A délelőttös műszakban dolgozó lányok majd hanyatt estek, amikor reggel meglátták, hogy kiszállunk a liftből a csomagokkal, hiszen az előző nap már elbúcsúztunk. Ismét végigcsináltuk a kijelentkezési procedúrát, leadtuk a kulcsot, visszakaptuk a letétet, majd 2 Ringit megfizetése ellenében beadtuk a két hátizsákot megőrzésre.
A csomagoktól megszabadulva a folyó parton elindultunk a Kuching Waterfront Lodge irányába, ahonnét a buszunk indult. Annak ellenére, hogy lassan bandukoltunk, majd fél órával korábban odaértünk. A szállóval majdnem szemben van a Kuchingi Idegenforgalmi Hivatal. Már 8 órától nyitva volt, és láthatóan a pult mögött üldögélő hölgyön kívül senki nem tartózkodott a helységben.
Gondoltuk, hogy talán érdemes tenni egy kísérletet, és informálódni a belépőjegyek ügyében. A Gran Margarita információsa szerint személyenként 60 Ringitbe kerül.
Bemutattuk a nemzetközi újságíró igazolványunkat, és megkérdeztük, hogy milyen kedvezményt kaphatunk. Nagyon készséges volt, azonnal telefonált a sarawaki központba. Bár nem angolul beszélt, de értettük, hogy legalább három különböző embernek elmondta, hogy mit szeretnénk. Végül letette a telefont, és örömmel mondta, hogy ingyenes belépőt kapunk. Egy papírra felírt egy nevet, akire a pénztárnál hivatkozni kell, és kellemes napot kívánt.
Tényleg kellemesen kezdődött a nap. Átsétáltunk a szemközti oldalra, ahol már mások is gyülekeztek. Vártunk még néhány percet - ez idő alatt körbenéztük a szállodában - majd beszálltunk a szálló előtt megálló kisbuszba.
A Sarawak Curltural Willage a Damai Beach közelében fekszik, attól mindössze 5-6 perces sétára. Az utat már ismertük a két nappal korábbi kirándulásról. A kulturális program 11 órakor kezdődött, addig volt időnk megnézni a parkot. Visszafelé a 3 órás buszra foglaltunk helyet, hogy a fél hatos reptéri busszal el tudjunk indulni. Vittünk magunkkal fürdőruhát, hátha marad időnk egy mártózásra.
Jó háromnegyed órás buszozás után értük el a Village bejáratát. A pénztárosnak bemutattuk a papírt és kértünk két újságíró jegyet. Egy telefon után kaptunk egy-egy VIP belépőt, ami egy színes matricát jelentett, amit a pólónkra ragasztottunk.
A Cultural Village egy hatalmas park területén fekszik, melynek a közepén egy tó található. A tó körül a különböző borneói törzsek lakóházainak és építményeinek másolata található.
A házak eredeti bútorokkal és használati tárgyakkal vannak berendezve, és hogy még élethűbb legyen a hatás, a helyiségekben népviseletbe öltözött nők tesznek-vesznek. Az egyik díszes szobában közös zenélés folyik, míg a konyhában süteményeket sütnek, amelyeket kis zacskókban a helyszínen frissen árusítanak.
Mi különösen az iban törzsek hosszú házaira voltunk kíváncsiak. Ezeket a házakat a dzsungel mélyén lévő falvakban lehet megnézni, ahová többnyire csak csónakkal lehet eljutni. Mivel mi csak néhány napot töltöttünk Borneón, nem volt időnk egy hosszabb dzsungeltúrára, hogy eredeti helyén nézzük meg
.
A hosszú házak a sok csapadékra és a esőerdőben lakó állatokra tekintettel cölöpökre épültek. A házak alapanyaga fa, és bambusz. A lépcsőn felérve egy hosszú teraszra értünk, ahonnét egymás mellett nyíltak a lakások, bennük hálóhelyiségek, konyha és éléskamra. Egy-egy hosszú házban akár 10-15 különálló lakás is található.
A park területén van egy szálló is, - ez is hosszú ház - ahol iskolások laktak, akik osztálykirándulásra érkeznek a sziget különböző pontjairól.
Közeledett az előadás kezdete, ezért félbeszakítottuk a házak látogatását, és beültünk színházterembe. Ez a helyiség oldalról nyitott volt, de tető fedte, hogy az eső ellen védelmet nyújtson. A közönség a földre helyezett párnákon ült.
Egy rövid köszöntő után megkezdődött az előadás. Táncosok léptek a színpadra. Először a férfiak járták, majd bejöttek a lányok is és közösen táncoltak. Ezután egy köpőcsöves bemutató következett, egy fiú jó 8-10 méterről lufikat talált el, majd a közönség soraiból felkért egy lányt egy próbálkozásra. A lány nagyon ügyes volt, ha nem is olyan távolról, de beletalált a lufiba.
A köpőcsöves bemutató után ismét tánc következett, először szőnyeget tartottak a kezükben a lányok, majd teaszedő kosárral a hátukon táncoltak. Aztán a fiúk is kijöttek és egy közös műsorral zárult a program.
Az előadás után folytattuk a házak bebarangolását. Utolsónak az éttermet hagytuk, ahol nem csak nézelődtünk, hanem meg is ebédeltünk.
A busz indulásáig maradt még egy jó óránk, amit a tervnek megfelelően fürdéssel töltöttünk a Damai Beachen. Ismét jól esett megmártózni a hullámokban. Fürdés után visszasétáltunk a Cultural Villagehez, ahol buszra szálltunk, hogy Kuchingba menjünk. Út közben akadt egy kis incidensünk a busz vezetőjével. Már reggel odaútban is tettünk egy kitérőt egy ismerőséhez, ahová egy csomagot adott be.
Hazafelé először útba ejtettük a Damai Lagoon, ahol turistákat vettünk fel, majd lekanyarodtunk a Damai Beachhez, ahol egy alkalmazott szállt be. Aztán tettünk egy nagyobb kitérőt egy Golfklubhoz, ahol egy másik alkalmazott szállt be. Ekkor már kezdtünk ingerültek lenne, de még nem volt vége a kitérőknek. Ismét lekanyarodtunk a hazafelé vezető útról, hogy a reggel meglátogatott ismerős hölgyet felvegyük. A vezető közben folyamatosan telefonált és szedte fel a privát kuncsaftokat.
Ekkor már elvesztettük a türelmünket és szóvá tettük, hogy jó lenne, ha hazafelé venné az irányt, mert ha miatta lemaradunk a reptéri transzferről, akkor nagy balhé lesz. Na ettől fogva már nem vettünk fel senkit. Ahogy beértünk Kuchingba, kezdtek kiszállni, persze természetesen megint letértünk az útról, hogy mindenki ott szálljon ki, ahol szeretne. Közben láttuk, hogy pénzt adnak a vezetőnek. Látszott, hogy ezek olyan jól bejáratott kuncsaftok.
A végére már csak öten maradtunk, a három Damai Lagoonon beszállt turista és mi. A busz vezetője és a kísérő megkérdezte, hogy hol lakunk. A férjem mondta neki, hogy a Tune Hotelben. Én inkább a Hiltont mondtam volna, de addigra már kimondta. Azt gondoltuk, hogy becsületből minket is a szállónál tesz ki, ha már annyit várakoztatott. De nem, szépen elkanyarodott az ellenkező irányba, és a Waterfront Lodgéig meg sem állt. Végül is nem voltunk késésben, de ezt ők nem tudhatták. Jól megszomjaztunk, ezért útközben vettünk egy kis innivalót, és beköszöntünk Soon Lee úrnak is.
A szállodában rendbe szedtük magunkat, kiváltottuk a csomagunkat, majd beszálltunk a transzfer buszba. Majdnem teli volt a busz. Már vagy két tömbnyire jártunk, amikor a sofőr kapott egy telefont, és visszafordult. Valaki lemaradt a buszról, azért mentünk vissza.
A reptéren ezúttal sikerült becsekkolnunk az Air Asia (fapados) járatára. Mivel a csomagunk súlya nem érte el a 8 kilót, nem kellett feladni, kézipoggyászként magunkkal vihettük a gépre. Most több időnk volt, mint érkezéskor, ezért volt időnk körülnézni. Meglepődve tapasztaltuk, hogy milyen jól felszerelt ez a reptér. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy naponta több nemzetközi járat is nem csodálkozhatunk. Az egyik üzletben megtetszett egy fekete színű, macskás póló. Jóval többe került, mint amennyit a városban fizettünk, de nem tudtam ellenállni, így gazdagabb lettem egy újabb macskás pólóval.
Az előző részben igértem néhány kuchingi szálláscímet. Ezek közül csak kettőt néztünk meg belülről, de ottjártunkkor szinte minden szoba foglalt volt, így igazából nem tudunk referenciát adni, hogy milyenek.
http://www.kuchingwaterfrontlodge.com/
http://www.berambih.com/ /hosszúház stílusú/
és még néhány név: Mandarin, Onestar lodge, Goodwood inn, River viev inn, Fata, Borneo.
Többen panaszkodtak, hogy az Air Asia több órás késéssel indult. A mi gépünk szinte hajszál pontosan szállt fel 20.15-kor, és érkezett meg 22.20-kor Penang szigetére. Még a foglaláskor rendeltünk vacsorát, hogy a két órás út gyorsabban teljen.
Leszállást követően a Taxi pulthoz mentünk, hogy kocsit rendeljünk. Ebben az időben már nem jártak a menetrend szerinti buszok, amelyek két Ringitért visznek be a városba. Csak a szálloda címét kellett megmondanunk, és a pultos azonnal mondta, hogy 36 Ringit lesz a fuvardíj, amit a helyszínen kellett előre kifizetni. A kijárat előtt beálltunk a sorba. A taxik egymás után vették fel az utasokat. Kb. öt perc múlva ránk került a sor. A sofőrnek odaadtuk a vouchert, és elindultunk. A szálloda jó messze volt a reptértől, több mint fél órát autóztunk, mire megérkeztünk a Tune hotelhez. A sofőr nagyon kedves és udvarias volt. Amikor kiszálltunk, kérte, hogy nézzünk alaposan körül, mert a turisták gyakran elhagynak dolgokat, és jöhet vissza, ha valami a kocsiban maradt. Még csak nem is utalt arra, hogy elvárna borravalót.
Eszünkbe jutott a Zona taxis kalandunk. Nem tudom, miért van, hogy otthon mindig meg akarnak szívatni, máshol pedig tisztességesen mennek a dolgok. Egy újabb kellemes meglepetés.
A szálló recepcióján kitöltöttük a bejelentkezést, és megkaptuk a kulcsokat. Ha lehet, még kisebb szobát kaptunk, mint amilyenben Kuchingban laktunk. Egy világító aknára nézett az ablakunk, a szemben lévő szoba ablaka talán másfél méternyire volt, a két oldali szoba ablaka talán még annyira sem. Rögtön vissza is mentünk, hogy adjanak valami rendes szobát, mert ez vicc. Ha másért nem, legalább azért, mert két éjszakát fizettünk (az előzőt is, amit végül Kuchingban töltöttünk) és csak egyet veszünk igénybe. Bár mindkét szálloda ugyanahhoz a céghez tartozott, mégsem voltak annyira rugalmasak, hogy a lemondott foglalást beszámítsák a másik szoba árába.
Szóval mondjuk a hölgynek, hogy nekünk úgyis duplájába van ez az éjszaka, másrészt, ha ad rendes szobát, akkor hosszabbítunk, hiszen nyilvánvaló, hogy nem fogunk másnap reggel tovább állni. Erre közölte, hogy minden szoba egyforma, ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen vannak rendes ablakos, utcára néző szobák is, ezért ez van, és kész.
Bár későre járt az időt, tettünk egy sétát a környéken, majd eltettük magunkat holnapra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése