2007. szeptember 30., vasárnap

Varázslatos Törökország 4. rész


Kirándulás Karahayitba



Mint az előző részben beszámoltam róla, Pamukkale fő nevezetessége a Gyapotvárnak nevezett mészkőterasz. Szinte valamennyi török utazási irodában az egyik fő helyen van elhelyezve legalább egy vendégcsalogató fotó a csodálatos látványosságról. A másik fő helyen Kappadókia barlangházai vannak, de erről majd egy későbbi részben számolok be.

Pamukkale környékén hat különböző termálforrás található. Mindegyik víz – összetételénél fogva – más-más betegségre nyújt gyógyírt. Van, amelyik kalciumban gazdag, míg egy másik magnéziumban vagy éppenséggel vasban bővelkedik. Mivel a gyógyvíz már az ókorban is vonzotta a gyógyulni vágyókat, a mai város feletti magaslaton már kétezer évvel ezelőtt igazi metropolisz terült el, amely Hieropolisz néven ismert.

Útikönyvünk szerzője cinikusan és nem mellesleg igen ostobán megjegyezte, hogy azért mégsem olyan nagyszerű ez a víz, mert igen sokan meghaltak a környéken, a város mellett elterülő hatalmas temetőre, Nekropoliszra utalva.
(Szóval nem mindegy, hogy milyen útikönyvet viszünk magunkkal, mert a mi könyvünk hemzsegett a bosszantó tárgyi tévedésektől, mondhatnám a legostobább könyvek egyike volt, és annak ellenére, hogy a szerző állítólag éveket töltött Törökországban, - úgy tűnt, hogy legfeljebb átrepült felette.)
Miután sikerült Hierapolisz valamennyi látnivalóját megnézni, - ami a tűző napon nem kis teljesítmény – és a fáradalmakat ismét egy jó kis fürdőzéssel jutalmaztuk a mészkőteraszok medencéiben, elhatároztuk, hogy felkutatunk még egy gyógyforrást a környéken.



Az északi kapun elhagytuk Hieropolisz területét, majd kiértünk a Nekropolisznak nevezett temetkezési területre. A régészek közel kétezer szarkofágot találtak, amelyek a föld felszine felett helyezkednek el. A főútvonal mindkét oldalán több száz méteren keresztül sorakoznak a kripták, és a gránit síremlékek, követve az évszázadok temetkezési szokásait, és persze a családok anyagi helyzetét.



égigsétáltunk a Nekropolisz sírjai között vezető úton, majd leintettünk egy Karahayitba induló autóbuszt. A két város között kisvonat is közlekedik, de arról éppen lemaradtunk. Kb. 20 perc utazás után beértünk a kisvárosba, ahol az út menti szállodákban táblák hirdették, hogy gyógyfürdőt üzemeltetnek. Mi azonban valami természetes környezetben lévő fürdőre vágytunk, amit egy képeslapon láttunk.



Karahayit gyógyforrása magas vastartalmú, nem csak fürdőzésre, hanem ivókúrára is ajánlott.

A városközpontban leszálltunk a buszról, és a ház előtt üldögélő férfiaktól megérdeklődtük, hogy merre van a fürdő. Persze mint turistákat a szállodába akartak irányítani, de mi nem hagytuk magunkat, mondtuk, hogy ott szeretnénk fürödni, ahová a helyi emberek is járnak. Végül egy utcácskában megtaláltuk a hőn áhított forrást, amelyből perzselő víz zubogott fel.



Nagyon szép környezetben volt elhelyezve – belépőjegyet sem kellett váltani – és csupa helyi ember – főként idősebb nők üldögéltek a medence szélén. Amikor óvatlanul belemártottam a lábamat, meglepődve tapasztaltam, hogy elviselhetetlenül forró. Legalább tíz perc kellett, mire térdig be tudtam menni, azt is a medence forrástól legtávolabb eső pontján. Rejtély, hogy a forrás közelében hogy tudtak mások megmaradni.




A vasoxiddal telt víz vörösre festette a forráshoz közeli köveket, ami nagyon szép látványt nyújtott, bár ez a fürdő sokkal kisebb, mint Pamukkale hatalmas területe. A medence környékén haragos zöld pázsit terült el. Volt egy étterem, ahol Gözlemét sütöttek, (ami egy tökölylisztből készült sós palacsinta - olyan, mint a franciáknál a galette) és ropogósra sült kebabot csavartak bele.

Azt még nem említettem, hogy Törökországban tilos kiejteni a Gyros szót. (Az idegenvezető szerint ha valaki gyrost kér egy Kebabostól, számoljon vele, hogy esetleg beleköpnek az ételébe. Ez valószínűleg nem igaz, de jól hangzik. ) Itt ezt azt ételt Kebabnak hívják, aminek több változata is van. Lehet pitában, cipóban, gözlemében is kapni, vagy tányéron hasábburgonyával, amihez ayrant illik inni. Ez egy kefír szerű ital, amit csecsemőtől aggastyánig mindenki legalább naponta egyszer fogyaszt.


Amikor már elegünk lett a fürdőzésből és a langyos gyógyvízzel is teleittuk magunkat, visszaindultunk Pamukkaléba. Megvártuk a kisvonatot, ami egészen a Gyapotvárig vitt. A Nekropolisz bejáratánál kapuk vannak, ahol a vonatok és buszok megállnak, majd felszáll egy kapuőr és belépőjegyet kell vásárolni, ezzel lehet bejutni a fürdőhöz is. Azt sajnos nem tudtuk kideríteni, hogyan lehet megúszni a jegyvásárlást, de sejtésünk van róla, ugyanis ahogy megállt a kisvonat, az utasok fele leugrott, és gyalog folytatta az útját.



Mivel a Vénüs Hotelhez ismét keresztül kellett mennünk a mészkőteraszokon, - ugyanis ez volt a legrövidebb út – most sem tudtuk megállni, hogy búcsúzóul ne fürdőzzünk még egyet.
A lenyugvó nap sugarait a búcsú napján is vakítóan verte vissza a hófehér mészkő.
Hát mit mondjak, innen is fájó szívvel indultunk tovább másnap reggel. Tíz órakor indult Denizliből a busz Selcukba. (Ephesos) Mivel nem akartuk lekésni a buszt, jó korán elindultunk a szállóból, hogy a főúton leintsünk egy Dolmust. Mikor már a harmadik busz is tömve elhaladt mellettünk, és a hátizsákos turisták is egyre-másra gyülekeztek, kezdtünk izgulni, de aztán végül csak felfértünk egyre, így gond nélkül indultuk tovább.

2007. szeptember 28., péntek

Varázslatos Törökország 3. rész


Pamukkale látnivalói





Sajnos el kell ismernem, hogy finoman szólva sem voltam igazán aktív mostanában – ami a bejegyzések mennyiségét illeti. El is határoztam, hogy össze fogom szedni magam, mert nem járja, hogy csak heti egy írást tudok kipréselni magamból.

Most, hogy a letolásomon és a mea culpán túl vagyok, induljunk el Pamukkale csodálatos Gyapotvára felé. (Mivel a doboldalon elhelyezkedő mészkőteraszok egy gyapotkupacra emlékeztetnek, Gyapotvárnak nevezték el Pamukkale nevezetességét.)

Törökországban nagyon jó a tömegközlekedés – több busztársaság közlekedtet igazán színvonalas autóbuszokat a nagyvárosok között, így Kemerből is közvetlen járat van az ország különböző pontjaiba. A jegyeket több helyen is meg lehet vásárolni, egyrészt a városközpontban lévő utazási irodák valamelyikében, vagy a központi buszpályaudvaron, ahol a különböző társaságok irodái egymás mellett sorakoznak. Itt egyrészt az indulási időpontokat másrészt az árakat is össze tudjuk vetni, ami az irodákban nem mindig lehetséges, mert van olyan iroda, amelyik csak egy adott busztársasággal áll kapcsolatban. A jegyet célszerű az utazás előtt 2-3 nappal előre megváltani, mert így lehetőségünk van választani, hogy a busz melyik részén szeretnénk ülni.

Kemerből 10 órakor indult a busz Denizibe, ez a legközelebbi nagyváros Pamukkale mellett. Út közben egy fél órás pihenőt tartottunk antalyai buszpályaudvaron, ahol el lehet menni WC-re, és vásárolni is lehet. A pihenő után folytattuk utunkat. Meglepetésünkre a buszon ingyen kaptunk egy kávét, teát vagy cappuccinót, hozzá egy előre csomagolt süteményt, és korlátlanul lehetett ásványvizet kérni.
A buszterminál, vagy ahogy ott nevezik Otogar elég messze van a belvárostól, ha városnézésre indulna valaki dolmussal tud bejutni a belvárosba. Kemer és Antalya között a tengerparton kanyarog az országút, majd a busz felkapaszkodik a Taurus hegység dombjain, és az ország belseje felé veszi az irányt. Lakatlan, sziklás vidéken haladunk át, míg elérjük a következő nagyvárost, Ispartát. Ezután már zöldebb a vidék, és ahogy közeledünk Denizli felé, út mentén egyre szaporodnak a szőnyeg és cserépmúzeumok. Ezek tulajdonképpen kisebb-nagyobb manufaktúrák, ahová a szervezett programon résztvevőket terelik be egy kis bemutatóra, majd azt követő vásárlásra. Ismét nagyon örültünk, hogy az értékes időnket nem kell efféle programokra vesztegetnünk.

Kora délután végre megérkeztünk Denizlibe. Szerencsénkre épp a buszunk mellől indultak a dolmusok Pamukkalébe. Ahogy egy minibusz megtelt, elindult és már állt is be a következő. Csúcsidőben szinte 5 percenként követték egymást. Vártunk egy üres kisbuszt, majd kényelmesen elhelyezkedtünk, és néhány perc múlva el is indultunk. Ahogy elértük Pamukkale szélét jelző táblát, elkezdtük figyelni a szállásokat, hogy később szükség esetén visszataláljunk. A központban szálltunk le egy turista irodánál, amelynek a környékén láttunk néhány panziót is. Úgy gondoltuk, hogy körülnézünk szállás ügyben. Alighogy elindultunk az egyik szálló felé, egy férfi jött ki az irodából és szállást ajánlott. Mutatta a szálló kártyáját, Vénüs Hotel, emlékeztem rá, hogy láttam egy reklámtáblán a buszból, és eléggé a falu szélén volt. Mondta, hogy 40 Lírát egy szoba reggelivel, tiszta, megbízható hely. Egy kicsit húzódoztunk, hogy messze van a központtól, mi inkább a látnivalók közelében szeretnénk lakni, de igen vehemensen igyekezett a Vénüsra rábeszélni. Felajánlotta, hogy egyikünket elviszi motorral megnézni. Ha nem felel meg, semmi gond, keresünk magunknak mást. A férjem felült mögé a motorra, majd néhány perc múlva vissza is jöttek. Mivel még mindig nem adtunk kedvező választ, engedett az árból 5 Lírát, amire végül is igent mondtuk. Egy hangulatos kert közepén volt a szálló, tiszta szobával, kényelmes ággyal, hajszárítóval, ingyen Internet használattal. Gyorsan elfoglaltuk a szobát, túlestünk a bejelentkezésen, és visszaindultunk a városközpontba.

Mivel általánosságban meg voltunk vele elégedve, merem ajánlani a szállót másoknak is. A szálló honlapján sok hasznos tudnivaló is fellelhető: http://www.venushotel.net/




Kiderült, hogy van egy sokkal rövidebb út a híres fürdőkhöz, így alig néhány perc múlva már el is mértük az egyik mellékbejáratot. Már késő délután volt, de úgy gondoltuk, hogy ránkférne egy kis mártózás, ezért fürdőruhát is vittünk magunkkal. A belépőjegy 5 Líra volt, de elfogadták az újságíró igazolványunkat, így ingyen jutottunk be.



Csodálatos látványt nyújtottak a domboldal vakítóan fehér medencéi, melyekben türkizkék víz csordogált. Az egész terület a világörökség részét képezi, ezért csak mezítláb lehet közlekedni a mészkőteraszokon, nehogy kárt tegyünk benne.



Az elmúlt évek rablógazdálkodása ugyanis eléggé tönkretette a teraszokat, elsárgultak a medencék, és a sok mászkálástól igencsak lekoptak a mészkőcsipkék. Az utolsó percben kezdődött a teraszok mentése az Unesco segítségével. Elsőként a medencéket lezárták a turisták elől, és közlekedő útvonalakat jelöltek ki. Ennek ellenére mindig akad néhány idióta, aki mit sem törődve azzal, hogy milyen károkat okozhat, a szalaggal elzárt területeken mászkál.




A vizet kis csatornákon keresztül vezetik szerteszét. Amikor alacsony a vízhozam, minden nap más területrész kap vizet, így próbálják biztosítani a teraszok helyreállítását. Mesterséges medencéket készítettek, majd odavezették a magas mésztartalmú vizet, amely a mészlerakodás következtében hamarosan úgy nézett ki, mint az eredeti medencék. Ezekben most is lehet fürdeni, ha éppen van bennünk víz. Mivel turisták ezrei keresik fel nap mint nap Pamukkalét, kész csoda, hogy sikerül megőrizni ezt a világon egyedülálló csodát.



Azt nem tudom, hogy a mésziszap jót tesz-e a bőrnek – én úgy tapasztaltam, hogy inkább kiszárította – de az emberek többsége a medencék alján leülepedett iszapot az arcára és a testére kente, szépészeti eljárásként. Legendák szólnak a fiatalitó hatásról is, melynek valódiságát az alábbi képekkel tudom igazolni:

Ilyen volt,


A füdő hatására ilyen lett


Nagyon kellemeset dagonyáztunk a medencékben. Közben megpróbáltam fényképeket is készíteni. Sajnos a szűrők ellenére sem sikerült teljes mértékben visszaadnom a valóságot, mivel a mészkőkristályok nagyon erősen visszaverték a napfényt, így egyes képeken csak az erős visszatükröződés volt látható. De ezért remélem sikerül némi ízelítőt adnom Pamukkale szépségéből.



Este sajnos nincs kivilágítva, pedig biztosan szép látványt nyújtana. Délután kinéztünk egy éttermet, - valami Mennyország volt a neve – ahonnét fantasztikus kilátás nyílt a teraszokra, és eldöntöttük, hogy ott fogunk vacsorázni. Még az asztalt is kiválasztottuk. Sajnos amikor sötétedés után letelepedtünk, szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy bár szemben ülünk a Gyapotvárral, mégsem látjuk csak a vak sötétséget.

Másnap egy kiadós reggeli után a már megszokott út indultunk el a Gyapotvárhoz. Felsétáltunk a teraszok között, majd a felső bejáratnál kisétáltunk, és továbbindultunk a felfedező úton. Bár ma Pamukkale csak egy aprócska település, ókori látnivalókban igazán bővelkedik.




A teraszok fölött található a Kleopátra fürdő, ahol igazi termálvízben lehet úszkálni, ókori oszlopok között. (Belépő 10 Euró). Mi itt csak egy rövid sétát tettünk, mert a város felett található romok megtekintése volt a fő célunk.



Az ókori görög színház




Templom és kolostor romok a dombtetőn

Mivel az ókori Hierapoisz több ezres lakosú nagyváros volt, komoly színházzal és egyéb közösségi létesítményekkel is büszkélkedhetett, mint templomok, Agora és a városkapu, amely igen jó állapotban maradt fenn.


Az Agora egy része és az északi városkapu



A város határát jelző kapu

2007. szeptember 24., hétfő

Varázslatos Törökország 2. rész


Kemer és környéke,

de előbb még úgy általában a fakultatív programokról

Van az utazásokkal kapcsolatban egy dolog, a fakultatív programok, amiről már korábban beszélnem kellett volna. Nem csak Törökország kapcsán, hanem általánosságban.

Azt hiszem, azt már említettem, hogy nem szívesen megyek társasutazásra, jobban szeretünk a férjemmel kettesben utazni, vagy esetleg barátokkal. Aki legalább egyszer megpróbált 30-40 emberhez igazodni, az biztosan érti miről beszélek. Ahol szívesen elnézelődnél hosszabb időt, azt az idegenvezető csak messziről fogja megmutatni – már ha egyáltalán szerepel a programban – ahol viszont meg sem állnál, ott tutti, hogy több órát kell eltöltened.
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor kénytelenek vagyunk csatlakozni egy csoporthoz, mert a látnivalót csak kísérővel lehet megtekinteni, de az ilyenek kivételes esetek.

Általános alapelvünk az, hogy amit csak lehet, fedezzünk fel saját magunk. Ehhez a témához kapcsolódik az utazási irodák által kínált fakultatív programok kérdése.

Kedvenc utazási irodánkban a Quaestor Travelnél dolgozó barátunk most biztos összeráncolja a homlokát, de hát nem nekik szeretnék reklámot csinálni, hanem azoknak szeretnék tanácsot adni, akik a blogot olvassák.

Tehát az ember megérkezik a célállomásra, ott beültetik egy autóbuszba, amivel elviszik a szállodába. Út közben a telepített munkatárs mindenféle fontos információval ellát, mondjuk mennyi a helyi idő, hány fok volt aznap a hőmérséklet, hol lehet pénzt váltani, és milyen árfolyamon. Út közben kiosztják a fakultatív kirándulásokat tartalmazó tájékoztatót, hogy legyen idő tervezgetni másnapig. Mert minden üdülés esetén az érkezés másnapján rögtön reggeli után történik a személyes tájékoztató, ami abból áll, hogy az előző este kiosztott fakultatív programokra igyekeznek jó áron rábeszélni az újonnan érkezőket. Azért fontos az időzítés, hogy az ügyfeleknek le legyen idejük körülnézni, és megismerni a helyi irodák kínálatát, vagy a tömegközlekedési tarifákat. Mert akkor a kutya nem menne velük kirándulni.

Bár felesleges időpocsékolásnak tartom a nyaralásra szánt időt ilyesmire vesztegetni, azért részt szoktunk venni ezeken az összejöveteleken, mert sosem lehet tudni, hátha mondanak valamit, amit saját hasznunkra tudunk fordítani – de ilyen esetre nem igazán emlékszem. Kemerben például a több éve ott élő idegenvezetőtől próbáltam megtudni, hogyan juthatnék el egy olyan városba, ahová ők nem szerveznek kirándulást, tehát elvileg még csak konkurenciát sem jelentett programunk, de még azt sem sikerült megtudnom, hogy hol van a helyi buszpályaudvar.

Nos az eligazításon az emberek szépen befizetnek a fakultatív kirándulásra, aztán sétálnak egyet a városban, és sorban kezdenek gutaütést kapni, amikor látják, hogy a helyi irodák legfeljebb a felét kértik ugyanazért a programért. Mi például a 35 Eurós hajókirándulásra 15 Euróért mentünk el, és fantasztikusan jól éreztük magunkat. A hajón több német csoport is utazott, és ők is meg voltak elégedve mindennel.
Az idegenvezető persze számít arra, hogy a vendégek szembesülni fognak az alacsonyabb árakkal, ezért már előre óva int attól, hogy összehasonlítást tegyenek, nem beszélve arról, hogy valamelyik irodába fizessenek be, mert: és itt mondok néhány elhangzott érvet,
· be fognak csapni és egyáltalán el sem visznek a programra,
· nincs az irodának biztosítása, és ha baj történik, nem törődnek velünk,
· nincs magyar nyelvű idegenvezető – na ez az egy tényleg igaz, de van amikor nem is szükséges, például egy kulturális programon, de hallottunk olyanról, hogy a magyar képviselőnél befizetett programon sem volt
· alacsony színvonalú a szolgáltatás, nem azt kapjuk, amit vártunk.

Szóval ilyen érvekkel próbálnak meggyőzni, hogy csak az ő programjaik a megbízhatóak, de ennek NE DŐLJETEK BE!!
A magyar képviseletek is a helyi irodákkal állnak kapcsolatban, az ő programjaikat árusítják, csak éppen sokkal drágábban.

A másik bosszantó dolog, amikor egy csomó gagyi dolgot adnak el – egy kicsit feltupírozva – komoly programként. Például van a szomszédos városban szerdánként egy jó kis kirakodóvásár, ahová a szálloda előtti buszmegállóból 10 percenként induló buszok elvisznek mondjuk 300 forintért, és visszahoznak ugyanannyiért. Addig maradsz, ameddig jól érzed magad, és ha van kedved, körül is nézel a városban – miért is ne tennéd. Megnézed a városházát, a templomot, erődöt vagy bármit, ami ott van, aztán ha kedved van, eszel valamit, és amikor úgy gondolod, visszautazol. Ennyi, ilyen egyszerű.

Na ebből a semmiségből sikerült egy 28 Eurós kirándulást fabrikálni, turistabusszal, ebéddel, idegenvezetővel. Ha az embernek nem nő a zsebében a pénz, akkor érdemes az ilyen apróságokon elgondolkodni, és egy kicsit körültekintőbbnek, vállalkozóbbnak, és önállóbbnak lenni. Nem csak olcsóbban csinálhatunk meg egy programot, hanem saját kedvünk szerint is. A csoportokat rendszerint valami városszéli nagy hodályba viszik ebédelni vagy vacsorázni, olyan helyre, ahová sok embert be lehet terelni, és a buszoknak is van szép tágas parkolóhely. Ha ketten vagytok, akkor a város szűk utcácskáiban kóborolva a legkedvesebb, leghangulatosabb tavernákba, kávéházakba is be tudtok ülni, és garantálom, hogy sokkal de sokkal jobban fogjátok érezni magatokat.

Még egy utolsó javaslat a fakultatív programokhoz, és aztán visszatérünk Kemerbe. Ha valamilyen programra csak és kizárólag szervezetten lehet eljutni, érdemes megnézni a német irodák árait, mert gyakran lényegesen olcsóbbak, mint a magyar árak.


Kirándulások Kemer környékén: Demre és Myra



Annak ellenére, hogy az idegenvezetőtől nem sikerült használható információt szereznünk, a jól sikerült hajókiránduláson felbuzdulva elhatároztunk, hogy meglátogatjuk Szent Miklós püspök városát Demrét, vagy egykori nevén Myrát. Kemerből dolmussal= kisméretű busz kimentünk a főút elágazásáig, ott átszálltunk egy másik buszra, amivel eljutottunk Demrébe.


Az út fantasztikus tájakon kanyarog. A sziklák tetejéről csodálatos kilátás nyílik az égszínkékből sötétkékbe hajló tengerre. A partvonal öblökkel tarkított, egyik-másikban kiépített strand található, ahová lépcső vezet le. Megfigyeltük, hogy a helyiek délutánonként szívesen piknikeznek az eldugott, aprócska öblökben, ahová kész akrobatamutatvány lejutni.
Idilli hely a szerelmeseknek, távol az emberektől és a város zajától. Néha egy-egy városon is áthaladtunk. Meglepett, hogy mindegyik milyen szépen rendezett, parkosított. Egy Finike nevű városka maradt meg bennem, biztosan a kedves neve miatt.

Végül megérkeztünk Demre buszpályaudvarára, ahonnét kb. fél óra alatt értünk ki az ókori Myra sziklasírjaihoz. Myra a likai birodalom egyik fontos városa volt időszámításunk előtt 6-3 században. Különös temetkezési szokásaikkal váltak ismertté, halottaikat magasan a sziklafalban helyezték el, ahonnét madártestű démonok vitték fel őket az égbe.


Myrában találhatók a líkiai birodalom legszebb sziklasírjai. Az archeológiai terület bejárata előtt – mint ahogy rendes helyen lenni szokott – mindenféle dolgokat árultak a turistáknak.

A sziklasírok alatt a bejárati út túloldalán található a mírai színház, és a régészeti ásatások során feltárt falmaradványok, vésetek, és díszítő elemek.


A sírokba nem lehet bemenni több okból kifolyólag sem, először is magasan a sziklafalba vannak bevésve. Másrészt ki van írva, hogy a sírok állapotának megőrzése érdekében ne másszanak fel. Több fényképet is készítettem, majd tovább sétáltunk a színházhoz, amit alaposan minden oldalról körüljártunk.


A színház megtekintését követően visszasétáltunk Demrébe, hogy megnézzük a Bazilikát. Ebben a városban igazi Mikulás kultusz van. A város közepén egy hatalmas Mikulás szobor áll. Ez nagyon mókás, mert olyan nyári Mikulás érzetet ad az embernek.


Szent Miklós legendája a 3 századig nyúlik vissza. Egy gazdag család gyermeke volt, aki korán elveszítette szüleit. Nagybátyja aki maga is egyházi szolgálatban állt, egy kolostorban nevelte fel.

270-ben egy jeruzsálemi zarándoklatból visszatérőben Myrában állt meg imádkozni. Ekkor már emberszeretete, segítőkészsége és önfeláldozása miatt ismert volt a neve, és sokan imádkoztak hozzá. Itt püspökké választották, és 52 éven át gyakorolta hivatását.

Nagyon érdekes dolgokat olvashat Szent Miklós életéről és a hozzá kapcsolódó legendákról itt: http://www.mikulasbirodalom.hu/myra/legenda.htm



Szent Miklóst eredetileg a róla elnevezett templomba temették el, de 1087 Bariba szállíották a csonjait, és ekkor kezdődött el Európában is Szent Miklós elismerése.



Nagyon tetszett a az egész kirándulás, és örültünk, hogy a saját tempónkban, senkitől sem sürgetve nézhettünk meg mindent.

Kemerbe visszatérve a másnapot a tengerparton töltöttük pihenéssel, majd másnap reggeli után elindultunk a mi privát fakultatív programunkra Pamukkáléba. És ezzel kezdetét vette az igazi kalandozás Törökországban.

2007. szeptember 21., péntek

Varázslatos Törökország 1. rész


Emlékek

1988. tavaszán jártam először Törökországban. Illetve úgy gondoltam, hogy ott jártam, amikor 5 napot Isztambulban vagy török nevén Stanbulban töltöttem. Amennyire még emlékszem – egy fél napos városnézés keretében megtekintettük az Aya Sofiát, a Kék mecsetet és más látnivalókat – majd irány a Bazár. Az idegenvezető, aki óvva intett a magányos, vagy kiscsoportos csatangolástól – és feltehetőleg anyagilag is érdekelt volt abban, hogy a jól menjen az üzlet, - nem igen erőltette a kulturális dolgokat, sokkal készségesebbnek bizonyult a bőr, arany, farmer és egyéb dolgok vásárlása terén. Igyekezett mindenkit az általa már jól ismert és bejáratott üzletekbe terelni, mondván, hogy ott nem csapják be a vásárlót sem a minőséggel, sem az árral. Így aztán már az első nap mindenki elköltötte a három évre biztosított valutakerete nagy részét, és a későbbiekben szabadon jöhetett-mehetett amerre látott.

Így aztán maradék fillérjeinkkel a második naptól arra mehettünk, amerre a lábunk vitt és a szemünk vezetett. Kellemes kirándulást tettünk a Boszporusz túlpartjára – egyszer hajóval, és egy másik alkalommal a hídon át – és örültünk, hogy még Ázsiába is eljutottunk. Az egyik este egy magaslatra mentünk fel, ahol egy fantasztikus teázót találtunk. Egy kellemes almatea mellett órákig gyönyörködtünk a panorámában és Isztambul esti fényeiben.

Évekkel később, amikor ismerősökkel arról beszéltünk, hogy mely országokban jártunk, megemlítettem, hogy én már voltam Törökországban. És ott merre jártál? – tette fel a kérdést. Mondtam, hogy 5 napot voltam Isztambulban. Erre legyintett és azt mondta, akkor Te még nem jártál Törökországban. Néhány évre rá el is határoztuk, hogy egy igazi törökországi körutat szervezünk, és sok érdekes helyet fogunk felkeresni. Aztán mindig közbejött valami, hol egy másik utazás, hol politikai vagy biztonsági problémák, ami miatt másfelé vettük az irányt. Mígnem tavaly újra elővettük a török térképet és egy útikalauzt, és komoly tervezésbe fogtunk.

2006.

Úgy gondoltuk, hogy legyen napfény, tenger, pihenés és természetesen rengeteg látnivaló. Összeírtuk, hogy mit szeretnénk feltétlenül látni és rájöttünk arra, hogy olyan sok a kihagyhatatlan látnivaló, hogy aligha fér bele egy kéthetes túrába. Először úgy terveztük, hogy veszünk egy repülőjegyet, elindulunk Isztambulba, majd onnan tovább Ephesos, Pamukkale és Kappadókia, aztán visszafelé beiktatunk egy pár napos tengerparti üdülést, majd hazaindulunk.

Az utazási ajánlatokat és a repülőjegy árakat böngészve az egyik utazási iroda (Quaestor Travel) honlapján találtunk egy szeptemberi akciós 10 napos törökországi üdülést Kemerben, melynek az ára nem sokkal haladta meg egy isztambuli repülőjegy árát.

A Mamut bevásárlóközpontban lévő irodában készségesen segítettek abban, hogy a 10 napos üdülést kettéoszthassuk 5 – 5 napra, és közé pedig mi magunk készíthessünk programot. Ezt eddig még sehol sem tették meg, itt azonban rendkívül rugalmasan kezelték a dolgot.
Mivel még az indulás előtti napon is dolgoztam, nagyon jól esett, hogy a túra előtt volt egy szusszanásnyi időnk kipihenni magunkat. Persze nem azt kell elképzelni, hogy süttettük magunkat a napon, hiszen ez max. 2 napig megy, aztán már nem bírunk egy helyen maradni.
Ez történt most is.

A Valerie Beach Hotel a hajóról

Annak ellenére, hogy a szállodánk csak három csillagos volt, szolgáltatásaiban és egyebekben meghaladta szinvonalát. Nyugodtam mondhatom azt, hogy mindennel meg voltunk elégedve. A tisztaság megfelelő, az ételek hatalmas választéka volt minden étkezésnél, rengeteg finom sütemény és gyümölcs. A gyerekek részére volt medence. Mi szerencsére tengerre néző szobát kaptunk mind a két alkalommal, így a kilátással is meg voltunk elégedve. A szálloda saját tengerparttal rendelkezett, ahol ingyenes volt a nyugágy és napernyőhasználat.

Nekem legjobban a Hammam = Török fürdő tetszett. Ez is a szálloda szolgáltatásai közé tartozott. Aki járt már Törökországban az tudja, hogy milyen fantasztikus megtisztulást jelent egy ilyen szertartás. Kár, hogy itthon nem találtam, mert néha jól esne egy kis kényeztetés testnek és léleknek egyaránt.


Az első nap felfedeztük magunknak a várost, majd a kikötőben kinéztünk egy hajókirándulást, amelyre másnap el is mentünk. A hajón kellemes program volt, és mindezért mindössze 15 Eurót kértek, amely az ebéd árát is magában foglalta.


Ezzel a hajóval mentünk kirándulni

A személyzet mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, még a Titanic c. film betétdalát is előadták szórakoztatásunkra. Több helyen is megálltunk, ahol remek fürdési lehetőség volt, sőt egy Olympia nevű településen a romokat is megnéztük egy rögtönzött idegenvezetés keretében.

Egy másik alkalommal Demre-Myrába kirádultunk, amely arról híres, hogy ott élt Szt. Miklós püspök, akit sokan csak Mikulásként ismernek. Erről bővebbet a következő részben.

2007. szeptember 13., csütörtök

Csodálatos Bretagne 6.

Morzsák
Ami az előző öt részből kimaradt

Redon

Redon eredetileg nem szerepelt a kirándulási célpontjaink között, mivel a leírások szerint semmi olyan különös dolog nincs a városban, amit máshol ne láthatnánk. Az útikönyvek is elég keveset írnak róla, legfőképpen 16. századi házait említik fő látványosságként. Az elragadó favázas házakat azonban már volt alkalmunk másutt is megcsodálni – Rennesben, Nantesben, Aurayban, vagy Bretagne első fővárosában Vannesben.

Jogos a kérdés, miért mentünk mégis Redonba? A válasz roppant egyszerű és prózai: a piac miatt. Dolmenvadászatunk idejére autót béreltünk, és így lemaradtunk a rennesi szombati heti piacról, amit nagyon sajnáltunk. Viszont az értékes időt sem akartuk helyi szórakozásra vesztegetni, ha már kifizettük az autó bérleti díját. Ezért kinyomoztuk, hogy hol lesz piac ott tartózkodásunk ideje alatt – így esett, hogy az egyik reggel Redonban találtuk magunkat.


Reggel 8 órakor gördült be velünk a vonat Redon vasútállomására. Úgy gondoltuk, hogy a délelőttöt a város megtekintésével és piacozással töltjük, délutánra pedig beiktatunk még egy programot. Az állomástól alig 10 percnyi sétára találtuk a piacot – vagyis azt a helyet, ahol a piac szokott lenni. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az árusok akkor kezdték el felállítani standjaikat és kipakolni portékáikat. Ezért úgy döntöttünk, hogy megnézzük a város katedrálisát, ami szerencsénkre már nyitva volt.




Az Az útikönyv szerint Redont két dolog miatt érdemes felkeresni, az egyik a heti piac, amely a helyi és környékbeli lakosok mellett sok turistát is csábít a városba. Redon másik nevezetessége a Virágos Város cím, amelyet több alkalommal is sikerült elnyernie.


A katedrális mellett áll az impozáns városháza, ablakaiban virágos ládák sora. A közeli parkból készítettem néhány fényképet, majd sétáltunk egyet a környező utcákban. Mire visszatértünk a piactéren színes forgataggal találkozunk. Mintha varázsütésre ébredt volna fel a város és özönlöttek az emberek az utcára. Tettünk két kört a nyüzsgő forgatagban, vettünk pár szem gyümölcsöt és csodáltuk a bőséges kínálatot. Az egyik árusnál 8 féle sárgadinnyét számoltunk össze, de barackból, cseresznyéből vagy paradicsomból is hatalmas volt a választék. Jó volt szemünknek a csupa első osztályú árúban gyönyörködni.
Külön soron voltak az ételárusok, sonkák, péksütemények és természetesen az elmaradhatatlan sajtok, melyeket vásárlás előtt a legtöbb helyen meg is lehetett ízlelni.
A turisták többnyire nézelődtek, a helyiek pedig kerekes bevásárló táskába gyűjtötték a zsákmányt, hogy egy hét múlva újra feltöltsék készleteiket.

Lokálpatrióták

Megfigyeltük, hogy a franciákhoz hasonlóan a bretonok sem lelkesednek a bevásárló központokért. A szupermarketekben gyakran csak néhány vevő lézengett, míg az egymást érő pékségekben folyamatosan tértek be a vevők, annak ellenére, hogy magasabbak voltak az árak.
„Ott ne egyen – az amerikai!” – fordult hozzánk egy fiatal férfi, amikor az egyik ismert étteremlánc kínálatát méregettük. Vannak itt nagyon jó éttermek, mutatott körbe a téren, bármelyiket merem ajánlani. A későbbi napokban több alkalommal is elsétáltunk a szendvicsező mellett. Szinte mindig üres volt. Erős a lokálpatriotizmus – állapítottuk meg.

Kovakő

Így neveztük el a félresikerült kirándulást vagy napot, amikor az előzetes várakozások ellenére valami nem úgy sült el, hogy terveztük. Van, amikor mi nem vagyunk elég körültekintőek, van, amikor az információ téves (még útikönyvben is fordult elő sületlenség) és akadt olyan eset is, amikor mindentől függetlenül nem úgy sikerült valami, ahogy szerettük volna. Ez persze nem csökkenti vállalkozó kedvünket, és továbbra is lelkesen vágunk neki bizonytalan kimenetelű kalandoknak is. Kell-e annál nagyobb öröm, hogy felfedezzünk egy olyan helyet, alkotást, képződményt, ami még az útikönyvekben sem szerepel. Ez az igazi kaland!

Szinte minden utazásunk alkalmával akad egy ilyen kovakő. A bretagnei utazás kovaköve La Roche aux Fées volt, - azaz a Tündérek sziklája Essében.


Minden prospektusban útleírásban, a megalitokról szóló könyvekben szerepelt a hatalmas kövekből álló építmény.

A térkép szerint kb. 30 km-re volt Rennestől. A pályaudvaron azt javasolták, hogy menjünk el az Esséhez legközelebb eső vasútállomásig Janzéig, majd onnan tovább autóbusszal. Egyszerűnek és világosnak tűnt a dolog. Mivel egy fél napos programra terveztük, csak ebéd után indultunk el. Fél 2-kor már Janzében voltunk Rengeteg ember szállt le a vonatról és elég bíztatónak tűntek a jelek, mivel mindenki a parkoló túloldalán lévő buszmegálló felé vette az irányt. Sajnos a buszmegállóig már csak ketten mentünk, mert közben az emberek beültek autóikba és mire hátranéztünk, kiürült a parkoló. Nem baj, majd jön a busz. De csak nem jött. A megállótól néhány méterre két férfi beszélgetett. Megszólítottuk őket busz ügyben. Elmondták, hogy az ugyan buszmegálló, ahol várunk, de busz az nem jár. Útbaigazítottak, hogy melyik út vezet Essé irányába és nevettek, hogy jó sokat kell gyalogolni. Egy-két tucat kilométer nem szokott elriasztani, ennyit még a tengerparti nyaralásokon unalomból is elsétálgatunk. Most sem estünk kétségbe, nekilódultunk az útnak.
Az égbolt felhőtlen, a nap hétágra süt, gondolom ilyen évek óta nem fordult elő Bretagnéban és még jó ideig nem is fog. Az út dombra fel, dombról le kanyargott, árnyék csak el-el vétve. Róttuk a kilométereket, autó is csak 5 percenként jött egy. De nem baj, a látvány majd kárpótol – gondoltuk.
Két-három kilométer után – hogy nehezebb legyen a dolgunk, - javították az utat. A közhiedelemmel ellentétben máshol is vannak kátyúk, - amit ugyanazzal a ragadós bitumennel, szurokkal és egyéb anyagokkal javítanak, amit itthon is használnak. Hogy ne legyen unalmas a hosszúra nyúlt séta, elkezdtük kerülgetni a bitumen foltokat is, melyek hol az út jobb, hol a bal oldalán terebélyesedtek.

Jó másfél órai gyaloglás után megpillantottuk a Tündérek szikláját ábrázoló útbaigazító táblát, amelyből arra következtettünk, hogy már közel van a cél. Újabb fél óra múlva már Essé határában gyalogoltunk, de sziklára utaló jelet sehol sem láttunk. Annyit tudtunk, hogy a város határában van. Logikus a következtetés, ha nem ezen a végén, akkor a másikon lehet. Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy fél kilométerenként találtunk buszmegállót, de buszt sem odafelé, sem később visszafelé nem láttunk. Rejtély, hogy mikor járhat.

A kovakő nap igen fontos tapasztalata, hogy a bretonok stoppost nem vesznek fel. Minden arra haladó autónak integettünk, de még csak nem is lassítottak. Korábbi tapasztalataink szerint ha két távoli település között, lakatlan területen gyalogoltunk nem volt olyan eset, hogy ne állt volna meg valaki. Sokszor még akkor is felajánlották a fuvart, ha nem integettünk. Stoppoltunk mi már Törökországban, Jordániában, Mexikóban és Guatemalában is, minden gond nélkül. De itt nem sikerült. Ez a nagyfokú bizalmatlanság is a civilizáció átka.

Essé központjában, a katedrális mellett volt egy települést ábrázoló térképféle, ahol beazonosítottuk a helyzetünket és azt, hogy a keresett szikla a város túlsó végén lehet. Mivel ismét közel sejtettük a célt, újult erővel lódultunk neki a dombnak. A magaslatról szemügyre vettük a vidéket, de sehol semmi. Az utolsó háznál megérdeklődtük a szikla helyét, mely szerint onnan további 7-8 kilométerre van. Osztottunk és szoroztunk, majd szomorúan állapítottuk meg, hogy már nincs annyi időnk, hogy megnézzük a sziklát is, és az utolsó vonatot is elérjük. A semmi közepén nem akartunk éjszakázni, arra meg semmi reményt nem láttunk, hogy buszt találjunk, hogy stoppolni tudjunk.
Nagy szomorúsággal visszafordultunk. A már ismert úton gyorsabban haladtunk és Janzé határában betévedtünk egy bevásárlóközpontba, ahol bánatunkban vettünk egy egész breton almatortát. Ez is nemzeti eledel, csakúgy, mint a galette és a cidre. Az úton elveszett energia pótlására eltüntettük a torta felét, majd leöblítettük egy dicrével, amitől rögtön szebb lett a világ – mivel még a vonatot is sikerült elérnünk.

Amikor néhány nappal később már autóval eljutottunk a dolmenhez, kétszeresen is örültünk. Először mert fantasztikus látványban volt részünk, másrészt mert ezért a látványért kétszeresen is megszenvedtünk.

Vasúti közlekedés

Mint a bevezetőben említettem, Franciaországban fantasztikusan jó a vasúti közlekedés. A TGV vonatok már jó tíz évvel ezelőtt is háromszáz kilométer feletti sebességgel száguldoztak, ma pedig a Páris – Strassburg vonalon 584 km sebességgel a hagyományos vasút kategóriában csúcstartók. Az átlagsebesség a mellékvonalakon is eléri a 140 km-t. A vasúti közlekedésnek alapvető hátránya, hogy nem mindenhová lehet vonattal eljutni. Vannak települések, amelyek csak közúton közelíthetők meg. A másik probléma pedig a menetrend. A vonatok az iskola illetve munkakezdéshez és befejezéshez igazodnak, tehát reggel 7 és 9 óra között jön-megy 3-4 vonat, majd délután 4 és 7 között ismét jön-megy 3-4 vonat. Napközben tehát semmi. Ezért a nagyobb mozgásszabadság érdekében néha jól jön az autó.

Gépkocsi bérlés

Ezt tanulságként írom le a hozzánk hasonló gyakorlatlanok okulására

Bretagnében többezer látnivaló – kastély, erőd, világítótorony, szikla, és dolmen van szétszórva különböző helyeken, általában a lakott településektől távol, ahová nagyon fáradtságos, és időigényes eljutni. Ha több helyet is szeretnénk meglátogatni, akkor mindenképpen gépkocsira van szükség. Ezért mi is béreltünk két napra egy autót a Hertz kölcsönzőnél. Maga a bérlés nagyon egyszerű volt, de az utána következő események már nem annyira.
Két napra 500 km-es futással 87 Euroba került egy természetesen francia kisautó (Renault Modus). A szerződés szerint az 500 km túllépése esetén kilométerenként 30 Eurocent + 20 % adót kell fizetni. Az irodában több oldal francia nyelvű szerződést és egyéb bizonylatot írattak velünk alá, majd biztosítékként 310 Eurót zároltak a kártyánkon. Ezt követően megkaptuk a kocsi papírjait, kulcsát, egy parkolóhely számot, és egy mágneskártyát, amivel a parkolóházból ki tudtunk hajtani. Ezután sétáltunk 300-400 métert megtaláltuk a parkolóházat, benne az autót. Gondosan felírtuk a kilométeróra állását, majd elindultunk. Amikor két nap múlva éppen az 500. kilométernél begördültünk a parkolóhelyre azt mondtuk, hogy ilyen nincs, ezt a világon el nem hiszi senki.
Az átvevő azt mondta minden rendben, majd másnap az irodában is megerősítették ugyanezt. Hazaérkezésünk után egy héttel levelet kaptunk Franciaországból a Hertz kölcsönzőből, egy számla volt benne, amely 120 Euróról szólt, hivatkozva arra, hogy 93 km túlfutás történt.
Megnéztem a bankszámlámat, persze már le is emelték a 120 Eurót.

Felvettük a kapcsolatot a Hertz magyarországi képviseletével, hátha tudnak segíteni. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, elküldtük minden bizonylatunkat, amit ők továbbítottak Franciaországba. Onnan hamarosan jött a válasz, hogy sajnos elutasítják a reklamációnkat, mert a kimutatásuk szerint mi 593 km-t mentünk és a szerződésben aláírtuk, hogy az induló km óra állás az 812 km. Csatoltak mindenféle bizonylatokat, kiállási, meg beállási adatokat, számítógépes kivonatokat. Mi meg tudtuk, hogy már 905-ön állt az óra amikor elhoztuk a kocsit. Tehát még át sem vettük az autót, máris mentünk 93 km-t. Persze a szerződést még akkor íratták alá velünk, amikor nem is láttuk az autót. De hát mi voltunk a tökfejek, mert nem ellenőriztük, csak felírtuk az óraállást.

Nagyon bosszantott a dolog, ezért írtunk egy újabb levelet, amiben megküldtem a tankolási számlát, ami a kocsi visszaadása előtt 20 perccel történt. A kocsit teletankkal adtuk vissza, és a szerint csak 500 km-re való benzint pótoltunk vissza. Újabb két hét elteltével megérkezett a válasz, amiben elnézést kértek, hogy téves adatrögzítés történt, és a különbözetet már vissza is utalták. Megnéztem a számlámat és már ott is volt a pénz.
A dolog két tanulsága:
l. Minden adatot és bizonylatot ellenőrizni kell, nem szabad sajnálni az időt, és az sem érdekes, ha mások hülyének néznek a túlzott alaposság miatt.
2. Egy multival szemben is lehet igazunk. Nem gondoltam arra, hogy be akarnak csapni, végig azt hangsúlyoztam, hogy valami téves adatrögzítés történhetett.

Hát ez történt velünk Bretagnéban.
Remélem minél többen kedvet kaptatok az utazáshoz, és jövőre ellátogattok erre a csodálatos vidékre.
Ha lesz rá lehetőségem, én is mindenképpen visszatérek.


2007. szeptember 7., péntek

Csodálatos Bretagne 5.



Dél-Bretagne: Auray és Vannes


A Carnacban tett kirándulást követően elhatároztuk, hogy kikapcsolódásként megtekintjük Aurayt és Vannest. A két város semmiben sem hasonlít egymáshoz, eltekintve attól, hogy mindkettőben vannak középkori házak.

Auray

A Loch folyó két oldalán fekvő Auray városa az 1364-ben lezajlott auray csatával írta be magát Franciaország történelemkönyveibe. Bár a harcok a várostól északra fekvő Marais de Kerzóban zajlottak, a köztudatba mint auray csata vonult be. A csata az örökösödési háború mindent eldöntő ütközete volt, mely után a győzelmet elkönyvelő Jean de Montfort lett Bretagne hercege.



A 15. századi óváros a folyón átívelő régi kőhíd közelében található. A hatalmas, vidám színekben pompázó hortenziabokrokkal szegélyezett utcák meredeken vezetnek le a folyóhoz. Mint a már korábban megismert városokban itt is takaros házak, aprócska kis üzletek, vendéglők helyezkednek el az út mindkét oldalán.

A híd lábánál egy régi bárka horgonyzott, vagy inkább szárazra vetetten élvezte a felhők mögül néha előbukkanó nap sugarait.


Mondanom sem kell, hogy ez a kirándulás sem múlt el zápor nélkül, de már hozzászoktunk, hogy Bretagnében alig akad olyan nap, hogy legalább néhány percre ne hullana az égi áldás. Persze a növények igen csak örülnek a bőséges csapadéknak és gyönyörű virágokkal hálálják meg a gondoskodást.

A hajó bejáratánál tábla hirdette az ingyenes belépést és csalogatta a vendégeket. Mi is besétáltunk, a fedélzeten hajózással és halászattal kapcsolatos képeket és képeslapokat lehet vásárolni. A bárka gyomrában ajándéktárgyakat árusítottak. Sajnos igen kevés egyedi dolog akadt, többnyire kommersz, turisták által keresett dolgokat árultak, de maga a bárka nagyon érdekes volt. Régi fa építmény, igazi hajópadlóval és belső gerendákkal. Én korábban még sosem jártam ilyen régi hajón, biztosan ezért fogott meg a hangulata.


A bárka megtekintését követően átsétáltunk a kőhídon a folyó túloldalára, majd végigsétáltunk a rakparton. Az egyik ház falán egy emléktáblát pillantottunk meg, amely arról tájékoztatott, hogy ott lakott Benjamin Franklin amerikai író, tudós és politikus, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat kezdeményezője amikor Aurayba látogatott, hogy katonai szövetséget kössön Franciaországgal. A szerződés létrejöttét követően Anglia elismerte az Egyesült Államok függetlenségét.


Visszafelé sétálva közvetlenül a hídnál találtunk egy másik Créperiet, amely ugyancsak a Franklin nevet viselte. Valószínűleg ott is megfordult a híres államférfi.


Vannes

Az Auray tett kirándulást követően tovább indultunk a 22 km-re lévő Vannesba. A nyugodt Aurayhoz viszonyítva Vannes zajos, nyüzsgő nagyváros – mint általában a kikötők. Autók tömege dudál az utcákon, és hömpölyög az embertömeg. Aki nyugalomra vágyik, annak mindenképpen a városfalon belül kell kerülni, ahol fantasztikus látnivalók sorakoznak egymás mellett.


De mielőtt a valamelyik kapun betértünk volna, tettünk egy sétát a falon kívül, ahol a folyó és a városfal között gyönyörű parkokat találtunk. A haragoszöld pázsitot színpompás virágok díszítették. A folyó mellett régi mosóházak sorakoztak.


A városfalun lévő óváros fő nevezetessége a St. Péter Katedrális. A székesegyház a 15. századból származik. Ellentétben a francia katedrálisok többségével – amelyek a gótika jegyében épültek – ez reneszánsz stílusjegyeket hordoz magán.



A katedrális megtekintését követően elsétáltunk a IV. Henri nevet viselő aprócska térre, amelyet a már jól ismert favázas házak szegélyeztek.

Bár egyes tájékoztatók szerint az óvárosba nem lehet gépkocsival behajtani, ennek ellenére elég sok gépkocsival találkoztunk, még ezen az aprócska téren is akadt belőle néhány. Mi több kört voltunk kénytelenek menni, mire jó két kilométer távolságban sikerült egy biztonságosnak tűnő mellékutcában leparkolnunk.


A katedrálissal szemben található a La Cohue nevű épület, amelynek földszintje korábban vásárcsarnokként üzemelt, míg az emeleti részen a bíróság kapott helyet. Az épületben ma a Városi Múzeum található, ahol festmény és helytörténeti kiállítás látható – bár mi nem láttuk, mert elég késő volt, mire ráakadtunk. Bár az az igazság, hogy a városfalon belül nagyon kellemesen esett a séta, és a közbeiktatott galette és cidre egy hangulatos kocsmában, hogy nem is igazán vágytam másra.

Mire visszaértünk Rennesbe, már 10 óra is elmúlt, de szerencsére még mindig világos volt, így ott is tudtunk egy sétát tenni a jól ismert utcákon. Ahogy teltek a napok egyre jobban megszerettem Bretagnét.