Ismét Olaszországban 4

Milánó

Veronában szombat reggel becsapott a menkő. A szállodában elfogyasztott fenséges reggeli után buszra szálltunk, és kimentünk az állomásra. A 8.40-kor induló vonattal terveztünk elutazni Milánóba. Csapatunk első része – köztük én is – elérte a negyed kilences buszt, ami tíz perc alatt meg is érkezett a Puerta Nova állomásra. Megnéztük, hogy honnét indul a vonatunk, majd bevártuk a többieket, akik öt perccel utánunk szálltak le a buszról. Az aluljárón át értük el a vágányt, ahol csodálkozva láttuk, hogy még nincs kiírva a vonatunk. Nem emlékeztem rá, hogy helyből indul, vagy valahonnan érkezik, így nyugodtan vártuk. Háromnegyed kilenc körül kezdtük nyugtalankodni, mivel minden kijelző tábla elsötétült. Mindössze egy Eurostar vonat érkezett és ment tovább, a mi vonatunkról semmi hír nem volt. 9 órakor már végképp elfogyott a türelmünk, a hangosbemondó is néma volt, ezért bementünk a forgalmi ügyeletre. Hát nem kaptunk röhögő görcsöt, amikor kiderült, hogy a veronai vasutasok fél kilenckor megkezdték a „gördülősztrájkot”.

Az regionális vonatok, vagyis azok, amelyek nem pótdíjasok, nem közlekedtek. Az elit kategóriába tartozó Eurostarok ugyan jártak, de azokra már nem volt helyjegy, - ami egyébként elég drága, a Velence-Verona viszonylatban egy útra 18-20 Euróba kerül. Megkérdeztük, hogy mi történik, ha helyfoglalás nélkül felszállunk egy ilyen vonatra mire az volt a válasz, hogy először is az Eurostaron nem lehet állva utazni, mert az egy nagy sebességű vonat, másodszor a pótdíjon felül további 20 Euró büntetést kell fizetni.

Egy gyors tanácskozást követően nyolcan úgy döntöttünk, hogy a büntetés kilátásba helyezése ellenére is elindulunk Milánóba, ha már nagy nehezen sikerült jegyet szereznünk az Utolsó vacsorára. Bíztam benne, hogy egy ilyen helyzetben az olasz kollégák is elnézőbbek lesznek, végül is nem a mi hibánk, hogy helyjegy nélkül kényszerültünk felszállni egy luxus vonatra. Persze számolnunk kellett azzal is, hogy esetleg nem tudunk visszajutni Velencébe, így lemaradunk az esti Budapestre induló vonatról. Szóval mi nyolcan felszálltunk a milánói vonatra, míg a többiek a legközelebbi velencei vonatot várták.

Ahogy felszálltunk, láttuk, hogy minden hely foglalt. Egy csomó ember már állt a peronon. Mi is megálltunk, majd próbáltuk figyelni, hogy mások mit csinálnak. Nyilvánvaló volt, hogy akinek nincs helye, annak helyjegye sincs. Az emberek figyelték a kalauzt és szép lassan araszoltak a vonat eleje felé. Mi is sodródtunk a többiekkel, míg végül nem tudtunk tovább menni, mert az első kocsi elejében kötöttünk ki. Kb. egy órai utazás után a kalauz beért és kérte a jegyeket. Átadtuk a FIP szabadjegyünket, megkérdezte, hogy meddig utazunk, majd bólintott és továbbment. Kár volt annyira izgulni, de ez nem tudhattuk előre. Hívtuk a többieket, aki tizenegyen még mindig Veronában szobroztak. Kiderült, hogy a Velencébe induló vonatokra sincs helyjegy. A mi szerencsénken felbátorodva ők is felszálltak az első vonatra és szerencsésen meg is érkeztek.

Fél 12 körül érkeztünk Milánóba. Első utunk az Információba vezetett, hogy megtudakoljuk, mikor és melyik vonat indul Velencébe. A regionális (számunkra ingyenes) vonat sajnos nem biztos, hogy megy, de ajánlottak helyette egy EuroStart, ami a sztrájk idején is közlekedik a vasút és a sztrájkolók megállapodása alapján. Erre pótjegyet kellett vennünk, ami személyenként több mint 18 Euróba került. Megvettük a jegyeket és így legalább nem kellett idegeskednünk, hogy elérjük-e a Velencéből induló vonatunkat.

Az Utolsó vacsora belépőjegye 13 órára szólt, ezért először a Santa Maria delle Grazie templomhoz mentünk. Mindössze öt megállót kellett utazni az állomásról induló Metróval, majd onnan egy rövid séta következett. A környéken nem túl sok látnivaló akadt, a templom pedig sajnálatunkra zárva volt.

Az internetes visszaigazolás bemutatásával hozzájutottunk jegyeinkhez, majd húsz perc várakozás után sorra került a mi csoportunk. A templomhoz tartozó kolostor étkezőjében mindössze két freskó volt az egymással szemközti, rövidebb oldalon. Negyed óránként engedték be a csoportokat, ami azt jelenti, hogy ennyi ideig lehetett szemrevételezni a világ egyik leghíresebb freskóját.

Da Vinci alkotása az utóbbi időben egyre inkább a figyelem középpontjába került. Többféle teoria forgott a képen szereplő személyeket illetően. Sajnos a freskó az évszázadok során erősen megrongálódott, az alsó része egy ajtó kialakítása során meg is semmisült, de ennek ellenére fantasztikus élmény volt látni. Mindenki egy pisszenés nélkül állt a freskó előtt. Egyesével tanulmányoztuk az alakokat. Minden részletet próbáltuk megfigyelni, és megjegyezni. A Jézus háta mögött lévő ablakon át beszűrődő fényt, az apostolok mozdulatait, az előttük lévő poharakat, kéztartásukat, és az asztalról hiányzó kelyhet – a Szent Grált.

Nagyon gyorsan eltelt a 15 perc, és a szigorú teremőrök máris terelték kifelé az embereket. A hátsó képet, a „Krisztus a kereszten”-t szinte alig tudtuk megnézni, de az Utolsó vacsora mellett jelentéktelennek tűnt.

Az elmaradhatatlan ajándékbolton keresztül jutottunk ki az utcára. Villamosra szálltunk és néhány perces utazást követően a megpillantottuk a Dóm hófehér, gazdagon díszített épületét, amely méltósággal uralta a teret.

A teret szegélyező paloták, és az Emanuel galéria csak fokozták a látvány nagyszerűségét. Sajnos elkezdett cseperegni az eső, így le kellett mondanunk arról, hogy felmenjünk a tetejére.

Ez azonban nem vette kedvünket, mert így több időnk maradt a Dóm alaposabb szemrevételezésére, amelyet nem véletlenül tartanak Európa legszebb székesegyházának. A Dóm hatszáz évig épült, és homlokzatát kétezer szobor díszíti. Az egész valami csoda.

A Dómból besétáltunk az Emanuel Galériába, ahol csupa elegáns és drága üzlet található. A drága éttermek mellett találtunk egy McDonaldsot, ahová benéztünk egy kávéra.

A Galérián átsétálva a Scala térre értünk, melynek közepén da Vinci szobra állt. A szoborral szemben található a világ egyik leghíresebb operaháza, a Scala. Az épület kívülről elég jellegtelen, belső adottságai tették népszerűvé, ahol örömmel lépnek fel a világ leghíresebb művészei.

Mint minden olasz városban, így Milánóban is több tucat templom található. Arra sajnos nincs lehetőség, hogy valamennyit végignézzük, és nem is célszerű, mert mire a negyediknél jár az ember, nem emlékszik az elsőre. Ezért a Dóm mellett két további templomot választottunk ki a több tucatból – a St. Lorenzó és Sant Satiro templomokat.

Az előbbi Miláno legrégebbi temploma, melynek bejárata előtt 16 csodálatos korintoszi oszlop áll. A temploma belépve óriási meglepetésben volt részünk. A bejárattól balra egy freskót pillantottunk meg, amely az Utolsó vacsorát ábrázolta. Ez önmagában nem lenne különös, hiszen több templomban is látható festmény, vagy freskó a bibliai eseményről. Ez az Utolsó vacsora azonban kísértetiesen hasonlított da Vinci alkotására, amelyet a Santa Maria delle Grazieben láttunk.

Ez a kép is számos sérülést szenvedett, de más helyeken volt hiányos, mint a da Vinci kép, így pontosan kiegészítették egymást. Azok a részletek, amelyek hiányoztak a da Vinci képről itt jól megfigyelhetőek voltak, például a Júdás kezében lévő pénzes zacskó.

A Jézus mellett ülő János apostol inkább emlékeztetett egy fiatal, szemérmes nőre, mint egy férfire. Ha da Vinci alkotása vitára adott alkalmat, ez a kép még inkább a kétely forrása lehet. Csoda, hogy ezt még nem fedezték fel. Meglepetésünkre még fényképet is lehetett készíteni.

A templomba a belépés díjtalan, csak a régi kápolnába való bejutásért kell 1 Eurót fizetni.

Egyetlen úti könyvben sem találtam semmi útbaigazítást a St. Lorenzo templomban lévő freskóról, sőt még az Interneten sem akadtam nyomára. Úgy tűnik, nem nagyon akarják, hogy konkurenciája legyen da Vinci Utolsó vacsorájának. Ha valakinek nem sikerül jegyet szereznie a Santa Maria delle Graziebe, javaslom, hogy keresse fel a St. Lorenzo templomot.

A San Lorenzótól villamossal jöttünk vissza a Dómhoz. Tudtuk, hogy a San Satiro templom az utca elején van, egészen közel a Dóm térhez. Odaútban már elmentünk mellette, de nem vettük észre a keskeny mellékutcában megbúvó templomot.

Amiért erre a templomra esett a választásunk, az egy különleges perspektívikus ábrázolás. Sajnos fényképet nem tudtunk készíteni, így csak elmesélni tudom a látottakat. A bejárattól úgy tűnt, hogy egy kisebb kereszthajós templomba léptünk be. A kupola alatt jobbra és balra egy-egy oldalkápolna nyílt. A kupola végében állt az oltár, amely mögött a hajó folytatódott. Látszólag. Előre sétáltunk, és még mindig nem láttam semmi érdekeset. Ekkor elsétáltunk oldalra, és meglepetésünkre eltűnt az oltár mögötti rész. Becsapott a szemünk. Ahogy visszamentünk a templomkapuhoz, ismét kitágult a tér, és megint előtűnt a hátsó rész.

A vonat indulásáig még hátralévő időt a Dóm téri sétával töltöttük. Ja és egy kiárusításon 30 Euróért vettem egy sportcipőt, amit azóta már be is járattam. Nagyon kényelmes, jó vételnek bizonyult.

Sétánk során az egyik patinás bank előtt egy hosszú kanyargó sort fedeztünk fel. Jól öltözött emberek nyugodtan várakoztak, a biztonsági örök éppen beengedtek úgy 15 embert. Nem értettük, hogy miért állnak sorban szombat délután egy bank előtt. Először arra gyanakodtunk, hogy talán éppen csődbe ment a bank (még jól emlékszem a Postabank előtt kanyargó sorokra) de az egyik őr felvilágosított, hogy nyílt napot tartanak, és az épület ügyfelek elől elzárt részeit is meg lehet nézni. Sajnos annyi időnk már nem volt, hogy mi is sorra kerüljünk. Metróra szálltunk, és kimentünk a pályaudvarra. A sztrájk idő közben befejeződött, de még mindig akadozott a közlekedés, az érkező vonatok késtek, és egyik másik el is maradt.

A mi vonatunk pontosan indult, és szerencsére Velencébe is pontosan érkezett. Velencében maradt még annyi időnk, hogy tegyünk egy rövid sétát a lagúnák között. Az üzletek többsége már zárt, de a fényes kirakatok között jó volt sétálni és nézelődni. Fél kilenckor vetettünk még egy búcsúpillantást a hídról az alatta áthaladó csónakokra, és felszálltunk a vonatra. Hazafelé az étkezőkocsiban megvacsoráztunk – ez volt aznap a harmadik Utolsó vacsora, de szerencsére ezt nem csak néztük, hanem ettük is.

Az éjszaka amúgy ismét elég mozgalmas volt, rendőrök, útlevélellenőrök váltották egymást, de ennek ellenére elég jól aludtam. 8 órára beszéltük meg a reggelit – ami ugye a hálókocsi jegy árában benne foglaltatik – így kénytelenek voltunk fél nyolckor felkelni.

A sztrájk és a program módosítása ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Bár nekünk vasutasoknak csak a hálókocsi jegyet kellett megfizetni, a megújult MÁV Start kedvezménnyel bárki olcsón (ülőkocsiban már 29 Euróért) eljuthat Velencébe. Az egyéb úti célokról és jegyárakról a MÁV Start honlapján részletes tájékoztató található.

Ismét Olaszországban 3

Még mindig Verona

Az óváros legfőbb látnivalója az Aréna, amit egyetlen turista sem hagyhat ki. Ezt a nevezetességet hagytuk a nap végére, mivel ez esett legközelebb a szállásunkhoz, és a környékén rengeteg étterem található, ahol vacsorával lehet zárni a városnézést.

Kora délután ragyogó napsütésben értük el a Dóm épületét, amely a városon keresztülkanyargó folyó közelében fekszik. Az egyik oldalbejáraton belépve azonnal szemünkbe ötlött a Dóm fő látnivalója Tiziano Mária mennybemenetele c. festménye. Tavaly, amikor Velencében jártunk a karneválon, kora reggel elsétáltunk a Frariba, ahol Tiziano Angyali üdvözletét láttuk. Tényleg van hasonlóság a két kép között.

A Dómból visszasétáltunk a folyóhoz, hogy a parton végigmenve elérjük a Castelvecchio Múzeumot. Ahogy elértük a hidat, rádöbbentünk, hogy a folyónak ezen az oldalán nem tudunk végigmenni, mivel kerítés zárja el az utat. Így ismét átsétáltunk a hídon – azt hiszem az Adige folyó feletti oda-vissza sétálásban csúcstartók lettünk – és a St. George templom mellett sétálva a következő hídon visszajöttünk.

Egy-két sarok után ott álltunk a Scaligerik hatalmas erődje előtt. Ám senki ne gondoljon valami komor, szürke és ódon építményre. A Castelvecchio barátságos, tornyos vár, melynek udvarára egy hídon keresztül jutottunk be.

A falakon belül üde, zöld pázsit gyönyörködtette a a szemet. A vidám hangulathoz hozzájárul, hogy Verona középkori építményeihez hasonlóan a Castelvecchio is vöröses-terakotta árnyalatú, melynek csipkézett falain kellemesen esik a séta.

A földszinten kora középkori szobrokat láthattunk, majd az emeleti részen a képgyüjteményt néztük végig – be kell valljam, hogy futólépésben.

Túl kellemes volt a idő ahhoz, hogy a délutánt zárt helyen töltsük, ezért csak egy-két képet néztünk meg alaposabban, hogy minél előbb – másokhoz hasonlóan – a falakon élvezzük a lemenő napot.

A Castelvecchiotól már egyenesen az Arénához mentünk. Az Aréna méretét tekintve monumentális, a nyári hónapokban tartott opera előadásokon és hangversenyeken akár nyolcvanezer embert is képes befogadni. Most csak turisták lézengtek a kőlépcsőkön, és egy csapat iskolás, akik az ovális lelátó két végében versenyt énekeltek. Nagyon jópofa volt. Felmásztunk a legfelső lépcsősorig, körbejártunk, és megpróbáltuk kitalálni, hol a legjobb az Aréna akusztikája. Persze a 20 és 300 Euró közötti jegyárak mellett nem feltétlenül a legjobb hangzás az egyetlen szempont, hogy hová vegyünk jegyet.

Az Aréna tetején állva fantasztikus sült csirke illatot éreztünk, amitől azonnal megindult a nyálképződésünk. Amikor leértünk az utcára, próbáltuk megkeresni az illat forrását, de nem találtuk meg. valószínűleg valamelyik emeleti lakás ablakából áradhatott ki. Az Aréna és az Erbe között tettünk két kört, mire sikerült kiválasztanunk egy éttermet, ahol megvacsoráztunk. Az olasz éttermekben két dolgot utálok, a copertot és a serviciot. Az étlapon szereplő ételek árán kívül felszámolnak még másfél-két Euró teríték használati díjat, és 10-15 % közötti felszolgálási díjat. Ez azért vicces, mert teríték nélkül mégsem lehet a tenyeredbe kérni az ételt. Magunk közt tányérhasználati (viccesen tenyérhasználati) díjnak mondtuk. Alig akadt olyan hely, ahol a kiírt ár már mindezeket tartalmazza. Ott meg nem találtunk kedvünkre való rendes ételt, csak olyan borkorcsolya félét, ami az egész napos járkálás után nem elégítette ki az igényeinket. Végül sikerült megvacsoráznunk. Közben az idő hűvösre fordult, ezért visszamentünk a szállodába meleg ruháért. Még nem volt igazán késő, ezért újra nyakunkba vettük a várost a társaság strapabíró részével. Már délután megfigyeltük, hogy az Erbe vendéglőiben valami narancs színű löttyöt isznak a vendégek. Nem akartunk úgy hazamenni, hogy kihagyjuk. Az egyik pubban (mi erre vajon a megfelelő olasz kifejezés?) megtudtuk, hogy Spritznek hívják, narancslikőr szódavízzel felengedve , benne egy narancskarika és némi jégkocka. Minden fiatal kezében ezt láttuk. Hogy őszinte legyek, nekem nem lett a kedvencem, de jó, hogy megkóstoltuk, mert anélkül hiányérzetem maradt volna.

A Spritz után hazamentünk és lefeküdtünk, hogy másnap reggel új kalandokba keveredjünk.

Ismét Olaszországban 2

Verona

Városnéző sétánkat a szállodától alig ötven méterre található Júlia sírjánál kezdtük meg. A bejáratnál egy londoni ismerős Shakespeare fogadta a látogatókat. Az emeleti kiállítótermekben megcsodálhattunk néhány márvány sírfedelet, majd az alsó szinten néhány festményt, és kisétáltunk egy belső udvarra. Innen nyílt Júlia sírja – amely esetünkben egy gránit szarkofágot jelent.

Az udvaron egy bronz táblasor mesélte el a szerelmesek tragikus történetét.

A sírtól lesétáltunk az Adige folyó partjára, az első hídon (Ponte Aleardi) átmentünk a túloldalra, élveztük a szép napos időt, majd a következő hídon (Ponte Navi) visszajöttünk, hogy megnézzük a híd lábánál emelkedő San Fermo templomot. Mint minden itáliai városban, itt is tucatnyi templomot találhatunk, azonban arra, hogy mindegyiket alaposan megismerjük több nap sem elegendő. Így az útikönyv leírásai alapján a három legérdekesebbnek tűnő templomra esett a választásunk.

A középkori fakazettás, gótikus San Fermo templom alatt egy korai keresztény korból származó román altemplom rejtőzött. Freskói egy kicsit emlékeztettek a törökországi Göreme mellett található ókeresztény templomokra.

A templom melletti hangulatos utca egyik belső udvarában áll Júlia háza. A ház előtti Júlia szoborhoz fűződő legenda szerint aki megsimogatja a mellét, annak szerelme soha nem halványul. A szobor fényes melle ékes bizonyítéka annak, hogy az emberek hisznek a legendának. A reggel 10 Euróért vett Verona kártya ide is belépést biztosított, így már a harmadik helyen megtérült az ára.

Az erkélyen készítettünk néhány fényképet, majd megtekintettük a ház többi részét is. A ház sokkal nagyobbnak bizonyult, mint ahogy korábban gondoltuk. A felsőbb szinteken is voltak erkélyek, ahonnét megcsodálhattuk a környéket. Ezek az erkélyek azonban sokkal magasabban voltak annál, hogy fel lehessen mászni rájuk. Feltehetőleg ezért nevezték ki az alsó erkélyt a szerelmi jelenet színhelyének, mert az könnyebben megközelíthető. Az egyik emeleti szobában Rómeó és Júlia ruháit láttuk egy vitrinben kiállítva, a híres ágy és más használati tárgyak társaságában.

Visszatérve az utcára körülnéztünk a környék üzleteinek kínálatában. Tapasztaltuk, hogy igen nagy a kereslet a Júliával kapcsolatos csecsebecsék iránt, amit a kereskedők ügyesen kihasználnak. A turisták pedig úgy álltak sorba a szívecskét kötényekért, sapkákért, törölközőkért, mintha ingyen adták volna, és akkor még meg sem említettük a Rómeós bögréket, és hűtőmágneseket. Bár kacatokat nem vásároltuk, betértünk az egyik fagyizóba egy igazi olasz fagylaltra. Az utcában szinte minden harmadik házban fagylaltozó volt, kínálatában legalább egy tucat fagylalt szerepelt. Ennek a kavalkádnak nem tudtunk ellenállni. Mire elnyaltuk a fagylaltunkat elértük Verona leghíresebb terét az Erbét, ahol a piac is található. Végigsétáltunk az asztalok között és élveztük a zöldségek és gyümölcsök színes kavalkádját. A tér végében magasodott egy oroszlános szobor, amely Velence fennhatóságát hirdette.

A szomszédos térre vezető kapu alatt egy hatalmas bálnaborda függött. A mondás szerint aki átmegy alatta, annak nagy szerencséje lesz. Néhányszor átsétáltunk borda alatt, mert utazás előtt vettem néhány lottószelvényt és reméltem, hogy ez növeli nyerési esélyeinket.

A térről a Lamberti toronyhoz mentünk, ahová lift vitt fel, majd innen további lépcsőn értük el a kilátó alsó szintjét. Készítettünk néhány fényképet a magasból, majd újabb 75 lépcső következett a legfelső szintre. Kinézelődtük magunkat, majd visszamentünk a lifthez, és azzal le a földszintre.

Jól esett a séta a kellemes tavaszi napsütésben. Szinte lekívánkozott rólunk a kabát. Néhány perc alatt elértünk a tizenharmadik századi St. Anastasia templomhoz. A templom legérdekesebb látnivalója a két szenteltvíz tartó, melyeket furcsa gnómok tartanak. Az egyiket (a bal oldalit) Veronese apja faragta.

A sok mászkálás elfárasztotta a csoportot, ezért kezdtünk szétváltni. Voltak, akik beültek ebédelni, mások visszamentek a szállodába egy rövid pihenőre, mi pedig tovább indultunk a Római színházhoz, amelyhez ismét át kellett mennünk a folyó túloldalára. A színház nézőterének tetejéről remek kilátás nyílik a túlpartra és a város tornyaira. A római színház felett lévő múzeumba egy liften lehet feljutni. Itt különféle római kori emlékeket, szobor maradványokat találtunk.

Végignéztük a kiállítást, majd a a színház lépcsőjéről gyönyörködtünk a tájban. Gyalog visszasétáltunk az óvárosba, hogy ott folytassuk tovább a városnézést.