2013. április 13., szombat

Venezuela 1 rész

Megérkeztünk


Hosszú repülés után délután fél öt körül szálltunk le Caracasban Simon Bolivárról elnevezett reptéren. Már a kijáratnál többen leszólítottak, hogy akarunk-e Bolivárt váltani. (Ez Venezuela nemzeti valutája). A hivatalos pénzváltók 6,3 Bolivárt adtak egy amerikai Dollárért, amiből még némi kezelési kölséget is levontak. A "fekete"pénzváltók érkezésünkkor 20 Bolivárt fizettek egy Dolláért.
Egy kicsit aggódtunk az illegális pénzváltás miatt, de láttuk, hogy tulajdonképpen a reptéri rendőrség tudtával és hallgatólagos beleegyezésével működik a dolog. Később már egyenesen valamelyik fegyveres őrnek szóltunk, hogy pénzt szeretnénk váltani és az őr azonnal telefonált valamelyik kapcsolatának, aki már az előre kiszámolt pénzzel jött.

A pénzváltást követően próbáltunk repülőjegyet vásárolni a közeli Los Roques szigetekre, de mire átértünk a nemzetközi repülőtérről a Maquetiára, éppen zártak a belföldi jegyirodák. Szerencsére másnap vasárnap is nyitva voltak, így volt esélyünk arra, hogy hétfőn átrepüljünk egy kis karibi pihenésre.


A nemzetközi reptérről csak taxival lehet bejutni a városba, míg a 300 méterrel mellette lévő Maquetiáról az UCAM reptéri buszjárat kereken 30 Bolivárért visz be Caracasba. A buszjegyet a terminálban lévő kioszkban lehet megvenni. A busz négy különböző metróállomáson áll meg. Mi az elsőnél a Gato Negronál szálltunk át, és onnan metróval mentünk az Altamira megálló közelében található azonos nevű szálodába.



A metrójegy ára 1,5 Bolivár, de azon a hétvégén ingyenes volt a közlekedés, mivel hatalmas tömegek zarándokoltak a néhány nappal korábban elhúnyt elnök ravatalához. Ez kellemes meglepetés volt, mintahogy az is, ahogy a metrón közlekedtek az emberek. A gyerekek az ajtó közelében lévő ülésen is vidáman játszottak a mama mobilján, míg a nők hanyagul hátravetetett retiküllel álltak a gyermekek felett. Én eközben a rémes és katasztrofálisan rossz közbiztonságról elterjedt hírek ismeretében egész úton a magam előtt szorongattam a táskámat.



Mire megérkeztünk a szállóba, már besötétedett. Az egész napos utazás igen csak megviselt bennünket. Egy közeli étteremben megvacsoráztunk, körbesétáltuk a környéket. Az Altamira tér a város legbiztonságosabb részei közé tartozik. A téren rengeteg ember sétálgatott, sok kisgyerekkkel és rengeteg mozgó árussal. Az üzletek nagy többsége zárva volt az elnök halála miatt elrendelt nemzeti gyász miatt. Alkoholt, beleértve a sört is - még az éttermek sem szolgáltak fel.



A sétát követően visszamentünk a szállodába. Az öt és fél órás időeltolódás miatt hamar elnyomott az álom. Persze ennek az lett a következménye, hogy másnap már hajnalban felébredtünk.



2013. április 7., vasárnap

Miért éppen Venezuela?







Október vége felé azon gondolkodtam, hogy februárban, esetleg márciusban el kellene utazni valami klasz meleg helyre, ahol látnivaló is akad, és pihenni is lehet. Thaiföld pont egy ilyen hely, ahol egyszer a kilencvenes évek közepén már jártunk és nagyon kellemes tapasztalatokkal tértünk haza. Az elmúlt években több alkalommal tettünk látogatást Ázsia különböző országaiba, (Japán, Kína, Hong Kong, Malajzia, Szingapúr) így nagyképűség nélkül mondhatom, hogy rutint szereztem egy ilyen utazás szervezésében.

Találtam olcsó repülőjegyeket, szállodákat városokban és üdülőhelyeken egyaránt, és fejemben már lassan összeállt a program is, amikor egyik délután azzal fogadott a férjem, hogy Venezuelába kellene utazni.

Elkerekedett a szemem, hiszen eddig egy szóval sem említette ilyen irányú szándékat, még akkor sem, amikor a thaiföldi repülőjegyeket böngésztük, legfeljebb a garázs falára tíz évvel ezelőtt felragasztott poszterből lehetett volna következtetéseket levonni, de azt meg már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnt, hogy ott van.

Gyorsan elkezdtem böngészni a neten fellelhető információkat. Az utazási irodák uticéljai között csak el-elvétve találkoztam Venezuelával, de ott is többnyire csak az Isla Margarita nyaralásra illetve néhány látnivalóra korlátozódott a program. Az élménybeszámolók többsége inkább elrisztott, mindsem kedvet csinált volna. Szép de szörnyű országnak írták le, ahol katasztrofálisan rossz a közbiztonság, ahol minden napos az utca rablás, fosztogatás és gyilkosság, ahol utálják a külföldi embert, ahol barátságtalanok a turistákkal. Hát mondhatom sok kedvem nem lett az utazáshoz.

Férjem közben lefoglalta a repülőjegyeket, beszereztünk egy Lonely Planet utikönyvet és elkezdtünk szervezgetni. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több problémába ütköztünk. Chavez súlyosbodó betegsége is aggasztott bennünket. Kedvenc szállásfoglaló honlapom (booking.com) kínálatában mindössze 5 caracasi szállás szerepelt, éjszakánkénti 90 ezer forintos szobaárral. A többi kisebb városban, amelynek meglátogatása terveinkben szerepelt egyáltalán nem találtunk ajánlatot. Interneten próbáltam repülőjegyet foglalni Caracasból egy Carib tengeri szigetre, ami odáig sikerült, hogy kiválasztottuk a dátumot, járatot, majd amikor foglalni szerettünk volna, rögzítette adatainkat aztán nem tudtunk tovább lépni. Annyi történt, hogy jelezte a rendszer, hogy az email címünkre fog visszajelzést küldeni.

Két-három nap várakozás után megérkezett az email, amiben azt kérték, hogy másoljuk le bankkártyánkat és küldjük el. Úgy gondoltam, hogy ez legalább olyan ötlet, mintha a pénztárcámat tenném ki a ház elé, hogy mindenki vegye ki belőle, ami neki jár. Megkerestem a bankomat, de ilyen vásárlásról még ők sem hallottak. Igy a jegyvásárlás meghiúsult.
Caracasi szállást végül is sikerült lefoglalnom a hotelius.com-on. Ez egy spanyol nyelvű, feltehetően spanyol oldal, ami a megszokott feltétekkel működik.

Aztán megtaláltam a Mirador Adventures blogját, és minden megváltozott. Nagy Endre túravezető aki éppen Venezuelában kalandozott, annyira másként közelítette meg az országot, olyan szépeket írt róla, hogy elmúlt minden korábbi ellenérzésem. Felvettem vele a kapcsolatot, ismeretlenül is rengeteg személyre szabott információval és használható tanáccsal látott el. Blogjából is sok hasznos ismeretre tettem szert. (Közlekedés, pénzváltás, érdekes helyszínek stb.)

Hugo Chavez egészségügyi állapotáról folyamatosan rossz hírek láttak napvilágot. Március 5-én aztán bekövetkezett az, amitől féltünk, az elnök meghalt. Egy hetes nemzeti gyászt rendeltek el, ami érkezésünk idején (mácius 9) még javában tartott.
Felkészültünk a gyászlobogókra, a zárt üzletekre, a feketébe öltözött városra, mindenre ami nyomásztóvá tudja tenni egy utazás kezdetét.

A további részekből megtudhatod, hogy mindez a valóságban hogyan alakult.


2011. január 24., hétfő

Japán 19.




Mályvarózsa-fesztivál - Aoi Matsuri



Japánban minden városnak megvan a maga fesztiválja. A nagyobb városokban akár 4-5 fesztivált is tartanak évente, de egy valamire való kisebb település is legalább egy alkalommal rendez valamilyen felvonulást.

A legtöbb fesztiválon hatalmas, több méter magas bábukkal és kocsikkal vonulnak végig a városon. Takayamában a múzeumban láttunk is ilyen járgányokat. A legtöbb fesztivál és felvonulás a látványossára épül.

A Nagoya melletti Inazawában azonban minden februárban egy egész más jellegű fesztivált tartanak, az Inazawa Hadaka Matsurit a "Meztelenek fesztiválját". Mikor hallottam róla, örültem, hogy nem abban az időben leszünk ott, mert a fesztivál elég brutális lefolyású. Csak férfiak vesznek részt rajta. Önként jelentkezők közül kiválasztanak egy férfit - ő lesz a Shin Otoko az emberi istenség - aki minden rosszat levesz a városlakókról és a város határában elássa. A Shin Otoko meztelenül rohan - majd vánszorog végig a város Shinto szentélyéhez, miközben mindenki igyekszik megérinteni, hogy átadja a családjára nehezedő balszerencsét. Persze az érintés inkább fájdalmas ütés, karmolás mintsem egyszerű hozzáérés. Mire a Shin Otoko az utca kövén csúszva eléri a szentélyt, szinte már félholttá válik, több sebből vérzik, és testét számos zúzódás borítja.

A szentélyben kap 8 órát, hogy kipihenje magát, majd ennek elteltével rákötnek a hátára egy rizsből készült tésztát, amit ki kell vinnie a város határába és ott elásnia. Ezzel megszabadítja a várost a balszerencsétől és véget ér küldetése, hazatérhet családjához, hogy hosszú hetekig lábadozzon.

Szerencsére a kyotoi Mályvarózsa-fesztivál egy békés, barátságos felvonulás, amelyet a Kyoto kastély parkjában tartanak. Az előző látogatásunk az eső miatt nem sikerült túl jól, ez alkalommal azonban ragyogó idő köszöntött ránk.

Erre a napra nem is terveztünk más programot, mivel délután továbbutaztunk Osakába.

Már a Metróba is nehezen sikerült lejutnunk, és a kastély környékényén is óriási tömeg hömpölygött. A szalaggal elkerített út mellett igyekeztünk olyan helyet találni, ahonnét jó rálátás nyílt a menetre.

Legalább egy órát vártunk a tűző napon, mire megjelent az első felvonuló. Mivel hiányosak a japán szokásokról szóló ismereteink, nem minden jelmezt, szereplőt sikerült beazonosítani.

A pompás paripákon lovagoló szamurájokat óriási üdvrivalgás fogadta, csakúgy, mint a szines virágkosarakat.

A menet lassan haladt, több perces szünetek voltak egy-egy csapat között.

Amikor a lovasok mögött feltünt a lócitrom gyüjtő, maga mögött húzva egy kis kocsit, hatalmas hahota tört ki. Csoda, hogy találtak vállalkozót erre a feladatra.

A színes ernyő alatt tipegő gésa viszont megnyerte a közönség tetszését, csakúgy, mint a lila akácviágokkal díszített, hatalmas kézi erővel vontatott kocsi.

Jó két órág tartott a felvonulás. A gyerekek minden felvonulót hatalmas ovációval és tapssal jutalmaztak.

A felvonulás végeztével megnéztük a palota udvarán kialakított vásárt, majd visszaindultunk a szállóra, hogy magunkhoz vegyük csomagjainkat és felszálljunk az osakai expresszvonatra.



2011. január 15., szombat

Japán 18.






Kirándulás Kanazawába 2. rész

A főút túloldalán, a Kanazawa kastéllyal szemben található a Kenroku Park. Nem csak a város legszebb parkja, hanem a három legszebb japán park egyike.

Eredetileg a Kanazawa kastélyhoz tartozott, azonban a folyamatos bővítéseket követően 1871-ben megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt is. Ma 300 Yenes belépőjegy megfizetese ellenében látogatható.

A parkban mindig rengeteg ember sétálgat. A bejárattól nem messze egy tóhoz jutottunk. Körülötte virágok, bokrok pompáztak. A tó vizében különleges formájú fák képe tükröződött vissza. Az egész kert tulajdonképpen a vízre épült, patakok szelik keresztül-kasul, amelyek időnként tóvá duzzadtak.

A patakokat hidak ívelik át, és a tó parján aprócska kőlámpák rejtőznek.

Természetesen itt is csodálatos bonzájokban gyönyörködhetünk, de normál méretű fák is díszítik a parkot. Némelyik fa több száz éves, és csak annak köszönheti életét, hogy minden oldalról oszlopokkal támogatják meg odvas törzsét, hogy ki ne dőljön.

A parkban idegenvezetés is van, főként nyugdíjas japán csoportokat láttunk, amint fától-fáig haladva minden félig kiszáradt, vagy megtámogatott fát lefényképeztek.

Mi minden "tudományos" alapot nélkülözve sétálgattunk a parkban. Csupán a szépséget követtük, a rengeteg virágot a tóparton. Mindenűtt kék Iriszek pompáztak.

Jó két órát sétáltunk a parkban, egy nagy kört téve, amikor a kijárat közelében egy kisebb szökőkútra lettünk figyelmesek. A szökőkútban nem volt semmi különös, még csak szépnek sem volt mondható, minden túlzás nélkül olyan volt, mint mondjuk a szomszédunk kerti tavacskájának a csobogója. (Nekik tényleg van egy kisebb japán kerjük, koi pontyokkal, sziklakerttel és aprócska szökőkúttal.)

Hogy miért érdekes mégis a szökőkút? Azért mert ez Japán legrégebbi szökőkutja. Ezt büszként hirdeti a szökőkút előtti tábla is.

A Kenroku Parkban tett sétát követően visszaségtáltunk a buszmegállóba, majd tovább utaztunk. Legközelebbi állomásunk a Szamuráj (Nagamachi) negyed volt. A szamurájnegyed egy öntözőcsatornával és patakkal körbezárt területen helyezkedik el. Még a negyeden kivül jártunk, amikor egy idősebb hölgy lépett hozzánk, és tört angolsággal kérdezte, hogy segíthet-e. Egy habókos idős tanárnő lett a kisérőnk, aki a délután bevásárlásból tartott hazafelé. Először szabadkoztunk a kiséret ellen, mert nem akartuk, hogy miattunk tegyen kitérőt vagy fáradozzon, de megnyugtatott, hogy arra lakik, és mint kiderült, csodálatos mesemondó.

Mesélt a szamurájokról, akiket gyakron látott az ablakban ülni kislány korában. Ha valamit nem értettünk eljátszotta. Egy egyszemélyes színház volt, ahogy bemutatta, hogyan mentek a szamurájok az utcán. Milyen nagy tisztelet és megbecsülés övezte őket. Ő gyerekként félelemmel vegyes tisztelettel tekintett fel rájuk, amint katonás léptekkel rótták a negyed utcáit.

Út közben minden érdekesebb udvarba beinvitált, és egy új információval gazdagított. Elmesélte, hogy a sziklakerteket úgy építik, hogy a nagyobb kövek formája és elhelyezkedése tulajdonképpen a környező hegyeket ábrázolja.

Mielőtt elértük a Nomura szamurájházat, beinvitált egy édességboltba. Azt hittük, hogy vásárlásra akar rábeszélni, gondoltuk, hogy veszünk neki valami apóságot amivel megháláljuk a kedvességét. Végül kiderült, hogy süteménnyel akart megkínálni.

Már említettem, hogy a japán édességboltokban szinte minden termékból van kirakva kóstoló. Egy kicsit kínos volt, amikor végigdézsmálta a kóstolásra kitett tálcákat, és mindegyikből nekünk is adott. Nem az volt kínos, hogy megkóstoltuk, hanem hogy nem vettünk semmit. A hölgy - helyi lévén - jól ismerte ezeket a helyeket. Valószínűleg őt is jól ismerték a boltokban. Szerinten nem először csinálta ezt, látszott rajta, hogy igen rutinosan mozgott a polcok között.

A szíves vendéglátás után átkisért a szamurájházhoz, majd javasolt egy-két helyet, ahol a látogatás után folytathatjuk az ingyenes kótolást.

A szamurájházba egy hangulatos előkerten keresztül jutottunk be. A bejárat melletti vitrinben egy harci öltözet fogadta a látogatókat.

Az előtérből néhány tatami szoba nyílt, majd az egyik tolóajtón kijutottunk a ház teraszára, amely melett egy patak csörgedezett.

A ház másik oldalán egy aprócska tóban koi pontyok úszkáltak.

A tavat kövek és virágok ölelték körbe, köztük kis kőlámpások bújtak meg.

A ház egyik szobája szentélynek van kialakítva, ez az épület legszebb része.

Egy másik szobában a fegyvereket és öltözékeket tároltak. Érdekesnek találtam, hogy a harcművészet mellett mennyire fogékonyak voltak a szamurájok a költészetre, a festészetre és más művészeti ágakra, milyen igényesek voltak a környezetükre.

A Szamuráj Múzeumból egy másik útvonalon visszasétáltunk a Loop buszhoz, hogy egy kis piacozással fejezzük be a napot. Az Omicho piac a város legnépszerűbb bevásárló helye. Aki friss tengeri halat vagy zöldséget keres ebédre, az nem hagyhatja ki, hogy az árusok valamelyikét felkeresse. Ha azt mondom, hogy a választék óriási, akkor nem becsültem túl a dolgot. Azon nem csodálkoztam, hogy rákokból, kagylókból és halakból olyan sokfélét kínálnak, hogy meg sem lehet számolni - hiszen végül is szigetországban vagyunk.

Némelyik zöldségesnél akár száz-kétszáz féle zöldséget is láttunk. Csak paradicsomból tízfélét számoltunk az egyik pulton. Aprót, nagyszeműt, kerek szeműt, oválisat, gerezdeset, és ezek kombinációit. Hm. hát nem egyszerű a választás. Nálunk a piacon általában kétfajta van, apró olcsóbb, és nagyobb drágább. Az Omicho piacon minden másból hasonló széles a választék legyen akár retek, spárga, padlizsán vagy bab.

Az egyik stand kínálata, mindent ízlésesen és higiénikusan becsomagoltak, így az sem probléma, ha közelebbről megnézzük, vagy akár kézbe is vesszük a vásárlás előtt.

Sajnos elég kevés időnk maradt a piacra, mert öt órakor bezárt, de azért sikerült körbenéznünk, mielőtt elcsomagoltak volna az árusok. Az egyik halsütőnél vásároltunk néhány rákot, és egy kis főtt rizst az útra.

A piac után ismét buszra szálltunk, és meg sem álltunk az állomásig. A vonaton megvacsoráztunk, ami Japánban megszokott dolog. A Kyotoig tartó két órás út alatt szinte mindenki táskájából előkerült egy vacsoracsomag, ennek ellenére, amikor leszálltunkKyotoban, olyan tiszta volt a vonat, mintha frissen takarították volna. Bár már két hete voltunk Japánban, ennek ellénére még mindig tudtam csodálkozni dolgokon.


2011. január 14., péntek

Japán 17.





Kirándulás Kanazawába 1. rész

Kyotoból két és negyed óra alatt ér el a vonat Kanazawába ezért korán reggel indultunk, hogy több időnk maradjon a város nevezetességeinek megtekintésére.

Az útikönyv szerint Kanazawa legfontosabb látnivalói közé tartozik a Gésa negyed, a kastély, a Kenroku park, a Szamuráj negyed,valamint az Omicho piac.

Mivel az egyes látnivalók elég szétszórva találhatók a város különböző pontjain, ezért napijegyet vettünk 500 Yenért a Kanazawa Loop Buszra. A busz közvetlenül a pályaudvar mellől indult, a jegyet a közeli pénztárban vettük meg.

A vasútállomás egy modern, csupa üveg építmény. Előtte egy stilusában hozzá illeszkedő Sinto kapu áll.

Mielőtt felszálltunk a buszra, megcsodáltuk a pályaudvar előtti vízesés-órát. Ez egy nagyon érdekes szerkezet, sok apró lépcsőn folyik le a víz. Az apró vízeséseket számítógép vezérli, és különböző ábrákká áll össze, felváltva mutatva a város nevét angolul, japánul, majd átvált a pontos időre. Az egész vízesés óra egy szökőkút közepén található, és előtte néhány fa virágtartóban szines vírágok pompáznak.

A Loop buszok úgy néznek ki mintha a hatvanas évek teherautóit és buszait elegyítenénk, csak az olajzöld szín helyett kék, zöld és piros szinekben pompáznak.

A busz körbe megy a városon - szigorúan egy irányba - és minden fontosabb nevezetességnél megáll. Ebből kifolyólag igen jól meg kell tervezni a programot, mert ha kimarad egy látnivaló, akkor kénytelenek lennénk még egy kört menni. A látnivalók sorrendjét tehát érdemes a busz megállóihoz igazítani.

Elsőként a Gésa negyedben (Higashi Geisha) szálltunk le. A városnak ez a része a 19. században keletkezett.

A csinos kis faházak ajtajait és a benn tartózkodókat ma is diszkréten eltakarják az ajtó fölött lógó textíliák. Hasonlóképpen lehetett a fénykorban is, amikor a kéjhölgyek patrónusaikat fogadták. Egyik-másik intézmény komoly hírnévre tett szert, és ma több is múzeumként működik közülük. A belépőjegyek általában kétfélék, egyszerű látogatójegy 500-700 Yen közötti áron, és teaszertartást is tartalmazó jegy 800-1000 Yenért.


Útikönyvünk több Gésa múzemot is ajánlott, ezek közül választottuk ki a Kaikoro házat. A bejárattól egy impozáns vörös lépcső vezet fel az emeletre, ahol a látogatók (mármint a régi patrónusok) vendéglátására szolgáló szobák találhatók.

A szobák berendezése igen egyszerű, szépen dekorált tolóajtó biztosította az intimitást. A padlón tatami, a falak buja vörös színűek. Néhány szoba berendezése kiegészült néhány lámpával, vázával, illetve egy asztalkával, ahol társasjátékozni lehetett, vagy teázni.

A legszebb kimonókat állványra helyezték, hogy alaposan szemügyre vehessék a látogatók.

A felső szint végigjárása után bekukkantottunk az alsó szinten lévő ajándékboltba. Szintén alul szolgálták fel a teát, amire időhiány miatt mi nem fizettünk be. Arra gondoltunk, hogy teázni bárhol lehet, és majd valahol valami holt időben résztveszünk egy ilyen ceremónián. Persze ennek az lett a vége, hogy mindig volt valami érdekesebb esemény, vagy amikor idő lett volna rá, nem találtunk megfelelő helyet.

A Gésa múzeumon végigkalaúzoló lány nagyon kedves és készséges volt. A lépcső alján felfedeztem egy érdekes lábbelit. Látva őszinte érdeklődésemet, felajánlotta hogy próbáljam fel. Egy igazi gésa papucs volt, lábujjközt dugós, és a két darab egy teljes kört adott ki. Csak mezítláb, vagy speciális vágott ujjú zoknival lehet viselni. Én azért megpróbáltam egy normál zoknival is, de nem volt az igazi.

Mielőtt visszaindultunk volna a buszhoz, még körbesétáltuk a negyedet, bekukkantottunk egy-két üzletbe. Az egyikben például több ezer forintos gésa-fésűket árultak, egy másikban szintén hasonló árfekvésű teás csészéket. Az üzletek ajtaját félig leeresztett gyékény roló takarta. Először azt gondoltam, hogy zárva van, de kiderült, hogy nem. Feltehetőleg a turistákat akarták távol tartani, akiket nem tekintettek potenciális vevőnek.

A következő látnivalónk a Kanazawa kastély és a közelében lévő Kenroku park volt. Először a kastélyt rohamoztuk meg. Mivel a japán kastélyok fából készültek, gyakorta váltak tűzvész martalékává. Így történt ez a Kanazawa kastéllyal is.

A jelenleg látogatható és múzeumnak berendezett kastélyépület mondhatni vadonat új, 2001-ben készült el.

A kastély felső szintjén - szigorúan csak mezítláb lehet járkálni - nagyon érdekes részleteket láthattunk az építési munkákról. A makettek segítségével megértettük, hogy milyen bonyolult technikával illesztették össze az egyes elemeket, gerendákat. A módszer és technika ugyanaz volt, mint több száz évvel ezelőtt.

Szögeket egyáltalán nem használtak, hanem a fát faragták, illesztették oly módon, hogy a elkészültével egy nagyon stabil szerkezetet kaptak.

Az egymásba tolt gerendákat illesztékekkel tették stabilabbá. Annak ellenére, hogy az édesapám asztalos volt, mégsem tudom a technikát szakszerűen leírni, ezért inkább képeken mutatom be.

Ezeken látszik, hogy milyen bonyolult technikával állunk szemben, alkalmazása milyen komoly tervező munkát, és precíz kivitelezést igényel. Ilyen munkát csak nagyon jó minőségű faanyagból lehet elkészíteni. Fontos, hogy a fa megfelelően száraz legyen, hogy a későbbiekben ne repedezzen, és görbüljön, vagy csavarodjon el.


2011. január 10., hétfő

Japán 16.




Nara park


Japánban nagyon sok városi parkban találkozhatunk őzekkel. A kecses és szelíd jószágok némi kis harapnivalóért hagyják magukat símogatni, és ha ügyesek vagyunk még egy kis hajlongásra is rávehetjük őket.

A legnagyobb létszmú őzcsapat a Nara parkban él. A szentélyekhez érkező zarándokok és turisták egyaránt finom csemegével kényeztetik őket.

Kyotoból vonattal jutottunk el Narába. Az állomástól nem messze lévő Turista információban beszereztünk egy térképet és a többi turistához hasonlóan mi is gyalogosan indultunk el a parkhoz. Egy rövid sétával értünk el a Kofuku-ji templomegyüttest, amelyről tudni kell, hogy eredetileg Kyotoban állt, és 710-ben szállították át Narába.


Az egykori 175 épületből mára csak néhány maradt fenn. Ezek közül a legrégebbi egy háromemeletes pagoda, amely 1143-ból származik. A másik ötemeletes pagoda 1426-ban készült, és Japán második legmagasabb ilyen jellegű építménye.


A pagodák környékén pillantottuk meg az első gidákat. Ha meghallották, hogy valahol zacskó csörög, azonnal elindultak abba az irányba, remélve, hogy a nekik szánt falatokat bontogatják. A rutinusabb park látogatók otthonról hozott almával, répával, káposztalevéllel és virágokkal kedveskedtek neki. Akik készületlenül érkeztek, azok a több tucat őzeledel közül vásárolhattak. Ezek az őzek elvileg teljesen mindenevők. Mindegy, hogy zöldséget, gyümölcsöt, virágot, péksüteményt vagy ostyát kapnak.


Némelyik őz odáig fejlesztette a technikát, hogy az eleség árusító automata előtt áldogálva hajolgatni kezd, és kunyerál, vagy finoman megcsipve a delikvens ruháját az eleséget rejtő láda felé terelgeti.

A Kofuku-ji templomoktól egy erdős tisztáson sétáltunk el a Kasuga templomhoz. Az igazi őzbarátok a patak közeli tisztásra jártak az őzeket etetni. Az itteni őzek sokkal távolságtartóbbak voltak, és nem kötődtek annyira az emberekhez. Nem hízelegtek, nem hagyták magukat símogatni. Sokkal természetesebb módon élték az életüket, mint a templomok környékén élő társaik.

A tisztástól a Kasuga templomhoz vezető út minkét oldalt kőlámpások szegélyezték. A templom körül hasonlóképpen sok kő- és bronzlámpát állítottak fel. A lámpások száma állítólag háromezer fölött van. Csodálatos látványt nyujthat, amikor valamennyit meggyujtják. Erre évente két alkalommal kerül sor, februárban és augusztusban. Sajnos mi pont nem ebben az időpontban jártunk arra, de valami olyasmit képzelek el, mint amit Mindenszentek napján itthon a temetőben lobogó gyertyák nyújtanak.

A szentély külső udvarán lila akácok nyíltak. A növény mellett volt egy tábla, amin legalább 20 évre visszamenőleg szerepelt, hogy melyik évben hány centiméteres volt a leghosszabb virág. Azon gondolgodtam, hogy a több száz egyszerre nyiló virágzatból hogyan tudják kiválasztani, hogy melyik a leghosszabb. Persze azon sem csodálkoznék, ha valakinek az lenne a feladata, hogy minden nap minden virágzatot gondosan lemér, és a leghosszabb méretét feljegyzi, és a legesleghosszabbat feljegyzi a táblára. (Lehet, hogy legesleghosszabb szó nincs is, de ettől tekintsünk most el.)

A Kasugától egy igen tekervényes uton elindultunk a Todaji Templomhoz. Út közben benéztünk egy két helyre, többnyire ajándék vagy édességboltokba. Az egyik nagyobb üzletbe épp előttünk tért be néhány busznyi gyerek. Szinte nem lehetett lépni sem olyan sokan voltak, és rendkivül fegyelmezettek. Azt hiszem itton a kereskedők megőrültek volna, de ott izgalomnak nyoma sem volt. Senki nem pakolt a táskájába, nem próbált kioldalogni, és az eladók sem azt figyelték, hogy ki mit csinál, hanem igyekeztek segíteni, gyorsan kiszolgálni, és a lehető legtöbb pénztárat megnyitni.

Megint megdöbbentem, hogy mennyire fegyelmezettek a japánok - már gyerekkorukban is.

Út közben elhaladtunk két hegyi templom, a Nigatsu és a Sangatsu mellett, amelyek ugyan nem szerepeltek a tervünkben, de nem lehetett kihagyni, szinte mindenki betért néhány percre, aki a Kasugától a Todajibe tartott. Már a kilátásért is érdemes volt felkapaszkodni a lépcsősoron.

Végül jó fél órás séta után elértük el a Todaji templomot. Itt található Nara jelképe (természetesen az őzek mellett a másik) a nagy Buddha szobor.

Miután kifizettük az 500 Yenes belépőt, és keresztülhaladtunk a kapun, szembe találtuk magunkat a Todaji templommal. Kivülről a templomot körülvevő fal miatt nem látható. A templom a világ legnagyobb faépülete. A jelenlegi épület 1709-ben épült, és sokkal kisebb a korábbi templomnál. A Nagy Buddha csarnokba néhány lépcsőn jutottunk fel.

A bejárattal szemben elhelyezkedő ülő Buddha szobor a világ egyik legnagyobb bronzszobra. A 16 méter magas szobor öntéséhez 437 tonna bronzot és 130 kg aranyat használtak fel.

A szentély hátsó részében található egy faoszlop, melynek alsó részébe egy lyukat fúrtak. A lyuk állítólag azonos méretű a Nagy Buddha orrlyukával. A hagyomány szerint aki sikeresen átpréseli magát a oszlopon, az megvilágosodik. A lyuk méretét látva nem kiséreltük meg az átjutást, inkább jókat nevettünk a ducibb iskolás gyerekeken, akiket a kisérő tanárok lelkesen megpróbáltak átsegíteni. Volt, akit csak ketten tudtak átrángatni a lyukon, de végül senki sem szorult be véglegesen, így száz százalékos lett a megvilágosodás.

A templom külső oldalán egy repedezett, régi faszoborra lettünk figyelmesek, amely fakult piros köpenyt, és fejfedőt viselt. Az emberek lelkesen símogatták a szobor lábait. Mint kiderült a szobornak gyógyító erőt tulajdonítanak. Pontosan nem sikerült megtudnunk a működési elvét, de úgy tűnt, hogy az egyik kezet a fájó testrészre kell illeszteni, míg a másikkal a szobor lábát kell símogatni. Szerencsére nem fájt semmink, így nem tudtuk ellenőrizni a fájdalomcsillapító hatását.

A Todajiban tett látogatást követően egy új útvonalon tértünk vissza a állomásra, majd onnan visszautaztunk Kyotóba. Mivel az őzekhez hasonlóan mi is egész nap rágcsáltunk, (gyümölcs, jégkrém, édesség, kekszfélék stb.) azért észre sem vettük, hogy kimaradt az ebéd, amit egy bőséges vacsorával kompenzáltunk.