Japánban nagyon sok városi parkban találkozhatunk őzekkel. A kecses és szelíd jószágok némi kis harapnivalóért hagyják magukat símogatni, és ha ügyesek vagyunk még egy kis hajlongásra is rávehetjük őket.
A legnagyobb létszmú őzcsapat a Nara parkban él. A szentélyekhez érkező zarándokok és turisták egyaránt finom csemegével kényeztetik őket.
Kyotoból vonattal jutottunk el Narába. Az állomástól nem messze lévő Turista információban beszereztünk egy térképet és a többi turistához hasonlóan mi is gyalogosan indultunk el a parkhoz. Egy rövid sétával értünk el a Kofuku-ji templomegyüttest, amelyről tudni kell, hogy eredetileg Kyotoban állt, és 710-ben szállították át Narába.
Az egykori 175 épületből mára csak néhány maradt fenn. Ezek közül a legrégebbi egy háromemeletes pagoda, amely 1143-ból származik. A másik ötemeletes pagoda 1426-ban készült, és Japán második legmagasabb ilyen jellegű építménye.
A pagodák környékén pillantottuk meg az első gidákat. Ha meghallották, hogy valahol zacskó csörög, azonnal elindultak abba az irányba, remélve, hogy a nekik szánt falatokat bontogatják. A rutinusabb park látogatók otthonról hozott almával, répával, káposztalevéllel és virágokkal kedveskedtek neki. Akik készületlenül érkeztek, azok a több tucat őzeledel közül vásárolhattak. Ezek az őzek elvileg teljesen mindenevők. Mindegy, hogy zöldséget, gyümölcsöt, virágot, péksüteményt vagy ostyát kapnak.
Némelyik őz odáig fejlesztette a technikát, hogy az eleség árusító automata előtt áldogálva hajolgatni kezd, és kunyerál, vagy finoman megcsipve a delikvens ruháját az eleséget rejtő láda felé terelgeti.
A Kofuku-ji templomoktól egy erdős tisztáson sétáltunk el a Kasuga templomhoz. Az igazi őzbarátok a patak közeli tisztásra jártak az őzeket etetni. Az itteni őzek sokkal távolságtartóbbak voltak, és nem kötődtek annyira az emberekhez. Nem hízelegtek, nem hagyták magukat símogatni. Sokkal természetesebb módon élték az életüket, mint a templomok környékén élő társaik.
A tisztástól a Kasuga templomhoz vezető út minkét oldalt kőlámpások szegélyezték. A templom körül hasonlóképpen sok kő- és bronzlámpát állítottak fel. A lámpások száma állítólag háromezer fölött van. Csodálatos látványt nyujthat, amikor valamennyit meggyujtják. Erre évente két alkalommal kerül sor, februárban és augusztusban. Sajnos mi pont nem ebben az időpontban jártunk arra, de valami olyasmit képzelek el, mint amit Mindenszentek napján itthon a temetőben lobogó gyertyák nyújtanak.
A szentély külső udvarán lila akácok nyíltak. A növény mellett volt egy tábla, amin legalább 20 évre visszamenőleg szerepelt, hogy melyik évben hány centiméteres volt a leghosszabb virág. Azon gondolgodtam, hogy a több száz egyszerre nyiló virágzatból hogyan tudják kiválasztani, hogy melyik a leghosszabb. Persze azon sem csodálkoznék, ha valakinek az lenne a feladata, hogy minden nap minden virágzatot gondosan lemér, és a leghosszabb méretét feljegyzi, és a legesleghosszabbat feljegyzi a táblára. (Lehet, hogy legesleghosszabb szó nincs is, de ettől tekintsünk most el.)
A Kasugától egy igen tekervényes uton elindultunk a Todaji Templomhoz. Út közben benéztünk egy két helyre, többnyire ajándék vagy édességboltokba. Az egyik nagyobb üzletbe épp előttünk tért be néhány busznyi gyerek. Szinte nem lehetett lépni sem olyan sokan voltak, és rendkivül fegyelmezettek. Azt hiszem itton a kereskedők megőrültek volna, de ott izgalomnak nyoma sem volt. Senki nem pakolt a táskájába, nem próbált kioldalogni, és az eladók sem azt figyelték, hogy ki mit csinál, hanem igyekeztek segíteni, gyorsan kiszolgálni, és a lehető legtöbb pénztárat megnyitni.
Megint megdöbbentem, hogy mennyire fegyelmezettek a japánok - már gyerekkorukban is.
Út közben elhaladtunk két hegyi templom, a Nigatsu és a Sangatsu mellett, amelyek ugyan nem szerepeltek a tervünkben, de nem lehetett kihagyni, szinte mindenki betért néhány percre, aki a Kasugától a Todajibe tartott. Már a kilátásért is érdemes volt felkapaszkodni a lépcsősoron.
Végül jó fél órás séta után elértük el a Todaji templomot. Itt található Nara jelképe (természetesen az őzek mellett a másik) a nagy Buddha szobor.
Miután kifizettük az 500 Yenes belépőt, és keresztülhaladtunk a kapun, szembe találtuk magunkat a Todaji templommal. Kivülről a templomot körülvevő fal miatt nem látható. A templom a világ legnagyobb faépülete. A jelenlegi épület 1709-ben épült, és sokkal kisebb a korábbi templomnál. A Nagy Buddha csarnokba néhány lépcsőn jutottunk fel.
A bejárattal szemben elhelyezkedő ülő Buddha szobor a világ egyik legnagyobb bronzszobra. A 16 méter magas szobor öntéséhez 437 tonna bronzot és 130 kg aranyat használtak fel.
A szentély hátsó részében található egy faoszlop, melynek alsó részébe egy lyukat fúrtak. A lyuk állítólag azonos méretű a Nagy Buddha orrlyukával. A hagyomány szerint aki sikeresen átpréseli magát a oszlopon, az megvilágosodik. A lyuk méretét látva nem kiséreltük meg az átjutást, inkább jókat nevettünk a ducibb iskolás gyerekeken, akiket a kisérő tanárok lelkesen megpróbáltak átsegíteni. Volt, akit csak ketten tudtak átrángatni a lyukon, de végül senki sem szorult be véglegesen, így száz százalékos lett a megvilágosodás.
A templom külső oldalán egy repedezett, régi faszoborra lettünk figyelmesek, amely fakult piros köpenyt, és fejfedőt viselt. Az emberek lelkesen símogatták a szobor lábait. Mint kiderült a szobornak gyógyító erőt tulajdonítanak. Pontosan nem sikerült megtudnunk a működési elvét, de úgy tűnt, hogy az egyik kezet a fájó testrészre kell illeszteni, míg a másikkal a szobor lábát kell símogatni. Szerencsére nem fájt semmink, így nem tudtuk ellenőrizni a fájdalomcsillapító hatását.
A Todajiban tett látogatást követően egy új útvonalon tértünk vissza a állomásra, majd onnan visszautaztunk Kyotóba. Mivel az őzekhez hasonlóan mi is egész nap rágcsáltunk, (gyümölcs, jégkrém, édesség, kekszfélék stb.) azért észre sem vettük, hogy kimaradt az ebéd, amit egy bőséges vacsorával kompenzáltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése