Malajzia 13.

Kirándulás Penang Hillre

Viszonylag nyugodtan telt az éjszaka, annak ellenére, hogy a légkondi időnként berezgett, és az ablakok sem szigeteltek a legtökéletesebben. Rövid időn belül megszoktuk a monoton zajokat, és igazán jót aludtunk.

Akkor kedvetlenedtünk el egy kicsit, amikor reggel kinéztünk az ablakon, és láttuk, hogy igen csak esőre áll az idő. Felmentünk az étterembe reggelizni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bőséges volt a választék, mert mindössze kenyér, vaj, lekvár - szigorúan egyféle - mogyorókrém, méz, és néhány tubus fűszer volt kirakva. A kenyeret a változatosság kedvéért meg is lehetett pirítani, mielőtt rákentünk volna valami furcsaságot. Megkóstoltuk vagy három tubusnak is a tartalmát, de olyan ízük volt, mint a gulyáskrém vagy a leveskocka, így feladtuk, és maradtunk a vajas-lekváros kenyérnél.

Volt viszont kávé automata, ahol nagyon finom cappuccinnot ittunk. Hogy korrekt legyek a felsorolásnál, egy tányéron volt gyümölcs is, nyolc részre vágott narancsok. Persze a kávé után nem mertük megkóstolni.

Hát a reggeliről körülbelül ennyit érdemes szólni.

Már éppen végeztünk, amikor elkezdett esni. Nem csak úgy csendesen, hanem olyan intenzitással, mintha dézsából öntenék. Az étterem vezetője - egy nagyon szigorú arcú középkorú indiai hölgy - még jobban összeráncolta a homlokát, ahogy a teraszra nyíló ajtóból nézte az esőt. Kérdeztük, hogy meddig fog esni, azt mondta, hogy hamar eláll. Ez jó hír volt, úgyhogy le is mentünk a szobánkba, hogy magunkhoz vegyünk néhány dolgot és elinduljunk. A sziget északi részén emelkedő 830 méter magas Penang hegy volt úti célunk.

Mire a recepciónál megkaptuk aznapi útbaigazításunkat, elállt az eső. Kisétáltunk a Transfer Roadra, és vártuk a Penang Hillig közlekedő 204-es buszt. A megálló melletti 7-eleven nevű közértben vettünk egy nagy üveg tutti-frutti ízű FN-t.

Néhány perc várakozás után megérkezett a busz, felszálltunk és 2 Ringitért/fő jegyet vettünk. Jó 40 perc múlva értük el a végállomást, ahonnét a fogaskerekű indult fel a hegyre. A bejáratnál üdvözlő tábla fogadta az érkezőket. A pénztárnál jegyen váltottunk, egy retúrjegy ára 4 Ringit (260 Forint) volt, ami igazán méltányosnak mondható. Elég sokan várakoztak már, amikor megérkezett a két kocsiból álló szerelvény, amely fél óránként indul. Mindenkinek sikerült bepréselődnie. Az élelmesebbeknek még ülőhely is jutott. Félúton átszálltunk egy másik szerelvényre, amivel már a hegytetőig jutottunk. A menetidő mintegy fél óráig tartott.

Ahogy kiszálltunk a felső végállomáson, csodálatos kilátás tárult a szemünk elé a 821 méter magas hegy tetejéről. Előttünk feküdt egész George Town. A szigetet a szárazfölddel összekötő híd párába és ködbe burkolózott. Készítettünk néhány fényképet, remélve, hogy esetleg visszafelé jobb lesz a látkép.

A fogaskerekű végállomásától pár perces sétára egy szökőkút mellett mentünk el. Egyetemista fiatalok végeztek közvéleménykutatást a turisták körében. Mi is kitöltöttük a kérdőívet, amelyben mindenféle kérdést tettek fel. Hány napot töltünk a szigeten, milyen nevezetességeket látogattunk meg, milyennek ítéljük meg a különböző szolgáltatások színvonalát, közlekedés, éttermek, szállodák, illemhelyek közbiztonság stb. Mindenre kíváncsiak voltak, végül utolsóként arról kérdezték meg a véleményünket, hogy mit szólnánk ha lenne egy drótkötélpálya a hegytető és a tengerpart között. Hát szenzációs lenne. Ahogy megismertük a malájokat, néhány év múlva biztosan működni fog.

A közreműködésért cserébe kaptunk egy ajándéktollat.

A szökőkút mögött néhány üzlet és étterem kínálta portékáit. Tovább haladva előbb egy hindu szentélyt, majd később egy mecsetet láttunk. A mecset mögött egy régi épületben a rendőrőrs helyi központja volt.

Körbejáruk a templomokat, majd a Madárpark felé vettük a irányt. Mielőtt beléptünk volna, egy érdekes hüllőt pillantottunk meg az egyik fa oldalában. Talán kaméleon volt, vagy valami hasonló.

A Madárparkban tett látogatás igen emlékezetes maradt számunkra. Nem a park nagysága, vagy a madarak száma miatt, hanem azért mert csupa érdekes madarat láttunk, és egy beszélő papagájt.

Ahogy beléptünk a park bejáratán, és elindultunk az egyik irányba fura hangokat hallottunk a másik oldalról. Valaki folyamatosan a "hello" szót mondogatta. Elindultunk a hang irányába, de nem láttunk senkit. Amikor visszatértünk az eredeti csapásra, újra megkezdődött a köszöngetés. Egy darabig felváltva hallóztunk, majd végre megpillantottuk a hang gazdáját, egy szép kék kakadut.

Amikor megálltunk a ketrece előtt, a madár felkapaszkodott a rács oldalára, és szorosan hozzásimult. Szinte teljesen odatapadt a rácshoz és kellette magát. Megemelte a szárnyát és várta, hogy simogassuk. Hol a fejét, hol a hátát fordította felénk és csukott szemmel élvezte a kényeztetést. Amikor tovább akartunk indulni, ismét elkezdett hallózni, egészen addig, míg vissza nem mentünk. Jól elszórakoztattuk egymást.

A parkban nem csak madarakat, hanem érdekes virágokat is láttunk. Az egyik egy fenyőtobozra hasonlított, melyből apró fehér virágok bújtak ki.

Egy másik kék színű virág olyan volt, mintha apró papagájok ülnének egy ágon. Ilyen virágot még soha sehol sem láttunk.

A Madárpark mögött találtunk egy Panoráma szálló-éttermet, ahová betértünk egy kávéra. A kerthelyiségből gyönyörködtünk a kilátásban, amikor ismét eleredt az eső. Hiába ez egy ilyen nap. még szerencse, hogy a napernyők védelmet nyújtottak az eső ellen is. Egy lugas alatt ültünk, amikor arra figyeltünk fel, hogy mindenki felfelé néz. Nem tudtuk, mit figyelnek olyan lelkesedéssel, amikor megpillantottunk egy zöld kígyót. A felszolgáló szerint a levedlett kígyóbőrökből következtetve négy kígyó lakik a lugasban.

Az eső alábbhagyott, ezért fizettünk és elindultunk, hogy elérjük a lefelé menő szerelvényt. Félúton ismét eleredt az eső, ezért kénytelenek voltunk beállni egy eresz alá. Szerencsére csak néhány percet vesztettünk el, és még így is elértük a vonatot. Egy darabig esőben vonatoztunk, de mire leértünk kisütött a nap. Talán öt percet ha vártunk, és már indult is a városba visszamenő busz. Alig egy óra múlva már a kikötőben voltunk a hajójegyet árusító irodáknál.

Mielőtt megvettük volna a jegyet, ismét bementünk a Turista Információba néhány hasznos tanácsért. Azt akartuk megtudni, hogy a Perhentián szigetekre hogyan tudunk a legegyszerűbb eljutni. Úgy gondoltuk, hogy esetleg Langkawiról is van lehetőség, ha hajóval kimegyünk a félszigetre, majd onnan átbuszozunk a Cameron felföldön. Az információs munkatárs az ajánlotta, hogy jöjjünk vissza Penangra, mivel innen közvetlen buszok vannak. Semmiképpen sem javasolta, hogy Langkawiról próbálkozzunk. Megfogadtuk a tanácsát, és kedvezményes áron, személyenként 110 Ringitért megvettük az oda-vissza útra szóló hajójegyeket a szomszédos jegyirodában.

Mivel nem találtuk a visszafelé menő busz megállóját - a buszok a kikötőnél egy hurkot írnak le - ezért gyalog sétáltunk be a belvárosba. A Komtár melletti bevásárlóközpont egyik éttermében megvacsoráztunk, - ezúttal egy igen kellemes éttermet találtunk, - majd az áruházban nézelődtünk. Útban hazafelé betértünk még egy két helyre. Mire visszaértünk a szállodába elmúlt tíz óra. Szóltunk a recepción, hogy még egy éjszakát maradunk. Megfürödtünk és lefeküdtünk. A légkondi monoton zümmögése hamar álomba ringatott.

A szögedi vasutasnap

Az előkészületek

Ez évben szakszervezetünk nem tartott központi vasutasnapot - tavaly Záhonyban igazán remek programot szerveztek az ottani kollégák - ezért alapszervezetünk úgy döntött, hogy ha szerényebb keretek között is, de július tizennyolcadikán "

kiscsoportos" vasutasnapot tartunk Esztergomban.

Marika barátnőm hatalmas lelkesedéssel fogott a szervezésbe, amibe aztán többen bekapcsolódtunk. Az alapelv - a néhány évvel korábbi BVSC sportpálya melletti rendezvények hangulatát idézve az volt - hogy lehetőleg medence mellett ünnepeljünk. A gyerekeknek ügyességi játékokat terveztünk meg egy kis szellemi vetélkedőt. Jómagam összeállítottam egy Ki tud többet Esztergomról totót is.

A vasutasnap a színvonalat emelve úgy terveztük, hogy kirándulóhajóval jövünk haza, mivel ilyen még sosem volt korábban. Mindenki lelkesedéssel várta a szombatot. Aztán a hét elején kezdték mondogatni, hogy hét végére lehűlés várható. Azonnal alternatív programokon törtük a fejünket, ami Esztergom esetében nem okozott túl nagy problémát, hiszen ott a Bazilika. Ahogy közeledett a hét vége, egyre rosszabbak lettek az időjárási előrejelezések, csütörtökön-pénteken már viharról és orkán erejű szélről tudósítottak. Felhívtuk a meteorológiai szolgálatot, ahol azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Esztergomba délelőtt 11 körül ér az ítéletidő. Javasolták, hogy ha egy mód van rá, mondjuk le a programot.

Végigtelefonáltunk mindenkit, hogy egy héttel későbbre halasztjuk a kirándulást. Volt néhány bátor ember, akiket nem riasztott vissza az időjárást, értük persze nagyon izgultunk. De csak szombat délután, mert reggel csodálatos napsütésre ébredtünk. Volt, aki fel is hívott, hogy nem kellett volna-e mégis csak elmenni. Én is úgy gondoltam, hogy kár volt ennyire megijedni, miután még délután sem volt nyoma a viharnak. Úgy tűnt, hogy nagy meteorológiai melléfogás esete forog fenn, amikor Marika felhívott, hogy nálunk milyen az idő, mert hogy náluk Újpesten már tombol a vihar. Ekkor nálunk még csak áram nem volt, de fél óra sem telt el, és az erős szél felborogatta a virágokat hajlítgatta a fákat, majd kisvártatva leszakadt az ég.

Na ez volt az a perc, amikor örültem annak, hogy otthon maradtunk.

Következő héten ismét igazgatottan figyeltük az időjárás előrejelezést, remélve, hogy végre napos, meleg idő lesz, de szombatra megint csak vihart és lehűlést jósoltak. Ekkor Marika végignézte a szombatra szóló előrejelezés, és megállapította, hogy csak az ország délkeleti csücskében Szeged környékén várható napsütés, és úgy döntött, hogy nem az időpontot tologatjuk, hanem a helyszínt.

Kerestünk egy reggeli vonatot oda és egy estit visszafelé. A MÁV internetes menetrendjén az Elvirán megdöbbenve észleltük, hogy minden indulási időpontban két vonat van feltüntetve, az egyik egy helyjegy köteles IC, míg a másik egy hagyományos gyorsvonat. Nem értettük, hogy mi akar ez lenne, mert az kizárt,hogy 7.53-kor egyszerre két vonat induljon. Megkérdeztük a forgalmi téren járatosabb kollégákat, akik elmondták, hogy természetesen egy vonat indul, de az egyik fele IC kocsikból áll, amire helyjegyet kell váltani, a másik rész pedig egyszerű gyorsvonat. Bár a helyjegy csak 360 Forint volt személyenként, úgy gondoltuk, hogy időben kimegyünk a vonathoz, és foglalunk helyet.

25-én a kissé megfogyatkozott csapat elindult Szegedre. Fél órával indulás előtt szálltunk fel a gyorsvonati részre. Megdöbbentő állapotokat tapasztaltunk. A cipőnk hozzáragadt a kocsi aljához, és hangos cuppogó hangot hallatott minden lépésnél. A sötétzöld műbőr ülésen foltok éktelenkedtek, a félig lehúzott ablak ellenére hm.. kellemetlen illatú volt a levegő. Légkondinak nyoma sem volt. Nem volt jobb a helyzet a másik két kocsiban sem, sőt a fülkés kocsik ha lehet, még egy fokkal rosszabbak voltak.

Gyorsan leszálltunk és elmentünk helyjegyet venni. A kényelem megér 360 forintot, ha már személyenként majdnem háromezret kifizettünk az egy útra szóló menetjegyért. Az IC kocsiban kényelmes, tiszta plüss ülések vártak, a WC-ben törölköző és WC papír. A klíma egy kicsit túl hidegre volt állítva, de egyébként minden rendben volt. Csak ajánlani tudom, hogy ha utaznak, akár Szegedre, akár máshová, feltétlenül az IC kocsiban utazzanak. A hegyfoglalásért kifizetett összeg többszörösen megéri a minőségi különbséget.

Szeged

A Hősök Kapuja

Szeged belvárosa közel fekszik az állomáshoz. Bár van villamosjárat a főtérre, úgy döntöttünk, hogy gyalogosan tesszük meg az utat. Elhaladtunk a MÁV Diákotthona mellett, majd hamarosan elértük a Hősök Kapuját, melynek túloldalán megpillantottuk a Dómot.

Mielőtt beléptünk a Dóm-térre megnéztük II. Rákóczi Ferenc lovasszobrát. A talpazaton ott áll a felirat: pro patria et libertate. A hazáért és a szabadságért. A szabadtéri játékok idején a széksorok és a világítás némileg ront az összhatáson. Én mindig a nyári időszakban jártam Szegeden, így nem is tudom, hogy milyen a dom állványok nélkül. A dóm mögött egy modern képzőművészeti kiállítás volt, érdekes szobrokkal. A velünk utazó öt éves Enikőt sikerült rábeszélni, hogy részese legyen egyik másik alkotásnak.

A tündéri szőke kislány örömmel mászott bele a hatalmas merőkanálba, vagy húzott vizet a gémeskútból. A tréfa kedvéért még egy sörcsap alá is sikerült befektetni, de erről sajnos nem készítettem fényképet.

A szabadtéri kiállítás után meglátogattuk a Dómot. A Dóm, vagy más néven Fogadalmi Templom egy internetes szavazáson bekerült Magyarország hét épített csodája közé.

Azért határozták el 1880. novemberében a templom építését, hogy a város megmeneküljön az árvizektől. Három évbe telt, mire kiválasztották a templom helyét, a régi barokk stílusú Demeter(más néven Dömötör) templom telkére. A templom plébánosa azonban nem engedte lebontani a régi templomot, amely Szeged egyik legidősebb építménye. A legrégibb része a XI. századból, a felsőbb szintjei a XII-XIII. származnak.

Később az építkezés alatt a templom nagy részét lebontották, az utolsó torony hat emelete közül ma már csak kettő áll. A teljes pusztulástól Móra Ferenc mentette meg. A torony ma is látható a Dóm előtt.

A Dóm eredeti tervett Schulek Frigyes készítette, aki neoromán stílusú, fehér kőborítású templomot tervezett. (Ő tervezte többek között a Halászbástyát is.) 1913-ban a város vezetése új tervek készíttetett Foerk Ernővel, majd még abban a évben megkezdődtek az építkezés munkálatai.

Az építkezés először az I. világháború, majd később a gazdasági válság miatt többször is félbeszakadt. Végül 1924. karácsonyán megtartották az első szentmisét a dómban, és ugyanaznap volt az utolsó szentmise a Demeter templomban. A templom felszentelésére azonban csak 1930-ban került sor.

A Dómban tett látogatást követően a híres Virág Cukrászdánál ettünk egy fagylaltot. A melegben gyorsan olvadó csokifagyit sikerült is magamra csepegtetnem.

A Széchenyi téren megcsodáltuk a városházát, és a Sóhajok hídját. A Sóhajok hídja a velencei híd mintájára épült 1883-ban, amikor Ferenc József Szegedre látogatott. A hídon az uralkodó közvetlenül átjuthatott a Bérpalotából a Városházára.

A Városháza

Körüljártuk a teret, és lesétáltunk a Tiszapartra. A Móra Ferenc múzeumban éppen Amerigo Tot kiállítás volt. Felsétáltunk a hídra, egészen a folyó közepéig. Petőfi jutott eszembe, ahogy Tiszát néztük.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába.

A Tiszánál a csoport kettévált, egy részük folytatta a városnézést, mi pedig az Anna fürdő felé vettük az irányt. Végül is megmondtuk, hogy medence mellett lesz a vasutasnap.

Az Anna kút

A fürdő előtt van az Anna kút, a forrásvizet adó kút csapjai előtt kannákkal, palackokkal álltak sorba az emberek. Tettünk egy kóstolót, de túl meleg volt a víz. Otthon lehűtve biztosan kellemesebb.

Az Anna fürdő két részből áll, a gyógyfürdőből és egy wellnes részlegből. Mi kombinált jegyet vettünk, így szabadon mozoghattunk a két részleg között. A felnőtt kombinált jegy 1600 Forint egész napra. A Fürdő nagyon tettszett mindenkinek. Sok kis medencéje van, emellett több szauna és gőzkabin is, amiért nem kell külön fizetni. A jegy árában benne van az öltözőszekrény díja is. Egyebeket itt tudhatsz meg az Anna fürdőről: http://www.szegedifurdok.hu/

A fürdő területén csak egy büfé áll az éhes vendégek rendelkezésére. A választék nem túl bőséges, virsli, melegszendvics, és előhűtött pizza, és rengetek sütemény.

Fél ötkor összeszedtük magunkat és negyed órával később már ki is léptünk az Anna fürdő kapuján. A régi időkben többen is jártunk a Hágiban, amely Szeged egyik leghíresebb étterme - mint később kiderült volt. Eredetileg ott egyesült volna a két csapat, mikor kaptuk a telefont a városnézőktől, hogy a Háginak nyoma sincs, több éve bezárt. Ők találtak egy kellemes helyet, ahol ebédeltek, együtt elindultunk oda. Sajnos zárt kaput találtunk, annak ellenére, hogy a nyitvatartási időt jelző tábla szerint éjfélig lett volna nyitva.

Mivel az idő is igen szorongatott, elindultuk az állomás felé, remélve, hogy találunk valami helyet. A hősök kapuja közelében láttunk egy teraszt, amit szerencsésen megostromoltunk. Elég kevés időn volt, mert a Hági miatti malőr következtében jó fél órát elvesztegettünk. A kaja a még elfogadható szintet ütötte meg. Négyen kemencés csirkecombot rendeltünk velesült burgonyával, és kovászos uborkával. Én megszoktam, hogy ha sült csirkecombot rendelek, azt úgy csontosan kapom. Itt azonban ki volt csontozva, és ez elég furcsa volt. Az egész egy lecsós öntetet kapott, mihez nem igazán passzolt a savanyúság. Ezt azért jelezhette volna a pincér. Az is szerencsés lett volna, ha esetleg az étlapon egy sorban leírják, hogy miből készül az étel, vagy a főbb jellemzőit. A kemencés csirkecomb az én elképzelésemben egy ropogósra sült ételt jelent, és semmi esetre sem egy inkább főtt, mint sült, bőrös, de kicsontozott húsdarabot.

A felejthető vacsora után futólépésben tettük meg az utat az állomásig, és még éppen elértük a Budapestre induló 18.44-es vonatot. Az út jó hangulatban telt el, mindenki jól érezte magát, és ez a lényeg.

Ja és majdnem elfelejtettem, oda útban megtartottuk a Ki tud többet Esztergomról vetélkedőt. A kérdések nehezek voltak, de a kollégák jó eredményt értek el. Egy valamit senki sem tudott, hogy mit őriznek a Bazilikában - de most közhírré teszem: a Zwack Unicum titkos receptjét. És ez nem vicc.

Malajzia 12.

Ismerkedés George Townnal

Az esti incidens miatti mérgünk reggelre némileg enyhült, de azért annyira nem békültünk meg a helyzettel, hogy tovább maradjunk. Összecsomagolni nem nagyon kellett, mivel annyi hely sem igen volt a szobában, hogy este kicsomagoljunk, így elegendő volt azt a néhány holmit elrakni, amit használtunk.

Már az esti séta során kinéztünk néhány szállodát, illetve a Bookingon is kinéztünk egy helyet, így azt gondoltuk, hogy rövid időn belül lebonyolítjuk a cserét.

Megnéztük a térképen, hogy merre induljunk, és út közben is érdeklődtünk, hogy merre van a Mingood Hotel. Fél 10 körül indultunk el, és még 11 órakor sem értünk a szállodához, pedig folyamatosan úgy tűnt, hogy már ott vagyunk. Közben legalább ötven másik szálló mellett elmentünk, de túl makacsok voltunk ahhoz, hogy feladjuk. Mikor már a gutaütés kerülgetett, részben a hőség miatt, részben a sikertelenség miatt, egy fiatalember segítségével csak ráakadtunk a Mingoodra.

A Booking.com nagyon kedvező véleményt adott a szállóról, így a régi fényét vesztett, avittas szoba láttán egy kicsit csalódottak voltunk. Jól össze is vesztünk, a párom igencsak mérges lett rám, mivel én akartam abba a szállodába menni. Bár fél óra sikertelen keresés után javasoltam, hogy térjünk be valahová, de azt hiszem a méregtől már nem is hallotta mit mondok. Ha nem lettünk volna olyan elcsigázottak, biztosan odébb állunk.

A szoba hatalmas volt, legalább 25 m²-es. A fürdőszoba is igencsak impozáns lehetett valaha, de ma már minden olyan kopott volt.

A légkondi elég hangosan működött, először azt hittük, hogy az utca zaját halljuk, de csak az alkatrészek zörögtek. Ez sajnos akkor sem maradt abba, ha elült az utcai forgalom. Viszont kedves gesztusként értékeltük a hűtőszekrényben ránk váró két nagy üveg hűtött vizet. A szobában a hatalmas ágyon kívül volt egy bőr ülőgarnitúra, (a bőr itt-ott ki volt töredezve) valamint egy kétajtós szekrény, amelyben minden holmink elfért. A tv is működött, úgyhogy kezdtünk megbarátkozni.

Vettünk egy frissítő fürdőt mielőtt városnézésre indultunk volna. A recepciónál megkérdeztük, hogy merre vannak a látnivalók. Rögtön kaptunk egy térképet, amelyen mindent bejelöltek. Bármit kérdeztünk, mindenre azonnal tudták a választ. Más helyeken ha egy nevezetességet szerettünk volna megnézni, és megkérdeztük, hogy hogyan juthatunk el oda, mindig az volt a felelet, hogy taxival. Itt azonnal a kezünkbe nyomtak egy összeállítást, hogy a szállótól melyik nevezetességhez hányas busszal juthatunk el, és hol van a legközelebbi buszmegálló. De biztosítottak arról, hogy gyalog is érdemes elindulni, mert elég sok látnivaló akad útközben.

Bár gyalogoltunk eleget aznap délelőtt, mégsem szálltunk buszra. Út közben betértünk egy pékségbe, és vettünk néhány friss péksüteményt. Tényleg akadt út közben is látnivaló, amíg elértük a kikötőt, ahonnét következő úti célunkhoz, Langkawira indulnak a hajók. A kikötőnél volt egy csomó utazási iroda, és egy Turista információ. Megtudakoltuk a hajók indulását, és más egyéb információkat is besepertünk, majd betértünk az első nevezetességhez az 1786-ban alapított Cornwallis Erődhöz, amely előtt a Victoria emlékmű és óratorony áll.

Az erőd az angol Cornwall kapitánynak állít emléket. 3 Ringit befizetése ellenében máris egy angol katonai táborban találtuk magunkat. A kapitány viaszfigurája személyesen üdvözölte a látogatókat, akik egy fénykép erejéig korhű ruhákba öltözhettek. Az erőd hátsó részében katonai sátrakat húztak fel, és távolabb kis testű lovak legelésztek. A tengerre néző falon egykor ágyúsor védte a partot, ma a turisták fényképezkedtek rajta.

A fal alatt egy aprócska kamrában lőszereket tároltak. Az egyik fa alatt egy hinta függött. Nem tudtam ellenállni, hogy ki ne próbáljam. Nagyon angolos volt az egész.

Az erőd előtti hatalmas parkon átvágtunk, melynek túlsó végében két hatalmas épület állt egymás mellett, az egyik a City Hall, a másik a Town Hall. Érdekes, mert mind a két név városházát jelent. Az 1881-ban épült Town Hall a város legrégebbi középülete, amely időszaki kiállításoknak ad otthont. A másik épület ténylegesen városházaként funkcionál.

Innét a renoválás alatt álló, és emiatt zárva lévő Szent György templom mellett haladtunk el. A templom egy park közepén áll, kapuja előtt egy széken egy álmos őr szundikált. A templom körül iskolai egyenruhába öltözött fiúk fociztak, mit sem törődve a tikkasztó hőséggel. Valahol a Szent György templom környékén lehetett egy fiúiskola.

Az egyik fa árnyékában néhány percet pihentünk, majd tovább indultunk.

Mint Melakában vagy Szingapúrban is tapasztaltuk, minden városban található kínai negyed, kis India, és a gyarmati időszakból származó, európai - többnyire angol vagy portugál stílusjegyeket magán viselő negyed.

Mivel Georgetownt az angolok alapították, a város angol negyede - Szingapúrhoz hasonlóan - sokkal hangsúlyosabban viseli magán az angliai építészet jellegzetességeit. Óratorony, angol iskola, angol utcanevek. A Convent Light Streeten meglepődve tapasztaltuk, hogy az autók négy sorban állják el az utat, és furcsa módon senki sem ideges, senki sem dudál. Néhány perc elteltével iskolás lányok százai özönlöttek ki az egyik magas épület kapuján, és ültek be a rájuk váró autókba. Minden kislány egyforma egyenruhát viselt, fehér blúzt, fehér zoknit és cipőt, valamint kék iskolaköpenyt.


Az angol negyedet elhagyva indiai füstölők, és fűszerek illatát éreztük majd megpillantottuk az első indiai virágboltot is. Szeretem a indiai virágboltokat, mert ott nem csak cserepes és vágott virágokat árulnak, hanem hatalmas, több ezer apró virágból készült füzéreket is. Ezeket a templomokba viszik, és a hindu istenek szobrainak díszítésére használják fel. Némelyik füzéren akár egy egész napot is eldolgozik a készítője, hogy aztán néhány óra múlva elhervadva a szemétben végezze, az elégett füstölőkkel együtt.

A Little India csábító tandori csirkés éttermeit elhagyva - megfogadva, hogy előbb-utóbb meg fogjuk kóstolni azt is, mármint a tandori csirkét - egy csodálatosan szép mecsetet pillantottunk meg. Nincs ebben semmi különös, gondolhatná bárki is, hiszen iszlám országban vagyunk, miért lenne érdekes, ha egy mecset felé visz az utunk.

Tudva, hogy a mecsetekben nem szívesen látják a nézelődőket, a női nézelődőket meg különösen nem, nem izgatott, hogy rövid nadrág volt rajtam. Mivel a kapu nyitva volt, úgy gondoltuk, hogy besétálunk a kertbe, és amíg nem tessékelnek kifelé, addig araszolunk befelé. A kapun túl egy felirat fogadott: szívesen látjuk a turistákat. Ekkor viszont igen bosszús lettem, hiszen nyilvánvaló, hogy a rövid nadrágomban akkor sem fognak beengedni, ha egyébként a látogatók előtt is nyitott a mecset. A bejáratnál egy szigorú arcú férfi ült és a nadrágomra mutogatott. Megálltam az épület előtt, intettem neki, hogy nem fogok tovább menni, és bíztattam a férjemet, hogy legalább ő menjen be, és készítsen néhány képet. De a férfi egyre csak integetett, nem értettem, hogy miért hadonászik annyira, hiszen nem léptem be a szent helyre, ezért közelebb mentem, amikor megpillantottam a fogason néhány arab nők által viselt bokáig érő, hosszú ujjú köpenyt és kendőt. Azokra mutogatott és magyarázta, hogy vegyem fel, abban nyugodtan bemehetek. Csak arra kért, hogy az imádkozók közé az imaterembe ne menjünk be, csak a külső folyosón sétáljunk kőrbe.

Felvettem a köpenyt és a kendőt, majd körbesétáltunk a boltívek alatt. A szőnyegen Mekka felé hajolva fehér ruhába öltözött férfiak imádkoztak. Körbesétáltunk, készítettünk néhány fényképet, majd visszaadtam a köpenyt, és tovább indultunk.

A mecsettől a kínai negyed felé vezetett az utunk. Szinte minden utcában volt két-három szentély, némelyik előtt az utcán füstölő tartók álltak, vagy díszített faragott kőoszlopok hívták fel rá a figyelmet.

Az egyik a Titkos szentély nevet viselte, mivel az utcáról szinte semmi sem jelezte, hogy a falak mögött egy kétszintes templom rejtőzik.

A hotelben kapott tájékoztató füzetben legérdekesebbnek jelölt három-négy templomot megnéztük, majd majd végül a bevásárló negyedben kötöttünk ki.

Az egyik elegáns több emeletes nagyáruház egyik éttermében emegvacsoráztunk. Először nem találtuk az éttermet, ezért megkérdeztük az egyik biztonsági őrt, aki az ötödik emeletre irányított. Ott mindössze egy étkezde volt, de mivel nagyon éhesek voltunk, nem akartunk tovább keresgélni. Amikor elfogyasztottuk az ételt, lesétáltunk, hogy jobban körülnézzünk. Szinte minden szinten legalább fél tucat éttermet találtunk. Végül is nem volt rossz, amit ettünk, de sokkal kellemesebb helyek is voltak az áruház épületében.

Rengeteg ruhabolt, és cipőbolt csábított, nem beszélve a legújabb kütyüket árusító műszaki boltoktól. Az egyik üzletben épp a lemezeket nézegettem, amikor pánikszerűen behúzták a bolt előtt felállított gondolákat, és a fém redőnyt lerántották. Már a másik redőnyt is húzták le, amikor sikerült kirohannom. Azt hittem, hogy az adóellenőrök miatt csuktak be, de kiderült, hogy a tulaj bezárta a boltot, és két alkalmazott egy másolt kulccsal kinyitott, és saját hasznukra árultak. Közben megjött a tulaj - nyilván valaki értesítette - de mire odaért, a tolvajok elmenekültek. Egy másik üzletben vettünk néhány CD-t és DVD-t. A CD-k darabja háromszáz, a DVD-ké hatszáz forint volt, mindegy, hogy mi volt rajta. Én a legújabb Beyonce lemezzel lettem gazdagabb., amit már itthon is kinéztem, de az ára miatt nem vettem meg.

Az áruházból visszasétáltunk a szállodához. Út közben találtunk egy táskaboltot, ahol vettem két vászontáskát. Alig hatszáz forintba került darabja. A szállóban leraktuk szerzeményeinket, majd elmentünk a Red Gardenbe. Ez GeorgeTown egyik legnépszerűbb szórakozóhelye.

Éjfél körül hazavánszorogtunk, hogy másnap új kalandokba keveredjünk.

Malajzia 11.

Sarawak Cultural Village

A délelőttös műszakban dolgozó lányok majd hanyatt estek, amikor reggel meglátták, hogy kiszállunk a liftből a csomagokkal, hiszen az előző nap már elbúcsúztunk. Ismét végigcsináltuk a kijelentkezési procedúrát, leadtuk a kulcsot, visszakaptuk a letétet, majd 2 Ringit megfizetése ellenében beadtuk a két hátizsákot megőrzésre.

A csomagoktól megszabadulva a folyó parton elindultunk a Kuching Waterfront Lodge irányába, ahonnét a buszunk indult. Annak ellenére, hogy lassan bandukoltunk, majd fél órával korábban odaértünk. A szállóval majdnem szemben van a Kuchingi Idegenforgalmi Hivatal. Már 8 órától nyitva volt, és láthatóan a pult mögött üldögélő hölgyön kívül senki nem tartózkodott a helységben.

Gondoltuk, hogy talán érdemes tenni egy kísérletet, és informálódni a belépőjegyek ügyében. A Gran Margarita információsa szerint személyenként 60 Ringitbe kerül.

Bemutattuk a nemzetközi újságíró igazolványunkat, és megkérdeztük, hogy milyen kedvezményt kaphatunk. Nagyon készséges volt, azonnal telefonált a sarawaki központba. Bár nem angolul beszélt, de értettük, hogy legalább három különböző embernek elmondta, hogy mit szeretnénk. Végül letette a telefont, és örömmel mondta, hogy ingyenes belépőt kapunk. Egy papírra felírt egy nevet, akire a pénztárnál hivatkozni kell, és kellemes napot kívánt.

Tényleg kellemesen kezdődött a nap. Átsétáltunk a szemközti oldalra, ahol már mások is gyülekeztek. Vártunk még néhány percet - ez idő alatt körbenéztük a szállodában - majd beszálltunk a szálló előtt megálló kisbuszba.

A Sarawak Curltural Willage a Damai Beach közelében fekszik, attól mindössze 5-6 perces sétára. Az utat már ismertük a két nappal korábbi kirándulásról. A kulturális program 11 órakor kezdődött, addig volt időnk megnézni a parkot. Visszafelé a 3 órás buszra foglaltunk helyet, hogy a fél hatos reptéri busszal el tudjunk indulni. Vittünk magunkkal fürdőruhát, hátha marad időnk egy mártózásra.

Jó háromnegyed órás buszozás után értük el a Village bejáratát. A pénztárosnak bemutattuk a papírt és kértünk két újságíró jegyet. Egy telefon után kaptunk egy-egy VIP belépőt, ami egy színes matricát jelentett, amit a pólónkra ragasztottunk.

A Cultural Village egy hatalmas park területén fekszik, melynek a közepén egy tó található. A tó körül a különböző borneói törzsek lakóházainak és építményeinek másolata található.

A házak eredeti bútorokkal és használati tárgyakkal vannak berendezve, és hogy még élethűbb legyen a hatás, a helyiségekben népviseletbe öltözött nők tesznek-vesznek. Az egyik díszes szobában közös zenélés folyik, míg a konyhában süteményeket sütnek, amelyeket kis zacskókban a helyszínen frissen árusítanak.

Mi különösen az iban törzsek hosszú házaira voltunk kíváncsiak. Ezeket a házakat a dzsungel mélyén lévő falvakban lehet megnézni, ahová többnyire csak csónakkal lehet eljutni. Mivel mi csak néhány napot töltöttünk Borneón, nem volt időnk egy hosszabb dzsungeltúrára, hogy eredeti helyén nézzük meg

.

A hosszú házak a sok csapadékra és a esőerdőben lakó állatokra tekintettel cölöpökre épültek. A házak alapanyaga fa, és bambusz. A lépcsőn felérve egy hosszú teraszra értünk, ahonnét egymás mellett nyíltak a lakások, bennük hálóhelyiségek, konyha és éléskamra. Egy-egy hosszú házban akár 10-15 különálló lakás is található.

A park területén van egy szálló is, - ez is hosszú ház - ahol iskolások laktak, akik osztálykirándulásra érkeznek a sziget különböző pontjairól.

Közeledett az előadás kezdete, ezért félbeszakítottuk a házak látogatását, és beültünk színházterembe. Ez a helyiség oldalról nyitott volt, de tető fedte, hogy az eső ellen védelmet nyújtson. A közönség a földre helyezett párnákon ült.

Egy rövid köszöntő után megkezdődött az előadás. Táncosok léptek a színpadra. Először a férfiak járták, majd bejöttek a lányok is és közösen táncoltak. Ezután egy köpőcsöves bemutató következett, egy fiú jó 8-10 méterről lufikat talált el, majd a közönség soraiból felkért egy lányt egy próbálkozásra. A lány nagyon ügyes volt, ha nem is olyan távolról, de beletalált a lufiba.

A köpőcsöves bemutató után ismét tánc következett, először szőnyeget tartottak a kezükben a lányok, majd teaszedő kosárral a hátukon táncoltak. Aztán a fiúk is kijöttek és egy közös műsorral zárult a program.

Az előadás után folytattuk a házak bebarangolását. Utolsónak az éttermet hagytuk, ahol nem csak nézelődtünk, hanem meg is ebédeltünk.

A busz indulásáig maradt még egy jó óránk, amit a tervnek megfelelően fürdéssel töltöttünk a Damai Beachen. Ismét jól esett megmártózni a hullámokban. Fürdés után visszasétáltunk a Cultural Villagehez, ahol buszra szálltunk, hogy Kuchingba menjünk. Út közben akadt egy kis incidensünk a busz vezetőjével. Már reggel odaútban is tettünk egy kitérőt egy ismerőséhez, ahová egy csomagot adott be.

Hazafelé először útba ejtettük a Damai Lagoon, ahol turistákat vettünk fel, majd lekanyarodtunk a Damai Beachhez, ahol egy alkalmazott szállt be. Aztán tettünk egy nagyobb kitérőt egy Golfklubhoz, ahol egy másik alkalmazott szállt be. Ekkor már kezdtünk ingerültek lenne, de még nem volt vége a kitérőknek. Ismét lekanyarodtunk a hazafelé vezető útról, hogy a reggel meglátogatott ismerős hölgyet felvegyük. A vezető közben folyamatosan telefonált és szedte fel a privát kuncsaftokat.

Ekkor már elvesztettük a türelmünket és szóvá tettük, hogy jó lenne, ha hazafelé venné az irányt, mert ha miatta lemaradunk a reptéri transzferről, akkor nagy balhé lesz. Na ettől fogva már nem vettünk fel senkit. Ahogy beértünk Kuchingba, kezdtek kiszállni, persze természetesen megint letértünk az útról, hogy mindenki ott szálljon ki, ahol szeretne. Közben láttuk, hogy pénzt adnak a vezetőnek. Látszott, hogy ezek olyan jól bejáratott kuncsaftok.

A végére már csak öten maradtunk, a három Damai Lagoonon beszállt turista és mi. A busz vezetője és a kísérő megkérdezte, hogy hol lakunk. A férjem mondta neki, hogy a Tune Hotelben. Én inkább a Hiltont mondtam volna, de addigra már kimondta. Azt gondoltuk, hogy becsületből minket is a szállónál tesz ki, ha már annyit várakoztatott. De nem, szépen elkanyarodott az ellenkező irányba, és a Waterfront Lodgéig meg sem állt. Végül is nem voltunk késésben, de ezt ők nem tudhatták. Jól megszomjaztunk, ezért útközben vettünk egy kis innivalót, és beköszöntünk Soon Lee úrnak is.

A szállodában rendbe szedtük magunkat, kiváltottuk a csomagunkat, majd beszálltunk a transzfer buszba. Majdnem teli volt a busz. Már vagy két tömbnyire jártunk, amikor a sofőr kapott egy telefont, és visszafordult. Valaki lemaradt a buszról, azért mentünk vissza.

A reptéren ezúttal sikerült becsekkolnunk az Air Asia (fapados) járatára. Mivel a csomagunk súlya nem érte el a 8 kilót, nem kellett feladni, kézipoggyászként magunkkal vihettük a gépre. Most több időnk volt, mint érkezéskor, ezért volt időnk körülnézni. Meglepődve tapasztaltuk, hogy milyen jól felszerelt ez a reptér. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy naponta több nemzetközi járat is nem csodálkozhatunk. Az egyik üzletben megtetszett egy fekete színű, macskás póló. Jóval többe került, mint amennyit a városban fizettünk, de nem tudtam ellenállni, így gazdagabb lettem egy újabb macskás pólóval.

Az előző részben igértem néhány kuchingi szálláscímet. Ezek közül csak kettőt néztünk meg belülről, de ottjártunkkor szinte minden szoba foglalt volt, így igazából nem tudunk referenciát adni, hogy milyenek.

http://www.kuchingwaterfrontlodge.com/

http://www.berambih.com/ /hosszúház stílusú/

http://www.saramohostel.com/

http://www.misterdbnb.com/

és még néhány név: Mandarin, Onestar lodge, Goodwood inn, River viev inn, Fata, Borneo.

Többen panaszkodtak, hogy az Air Asia több órás késéssel indult. A mi gépünk szinte hajszál pontosan szállt fel 20.15-kor, és érkezett meg 22.20-kor Penang szigetére. Még a foglaláskor rendeltünk vacsorát, hogy a két órás út gyorsabban teljen.

Leszállást követően a Taxi pulthoz mentünk, hogy kocsit rendeljünk. Ebben az időben már nem jártak a menetrend szerinti buszok, amelyek két Ringitért visznek be a városba. Csak a szálloda címét kellett megmondanunk, és a pultos azonnal mondta, hogy 36 Ringit lesz a fuvardíj, amit a helyszínen kellett előre kifizetni. A kijárat előtt beálltunk a sorba. A taxik egymás után vették fel az utasokat. Kb. öt perc múlva ránk került a sor. A sofőrnek odaadtuk a vouchert, és elindultunk. A szálloda jó messze volt a reptértől, több mint fél órát autóztunk, mire megérkeztünk a Tune hotelhez. A sofőr nagyon kedves és udvarias volt. Amikor kiszálltunk, kérte, hogy nézzünk alaposan körül, mert a turisták gyakran elhagynak dolgokat, és jöhet vissza, ha valami a kocsiban maradt. Még csak nem is utalt arra, hogy elvárna borravalót.

Eszünkbe jutott a Zona taxis kalandunk. Nem tudom, miért van, hogy otthon mindig meg akarnak szívatni, máshol pedig tisztességesen mennek a dolgok. Egy újabb kellemes meglepetés.

A szálló recepcióján kitöltöttük a bejelentkezést, és megkaptuk a kulcsokat. Ha lehet, még kisebb szobát kaptunk, mint amilyenben Kuchingban laktunk. Egy világító aknára nézett az ablakunk, a szemben lévő szoba ablaka talán másfél méternyire volt, a két oldali szoba ablaka talán még annyira sem. Rögtön vissza is mentünk, hogy adjanak valami rendes szobát, mert ez vicc. Ha másért nem, legalább azért, mert két éjszakát fizettünk (az előzőt is, amit végül Kuchingban töltöttünk) és csak egyet veszünk igénybe. Bár mindkét szálloda ugyanahhoz a céghez tartozott, mégsem voltak annyira rugalmasak, hogy a lemondott foglalást beszámítsák a másik szoba árába.

Szóval mondjuk a hölgynek, hogy nekünk úgyis duplájába van ez az éjszaka, másrészt, ha ad rendes szobát, akkor hosszabbítunk, hiszen nyilvánvaló, hogy nem fogunk másnap reggel tovább állni. Erre közölte, hogy minden szoba egyforma, ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen vannak rendes ablakos, utcára néző szobák is, ezért ez van, és kész.

Bár későre járt az időt, tettünk egy sétát a környéken, majd eltettük magunkat holnapra.

Malajzia 10.

Kirándulás Semenggohba

Borneo mit sem ér az orángutánok nélkül. Ez a program is a kötelezően előírt kirándulások közé tartozik a szigeten, amit természetesen mi sem hagytunk ki.

Az Orángután Vadvédelmi és Rehabilitációs Központ 32 kilométerre található Kuchingtól. Az etetési program naponta kétszer, reggel 9 -kor és délután háromkor kezdődik. Annyit sikerült kiderítenünk, hogy sem minibusszal, sem menetrend szerinti busszal nem tudunk eljutni. A mi olcsó szállodánk transzfer pultjánál belépőjeggyel együtt 120 Ringitet kértek két főre, amit egy kicsit soknak tartottunk. A Damai Beachi kirándulás után körbenéztük az utazási irodák kínálatát, és a Borneo Interland Travelnél oda-vissza útra 80 Ringitért rendeltünk egy taxit. Ez az ár ugyan nem tartalmazta a belépőjegyet, de figyelembe véve, hogy kettőnknek is csak 6 Ringitbe került, jól jártunk.

Reggel korán keltünk, kijelentkeztünk a szállodából, foglaltunk két éjszakára szállást George Townban, majd negyed kilencre jött értünk a taxi. Elég nagy nagy volt a forgalom, és lassan araszoltunk a sok autó között. Már kilenc óra is elmúlt, mikor megpillantottuk a táblát, amely a park felé vezető utat jelezte. Néhány perc múlva leparkoltunk, és gyalog folytattuk utunkat. Mintegy 3-400 méterre volt a park bejárata. Jegyet váltottunk, és elindultunk a kijelölt ösvényen. A melegre tekintettel volt nálunk egy üveg üdítő, amit a parkőrök lerakattak egy biztonságos helyen. Teljesen elfelejtkeztünk róla, hogy az állatokhoz nem lehet sem ételt, sem italt bevinni.

A kutató épületek melletti tisztáson már javában folyt az etetés. Mivel ebben az időszakban elég sok gyümölcs termett szabadon, mindössze három orángután jelent meg az etetésnél. Egy 24 éves nőstény, a féléves kicsinyével valamint két fiatal játékos majomlány. Ezt a bejáratnál elhelyezett "népességnyilvántartó" tábláról tudjuk, ahol fel voltak tüntetve a rehabilitációs központ területén élő orángutánok neve, neme anyja neve és születési ideje. A park gondnoka nevén szólítgatta a majmokat az etető asztalhoz, amelyre banánt, kókuszdiót, ananászt és más gyümölcsöket helyeztek. Mintegy ötven turista állt a fák alatt, és várta, hogy valamelyik majom lejöjjön az oda készített csemegéért. A két fiatal lány vidáman ugrált, ügyet sem vetve a nézelődő tömegre. Az idősebb nőstény kicsinyét féltve fenn üldögélt a fák közé kifeszített kötélen.

A lányok kergetőztek, majd az egyik lerohant az asztalhoz, és felkapott egy kókuszdiót. Persze mindenki arra fordult, hogy megörökítse, amint akrobatikus mutatványok közepette felmászott a fák koronájára, ahol nyugodtan pucolta a megszerzett csemegét.

Ezt a percet használta ki az anya majom, aki a másik asztalról olyan észrevétlenül vett el egy kókuszdió, hogy észre sem vettük, csak azt láttuk, hogy ismét a kötélen egyensúlyoz, és hatalmas fogaival lehámozza a háncsot, majd egy oszlop törzsén püföli, hogy hozzájusson finom belső nedvéhez és húsához.

Talán egy óráig tartott az etetés, amikor az orángutánok úgy döntöttek, hogy visszamennek az erdőbe. Korábban minden felé lehetett sétálni a parkban, de sajnos ottjártunkkor minden ösvény le volt zárva. A tisztáson volt néhány ketrec, amiben krokodilok voltak. Miután ezeket megnéztük, a parkőrök udvariasan közölték, hogy köszönik a látogatást és udvariasan kitessékeltek.

Beültünk a taxiba, és délre már vissza is értünk a városba. Az Elektra ház mögött, a piaccal szemben volt egy étkezde, amit már korábban kinéztünk, de nem sikerült megpróbálnunk, mert kora délután bezárt. Most viszont nyitva volt, így beültünk. Bár nagyon egyszerű hely volt, de az volt benne a vonzó, hogy minden étel ki volt rakva, és egy kanállal tettek mindenből a tányérra, így egy csomó ételt végig tudtunk kóstolni.

Fél hatkor indultunk ki a reptérre, addig még bőven volt időnk nézelődni és vásárolgatni. Újra végigjártuk a macskákat, majd a bazársoron Soon Lee üzletében (Main Bazaar 61.) vettünk egy faragott maszkot és néhány apróságot a barátainknak. Már alaposan ismertük az üzletek árait és kínálatát, minőség és ár szempontjából ez az üzlet volt a legkedvezőbb.

Nagyon sajnáltam, hogy már utaznunk kell tovább, mert egyrészt nagyon jól éreztük magunkat Borneon, másrészt lett volna még néhány program amin szívesen részt vettünk volna. Eredetileg május 12-ig terveztük maradni, de aztán a Mulu program kihagyása miatt minden helyszínen még egy napot tudtunk maradni, ezért a repülőjegyet már 13-ra foglaltuk le. Amikor megnéztem a jegyet, valahogy a napra nem figyeltem, csak az órára koncentráltam, valahogy a 12-e rögzült bennünk.

A szálloda minibuszával kimentünk a reptérre. Beálltunk, az egyik sorba, hogy megkapjuk a beszállókártyát. Nem volt csak egy pár előttünk, de ők elég problémásak voltak, mert túlsúlyos volt a feladott csomagjuk, ezért, hogy ne kelljen pótdíjat fizetni, kivettek néhány holmit. Amikor ránk került a sor, a pultos lány azt mondta, hogy ma 12-e van. Oké, én is tudom, mondtam neki - mi a baj? Erre megint mondja, hogy ma 12-e van, és ekkor rábökött a jegyünkre, hogy ez meg 13-ra szól.

Mérlegeltük, hogy járunk jobban, ha veszünk két repülőjegyet és elutazunk, vagy ha visszamegyünk a szállodába, kifizetünk még egy éjszakát, majd oda-vissza taxizunk. A last minute repülőjegy olyan sokba került, hogy nem kellett túl sokat mérlegelni. Szerencsére a minibusz még nem indult vissza, így nem kellett a következőre várnunk.

Újra bejelentkeztünk a Tune hotelbe. Kaptunk egy még kisebb szobát, de már nem érdekelt igazán, hiszen csak egy éjszakáról volt szó. A programon nem kellett túl sokat töprengenünk, csak az volt a kérdés, hogy hogyan jutunk el oda. Megnéztük a mi szállodánk kínálatát, majd még néhány helyen próbálkoztunk. Több helyen kombinált (utazás+belépőjegy) programot kínáltak különböző árakon. Megint csak a mi szállodánkban kérték a legtöbbet. Végül a főutca egyik szállodájában a Kching Waterfront Lodgeban vettünk két retúrjegyet 40 Ringitért. A Gran Margaritában ugyanis azt mondták, hogy a helyszínen féláron lehet Senior jegyet venni az 55 éven felülieknek. A férjem éppen elmúlt annyi, nekem meg 10 évvel elrontották a nemzetközi újságíró igazolványomban a születési dátumomat, így én is "jogosulttá" váltam az olcsó belépőre. A másnap reggel a 9-kor induló buszra rezerváltunk, majd megvacsoráztunk, és elindultunk haza.