogy egy álványos vokban hozzák ki az ételt, félig készen, alatta ég a tűz és pálcikával kavargatja az ember és válogat jobbnál jobb falatok között. Messzíről legalábbis úgy tűnik a dolog. A valóság azonban teljesen más. A mi csirke hot potunkban legfeljebb néhány zöldség volt ehető. A csirke csontos részeit (láb, nyak, fej, hát)abárddal apró darabokra vágták és beleszorták a zöldségek közé, amit összesütöttek. Az egész csak felaprított csont volt, hús egy falat sem. Egy darabig próbálkoztunk vele, de be kellett látni, hogy ez a csontszilánkos vacak teljesen ehetetlen.

Megosztoztunk a zöldborsón és a rizsen majd éhesen távoztunk. A szállodába menet kénytelenek voltunk néhány csirke-saslikot venni, hogy mégsem éhesen induljunk a hosszú útnak.

Este 7 órakor indult a buszunk Hong Kongba egy speciális éjszakai busszal, amelyen az ülések helyén ágyak voltak kialakítva. A közel 17 órás utazás szörnyűségeiről a következő irásban számolok be.






2008. július 24., csütörtök

Utazás nagy Kínában 13. rész


Hajókirándulás a Li folyón

Mielőtt a folyón tett kirándulásunkról írnék, egy kellemes kötelességnek is eleget kell, hogy tegyek. Nagyon kedves barátunk GyulaJ nyaralásunk alatt jópofa üzeneteket szokott küldeni. Most éppen az utazásunk idejére esett a névnapom, így az első üzenet jókívánságokról szólt. Később megkért, hogy vigyek neki „cipős levest, és megesz pálcikát”, Ezen nagyon jót nevettünk, és az első alkalommal beszereztünk egy pár evőpálcát, amit azóta is őrizgetek, mert még nem volt alkalmam átadni.

Az Internettel elég nehezen boldogultunk. Guiyangban sikerült felkutatnunk egy jól álcázott Internet szalont, ahonnét hosszabb üzenetet is tudtam küldeni a barátaimnak. Mivel a kínai neveknek többfajta átirata is előfordul, Guilin folyóját esetenként Linek, máskor Lenek írják. Gyulának megírtam, hogy hajózni fogunk a Le folyón, amit ő azonnal lefolyónak értett.

Reggel korán keltünk, hogy reggelizni is maradjon időnk. A szálloda éttermében igazi kínai ételeket kínáltak. A szokásos reggelik közül szinte semmi sem szerepelt a palettán. Sem péksütemény, sem kenyér nem volt, ellenben lehetett választani különféle húsos ételeket, rizst, tésztát, párolt és sült zöldségeket. Mivel eléggé vacakolt a gyomrom, nem igazán találtam fogam alá valót. Jobban örültem volna néhány kiflinek vagy zsömlének.

A transzfer busz, ami a hajóállomásra vitt, pontosan reggel 8-kor érkezett. Kétfajta hajóra lehetett befizetni, turista hajóra, ahol angol nyelvű idegenvezetés volt, és kínai hajóra, ahol csak kínai kísérők voltak. Mivel a kettő között igen lényeges volt az árkülönbség, konkrétan a kínai hajó fele annyiba került, mint a turista hajó a kínaira fizettünk be. Már úgyis megszoktuk, hogy kínaiakkal vagyunk körülvéve. A hajóról meg úgyis ugyanazt fogjuk látni.

Még öt vagy hat szállodánál vettünk fel utasokat, majd kb. fél óra múlva kiértünk a kikötőbe. Mielőtt felszálltunk volna a hajóra, még bekísértek egy olyan jáde üzletbe, amilyet a Nagy Falhoz tett kirándulásunk során is láttunk. Megfigyeltük, hogy a kínaiak többsége vásárolt valami apróságot. Tettünk egy gyors kört, majd elindultunk a hajókhoz. Kísérőnk különböző színű matricát ragasztott a pólónkra, majd szinte minden családot más-más hajóra terelt fel. Üdvözlésképpen mindenki elé letettek egy-egy csészét, majd hoztak egy teáskanna forró vizet. Ezen már meg sem lepődtünk. Szerencsére volt büfé, ahol hideg üdítőt is lehetett kapni.

Ahogy elindult a hajó, csodás kép tárult a szemünk elé. Különleges sziklaformák tették változatossá a tájat. Egyesek egészen közel a folyó mellett emelkedtek, mások kissé távolabb nyújtottak festői hátteret. Minden hegyhez valami legenda fűződött, mindegyik ábrázolt valamit, vagy hasonlított valamire. Volt, amelyik egy égre mutató ujjra emlékeztetett, egy másik hegy egy nagy fülű nyúlra hasonlított. Volt, amelyik csak egy gyönyörű hegy volt a folyó mentén. Felmentünk a fedélzetre, és onnan néztük a tájat.
Előttünk és mögöttük tucatnyi kirándulókkal teli hajó úszott a folyón. Guilintől Yangshuoig kb. 5 óráig tart az út. Út közben a háromszáz méter magas hegyek között kisebb-nagyobb településeket láttunk. A falvak férfi lakói többnyire bambuszból készült tutajokon horgásztak, a nők pedig csoportokba verődve ruhát mostak a folyóban. A falvak közelében vizibivalyok legelésztek, vagy dagonyáztak a sekély vízben.
Dél körül ebédet szolgáltak fel, ami a pocsék kategóriába tartozott. Kezdtünk hozzászokni ahhoz, hogy vagy nagyon finomat ettünk, vagy teljesen ehetetlent. Ez az ebéd az utóbbi kategóriába tartozott. Minden asztalra letettek egy nagy tál rizst, amiből korlátlanul lehetett szedni. Ehhez mindenki kapott egy vegyes hidegtálat, amiben volt némi kihűlt tojásrántotta, 3-4 fajta csíkokra vágott zöldség, amiből az uborkát és a sárgarépát sikerült beazonosítani, a másik kettő talán vízi gesztenye, és valami retekféle volt. Mindehhez hozzákevertek némi hm enyhén megbarnult felkockázott szalámit. Hát ebből nem kértünk, ezért inkább magában ettük a rizst és kezdtük megérteni, hogy miért került kétszer annyiba a turista hajó, mint a kínai. Asztaltársaink viszonyt mindent felfaltak az utolsó falatig. Ők nem voltak olyan finnyásak, mint mi. Annak ellenére, hogy nem értettük egymást, jól összebarátkozunk egy pekingi családdal, akikkel reggel együtt utaztunk a buszon. Egy kopasz férfi a feleségével és kb. 15 év körüli lányával.
Ez azért érdekes, mert búcsúzóul mindenki kapott egy apró ajándékot a hajó személyzetétől. A kis csomag egy fából készül elefánt formájú fésűt rejtett. Kíváncsian bontotta ki mindenki, hogy mit rejt a zacskó. Jót nevettünk, amikor megláttuk, különösen a kopasz utitárs, aki jó humorérzékkel azonnal fésülködni kezdett.
Két óra körül megérkeztünk Yangshuoba. A kikötőből egy bazársoron keresztül lehetett eljutni a városnéző kisvonatokig. Több száz sátorban ugyanazokat a dolgokat árulták, zöld színű műanyagból vagy üvegből készült borzalmas figurákat, és fából készült játékokat. Gyermekkoromban a vidéki búcsúkon lehetett kapni hasonló fából készült lepkét, amelyet egy bottal lehetett tolni, és a lepke csapdosott a szárnyával.

Kopasz barátunk segítségével átvergődtünk a bazársoron, majd felszálltunk a kisvonatra, amely 10 Yuanért elvitt egy hatalmas parkolóba, ahol legalább száz turistabusz várakozott. A családfő büszkén mutatta, hogy reggel felírta a busz rendszámát, amivel jöttünk, és a kísérő telefonszámát így nem lesz probléma megtalálni. Mi leültünk egy fa árnyékában, ő körbejárta a parkolót, de nem volt a buszunk sehol. Közben egyre több busz hagyta el a parkolót. Mi is elindultunk, hogy megnézzük a rendszámokat, hátha az első alkalommal nem volt még ott a busz, vagy takarásban volt, de nem találtuk meg, pedig már mindannyian kerestük. Próbáltunk keresni hasonló matricát viselő embereket, de nem láttunk. Próbáltunk a buszvezetőknél és a csoportkísérőknél érdeklődni, hiszen végül is minden busz ugyanoda megy, de senki sem mutatott hajlandóságot, hogy visszavigyen. A kopasz férfi végül feladata a keresést, és elkezdett telefonálgatni. Aztán kézzel lábbal elmagyarázta, hogy őértük majd jön valami busz, de nekünk nincs buszunk, majd báj-bájt mondott. Először azt hittem, hogy viccel, de aztán kiderült, hogy tényleg komoly a dolog. Nem tudom, hogy a vezetővel mit beszélt, hogy próbált-e valamit szólni a nevünkben vagy érdekünkben, de elég furcsán búcsúzott el. Mi még tettünk egy kört, és megpróbáltunk néhány buszra felkéredzkedni, mondván, hogy biztosan elment a mi buszunk, vagy nem jött, de ez piszkosul nem érdekelt senkit. Egymás után csukódtak be a buszajtók és indultak vissza Giulinbe. Messziről láttuk, hogy a kopasz és a családja még mindig ott ül egy fa alatt és várja a buszt. Visszamentünk a parkoló bejáratához, és az ott álló rendőrrel elegyedtünk szóba, hátha tud segíteni. Nagyon készségesnek bizonyult. Beszélt a kisvonat vezetőjével, aki újabb jegyváltás nélkül visszavitt a városi buszpályaudvarra. Szerencsénk volt, mert 10 perc múlva indult egy busz, amin még volt szabad hely. A jegy ára személyenként ötszáz forint körül volt. Teljesen elpilledtünk a melegben, és a többi utashoz hasonlóan néha én is elszundikáltam. Kb. két óra alatt értünk vissza Guilinbe.

A szállodában rendbe szedtük magunkat, majd elsétáltunk a belvárosba. Mivel az előző napi helyre nem akartunk visszamenni, kerestünk egy másik turisták által látogatott éttermet, ahová beültünk vacsorázni. A férjem ismét csirkét kért bambuszrüggyel, én pedig zöldborsóval. Mindkét választás jónak bizonyult, és kárpótolt a pocsék ebédért. A bambusz ugyan nem az előző nap megismert friss vadbambusz volt, hanem konzervből készült, de jól volt elkészítve. A zöldborsós csirke héjas cukorborsóból készült, ami az egyik kedvencem.

Vacsora után ismét visszamentünk a Nap és Hold Dagobákhoz. Most több utcai fényképész is volt parton, aki fényképet készített. Mi is lefényképeztettük magunkat és kb. 10 perc múlva kézbe is vehettük a kinyomtatott, lefóliázott papírképet. Mindezt 10 Yuanért.

Annak ellenére hogy jól elfáradtunk, ismét elsétáltunk az üveghídhoz. A kisebb folyókon is tucatnyi kivilágított hajó úszott tele turistákkal. Az egész városnak hihetetlen jó hangulata volt. Kevés ilyen megkapó helyen voltunk. Előre sajnáltam, hogy másnap este búcsút kell vennünk tőle. Azt hiszem Guilin Kína legszebb városa.

A nyugat-Európából induló programok többsége érinti ezt a várost, de a magyar ajánlatokban nem igen szerepel. Azok Peking mellett Xiant és legfeljebb Chengdut szokták beiktatni az útitervbe.
Ha valaki a jövőben Kínába utazik, feltétlenül menjen el Guilinbe, és ha tetszik, küldjön egy mailt. Remélem megtelik a postafiókom.

Néhány szó a teáról

Utazásunk előtt azt gondoltam, hogy Kínában – Indiához és Sri Lankához hasonlóan – finomabbnál finomabb teákat ihatunk. Már lassan két hete utazgattunk mindenfelé, de még nem sikerült egy jó teát innunk. (kivéve a palackozott jeges teákat, amik rendkívül finomak voltak.) A szállodákban rendszerint volt kitéve néhány teafilter, de ezek általában valamilyen borzalmas ízű, zöld gyógyteák voltak. Mindig megrökönyödtem azon, hogy a kínaiak ízesítés nélkül isszák a forró vizet. Nem langyost vagy szobahőmérsékletűt, hanem szó szerint forrót. Azt mondják, hogy ez jó a szervezetnek, de inkább az a gyanúm, hogy kevés a tiszta, jó minőségű ivóvíz, és ezért forralással fertőtlenítik.

2008. július 23., szerda

Utazás nagy Kínában 12. rész


Guilini szép napok
A délelőtti órákban érkeztünk meg Guilin Északi pályaudvarára (Guilin bei), ahonnét busszal mentünk be a városba. Jó 20 perc után elértük a Zhongshan Beilut, amely keresztülhalad a belvároson. Figyeltük a keresztutcák neveit, és megpróbáltuk kitalálni, hogy merre járunk és hol kellene leszállni. Az úti könyvben volt a belvárosról egy kis térkép, amely egy dagobát is ábrázolt. Megmutattuk a buszvezetőnek, aki néhány perc múlva rámutatott egy park közepén álló hasonló építményre, így leszálltunk. A park bejáratánál volt egy információs iroda egy várostérképpel, megnéztük az utca nevét, ahol álltunk, és megpróbáltunk eligazodni, de csak nem akart összeállni a kép. Bár elég széles volt a keresztutca, mégsem szerepelt a térképen. Megkérdeztük a pénztárban ülő hölgyet, aki előre mutatott, amerre a buszunk is elment, hogy arrébb van a belváros, ez a templom nem az, amit mi keresünk, csak egy hasonló.


Elindultunk abba az irányba, amerre a hölgy mutatta, közben próbáltunk szállást is keresni. Kb. 200-300 métert mentünk, amikor elkanyarodott az út, és a kanyarban megpillantottunk egy nagyon új szállodát. A környék szép rendezett volt, a szálloda közelében egy park terült el és egy kisebb folyó kanyargott.
Bementünk a szállodába, hogy körülnézzünk. Kiderült, hogy csak néhány hónapja nyitottak, ezért nagyon örültek minden vendégnek. A kiírt ár feléért kínálták a szobát, reggelivel együtt 35 dollárt kértek egy éjszakára. Nagyon igényesen volt berendezve, ezért nem is töltöttük tovább az időt szálláskereséssel. Kifizettük az első éjszakát és további 300 Yuan kauciót, majd bekvártélyoztuk magunkat. Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, megettük a maradék élelmünket és nyakunkba vettük a várost.
A városnézés mellett terveink között szerepelt egy hajókirándulás a Li folyón. A recepción részletes útbaigazítást kaptunk a látnivalókat illetően. Szerencsénkre a szállótól nyílegyenes út vitt le a folyópartra. Az utca végén közvetlenül a parton emelkedik a Fubo hegy. A hegy több szempontból is érdekes. A hegy tetejéről – ahová lépcsőkön lehet feljutni - csodálatos kilátás nyílik a városra, és az alatta kanyargó, zátonyokkal teli folyóra.

A hegy lábánál bejárat vezet le a barlangokba, ahol számos buddhista szentély és Buddha szobor található. Az egyik barlang kijárata közvetlenül a vízre nyílik, ahol akár csónakra is lehet szállni. A Fubóra 30 Yuan belépődíj megfizetése ellenében jutottunk be.

A Fubón tett látogatást követően végigsétáltunk a folyóparton. Az alsó szakaszon – ahogy távolodtunk a központtól – halászok csalogatták a turistákat, hogy tegyenek egy kört a sekély vízen. A bambuszból készült tutajokat egy hosszú rúddal lökték előre. Némi alkudozás után mi is megegyeztünk az egyik hajóssal és felszálltunk egy tutajra.

Annak ellenére, hogy a férfi nem beszélt angolul, remek idegenvezetőnek bizonyult. Minden part menti nevezetességet bemutatott, mindenről mondott néhány szót. Sajnos nem értettünk mindent, de az útikönyvvel kiegészítve elég jó áttekintést kaptunk a város nevezetességeiről. A folyó közepén az egyik zátonynál megálltunk, kiszálltunk és készítettünk néhány felvételt. A zátony feletti folyószakasz igen örvényes és erős sodrású volt. Innen már csak azok a tutajok mentek feljebb, akiket két személy hajtott. A többiek – így mi is – visszafordultunk.

A tutajozást követően elsétáltunk a Fubo lábánál lévő turista irodába, és befizettünk egy egész napos hajókirándulásra. A program szerint másnap Guilintól Yangshuoig hajózunk, ahonnét busszal jövünk vissza.
A folyótól visszasétáltunk a főútvonalra, és a belváros felé vettük az irányt. Úgy gondoltuk, hogy megkeressük a buszpályaudvart, és megvesszük a jegyeket Kantonba. Jó hosszú sétát tettünk a buszpályaudvarig, de így legalább mindent fel tudtunk deríteni. Végül is nem a buszpályaudvaron, hanem egy jegyirodában vettünk jegyen. Az irodába igazából csak némi prospektus és program miatt mentünk be. Az iroda vezetője nagyon jól beszélt angolul, így elmeséltük, hogy Kanton után Hong Kong a következő úti célunk. Javasolta, hogy ha ilyen terveink vannak, akkor előbb menjünk el Hong Kongba, majd visszafelé ejtsük útba Kantont. Az ötlet nagyon jónak bizonyult, de ez csak néhány nappal később derült ki. Végül is személyenként kb. 4.500 forintért, alig 500 forint különbséggel jegyet vettünk egy éjszakai járatra a hongkongi határig, Senzenig.

Közben lassan besötétedett, és fényárba borult a város. Úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk néhány fő látnivalót éjszakai kivilágításban megcsodálni. Sétánk során elhaladtunk Guilin jelképe a száz méter magas Elefántormány-hegy mellett.
Néhány utcával tovább szinte elakadt a lélegzetünk olyan csodálatosan szép látnivalóba botlottunk. Egy tó közepén két gyönyörűen kivilágított dagobát pillantottunk meg.

Az egyik arany, a másik ezüst fényben tündökölt. A partról rengeteg ember csodálta. Külföldi csoportok érkeztek busszal. Furcsa volt, hogy itt szinte alig láttunk kínai arcot, francia, spanyol és holland turisták fényképezkedtek a tó partján, hátuk mögött a templomokkal. Folyamatos sorbaállás volt a legjobb helyekért. Egy darabig a tó partján sétáltunk, majd betértünk az éttermi negyedbe. A sok étterem közül nem volt egyszerű választani. Végül találomra betértünk az egyikbe. Az étlap szerencsére kétnyelvű volt. Megdöbbentve tapasztaltam, hogy kutyahús is szerepelt rajta. Ez egy kicsit elvette a kedvem, de már elég éhesek voltunk ahhoz, hogy ne keressünk másik helyet. Minden esetre óvatosságból csirkét rendeltünk. Egy adagot bambuszrüggyel, egy másik adagot ananásszal. Mindkét éttel hatalmas adag volt, és nagyon finom. Alig bírtunk megbirkózni vele.

A bőséges vacsora után ránk fért egy jó kis séta, ezért még nézelődtünk a környéken. Az éttermek közelében számos üzletet láttunk, egyik-másikba betértünk egy kis terepszemlére. Miután kinézelődtünk magunkat, elindultunk hazafelé.

A főút túloldalán szemben a dagobákkal egy másik tórendszer terült el, rajta egy különleges építmény, egy üveghíd. Eddig azt hittem, hogy ilyen csak a mesékben létezik. De ez valóságos volt, ott állt előttünk, fényben ragyogva. Miután messziről kigyönyörködtük magunkat közelebb mentünk. Némi belépődíj ellenében (10 Yuan) fel is mehettünk a hídra. Kár lett volna kihagyni. Nagyon furcsa érzés volt, ahogy az üvegen lépkedtünk. Mindenki nagyon finoman és óvatosan lépett, mintha attól félne, hogy eltörik.


Tele voltunk élménnyel és lelkesedéssel, nagyon kellemes napunk volt. Csodálatos volt az egész város, fantasztikusan jót vacsoráztunk, és remek szálláshelyünk is volt. Ennél többet még kívánni sem lehet.

Ezzel a gondolattal tértünk nyugovóra, remélve, hogy a másnapi program is hasonlóan jól sikerül.
Legközelebb a Li folyón tett hajókirándulásról számolok be, melyben Gyula is benne lesz. Ő nem volt ott, de megigértem, hogy beleírom.

2008. július 17., csütörtök

Utazás nagy Kínában 11. rész


Guiyangban rekedtünk

Kora reggel ébredtünk, ugyanis az első busszal szerettünk volna továbbutazni. Az úti könyv szerint a városban nem túl sok látnivaló akad, amit ha kihagyunk sem vesztünk sokat.
Reggel, míg összecsomagoltuk a holminkat, bekapcsoltuk a televíziót. Minden csatorny az előző délutáni földrengéssel foglalkozott. Bár nem értettük, hogy mit mondtak, de a képek sejteni engedték, hogy a földrengés hatalmas pusztítást okozott, és nagyon sok áldozatot követelt. Több ezer halottról és több tízezer sebesültről beszéltek.

Kijelentkeztünk a szállodából és felszálltunk egy kettes buszra (érdekes, hogy Anshunban is a kettes busz vitt ki a buszpályaudvarra.) A buszpályaudvaron kiderült, hogy Guilinbe nincs csak éjszakai busz, a legkorábbi este 7 órakor indul. Hirtelen rengeteg szabad idő zúdult ránk. A buszjegy ára 260 Yuan volt személyenként, ezért úgy határoztunk, hogy visszamegyünk az állomásra, és megnézzük az éjszakai vonatot. Ha már időt nem tudunk megtakarítani, legalább némi pénzt spóroljunk.

A pályaudvaron csak kínai nyelvű menetrendek voltak kitéve. Az egyetlen külföldieket is kiszolgáló pénztár előtt kb. 50 ember állt sorba. Az egy dolog, hogy kivárjuk a sor végét, de mi van, ha nincs is vonat? Megpróbáltunk segítséget kérni a rendőrtől, aki bár nem értette mit kérdezünk, előre vitt az ablakhoz. A sorbanállók elkezdtek zúgolódni, mire az apró termetű közeg hátrafordult, és szigorúan összeráncolta a szemöldökét. Mindenki azonnal elhallgatott, mi pedig boldogan megvettük a jegyeket a 6 óra körül induló vonatra. A két vonatjegy mindössze 160 Yuanba került az 520 Yuanos buszjegyekkel szemben. Csomagjainkat otthagytuk a szállodában ahol laktunk és nyakunkba vettük a várost.
Séta közben vásároltunk némi reggelit, - jobban mondva végigcsipegettük az egész utat, közben nézelődtünk. A pályaudvarra merőleges Zunyi Lu (Zunyi utca) két oldalán parkok sorakoztak. A reggeli órákban – csakúgy mint Pekingben – több száz idősebb ember élvezte a reggeli napsütést. Hatalmas csoportokban táncoltak, zenéltek, énekeltek. Egységes öltözetben mutattak be különféle formációs gyakorlatokat egyesek karddal, szalaggal, labdával vagy éppen legyezővel. Nagyon látványos volt az előadásuk. A park túlsó végén egy kisebb templomegyüttes helyezkedett el, ahol nyugalmat találtak a meditálni vágyók.
A park mellett elhaladva elértük a kanyargós Nanming folyót. Átkeltünk a hídon, és elindultunk a Juaxiu pavilon irányába. A pavilon Guiyang legfőbb nevezetessége. 1598-ban épült, eredetileg a császári hivatalnokok használták a vizsgákra való felkészülés során.

Ahogy közeledtünk a belvároshoz, az alacsonyabb épületek helyét magas toronyházak vették át. A házak között több helyen is láttunk kisebb-nagyobb parkokat, ahol fonott kosárból árusok kínálták portékáikat.

Mivel a folyó a városon belül is hatalmas kanyarokat tesz, többször is átmentünk rajta, vagy mellette. Sétánk során egy újabb parkhoz értünk. A bejáratnál egy szökőkút környékén érdekes játékot játszottak. Egy hegyén álló fából vagy fémből készült kúpot ostorral pörgettek. Általában idősebb férfiak múlatták így az időt, de többen voltak gyerekekkel, akiket éppen oktattak a kúpforgatás technikájára. Az ostor hatalmas csattanással tekeredett rá a kúpra, amely egyre gyorsabb köröket tett. Művelőik láthatóan jól szórakoztak, és büszkén figyelték az egyre szaporodó közönséget. A folyó mellett tovább sétáltunk a park végében lévő Juaxiu pavilonhoz. A háromszintes, 29 méter magas pavilon a folyóból kiálló Teknősbékának nevezett sziklán helyezkedik el. A pavilonba a Lebegő Jádehídon át jutottunk be. A pavilonban teaház működik, ahová belépőjegy ellenében lehet felmenni. Az alsó szinten egy pultnál készítik a teát, amelyet igény szerint akár a legfelső szinten is el lehet fogyasztani. A második szinten ajándékbolt működik, ahol helyszínen készült ékszereket lehet vásárolni.

A pavilon berendezése nagyon hangulatos. A legfelső szintről remek kilátás nyílik a városra.

A pavilonban tett látogatást követően tovább folytattuk utunkat. A híd túlsó végén egy újabb látnivalót találtunk a Cuiwei kertet, és a benne egy aprócska templomegyüttest.


A templomegyüttes inkább egy kisebb méretű pihenőparkként funkcionál, ahol teázni lehet, vagy csak kellemesen üldögélni. Nagyon sok kis zug van a fák és bokrok között, ahol akkor is nyugalomban lehet az ember, ha sokan vannak körülötte.

Egy rövid pihenő után visszasétáltunk a hídon, majd a folyó mentén folytattuk tovább az utunkat. Később visszasétáltunk az üzleti negyedbe.

Meglátogattuk a piacot, majd betévedtünk egy olyan utcába, ahol csak mobiltelefonokat árusítottak. Legalább húsz, huszonöt áruházat számoltunk össze, ahol a mobiltelefonokon kívül kizárólag tartozékokat lehetett kapni. Egy-két üzletbe bekukkantottunk, és körülnéztünk. Nagyon sok olyan készüléktípust és márkát láttunk, amiről idehaza még csak nem is hallottam. Persze megtalálhatóak voltak az itthon is jól ismert márkák, mint a Nokia, LG, Samsung vagy SonyEricsson.

Miután kinézelődtük magunkat, betértünk néhány divatszalonba, ahol nagyon szép ruhákat láttam. Bár nem vagyok nagy méretű, de sajnos minden kicsi volt rám. Ez némileg kedvem szegte, úgyhogy ettem egy nagyon finom sült tofut.

Vásároltunk némi útravalót, majd visszamentünk az állomásra a csomagjainkért, és vonatra szálltunk. Úti célunkat Guilint az útleírások az egyik legszebb városként tartják számon, és bár messze van Pekingtől, fontos turisztikai központ. Ezért nagy várakozással és izgalommal tekintünk a következő napok elé.

2008. július 16., szerda

Záhonyi kínai




VDSzSz Vasutasnap Záhonyban, avagy mitől lett kínai a záhonyi

Ha jól számolom, most a kínai kalandozásunk 11. részének kellene következnie, de helyette a VDSzSz július 12-i központi rendezvényéről lesz egy rövid beszámoló, amely első alkalommal nem a budapesti BVSC pályán zajlott, hanem Záhonyban. Az érdeklődök a következőkben arra is választ kaphatnak, hogyan került Kína Záhonyba.

Első megközelítésre örült ötletnek tűnt, - még akkor is, ha mindenki ingyen utazhat – hogy az ország túlsó feléből Záhonyba vonatozzunk egy vasutasnap kedvéért. Kellett is némi főnöki noszogatás, de végül is én szeretek utazni. És mint tudjuk, minden relatív, Kínához viszonyítva Záhony meg itt van a szomszédban. Így szombat reggel útnak indultunk a keleti kapu irányába. Szerencsére találtunk egy olyan vonatot, amely a Nyugati pályaudvarról egészen Záhonyig repített. A vasútállomástól már csak egy rövid séta volt a ZVSC pálya, amely a rendezvénynek helyt adott, de az ottani kollégák megkíméltek a gyaloglástól, és autóval jöttek értünk.


A pályán javában zajlottak a sportmérkőzések, a nyárson forgott egy termetes ökör, és a szabadtűzi főzőverseny résztvevői is túl voltak az előkészületeken. A pohárban gyöngyözött a frissen csapolt sör, és üdítőben sem volt hiány. Egy hideg itallal lelket vertünk magunkba, majd harapnivaló után néztünk.

A bográcsokban finomabbnál finomabb falatok rotyogtak. A főzéstudomány mesterei szakértelemmel kavargatták-rázogatták a csülökpörköltet, a bográcsgulyást, és a babgulyást. A parázs fölött ínycsiklandó falatok sültek, flekken, csirkecomb, és pihentetőnek friss zöldségek. Répa, cukkíni, alma grilleződött az ínyencek számára. Volt, aki otthon készítette el versenyszámát a szabolcsi töltött káposztát, nem kevesebb mint 1069 töltikét.

Körbejártuk az alkalmi főzőhelyeket, amikor egy hordó tetején egy vokot pillantottam meg. Biztos voltam benne, hogy rosszul látok, hiszen a hagyományos szabadban készíthető ételek közé nem tartozik egyetlen kínai sem. De a vokot körbe ülők tányérjai biztosítottak arról, hogy bizony kínait falatoznak a záhonyi vasutasok.


Mi évek óta lelkes hívei vagyunk a kínai szakácsművészetnek, hódolatunk a távolkeleti konyha iránt még abból az időből ered, amikor csupán egyetlen kínai étterem működött Budapesten, az Andrássy úton szemben a MÁV Vezérigazgatóság épületével. Ez sajnos később bezárt, pedig remekül főztek, és alapanyagok értékesítésével is foglalkoztak, sőt mi több, ételeik receptjeit szakácskönyvben is megjelentették a „Vörös Sárkány ízei” címmel.
Ennek alapján főztem otthon az első kínai ételeket, amik az évek folyamán egyre tökéletesedtek.

Szóval kiemelt figyelmet szenteltem a „kínaiul’ főző csapat technikájának. A szakács két lapáttal keverte az apróra vágott csirkemellet, majd amikor átsült, kiszedte, és vok zöldségkeveréket öntött bele. A kellő időben visszarakta a húsokat, tésztát adott hozzá, és már tálalta is. Az eredmény fenséges lett.



Jól teliettük magunkat, majd ezt követően kiderült, hogy beválasztottak a főzőverseny zsűrijébe. Így alkalmam volt végigkóstolni minden finomságot, bár a többi fenséges ételből tényleg csak egy-egy falatot bírtam enni.
A kóstolgatás után következett a legnehezebb dolog, ugyanis rangsorolni kellett a finomságokat. Mindenkinek más volt a véleménye, de végül sikerült a sorrendet felállítani.

A délutáni programok előtt eredményhirdetés következett. A gyermek rajzverseny győzteseit hirdették ki, majd a felnőtt sportversenyek nyertesei kapták meg jutalmukat. Ezt követően kihúzták a nyertes tombolákat, majd a színpadon a záhonyi vasutas művelődési ház hastáncosai szórakoztatták a nagyérdeműt.


Ez ugyan inkább arab, mint kínai, de a záhonyi vasutasnapi programba remekül illett

Estére megtelt a sportpálya, egy zsebkendőnyi terület nem maradt szabadon. A város apraja-nagyja énekelt együtt előbb Jucussal, majd Baby Gabival, végül Matyi és a hegedűs húzta a talp alá valót. Este tízkor még együtt bulizott a város.11 óra után kezdett szétszéledni a tömeg, de a lelkesebbje hajnali kettőig táncolhatott a retro diszkó dallamaira.

Nagyon jól sikerült a vasutasnap is, és talán a végére az is kiderült, hogyan került egy fejezetbe Záhony és Kína.

2008. július 10., csütörtök

Utazás nagy Kinában 10. rész



Longgong Dong – Sárkánypalota Barlangok

Az előző nap már megismert útvonalon hagytuk magunk mögött Anshunt. A tájat hatalmas szürke kőszirtek tarkították. Némelyikük magányosan állt a zöld mező közepén, vagy csoportban magasodtak a vetés fölé. Örültünk, hogy ismét gyönyörködhettünk a csodaszép vidékben. A szirtek között rizsföldek terültek el, ahol parasztok terelgették a csatornák vizét.
A buszon csak öten voltunk turisták, három kínai és mi ketten. A többi utas helyi földműves volt, akik zsákokban és kosarakban mindenféle dolgokat cipeltek. Volt, aki komplett öntözőberendezést pakolt fel, mások csöveket, szivattyút, permetezőgépet szállítottak haza a városból. Néhány kilométer után letértünk a főútról, és szegényes házak között folytattuk az utazást.

Ezen a vidéken már nyoma sem volt a modern nagyvárosi életnek, a magas házaknak, a jól fésült öltönyös üzletembereknek és autóiknak. Szegényes bádogtetős vityillók sorakoztak, előttük maszatos kisgyerekek játszottak. Az út szélén szürke, és meglehetősen agyonviselt Mao ruhás férfiak és nők kosarakat cipeltek. Kiterített ponyvákon magot szárítottak és szitáltak.
Ekkor tudatosult bennem, hogy az agyonreklámozott modern Kína mellett tovább él a szegény, elmaradott Kína is. Bármennyire nagy a gazdasági növekedés, bármekkora a technikai fejlődés, még nagyon sokáig lesznek szegény elmaradott vidékek.
A 27 kilométeres távolságot hosszabb idő alatt tettük meg, mint előző nap az 50 kilométert. A kisbusz lassan döcögött a hepehupás úton. Mivel az utasok nagy többsége nehéz csomagokat cipelt, a vezető igyekezett ott megállni, ahol a legközelebb volt céljukhoz. A jegyet a buszon váltottuk meg egy kedves fiatal lánynál, aki jól öltözöttsége ellenére mindenkinek segített le és felrakni a csomagját. Meglepetésünkre kifogástalanul beszélt angolul is.

Végül megérkeztünk a Longgong Dong barlangok bejáratához. Csakúgy, mint a Huangguoshu vízesés, ez a látnivaló is a világörökség részét képezi.
A mészkőhegyek belseje egy 90 barlangból álló barlangrendszert rejt magában, melynek teljes hosszúsága 15 kilométer. A barlangokat föld alatti folyó köti össze, melyek csodálatos színes fénnyel vannak kivilágítva. A nagyobb barlangokat csónakkal lehet körüljárni.

Mikor beléptünk a jellegtelen kapun nem gondoltam, hogy utazásunk egyik legcsodálatosabb helyszínére érkeztünk.

Néhány perces séta után egy patakhoz értünk. Mikor összegyűlt 6-8 ember, beszálltunk egy csónakba és kb. 20 percig csónakáztunk, majd kiszálltunk. Egy skanzenszerű utcasoron idős, népviseletbe öltözött asszonyok füstölőket kínálgattak.
Egy szikla oldalából nyíló lépcsősoron felkapaszkodtunk, és egy barlangtemplomhoz értünk. A templom belsejében újabb lépcsők vezettek egyre feljebb további szentélyekhez. A barlang hűvösében jólesett egy kis meditálás. Valami hihetetlen szépség és nyugalom sugárzott körülöttünk és ez csak tovább fokozódott. A szentélyek után először felkapaszkodtunk egy magaslatra, majd egy cseppkőbarlangba ereszkedtünk le.


A formák és színek fantasztikus kavalkádja valósággal elbűvölt. Annyira hihetetlenül szép volt ez a természetes harmónia. A nemzeti park hatalmas kb. 30 négyzetkilométeres területen helyezkedett el. Az ember alkotta tárgyak is nagyon jól illeszkedtek a természetbe. Az ösvényeket terméskőből rakták ki, amelyek helyen-völgyön kanyarogtak.
A szirteket drótkötélpálya kötötte össze. Aki nem akart gyalogolni, át is suhanhatott egyik szirtről a másikra, így 2-3 percre rövidíthette le a majd félórás sétautat. Férjem már régóta szeretett volna kipróbálni egy ilyen kalandot, de mindenütt elég borsos árat kértek érte. Itt végre az európai ár töredékéért próbára tehetett bátorságát.

Én a pálya alatti lépcsősoron ereszkedtem le, majd később fel a másik magaslatra. Onnan már együtt mentük be a Nagy Sárkánybarlangba. Több mint egy óra hosszat bolyongtunk a barlangban, anélkül, hogy bárkivel találkoztunk volna. A kb. 2-3 kilométer hosszú barlang végig ki volt világítva. Az alsó kijáratnál a folyosó hatalmas teremmé szélesedett, ahol futófények villogtak. Olyan érzésünk volt, mintha egy szellemvasút belsejébe tévedtünk volna.

Az alsó kijáratnál találomra elindultunk az egyik irányba, remélve, hogy végül a tavaknál kötünk ki. Legnagyobb meglepetésünkre visszaértünk arra a helyre, ahol a drótkötélpálya első állomása volt. Tovább gyalogoltunk addig a pontig, ahol a barlang bejárata volt. Mellőle indult egy másik ösvény, amely a Sárkánytavakhoz vezetett. Egy erdőn átvágtunk, és elértük az első tavat.


Itt csónakba ültünk, amely egy barlangba vitt. Annyira gyönyörű volt az egész, hogy nem is lehet szavakba önteni. A cseppköveket színes izzókkal világították meg. A legnagyobb barlang 80 méter magas volt. Minden csarnok más színben pompázott. Az egyik csónakban egy fiatal lány csodálatos népdalokat énekelt. Az emberek lelkesen tapsoltak minden dal után.
A csónak elérte a barlang végét és kikötött. Néhány métert sétáltunk, majd elértünk egy másik barlangot. A stég mellett újabb csónakok ringatóztak a vízen. Követtük a többieket és ismét vízre szálltunk. Ha lehet azt mondani, ez a barlangláncolat még szebb volt, mint az első. Színek és formák valóságos orgiája tárult elénk minden csarnokban.


Ez volt az a pillanat, amikor szerettem volna megállítani az időt.

A csónak csendesen siklott a vízen. Az evező csak annyira borzolta felszínét, hogy szinte észrevétlenül haladtunk. Bármilyen lassú is volt a tempó, mégis csak elérkezett az a pillanat, amikor kiértünk a szabadba.

A kikötőtől néhány méterre egy vízesés robaja törte meg a csendet. Megkerültünk egy kisebb dombot, és a Sárkányhídhoz értünk. Átmentünk a hídon, majd a folyó mellett tovább sétáltunk.

Egy másik kapun jutottunk ki a barlangoktól, mint ahol bementünk. A kapu környékén számos busz állt, de egyik sem Anshunba ment. Végül találtunk egy rendőrt, aki felajánlotta, hogy szolgálati autóján elvisz a buszhoz.

Buszra szálltunk, és elindultunk Anshunba. Az úton ugyanazok a képek tárultak szemünk elég, mint reggel. Öt óra körül értünk vissza a szállodába. Mivel betelt a memóriakártyám, elmentünk az egyik fotoshopba, és kiírattuk lemezre a képeket. Megvacsoráztunk, majd kimentünk az állomásra, hogy visszavonatozzunk Guiyangba.

A vonatunknak valamivel fél hét után kellett volna indulni, de jelezték, hogy késni fog. Először másfél órát mondtak, majd később három és fél órára módosították. Mivel nagyon jó buszközlekedés is volt a két város között, úgy gondoltuk, hogy nem várunk a vonatra, inkább elmegyünk busszal.
Úgy terveztük, hogy Guiyanban éjszakázunk, és másnap reggel busszal megyünk tovább Guilinbe.

Fél 9 körül érkeztünk meg a buszpályaudvarra. Már minden zárva volt, de azért sikerült megtudnunk, hogy reggel 7 órakor indul az első busz, egy másik pályaudvarról, ahová a 2 busszal lehet eljutni. Sétáltunk néhány métert, majd felismertük a vasútállomást. Előző nap láttunk a környéken néhány hotelt, ezért arra folytattuk utunkat.

Bementünk az állomással szemben lévő szállodába, ahol hatalmas transzparensek hirdették, hogy akciós áron, 168 Yuanért van szoba. Bővebb részletet nem sikerült kihámozni. Bementünk, és szerencsére volt üres szobájuk. Én fenn is maradtam, férjem lement, hogy elintézze a formaságokat. Még szerencse, hogy nem pakoltam szét, mert kisvártatva jött vissza, hogy 168 Dollárt kérnek a szobáért, közel hétszeresét, mint amit addig fizettünk. Mivel sem a szálló, sem a szoba nem volt színvonalasabb, mint ahol addig laktunk, úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk becsapni magunkat, inkább odébbállunk, és máshol próbálkozunk.

Nem kellett sokat keresgélni, mert pont szemben volt egy másik szálló. Megnéztük a szobát, nem volt rosszabb, és csak 128 Yuanba került. Két perc alatt bekvártélyoztuk magunkat.

Bekapcsoltuk a tévét, és szörnyű képeket láttunk. Akkor tudtuk meg, hogy délután hatalmas földrengés rázta meg Szechuán tartományt. Az epicentrum alig száz kilométerre volt Chengdutól, ahol két nappal
korábban olyan jól éreztük magunkat.