2010. október 18., hétfő

Japán 12.


Császári Palota és Onsen

Na nem egyszerre a kettő, hanem szép sorban egymás után. Ez a nap is úgy indult, hogy sötét felhők borították az eget. Mivel optimisták vagyunk, a két lehetséges kimenet közül a "később úgyis kiderül" változatra terveztük a programot. Metróra szálltunk, és 220 Yenért vettünk egy két megállóra érvényes jegyet az automaták egyikénél. Lassan már segítség nélkül is megy a jegyvásárlás, ami nem ördöngősség. A bejárati táblánál kikeressük a megálló nevét, megnézzük hogy milyen összeg szerepel mellette, majd az automatán megkeressük azt a gombot amin ugyanaz az összeg szerepel. Ekkor bedobjuk a nyilásba a megfelelő összeget, vagy ha nincs aprónk bármekkora nagyobb címletet, majd megnyomjuk a gombot. A gép kiadja a jegyet, és a visszajárót. Ekkor már nincs más mint megkeresni, hogy honnan indul a vonatunk. Ez az átszállóhelyeken jelentett némi bonyodalmat, de egy egyszerű állomáson rutinosan ment a dolog.


Szóval feljöttünk a császári palota közelében és némi kérdezősködés után megtudtuk, hogy hol van a legközelebbi kapu, majd elindultunk abba az irányba. A palota megtekintése ingyenes, de regisztráltatni kell és időpontot kérni. Tíz óra körül csepegő esőben értük el az adminisztrációs irodát, ahol sikerült egy fél egykor induló angol nyelvű csoportba bekerülni.


Néhány csepp eső nem riasztott el attól, hogy körbejárjuk a palota külső kertjét. Méretét tekintve nagyobb volt, mint a korábban látott kertek, de szépségében nem érte el azt a színvonalat. Volt benne egy kisebb tó, rajta egy szentély, amit egy hídon keresztül lehetett megközelíteni. Sétánk során találtunk egy másik szentélyt, valamint egy kisebb, nem túl érdekes múzeumot.



A fél egyes csoport negyed egykör gyülekezett a belső udvar kapuja előtt. Mikor öt perc múlva kinyílt a kapu, az eső is elkezdett szakadni, mint ha dézsából öntötték volna. Egy váróhelyiségben megnéztünk egy ismertetőt a palota építéséről, az egyes épületekről, majd pontban fél egykor elindult a vezetés.

A várakozással ellentétben egyetlen épületbe sem lehetett bemenni, még a melléképületeket is csak kivülről nézhettük meg. Számomra egy kicsit csalódás volt, mert abban bíztam, hogy néhány helyiséget azért a látogatók előtt is megnyitottak.

Sajnos kénytelenek voltunk megelégedni a belső kertek szépségével, ami azért esőben nem ugyanaz, mint napsütéses időben. Ezek igazi japán kertek voltak, tavakkal, patakokkal, hidakkal és kőlámpákkal, valamint szellemházikókkal.


Mintegy negyven percig tartott a séta, mire végeztünk, mindenki bőrig ázott. A szélben az esernyő sem nyújtott igazi védelmet.


Mire befejeződött a palota-látogatás, az eső is elállt. Ekkor éreztük, hogy most igazán jól esne egy meleg fürdő. Megtudakoltuk, hogy merre van a legközelebbi onsen, és célba vettük. Sokkal többet kellett gyalogolni, mint számítottunk rá, már majdnem feladtuk, mikor végül mégis megtaláltuk. Egy jellegtelen lakóháznak beillő épületben volt, semmi felirat ,ami arra utalt volna, hogy egy fürdőt rejt.


A bejáratnál rögtön levettük és egy polcra tettük a cipőinket. Kifizettük a nem tul drága, kb. 400 Yenes belépőjegyet, béreltünk egy törölközőt, amihez egy szappant is kaptunk. Majd az eligazító ember nekem jobbra, a férjemnek balra mutatott, hogy arra a bejárat. Próbáltuk megtudni, hogy van-e olyan része a fürdőnek, ahol fürdőruhában lehet fürödni és koedukált, de jót nevettek a kérdésünkön. Mondták, hogy itt külön van a férfi és női oldal, és nem lehet fürdőruhában fürödni.

Onsen ügyben egyébként készültünk, tudtuk, hogy hosszas tisztálkodást követően lehetséges a medencékbe belépni. Én kb jó tíz percig szappanoztam, dörzsöltem magam amikor elég tisztának éreztem magam, hogy bemerészkedjek az egyik medencébe. Persze akadtak, akik sokkal alaposabbak voltak nálam, de hát nekem nem volt annyi időm, hogy csak a előkészüeletekre több órát fordítsak.

Amikor az első medencébe beraktam a lábam, azonnal ki is rántottam, mert elviselhetetlenül forrő volt a víz. Jó tíz perc kellett, mire sikerült belemerülnöm. Az alsó szinten különböő medencék voltak, zöld teás, habos, iszapos. Az emeleti részen volt a szauna, a hideg vizes merülő medence, és egy meditációs medence, amely talán 36 fok meleg volt, és a terem falát barlang szerűen alakították ki. Ennek volt a legkellemesebb a vize, itt töltöttem el a hátralévő időt.

A kellemes környezetben nagyon jól ellazultam, és teljesen kipihenten fejeztem be a fürdést. Miközben a metróhoz bandukoltunk vissza, kitaláltuk, hogy ismét egy kellemes masszázzsal fejezzük be a napot. Elmentünk a már jól ismert műszaki áruházba, és kipróbáltunk egy másik masszázságyat.

Hazafelé megvacsoráztunk, és hulla fáradtan rogytunk az ágyba.

2010. október 6., szerda

Japán 11.






Kyoto

Amikor reggel kinéztünk a ryokánunk ablakán, hatalmas szürke felhőket láttunk. Már előző este a televízió időjárásjelentése is esőt mutatott ezért elővettük egyik esőnapra tervezett programunkat. Ameddig lehet a városban nézelődünk, és ha eleredne az eső, kimegyünk a piacra, amely egy fedett vásárcsarnokban található.


A Kyoto pályaudvar 1997-ben átadott, modern, csupa üveg épületét vettük górcső alá. Eddig minden utazásunk alkalmával nagyon siettünk, így nem maradt időnk arra, hogy kívülről is alaposabban megszemléljük. Mivel már harmadik napja voltunk Kyotóban, épp ideje volt szemügyre venni.

Az állomással szemben egy fontos tájékozódási pont tört az ég felé, a Kyoto-torony. Napos időben érdemes felmenni a kilátóba, ahonnét az egész város szemügyre vehető. A torony alatt ajándék és édességbolt található. A többi üzlethez hasonlón itt is meg lehetett kóstolni a cukorkák, sütemények és egyéb csemegék többségét. Mielőtt vennénk valamit, érdemes tenni egy próbát, mivel gyakran teljesen más ízű egy édesség, mint amilyenre a külleme alapján számítottunk. A csokoládékrém babpasztának bizonyult, és és máknak nézett töltelék is őrölt fekete szezámmag volt.

Az állomástól néhány perces sétára található Kyoto egyik legismertebb temploma a Higashi Honganji, vagy más néven Keleti templom.


A templomegyüttes a szállónktól mindössze egy saroknyira található. A Jodo Shin-shü buddhista iskola egy része működik benne. Az eredeti 1602-ben épült templom 1895-ben leégett, amit újjáépítettek. Az építési munkálatok során emberi hajból készült kötelet használtak, amely egy üveg vitrinben ma is látható. A legenda szerint egy hívő asszony hajából fonták, de a kötél méreteit tekintve több ember hajára volt szükség az elkészítéséhez. Sajnos a rossz megvilágítás miatt a hajról készített fénykép nem sikerült, de egy összetekert, láthatóan hajból készült fekete színű kötelet kell elképzelni.


A templomban tett látogatást követően átmentünk a Nyugati templomnak is nevezett Nishi Hongan-Ji-be, amely sokkal érdekesebb, és díszesebb, mint a Keleti templom.

Ezt a templomot 1591-ben alapították. Mivel a templom túl nagy hatalomra tett szert, Tokugawa sogun kettéosztotta Keleti és Nyugati templomra. Ehhez a kettéosztáshoz a templomon belül hatalmi harcok is hozzájárultak. Szerencsénkre a templom Nagycsarnokában éppen szertartás zajlott. Egy tolókocsis idős betegért imádkoztak a családtagok. Leültünk mi is a templom padlóját borító tatamira és hallgattuk a szerzetesek imáját. Mikor kijöttünk a tempomból, szomorúan láttuk, hogy eleredt az eső. Még szerencse, hogy esővédett helyre tettük a cipőnket.


Begyüjtöttem néhány stampet - már én is egészen rászoktam a bélyegző lenyomat gyüjtésére - amiért egy külön teremben egy egész iskolával meg kellett küzdenem. Végül is sikerült megkaparintanom a bélyegzőt, és egy újabb pecséttel gazdagodott a gyüjteményen.

A templom látogató központjában vártuk, hogy elálljon, vagy legalábbis alább hagyjon az eső. A többi vendéghez hasonlóan egy hatalmas termoszból mi is ittunk egy csésze zöld teát. Cukor persze itt sem volt kitéve - biztosan azért mert egészségtelen.

Kicsit javult az idő, ezért ujra kimerészkedtünk az udvarra, megcsodáltuk a harangtornyot, majd elindultunk a Shosei-en kerthez. Az utikönyv szerint a kert látogatása ingyenes, azonban a bejáratnál láttuk, hogy fizetős a látogatás. Míg tanakodtunk, hogy bemenjünk-e, ismét eleredt az eső, de már intenzívebben esett, mint korábban, így nem volt kérdés, hogy fedett programmal folytassuk a városnézést. Felszálltunk a Metróra - két megállóért 220 Yent kellett bedobni az automatába - és elmentünk a Nishiki piacra. A piac közelében lévő Daimaru áruházban az esőre való tekintettel esernyőket osztottak. Bár kaptunk kölcsön egy-egy ernyőt a szállón, nem tudtunk ellenállni az áruház nagyvonalú ajándékának, és csatlakoztunk a sárga Daimaru ernyősök csapatához. Figyelem! Esős időszakban ennél jobb reklámot elképzelni sem lehet. Remélem itthon is követőkre akad ez a remek szokás.

A Nishiki Piac igazán remek hely. Ami ott nem kapható, az nem is létezik. Higénikus módon becsomagolt halak, húsok és gyümölcsök követték egymást. Annak ellenére, hogy a piacon halat is árultak szép számmal, mégsem volt halszag. Rengeteg tradicionális módon elkészített savanyúságot láttunk mindenféle zöldségből, aminek nagy része ismeretlen volt számunkra. Műanyag vagy fa dézsákban homokra emlékeztető nedves porban sorakoztak egymás után mindenféle savanyúságok. Az eladó kedvesen elmagyarázta, hogy a homoknak tűnő valami tulajdonképpen egy gabonakorpa, amiben kovászoláshoz hasonló eljárásban savanyodik a zöldség. Rendkívül szivélyesen kínálgatta a termékét, kétfélét meg is kóstoltam, de mindkettő olyan szörnyű volt, hogy nem akartam tovább kisérletezni sem visszaélni a kedvességével.

Ha vásárlás közben megéhezne valaki, akkor sincs probléma, nem kell megvárni, míg hazaér és elkszíti az ételt, hiszen számos sütöde és kifőzde áll rendelkezésre a vásárlók éhségének csillapítására. Két zöldséges között bekaphatunk egy-két sushit, máshol sült rákot, tintahalat kínáltak vagy illatos sült tésztával csalogatták a vevőket.

Az ebédedet el is intéztük a piacon. Mire mindent végignéztünk és persze mindenütt vettünk valamit, jól is laktunk. Vásároltunk ottonra is néhány apróságot, majd a piac közelében lévő áruházak kínálatát mértük fel. Persze elsősorban a műszaki boltokba tértünk be, ugyanis nem tudom miért, de a férjemet a fotó- és videókamerák jobban érdekelték mint a zoknik, vagy teáscsészék.

Az eső rövidebb megszakításokkal de egész nap esett. Visszamentünk a szállásunkra, megszárítkoztunk, majd a lakók rendelkezésére álló konyha-étkezőben csináltunk egy teát. A vacsorát későbbre terveztük, ezért az állomás közelében lévő ötszintes műszaki áruházat kerestük fel. Hosszasan elnézelődtünk a fényképezőgépek és egyéb dolgok között. Különösen a WC ülőkék hoztak lázba. Voltak mindenféle színűek, olyan, amelyik világít ha közelébe ér valaki, és olyan is, amely magától felnyílt. Persze mindegyik szép lassan csukódott le, még szándékosan sem lehetett lecsapni. A tudás persze az árban is megnyilvánult, a legolcsóbb hatvanezer forintot kóstált, de az igényesebb darabokért akár egy millió forintot is kértek.

Az áruház legfelső emeletén volt az egészségmegőrző részleg. Legalább két tucat masszírozóágy várta, hogy kipróbáljuk. A kipróbálás ingyenes volt, és még csak sorban állni sem kellett. Negyed óráig tartott egy program. Láttuk, hogy a japánok akár 2-3 ágyat is kipróbáltak egymás után. Egy alkalmazott minden használat után gondosan letörölgette a ágyat, és ha valaki kérte, segített programozni. Jó fél órát mi is masszíroztattuk magunkat. Azért csak addig, mert kilenckor az áruház bezárt. Az állomás melletti aluljáróban volt vagy ötven étterem. Kinéztünk az egyik kirakatában egy szimpatikus ételt, és beültünk vacsorázni. Amit kihoztak, az pont olyan volt, mint a kirakatban lévő. A személyzet nagyon kedves és készséges volt, és borravalót sem várt el a felszolgálásért.

Vacsora után valahogy hazavonszoltuk magunkat, és biztunk abban, hogy másnap nyoma sem lesz az esőnek.