Ismét Olaszországban 4

Milánó

Veronában szombat reggel becsapott a menkő. A szállodában elfogyasztott fenséges reggeli után buszra szálltunk, és kimentünk az állomásra. A 8.40-kor induló vonattal terveztünk elutazni Milánóba. Csapatunk első része – köztük én is – elérte a negyed kilences buszt, ami tíz perc alatt meg is érkezett a Puerta Nova állomásra. Megnéztük, hogy honnét indul a vonatunk, majd bevártuk a többieket, akik öt perccel utánunk szálltak le a buszról. Az aluljárón át értük el a vágányt, ahol csodálkozva láttuk, hogy még nincs kiírva a vonatunk. Nem emlékeztem rá, hogy helyből indul, vagy valahonnan érkezik, így nyugodtan vártuk. Háromnegyed kilenc körül kezdtük nyugtalankodni, mivel minden kijelző tábla elsötétült. Mindössze egy Eurostar vonat érkezett és ment tovább, a mi vonatunkról semmi hír nem volt. 9 órakor már végképp elfogyott a türelmünk, a hangosbemondó is néma volt, ezért bementünk a forgalmi ügyeletre. Hát nem kaptunk röhögő görcsöt, amikor kiderült, hogy a veronai vasutasok fél kilenckor megkezdték a „gördülősztrájkot”.

Az regionális vonatok, vagyis azok, amelyek nem pótdíjasok, nem közlekedtek. Az elit kategóriába tartozó Eurostarok ugyan jártak, de azokra már nem volt helyjegy, - ami egyébként elég drága, a Velence-Verona viszonylatban egy útra 18-20 Euróba kerül. Megkérdeztük, hogy mi történik, ha helyfoglalás nélkül felszállunk egy ilyen vonatra mire az volt a válasz, hogy először is az Eurostaron nem lehet állva utazni, mert az egy nagy sebességű vonat, másodszor a pótdíjon felül további 20 Euró büntetést kell fizetni.

Egy gyors tanácskozást követően nyolcan úgy döntöttünk, hogy a büntetés kilátásba helyezése ellenére is elindulunk Milánóba, ha már nagy nehezen sikerült jegyet szereznünk az Utolsó vacsorára. Bíztam benne, hogy egy ilyen helyzetben az olasz kollégák is elnézőbbek lesznek, végül is nem a mi hibánk, hogy helyjegy nélkül kényszerültünk felszállni egy luxus vonatra. Persze számolnunk kellett azzal is, hogy esetleg nem tudunk visszajutni Velencébe, így lemaradunk az esti Budapestre induló vonatról. Szóval mi nyolcan felszálltunk a milánói vonatra, míg a többiek a legközelebbi velencei vonatot várták.

Ahogy felszálltunk, láttuk, hogy minden hely foglalt. Egy csomó ember már állt a peronon. Mi is megálltunk, majd próbáltuk figyelni, hogy mások mit csinálnak. Nyilvánvaló volt, hogy akinek nincs helye, annak helyjegye sincs. Az emberek figyelték a kalauzt és szép lassan araszoltak a vonat eleje felé. Mi is sodródtunk a többiekkel, míg végül nem tudtunk tovább menni, mert az első kocsi elejében kötöttünk ki. Kb. egy órai utazás után a kalauz beért és kérte a jegyeket. Átadtuk a FIP szabadjegyünket, megkérdezte, hogy meddig utazunk, majd bólintott és továbbment. Kár volt annyira izgulni, de ez nem tudhattuk előre. Hívtuk a többieket, aki tizenegyen még mindig Veronában szobroztak. Kiderült, hogy a Velencébe induló vonatokra sincs helyjegy. A mi szerencsénken felbátorodva ők is felszálltak az első vonatra és szerencsésen meg is érkeztek.

Fél 12 körül érkeztünk Milánóba. Első utunk az Információba vezetett, hogy megtudakoljuk, mikor és melyik vonat indul Velencébe. A regionális (számunkra ingyenes) vonat sajnos nem biztos, hogy megy, de ajánlottak helyette egy EuroStart, ami a sztrájk idején is közlekedik a vasút és a sztrájkolók megállapodása alapján. Erre pótjegyet kellett vennünk, ami személyenként több mint 18 Euróba került. Megvettük a jegyeket és így legalább nem kellett idegeskednünk, hogy elérjük-e a Velencéből induló vonatunkat.

Az Utolsó vacsora belépőjegye 13 órára szólt, ezért először a Santa Maria delle Grazie templomhoz mentünk. Mindössze öt megállót kellett utazni az állomásról induló Metróval, majd onnan egy rövid séta következett. A környéken nem túl sok látnivaló akadt, a templom pedig sajnálatunkra zárva volt.

Az internetes visszaigazolás bemutatásával hozzájutottunk jegyeinkhez, majd húsz perc várakozás után sorra került a mi csoportunk. A templomhoz tartozó kolostor étkezőjében mindössze két freskó volt az egymással szemközti, rövidebb oldalon. Negyed óránként engedték be a csoportokat, ami azt jelenti, hogy ennyi ideig lehetett szemrevételezni a világ egyik leghíresebb freskóját.

Da Vinci alkotása az utóbbi időben egyre inkább a figyelem középpontjába került. Többféle teoria forgott a képen szereplő személyeket illetően. Sajnos a freskó az évszázadok során erősen megrongálódott, az alsó része egy ajtó kialakítása során meg is semmisült, de ennek ellenére fantasztikus élmény volt látni. Mindenki egy pisszenés nélkül állt a freskó előtt. Egyesével tanulmányoztuk az alakokat. Minden részletet próbáltuk megfigyelni, és megjegyezni. A Jézus háta mögött lévő ablakon át beszűrődő fényt, az apostolok mozdulatait, az előttük lévő poharakat, kéztartásukat, és az asztalról hiányzó kelyhet – a Szent Grált.

Nagyon gyorsan eltelt a 15 perc, és a szigorú teremőrök máris terelték kifelé az embereket. A hátsó képet, a „Krisztus a kereszten”-t szinte alig tudtuk megnézni, de az Utolsó vacsora mellett jelentéktelennek tűnt.

Az elmaradhatatlan ajándékbolton keresztül jutottunk ki az utcára. Villamosra szálltunk és néhány perces utazást követően a megpillantottuk a Dóm hófehér, gazdagon díszített épületét, amely méltósággal uralta a teret.

A teret szegélyező paloták, és az Emanuel galéria csak fokozták a látvány nagyszerűségét. Sajnos elkezdett cseperegni az eső, így le kellett mondanunk arról, hogy felmenjünk a tetejére.

Ez azonban nem vette kedvünket, mert így több időnk maradt a Dóm alaposabb szemrevételezésére, amelyet nem véletlenül tartanak Európa legszebb székesegyházának. A Dóm hatszáz évig épült, és homlokzatát kétezer szobor díszíti. Az egész valami csoda.

A Dómból besétáltunk az Emanuel Galériába, ahol csupa elegáns és drága üzlet található. A drága éttermek mellett találtunk egy McDonaldsot, ahová benéztünk egy kávéra.

A Galérián átsétálva a Scala térre értünk, melynek közepén da Vinci szobra állt. A szoborral szemben található a világ egyik leghíresebb operaháza, a Scala. Az épület kívülről elég jellegtelen, belső adottságai tették népszerűvé, ahol örömmel lépnek fel a világ leghíresebb művészei.

Mint minden olasz városban, így Milánóban is több tucat templom található. Arra sajnos nincs lehetőség, hogy valamennyit végignézzük, és nem is célszerű, mert mire a negyediknél jár az ember, nem emlékszik az elsőre. Ezért a Dóm mellett két további templomot választottunk ki a több tucatból – a St. Lorenzó és Sant Satiro templomokat.

Az előbbi Miláno legrégebbi temploma, melynek bejárata előtt 16 csodálatos korintoszi oszlop áll. A temploma belépve óriási meglepetésben volt részünk. A bejárattól balra egy freskót pillantottunk meg, amely az Utolsó vacsorát ábrázolta. Ez önmagában nem lenne különös, hiszen több templomban is látható festmény, vagy freskó a bibliai eseményről. Ez az Utolsó vacsora azonban kísértetiesen hasonlított da Vinci alkotására, amelyet a Santa Maria delle Grazieben láttunk.

Ez a kép is számos sérülést szenvedett, de más helyeken volt hiányos, mint a da Vinci kép, így pontosan kiegészítették egymást. Azok a részletek, amelyek hiányoztak a da Vinci képről itt jól megfigyelhetőek voltak, például a Júdás kezében lévő pénzes zacskó.

A Jézus mellett ülő János apostol inkább emlékeztetett egy fiatal, szemérmes nőre, mint egy férfire. Ha da Vinci alkotása vitára adott alkalmat, ez a kép még inkább a kétely forrása lehet. Csoda, hogy ezt még nem fedezték fel. Meglepetésünkre még fényképet is lehetett készíteni.

A templomba a belépés díjtalan, csak a régi kápolnába való bejutásért kell 1 Eurót fizetni.

Egyetlen úti könyvben sem találtam semmi útbaigazítást a St. Lorenzo templomban lévő freskóról, sőt még az Interneten sem akadtam nyomára. Úgy tűnik, nem nagyon akarják, hogy konkurenciája legyen da Vinci Utolsó vacsorájának. Ha valakinek nem sikerül jegyet szereznie a Santa Maria delle Graziebe, javaslom, hogy keresse fel a St. Lorenzo templomot.

A San Lorenzótól villamossal jöttünk vissza a Dómhoz. Tudtuk, hogy a San Satiro templom az utca elején van, egészen közel a Dóm térhez. Odaútban már elmentünk mellette, de nem vettük észre a keskeny mellékutcában megbúvó templomot.

Amiért erre a templomra esett a választásunk, az egy különleges perspektívikus ábrázolás. Sajnos fényképet nem tudtunk készíteni, így csak elmesélni tudom a látottakat. A bejárattól úgy tűnt, hogy egy kisebb kereszthajós templomba léptünk be. A kupola alatt jobbra és balra egy-egy oldalkápolna nyílt. A kupola végében állt az oltár, amely mögött a hajó folytatódott. Látszólag. Előre sétáltunk, és még mindig nem láttam semmi érdekeset. Ekkor elsétáltunk oldalra, és meglepetésünkre eltűnt az oltár mögötti rész. Becsapott a szemünk. Ahogy visszamentünk a templomkapuhoz, ismét kitágult a tér, és megint előtűnt a hátsó rész.

A vonat indulásáig még hátralévő időt a Dóm téri sétával töltöttük. Ja és egy kiárusításon 30 Euróért vettem egy sportcipőt, amit azóta már be is járattam. Nagyon kényelmes, jó vételnek bizonyult.

Sétánk során az egyik patinás bank előtt egy hosszú kanyargó sort fedeztünk fel. Jól öltözött emberek nyugodtan várakoztak, a biztonsági örök éppen beengedtek úgy 15 embert. Nem értettük, hogy miért állnak sorban szombat délután egy bank előtt. Először arra gyanakodtunk, hogy talán éppen csődbe ment a bank (még jól emlékszem a Postabank előtt kanyargó sorokra) de az egyik őr felvilágosított, hogy nyílt napot tartanak, és az épület ügyfelek elől elzárt részeit is meg lehet nézni. Sajnos annyi időnk már nem volt, hogy mi is sorra kerüljünk. Metróra szálltunk, és kimentünk a pályaudvarra. A sztrájk idő közben befejeződött, de még mindig akadozott a közlekedés, az érkező vonatok késtek, és egyik másik el is maradt.

A mi vonatunk pontosan indult, és szerencsére Velencébe is pontosan érkezett. Velencében maradt még annyi időnk, hogy tegyünk egy rövid sétát a lagúnák között. Az üzletek többsége már zárt, de a fényes kirakatok között jó volt sétálni és nézelődni. Fél kilenckor vetettünk még egy búcsúpillantást a hídról az alatta áthaladó csónakokra, és felszálltunk a vonatra. Hazafelé az étkezőkocsiban megvacsoráztunk – ez volt aznap a harmadik Utolsó vacsora, de szerencsére ezt nem csak néztük, hanem ettük is.

Az éjszaka amúgy ismét elég mozgalmas volt, rendőrök, útlevélellenőrök váltották egymást, de ennek ellenére elég jól aludtam. 8 órára beszéltük meg a reggelit – ami ugye a hálókocsi jegy árában benne foglaltatik – így kénytelenek voltunk fél nyolckor felkelni.

A sztrájk és a program módosítása ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Bár nekünk vasutasoknak csak a hálókocsi jegyet kellett megfizetni, a megújult MÁV Start kedvezménnyel bárki olcsón (ülőkocsiban már 29 Euróért) eljuthat Velencébe. Az egyéb úti célokról és jegyárakról a MÁV Start honlapján részletes tájékoztató található.