Vonaton remekül tudok aludni (persze csak ha fekvő kocsiban utazunk), azonban az éjszakai buszozás mindig nagyon megvisel. Kanyar jobbra, kanyar balra, fékezés, gyorsítás, nem beszélve a bömbölő kisgyerekekről.
Ezúttal szerencsénk volt, viszonylag zökkenőmentesen megérkeztünk - ismét kora hajnalban - Kuala Lumpur egyik külső buszpályaudvarára. Itt a buszok vezetői elmondták, hogy melyik busz merre megy tovább. Mi a városközponti pályaudvarra akartunk eljutni, aminek a nevét (Puduraya, innen indult a buszunk Melakkába) összekevertűk egy Kuala Lumpurtól kb. 40-50 kilométerre lévő kisváros Putrajaya nevével. Amikor a busz felhajtott az autópályára, és magunk mögött hagytuk a várost, igencsak pánikba estünk. Hol szálljunk le, hogyan jutunk vissza. Mindez reggel negyed hat körül volt, és még teljesen sötét volt. Jó fél óra után lekanyarodtunk a sztrádáról, majd megálltunk a város szélén. Úgy gondoltuk, hogy majd egy buszpályaudvaron fogunk leszállni, ahol meg tudjuk kérdezni a visszajutást. A busz még jó néhány helyen megállt a városban, végük bekanyarodott egy sötét mellékutcába, ahol mindenki leszállt. A vezető nekünk is intett, hogy itt a vége, már nem megy tovább. Mi meg mondtuk, hogy ugyan le nem szállunk, mi vissza akarunk menni Kuala Lumpurba.
A malájok általában jól beszélnek angolul, kivéve, ha egy Isten háta mögötti településre kerülsz kora hajnalban. Az utasok között szerencsére akadt egy fiatal lány, aki segített. Beszélt a sofőrrel, majd mondta, hogy semmi gond, tíz perc mulva indul vissza a busz a fővárosba. Megnyugodva átültünk az első ülésre, és próbáltunk beszédbe elegyedni a busz vezetőjével. Nagyon kedves és jóindulatú volt, de egy szót sem beszélt angolul, így feladtuk, hogy bármit is megtudjunk tőle.
Megállás nélkül mentünk úgy fél órát, mikor megpillantottuk KL fényeit. Soha ekkora örömöt nem szerzett kedves városom és gyönyörű tornyaim látványa. Olyan "végre megérkeztem, itthon vagyok" érzés fogott el. Imádom Kuala Lumpurt és a Petronas tornyokat. Bent a városi forgalomban már lassaban haladtunk, így hét óra is elmúlt mikor megálltunk, és a sofőr kinyitotta az ajtót.
Nem volt ismerős a környék, ezért próbáltunk egy metróállomást keresni, amit némi kérdezősködés után meg is találtunk. Innen már viszonylag egyszerű volt arra a környékre eljutni, ahol korábban laktunk. Mivel csak egy éjszakánk volt a hazaindulásig, a Tune hotelben foglaltunk szállást. Szobát még nem tudtak adni, azt szigorúan csak 2 óra után lehetett elfoglalni, de legalább némi aprópénz ellenében a csomagjainkat le tudtuk adni. A város még mindig csak ébredezett. Javasoltam, hogy próbáljunk meg feljutni a Petronas toronyba.
Felszálltunk a Medan Tunku megállónál a Monorailre és egy megállót mentünk a Bukit Nanasig, ahonnét egy tíz perces sétával érheztünk el a tornyokhoz. A várócsarnokban már hosszú sor kígyózott, várva, hogy megkezdődjön a jegykiadás. Még mindig csodálkozom azon, hogy ingyenes a feljutás. Szinte hihetetlen, hogy a nem kevés számú személyzetet igénylő idegenforgalmi részleg nem kér semmit ezért a csodálatos élményért. Mintegy húsz perc múlva osztották ki az első időpontra szóló jegyeket. Negyed óránként indultak a csoportok.
Az információs táblán folyamatosan mutatták, hogy melyik időpontra adnak épp ki jegyet. Mikor sorra kerültünk, három negyed órával későbbre kaptunk jegyet. Ezt az időt remekül el tudtuk tölteni a kiállítás és a torony építéséről szóló 3D film megtekintésével. Mire véget ért a film, már jelezték, hogy mehetünk a lifthez.
Csodálatos élmény volt, amit felsuhant velünk a lift és kiléptünk a két torony közötti hídra. Felülről láttuk a környéken lévő toronyházak tetejét. Sajnos a kellemes dolgok gyorsan elmúlnak, így negyed óra múlva már tereltek is vissza a lifhez, hogy a frissen érkezetteknek adjuk át helyünket. A tornyok tövében található KLCC bevásárlóközpont alsó szintjén számos étkezde is helyet kapott. Az egyik tradiciónális ételeket kínáló kioszknál vettünk két-két banánlevélbe csomagolt batyut. Elvileg megkérdezhettük volna, hogy mi van benne, de eddig bármelyiket kóstoltuk, mindegyikkel meg voltunk elégedve, így a véletlenre bíztuk, hogy mit reggelizünk. Reggeli után visszasétáltunk a Monroléhez, amivel visszamentünk szállodához, hogy a közelében lévő üzletek kínálatát szemügyre vegyük. Ideje volt ajándékokat vásárolni otthonhagyott szeretteinknek. Vettünk néhány apróságot, majd visszamentünk a szállodához, hogy elfoglaljuk szobánkat.
Mivel még mindig az előzői napi ruháinkat viseltük, egyre inkább szükségét éreztük egy kiadós fürdésnek. A frissítő fürdő után átöltöztünk, majd újabb portyára indultunk a Bukit Bintang negyedben.
Vacsora után betértünk az egyik áruházba, ahol fantasztikus hátizsákokat, és táskákat kínáltak harmad áron. Mivel az egyik hátizsákunk már igencsak viseletes volt, kihasználtuk az alkalmat, és lecseréltük. Mire visszaértünk a szállodában, már elmúlt tíz óra. Jó egy órát pakolásztunk, próbálgattuk az új hátizsákot, amikor rádöbbentünk, hogy ha még egyszer kivilágítva akarjuk látni csodálatos tornyainkat, akkor ez az utolsó alkalom. (Eszünkbe jutott a Citrus Hotel, ahol érkezésünkkor töltöttünk két éjszakát. Tizedik emeleti szobánk ablakából csodálatos kilátás nyílt a tornyokra.) Gyorsan felöltöztünk, és lerohantunk az utcára. Egészen addig mentünk, míg megfelelő rálátást nem találtunk a tornyokra. Csak álltunk és néztük, és nem tudtunk betelni velük. Könnyes szemmel vettünk búcsút, ki tudja látjuk-e még valaha.
Visszamentünk a szállodába, hogy utolsó éjszakánkat eltöltsük.
A Pillangó Park
Reggel befejeztük a csomagolást, a recepión leadtuk a csomagjainkat, és 7 órára rendetünk egy taxit. Kilencre kellett kint lennünk a reptéren. A recepciós szerint elegenő egy óra is, de nem akartuk a véletlenre bízni.
A szállodánk közelében fogtunk egy taxit, és kimentünk a Pillangóparkba. Az utolsó napra ezt az egyetlen programot terveztük.
A Pillangópark egy magángyüjtemény az Iszlám nagyed fölött, negyed órás sétára a nagymecsettől. Bár a különféle honlapok mindössze 4-5 Ringit belépőt jelöltek, meglepve tapasztaltuk, hogy személyenként pontosan 18 Ringitet gomboltak le rólunk. Fogcsikorgatva, de kipengettük a belépőjegy árát.
A pénztár után egy sűrű szövésű hálóval fedett parkba értünk, ahol hidak, csobogók, szökőkutak és halastavak között kanyargó sétányok várták az érdeklődőket. A fák és bokrok virágai között több ezer különböző színű és méretű pillangó repkedett.
A mesterséges tavacskákban aranyhalak nyüzsögtek.
Egy különösen szép pillangót követtünk, amint virágról virágra libbent. Nagyon örültünk, amikor az egyik bokor levelein megpihent, és sikerült néhány képet készítenünk. Egyszer csak elkezdett kétségbeesetten csapkodni a szárnyával, de nem repült tovább. Nem értettük a dolgot, míg közelebb nem hajoltunk és láttuk, hogy egy óriás sáska ejtette fogságba a lepkénket. Alig tartott egy-két percig a dolog, és a pillangó élettelenül csüngött a sáska karmai között.
Riasztottuk az egyik parkőrt, aki megfogta a sáskát, és elindult vele be az épületbe. Mí elérte a ajtót, a sáska beleharapott a kezébe. Azt mondta, hogy a nyála mérget tartalmaz, amivel a kisebb rovarokat megbénítja, az emberre azonban nem veszélyes.
Mikor befejeztük a sétát, elindultunk a kijárat felé. Először nem értettem, hogy miért fényképeznek az emberek, mi olyan érdekes rajtam. Aztán a férjem mondta, hogy egy potyautas van a fejemen. Egy szép pillangó szállt rám. A kijárat előtt óvatosan áttettük őt egy virágra, és bementünk megnézni az kiállítást. A falakon képek, tablók, és egy csomó terrárium, amiben különböző érdekes rovarokat, skorpiókat mutattak be temészetes életkörnyezetet kialakítva számuka. Az egyik terráriumban megismertük a sáskánkat egy tucat fajtársa társaságában. A legnagyobb példány elérte a 20 centimétert is.
Egy másik terráriumban emberarcú bogarakat láttunk, egy harmadban különböző orrszarvú és szarvasbogarakat. Jó időbe telt, mire mind végignéztük.
Mikor kiértünk az utcára, elindultunk az iszlám negyed felé. Szerencsére találtunk egy táblát, ami mutatta a nagymecset irányát, így egyszerű volt a tájékozódás.
Út közben jöttünk rá, hogy elfelejtettünk reggelizni. Szerencsére a mecset felé vezető úton akadt néhány egyszerűbb kifőzde, ahol megebédeltünk. Szabadtűzön sütöttek mindenféle dolgokat. Egyik helyen halakat, a másik helyen kacsát, csirkét. Mi egy rákos-tésztás helyet választottunk, ahol ettünk egy rákos tom-yamot.
A nagymecsetbe sajnos nem tudtunk bemenni, de azért körüljártuk, és készítettünk néhány fényképet. Szép volt az idő, ezért elindultunk visszafelé a városba, hogy majd útközben felszállunk valamire.
Folyamatosan láttunk valami érdekeset, így jó darabig sétáltunk, míg elértük a gyorsvasút Masid Jamek megállóját. Az állomás környékén találtunk egy piacot, ahol rengeteg érdekes dolgot árultak. A még megmaradt pénzünkön vásároltunk egy-egy napszemüveget, egy táskát, majd vettünk néhány olajban sütött töltött tésztabatyut. Mindegyiknek más íze volt, egyik currys-csirkés, a másik rákos, a harmadik zöldséges volt. Jól teliettük magunkat, majd felszálltunk a vonatra. Mindössze két megállót kellett mennünk a Sultan Ismail megállóig melynek közelében laktunk. Kiváltottuk csomagjainkat, beültünk a taxiba, és irány a repülőtér.
Ahogy elindultunk, köd ereszkedett a városra. Hiába tekergettük a fejünket hátrafelé, egyre inkább beleveszett minden a ködbe. Mintha egy csodálatos álom lett volna az egész. Csak azt éreztük, hogy egy darab ottmaradt a szivünkből.
