Malajzia 24.

Csónaktúra a sziget öbleiben

Reggel a megbeszélt időben megérkezett egy vizitaxi amivel elmentünk a Tuna baynél lévő kis étteremhez ahol további hat emberrel együtt beszálltunk egy kisebb dupla motoros csónakba, ami hihetetlen sebességgel szelte a vizet.

Először a Cápa öbölhöz mentünk, ahol több száz bohóchal fészket, és bennük meg több bohóchalat láttunk. Volt néhány bíborszínű nagyobb hal is a sziklák mellett, de cápát még messziről sem sikerült megpillantanunk. Egy jó fél órát uszkáltunk a ide-oda a öbölben, aztán visszamentünk a csónokhoz. Kiderült, hogy a többiek sem jártak nagyobb szerencsével cápa ügyben.

Második megállónk a Fish-Garden - Hal kert - volt. Ezen a helyen már jártunk egyszer, és akkor is rengeteg halat láttunk, most sem okozott csalódást. Az itteni fürdést a többiek is nagyon évezték. Mikor eluntuk magunkat, visszamásztunk a csónakba, és a Coral Gardenhez hajóztunk. Ez a hely a Perhentian Island Resort után volt vagy 3 öböllel. Ismét felvettük a békaszemüveget, és beugráltunk a vízbe. Alig úsztam néhány tempót, amikor csaláncsípést éreztem. Először a kezemen, a karomon, majd a lábaimon végül még a fülemen is. Kérdeztem a férjemet, hogy őt nem csípik-e a meduzák, mondta, hogy érez itt-ott valami bizsergést, de nem vészes. Én már úgy égtem mindenütt, hogy nem bírtam tovább. Visszaúsztam a csónakhoz, remélve, hogy a vezetőnél lesz egy üveg ecet.

Mondtam és mutattam neki, hogy megcsíptek a meduzák (itt Gellyfish-nek mondják őket) és kellene egy kis ecet. Jót nevetett, és mondja, hogy az sajnos nincs. Na én aztán vissza nem megyek többet a vízbe, hogy a fene egyen meg minden meduzát. Végignéztem magamon, és láttam, hogy tetőtől talpig piros kiütés borít el. Még szerencse, hogy a békaszemüveg betakarta az arcomat. A fülem viszketett, ahogy megtapogattam, éreztem rajtuk az apró dudorokat. A többiek még fürödtek egy fél órát, aztán mindenki visszajött a csónakba. Természetesen senkinek sem okozott gondot a meduza csapat.

Elindultunk vissza a Perhentian irányába. Az öböl közepében legalább fél tucat kisebb hajó körözött. Mi is csatlakoztunk hozzájuk. Csónakunk vezetője felállt, néhány percig a vizet kémlelte, majd leállította a hajó motorját. Egyre a vízbe mutogatott, amikor mi is észrevettük a levegőért felemelkedő világoszöld színű teknőst. Egészen közel a hajóhoz jött fel a víz szinére, ahol alig fél percet időzött, majd ismét lesüllyedt a tenger fenekére. A kristálytiszta vízben jól látszott, amint 8-10 méterrel alattunk legelészett a tenger fenéken. Ahogy megszokta a szemünk a látványt, megpillantottunk tovább 6-8 jószágot. Most már mindenki a vízbe vetette magát. Bár néhány perce még azt mondtam, hogy nincs az a pénz, amiért a szigetnek ezen az oldalán a vizbe tenném a lábujjamat, most gondolkodás nélkül ugrottam együtt a többiekkel. Szerencsére itt sokkal kevesebben voltak, és nem olyan agresszívek mint a Coral Gardennél.

Figyeltük az alattunk lévő teknőcöket, majd amikor valamelyik elkezdett emelkedni, mi is abba az irányba usztunk. Mindenki próbálta megérinteni a páncélját, de nem igazán sikerült. Mire karnyujtásnyira kerültünk, már úszott is vissza a tenger mélyébe.

Nagyon boldogok voltunk, hogy sikerült megpillantanunk. Erről sajnos nem tudok képet mutatni, mert sem fényképezőgépet, sem kamerát nem vittünk a kiránulásra. Nem sikerült ugyanis megfelelő vízálló tokot szerezni, így nem akartuk kockáztatni a gépeinket. Utazás előtt vettünk ugyan néhány ezer forintért egy vizi fényképezőgépet, ami már a második képnél felmondta a szolgálatot.

A teknősöknél tett kirándulást követően visszaindultunk a Tuna bay tuloldalán lévő legtávolabbi bungalóhoz. Út közben egy delfincsapattal akadtunk össze, akik jó negyed órán át ugráltak a hajónk körül. Fantasztikus látvány volt, ahogy négyes csoportokban akrobatikus mutatványokkal szórakoztattak. Hol ők követtek minket, hol mi eredtünk a nyomukba.

Mindenki nagyon örült az extra programnak. Mielőtt kitettük volna a sziget túloldalán lakó fiatal párt - akiknek elhaladtunk a bungaló telepjük előtt - megálltunk egy part menti forrásnál. Az édes vízben mindenki lemosta magáról a tenger sóját, visszaszálltunk a csónakba, majd egy kiszállás erejéig megszakítva az utunkat visszatértünk az étteremhez.

Kiszálltunk, és kedvenc helyünken elfogyasztottuk búcsúebédünket. Elköszöntünk minden barátunktól és az erdőn keresztül visszamentünk a Mama's Chaletth

ez. Még volt több mint egy óra az átkelő hajó érkezéséig. Elkértük a csomagunkat, átöltöztünk, kiselejteztünk néhány dolgot, majd tettünk egy sétát a part mentén.

Közben elkezdtek gyűlni a felhők. Egész ott tartózkodásunk alatt ragyogó időt fogtunk ki most azonban komoly vihar látszott készülődni. Az egyik ott dolgozó fiú szólt, hogy szálljuk be a csónakban, mert mindját ott lesz a hajó, amire át fogunk szállni. Nagyon jó volt az időzítés, egyszerre értünk oda. Egy kisebb hajó jött értünk, aminek az eleje fedett volt.

Én oda ültem be, annak ellenére, hogy általában a hátsó rész a nyugodtabb. A csomagokat beraktuk a hajó órrában lévő pici szekrénybe.

A Mama's Chalettből aznap tizen utaztunk el, ezért a csónak még egyet fordult. Mire másodszor visszaért, már elkezdett esni. Akik utánunk szálltak be, már csak a nyitott részben találtak helyet.

Persze az eső nem járt egyedül, hatalmas hullámok kisérték. Hogy a még nagyobb vihar előtt kiérjünk a partra, a csónak vezetője örült tempót diktált. A hajó hol a levegőben repült, hol a vízbe csapódott. Néha azt hittük, hogy kettétörik. Néhány lány elkezdett sikoltozni, eléggé bepánikoltak, így lassítottunk. Olyan esőfüggöny volt előttünk, hogy nem lehetett látni az orunknál tovább.

Odaútban 25-30 perc volt az út, visszafelé legalább 50 percet hánykolódtunk, mire bőrig ázva végül partot értünk.

A kikötőben rendbe szedtük magunkat, és mivel még mindig esett, a kikötőhöz tartozó üzletsoron őgyelegtünk. Nagyon jópofa teknőcös pólókat kínáltak, így a Kuchingon vett két macskás pólóm újabb társat kapott. Megérdekődtük merre van a buszpályaudvar, és elindultunk abba az irányba. Az eső egy kicsit alábbhagyott, így a pocsolyákat kerülgetve hamar megtaláltuk a pályaudvart. Ellenőriztük a buszok indulását, vaamint a Mama"snál megvásárolt jegyet. Szerencsér minden rendben volt, így beültünk egy közeli étterembe vacsorázni. Az asztalon szerencsére volt egy üveg ecet, amiből öntöttem néhány cseppet egy papírzsebkendőre, és megtörölgettem a fülemet, ami még mindig tiszta csalánkiütés volt.

Vacsora után még mindig volt több mint egy óra, amit nézelődéssel töltöttünk. Végül beállt a busz, és a zuhogó esőben elindultunk vissza Kuala Lumpurba.

Egy darabig nézegettük az út szélén elsuhanó fényeket, majd inkább kevesebb, mint több sikerrel megpróbáltunk aludni.

malajzia 23.

Átmegyünk Kecilre

Reggel rádöbbentünk, hogy ez az utolsó előtti napunk a szigeten, úgyhogy ha át akarunk látogatni Kecilre, akkor éppen itt az ideje. Délutánra be is ütemeztünk egy kirándulást vizitaxival.

Reggeli után először elsétáltunk a Perhentian Island Resort parkjába, bízva abban, hogy ismét megpillanthatjuk a Komodói sárkányt. Kissé korán érkeztünk, mert még nyoma sem volt a szörnynek. Jó negyed órán át várakoztunk, amikor körök jelentek meg a víz felszínén, ami arról árulkodott, hogy sétára indul a rejteket adó bokrok közül. Élesre állítottuk kameráinkat, és ezuttal nem maradtunk le a reggeli sétáról, amely sajnos rövidebb ideig tartott, mint előző nap. Körbeúszta a mocsarat, majd méltóságteljesen visszavonult a bokrok alá.

A sikeres portyát követően átsétáltunk a Tuna Baybe a koralzátonyokhoz. Fürödtünk és sznoriztunk, majd megebédeltünk a már korábban felfedezett helyen. Fantasztikusan finom tintahalat készítettek, amelyet még megoldottunk egy mézes rotival. Kiderült, hogy a büffé vezetőjének a férje turisták részére szervez csónaktúrákat a sziget körül. Mindössze 30 Ringitbe kerül személyenként a fél napos kirándulás, a program tartalmaz egy-egy sznorizást a cápa-öbölben, a fish gardennél, a koral gardennél és a teknősbéka öbölben - ahol ha minden igaz óriás teknősöket is lehet látni. Teljesen belelkesültünk a teknősök említésére, ugyanis nekünk nem sikerült egyetlen egyet sem látni. Bosszantásunkra a bungaló szomszédaink majd minden nap beléjük botlottak - bár igaz, hogy ők oxigén palackkal merültek.

Az ebédből megmaradt pénzünkkel leelőlegeztük a kirándulást azzal, hogy másnap reggel a bungalónkhoz jön értünk a csónak - kényelmesebb, mint átkelni az erdőn - és a többit majd akkor rendezzük.

Ebéd után mártóztunk még egyet, majd a parton visszatértünk a Mama's-hoz. A bungiban lepakoltuk a békafelszerelést, átöltöztünk és magunkhoz vettünk egy kis pénzt, majd az egyik vizi taxival 5 Ringitért személyenként átkeltünk a másik szigetre. A mi oldalunkon a vízből kellett beszállnunk a csónakba, Kecilen azonban volt egy kiépített kikötő, így száraz lábbal értünk partot. A kikötő környékén volt néhány ajándékbolt, a part menti sétányon pedig élelmiszerboltokat találtunk. Besétáltunk a partra merőleges utcákba. Találtunk egy iskolát, egy orvosi rendelőt és valami közösségi ház félét.

A házak többsége szegényes volt, de akadt néhány jobb kinézetű házikó is. Az emberek a házak előtt üldögéltek és beszélgettek. Ahogy közeledtünk feléjük, kedvesen mosolyogtak és integettek. Ugyanilyen barátságosak voltak az utcán játszadozó gyerekek is. Felsétáltunk egy darabon a domboldalon, majd visszafordultunk a kikötőbe. Az egyik aprócska boltban vettünk üdítőt (a kedvencünket, zöld színű tutti futtit), néhány szem mangót majd a kitötő előtt álló egyik árústól két zacskó házi készítésű tésztában sült csemegét. Az egyikben sós, a másikban édes sütemény volt, de mind a kettő finom volt.

A csónakosunk jelezte, hogy van még egy kis elintézni valója, aztán már indulhatunk is. Addig szemrevételeztük az ajándékbolt póló kínálatát, de nem találtunk kedvünkre valót.

Kifizettük a csónakost, a bungalóban lepakoltunk az üdítőt és a mangót majd átmentünk a PIR parkjába. Imádtam a parkot, olyan volt, mint egy állatkert.

Reggel a Komodói sárkány jött elő, délutánra pedig benépesült a park mókusokkal, repülő kutyákkal és majmokkal. Ezuttal is akadt látnivaló, így egészen napnyugtáig ott maradtunk.

Mire visszaértünk a Mama'shoz már készülődtek a vacsorához, így egyenesen az étterembe mentünk. Választottunk egy tom-yamot (volt vagy húsz féle) hozzá egy frissen készített mangó juicét.

A vacsora végere már korom sötét lett. A többiekhez hasonlóan mi is visszavonultunk és kiültünk faházunk terasztára. Egy késői tea mellett gyönyörködtünk a csillagos égben, és a szemben lévő Kesar fényeiben. Sajnos ez az utolsó esténk a szigeten. Ezek már a búcsú első pillanatai voltak. Bár másnap még egy igen mozgalmas utolsó nap várt ránk.

Malajzia 22.

A komodói sárkány

Vacsora után beszélgetésbe elegyedtünk a mellettünk lévő bungalóban lakó francia párral. Ők egy nappal korábban érkeztek mint mi, így volt némi előnyük a sziget feltérképezése terén. Megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Mesélték, hogy a PIR (Perhentián Island Resort) öbölben láttak óriás teknősöket. Ők ugyan palackkal merültek a kb. 6-8 méteres vízben, de azt mondták, hogy a tekősök a felszínről is jól láthatóak, annyira tiszta a víz. El is határoztuk, hogy másnap ismét északra megyünk fürödni.

Reggel fogtuk a békaszemüvegeket és elindultunk a PIR-hez. Gondoltuk, hogy szemrevételezzük a sziget egyik legdrágább bungalótelepét, ezért betértünk egy rövid körre. Már többen is említették, hogy a szépen kiépített parkban érdekes állatokkal lehet találkozni.

A faházak lakói alig-alig ébredeztek, tökéletes volt a nyugalom. A telep közepén a medence mellett egy mocsár terült el, amelybe egy csenevész patakocska csörgedezett. Halk léptekkel közelítettük meg a mocsarat, majd némán állunk néhány percig. Egyszer csak a víz fölé hajló bokrok mögül egy fej bukant elő, majd jó két méterrel odébb egy farokban végződött.

Lomha mozdulatokkal végigúszott a mocsáron, majd a túloldalon kisétált a partra. Ott körbesétált, majd visszamászott a vízbe. Kétség sem fért hozzá, hogy egy komodói sárkány állt alig néhány méterrel előttünk. Meg sem mertünk moccanni, nehogy elriasszuk a különleges lényt, amely szép kényelmesen, méltóságteljesen visszaúszott a bokrok alá. Azt hittük, hogy befejeződött a reggeli séta, amikor egy sokkal nagyobb példány úszott elő, nyomában egy alig méteres kölyökkel. A gutaütés kerülgetett, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem.

Szerencsére másnap reggel az egyik ismét előbukkant néhány percre, így sikerült megörökíteni. Különleges példány volt. Furcsa, hogy képes volt megszokni az emberek közelségét, bár napközben ha megindult a nyüzsgés, nem jött elő.

A telep tulsó végén kimentünk a partra. Az elmondás szerint a következő öbölben lehet teknősöket látni. Az öbölből kiúszva meg kellett kerülni a vízbe nyúló sziklákat, hogy elérjük a szomszédos öblöt. Néhányszor megálltunk egy-egy sziklánál, és megtisztogattuk a maszkunkat. Az utolsó sziklára felmásztunk, és már láttuk a túloldalt. Úgy tűnt, hogy mindössze egy-kétszáz métert kell úsznunk, és elérjük azt a pontot, ahol a teknőcöket sejtettük. Felvettük a maszkot, és elindultunk. Hirtelen a már jól ismert csípést éreztem a lábamon és a karjaimon, amelyet égető érzés követett. Gyorsan megfordultam, és ahogy csak bírtam, úsztam vissza. A partra érve láttam, hogy tele vagyok aprócska hólyagokkal, sikerült egy meduza rajba beleúsznom.

A búvárközpontban készségesen kisegítettek egy kis ecettel, majd egy órát üldögéltünk a parton. Érdekes módon az öbölben nem voltak meduzák, de amint kiértünk a nyílt vízre, rögtön össze-vissza csipkedtek.

Mikor eltűntek a hólyagok visszamentünk az öbölbe füröni. Aznap nem találkoztunk több meduzával. A délutánt és napnyugtát ismét a Resort parkjában töltöttük. Rengetegen nézelődtek, mert olyan volt a park, mint egy valóságos rezervátum. Hatalmas repülő kutyák repkedtek a fák között. Mókusok szaladgáltak az utakon, és a park fáinak gyümülcseiből majmok csemegéztek.

Annyira látványos volt a dolog, hogy a hátralévő napokon többször is átsétáltunk egy kis nézelődésre.

Malajzia 21.

Bevetjük magunkat a dzsungelbe

Perhentiánon töltött második napunkon a sziget déli részét fedeztük fel. A bungalónk közelében volt a Mama Chaleet búvárközponjának bungalója, az egyik ott dolgozó férfitől kérdetük meg, hogyan lehet a Tuna bayhez eljutni. A férfi két útvonalat is javasolt, az egyik a dzsungelen keresztül haladó vízvezeték nyomvonala mellett vezető ösvény volt, a másik a parton. Magas vízállás esetén vizitaxival, apálykor az alacsonyabb vízben a part menti sziklákat kerülgetve, illetve azokon keresztül mászva is lehetett közlekedni a két üdülőtelep között.

Odaútban az erdőn keresztül vezető ösvényen indultunk el. A lombkoronában fészkelő madarak hangja végigkisérte utunkat. Lábunk alatt hatalmas, legalább három centiméteres hangyák vonultak. Szerettem volna fényképet készíteni róla, de amint megálltunk, szúnyogok százai rohamoztak meg, így kénytelen voltam lemondani arról, hogy megörökítsem őket. Érdekes módon amíg mozgásban voltunk nem jöttek a szúnyogok. Ezt később is tapasztaltuk, amikor átszeltük az erdőt.

A sűrű fák között hol a vízvezeték egyik, hol a másik oldalán vezetett az ösvény és jó ideig felfelé haladt, majd a part legmagasabb pontján egy vadonatúj üdülőtelepet értünk el. A néhány napja nyitott Cozy faházaiból csodálatos kilátás nyílt a tengerre, valamint a szomszédos szigetre.

Nem tudtuk megkérdezni az árakat, de az elénk táruló panoráma minden pénzt megért. A szobák berendezése sem lehetett akármilyen. A telep egyik sarkában azokat a kartondobozokat tárolták, amelyekben a bútorokat, tükröket, lámpákat és televíziókat szállítottak. Mind csupa igényes darabot rejtettek a dobozok.

A faházaktól lépcső vezetett le az öbölbe, ahol hosszan végig lehetett sétálni a parton, anélkül, hogy sziklákat kellett volna kerülgetnünk. Több interneten is szereplő bungalótelep mellett haladtunk el, többek között a Coco Hut, a Tuna Bay. Ez utóbbi előtti partszakasz a legnépszerűbb a szigeten, mert az előtte elterülő koralzátonyok környékén - amelyek alig - 6-8 méterre vannak a parttól - rengeteg szines halat lehet látni. A zátonyok körvonalát alig arasznyi fekete halak lakják. Mivel igen agresszíven védik a lakóhelyüket - szinte mindenkit megcsípnek, aki lassan halad a zátonyok felé, vagy megáll felettük - elneveztük őket parti őrségnek.

Vicces volt, hogy komoly felnőtt férfiak, akik először találták szembe magukat az "ellenséggel" pánikszerűen menekültek ki a partra. Amikor aztán a békaszemüvegen keresztül szembenálltak a támadóval, jót nevettek. Ettől kezdve aztán hatalmas csapkodással usztunk át a koralzátony szegélyén, megfélemlítve a parti őrséget.

Mivel kíváncsiak voltunk a sziget további részére is, a sznorizás után felkerekedtünk és tovább sétáltunk. Az appartmantelep és a kikötő után a rendőrség épülete előtt haladtunk el. Kissé távolabb több tucat halászhajót pillantottunk meg a vízen. A halászok már mind parton voltak, és szabadtűzön készítették ebédjüket.

A szigetnek ezen a részén valamikor igényes, kőoszlopokkal szegélyezett sétány haladt, de mára megette az idő vasfoga, csak nyomokban maradt meg itt-ott néhány méter ép szakasz. Végül találtunk egy zárt, lakatlan öblöt, ahol legalább fél tucat kirándulóhajó állt. Ameddig lehetett begyalogoltunk a sziklák mellett, majd egy magas kőre felraktuk a holminkat, és beúsztunk oda, ahol a hajók is álltak. A hajók vezetői haleledelt szórtak a vízbe, így minden túlzás nélkül állíthatom, hogy annyi hal gyűlt körénk, hogy nem láttuk tőle a lábunkat. Ahogy lebegtünk felettük a vízben, szinte meg tudtuk fogni őket.

Amikor a hajók a sok hangos turistával elmentek, láttunk néhány kisebb méretű cápát is felvillani, de ezek a halak nem igazán jöttek a közelünkbe. Általában mindig csak néhány másodpercnyire láttuk őket, annyira félénkek voltak. A barrakudáktól viszont mi tartottunk, mert ezek nem voltak annyira visszafogottak. Mozdulatlanul lebegtek a vízben várva a megfelelő áldozatra. Arról nem hallottunk, hogy bárkit is megtámadtak volna.

Számomra a bohóchalak voltak a legkedvesebbek. Mindig egy bizonyos növényben vertek tanyát. Ha megálltunk a közelében, néhány percen belül előbújtak és játszadoztak. Igazán aranyosak voltak.

A tengerfenék teli volt hatalmas méretű kagylókkal és csodálatos színű és formájú korálokkal. Nem győztük csodálni. Eddig ez volt a legizgalmasabb hely a szigeten.

Miután itt is jól kifürödtük magunkat, elindultunk visszafelé. Útközben találtunk egy remek helyet a parton. Alacsony árai, és széles választéka miatt nagyon népszerű volt, a homokban álló asztalok mindig foglaltak voltak. Mivel megéheztünk, mi is beültünk egy késői ebédre, ettünk egy hatalmas adag tintahalat.

Ebéd után üdögéltünk egy keveset a parton, majd a "parti őrséget" legyőzve beúsztunk a korallzátonyhoz halnézőbe. A zátonyon túl volt egy úszó stég, amire felkapaszkodtunk és ringatóztunk egy keveset. Mikor eluntuk a semmittevést, kiúsztunk a partra és visszaindultunk a Mama Chaletshez.Mivel éppen apály volt, a tengerparti utat választottuk hazafelé. Hol térdig érő vízben gázoltunk, hol sziklákat kerülgettünk, vagy éppen rajtuk ugrándoztunk, végül minden bonyodalom nélkül visszaértünk még napnyugta előtt.

A Mama Chalets előtt nem volt igazán fürdésre alkalmas hely. Mivel a partot többször elmosta a tenger, drótketreceket ástak be a földbe, amit kövekkel töltöttek meg. Ottlétünkkor éppen félidőben tartottak a munkálatok. Örömmel állapítottuk meg, hogy jó helyet választottunk, hiszen bármelyik irányban remek strandok és buvárkodási lehetőségek vannak.

Megállapítottuk, hogy további kellemes napoknak nézünk elébe, na és persze egy finom vacsorának.

Malajzia 20.

Meghódítjuk Perhentiánt

Alig múlt reggel öt óra, és mi ott ültünk Kuala Besut kikötőjében úgy tizedmagunkkal együtt, bízva a kedvező időjárásban, hogy szerencsésen átkeljünk a szigetekre. Az iroda falán, ahol a hajójegyeket vettük,(oda-vissza útra személyenként 70 Ringitért) ki volt téve a két sziget térképe. Perhentián ugyanis két szigetből áll, Pualu Besar, és Puau Kecil, ami annyit jelent, hogy Kis Sziget és Nagy sziget.

Otthon alaposan áttanulmányoztuk mindkét sziget adottságait, a strandokat, a szálláskínálatot a szálláshelyek honlapjait és nem utolsó sorban az ott járt turisták utibeszámolóit. A nagyobbik szigeten volt egy Mama Chalet nevű hely, amit többen is ajánlottak kedvező árfekvése, és remek konyhája miatt.

Bár találtunk szebb helyeket is, de azok lényegesen drágábbak voltak és mivel hosszabb időt (5 éjszakát) terveztünk eltölteni a szigeten, ez is szempont volt. Különösen, hogy kiderült, igen rosszul váltják a külföldi valutát, hitelkártyás fizetés esetén pedig 5 % extra költséget számolnak fel. (George Townban nagyon jól váltottunk pénzt, némileg kevesebbet adtak Langkawin, de Kuala Besutban katasztrofális volt az árfolyam. Ezt csak azért írtam le, hogyha valaki a jövőben arra jár, ezt vegye figyelembe.)

Ahogy telt az idő, egyre többen érkeztek a jegyirodához. Azon már biztosan nem kellett aggódnunk, hogy összejön-e legalább egy csónaknyi utas. Hét óra körül átsétáltunk a kikötőhöz, melynek kapujában már legalább 70-80 hátizsákos turista várakozott. Itt újra elő kellett venni a pénztárcánkat, és befizetni személyenként 5 Ringit természetvédemi illetéket. Ezután kitárult előttünk a kikötő vasrácsos kapuja, és benn a szálláshelyek alapján szétosztották a kishajók (amely inkább csak gyors kétmotoros csónakok voltak) között az utasokat. Mi három helyen álltunk meg, az első megálló Kecil déli csücskében volt. Egy egészen pici öbölben talán öt kis faház volt, háttérben az őserdővel. A mi csónakunk megállt és dudált, erre a partról egy csónakkal beeveztek, és szóltak egy harmincas párnak, hogy szálljanak át. Még most is látom a meglepetést és az arcukra kiütközött csalódást, amint átszálltak a csónakba, és átemelték a csomagjaikat is. Mi kellemes napokat kívántunk nekik, és magunkban örültünk, hogy nem oda mentünk.

Kecil közponjában csak egy percre álltunk meg a Villagen, ahol egy helyi lakos a városban vásárolt csomagjaival kiugrott a mólóra. Innét átmentünk a másik szigetre a Mama Chalethez. Itt is csak mi ketten szálltunk ki a partról értünk jött csónakba. Még nyolcan maradtak a hajón, akik mind a Kecilen lévő Long Bechbe mentek. Egy pillanatra elbizonytalanodtunk, hogy talán nem jól választottunk. De ahogy kiszálltunk, nagyon kellemes bungalókat pillantottunk meg.

Kilenc óra körül járt az idő, a szállodákban általában csak délután kettőtől lehet bejelentkezni, de itt teljesen más szabályok érvényesek. Ha van szoba, akkor odaadják, bármennyi legyen is az idő. Nekünk szerencsénk volt, mert az egyik tengerre néző parti bungaló üres volt, és azonnal be is költözhettünk. Készítettünk egy kappuccinót és a teraszunkon fogyasztottuk el, miközben a szemközti Kecil parjait kémleltük, valamint a két sziget között ringatózó szines csónakokat. A könnyű reggel után fürdőruhát húztunk, és elindultunk felfedező útra. Először az északi irányba indultunk, ahol egymás mellett következtek a bungaló telepek. A Mama Chaletnek nem volt fürdésre alkalmas partja, de néhány száz méterrel arrébb már csodálatos fehér homokos partot találtunk. Átsétáltunk több bungalótelepen, majd kiértünk egy kiszögeléshez, ahol hatamas kopott sziklák emelkedtek ki a kristálytiszta vízből. Itt fürödtünk egyet, és találtam egy csodaszép kagylót, amit az egyik sziklára tettem fel.

Innét tovább sétáltunk, keresztül a Paradise és a Coral View Resortokon. Itt egy újabb kiszögelés után sziklák állták el az utunkat. Egy lépcsősor vitt fel a sziklákra. A fák magasságában egy pallósoron keresztül jutottunk el egy másik öbölbe, amelyben a sziget legdrágább helye, a Perhentian Istland Resort található. A Resortnak saját kikötője is van. Az ide érkező vendégeknek nem kell átszállni kisebb csónakokra, hanem a hajóból egy hosszú stégen juthatnak ki a parta.

Az egyes bungalótelepek között általában vizitaxival lehetett közlekedni. Minden resornál várakozott néhány csónak, akik bármikor bárhová elvittek. Az árak mindenütt ki voltak függesztve. A vállalkozóbb szelleműek bérelhettek egy vagy két személyes kenut is, amivel akár a másik szigetre, Kecilre is át lehetett evezni.

A mi szigetünkkel ellentétben a másik sziget lakott volt, van egy faluközpont a kikötőnél, boltokkal, iskolával, orvosi rendelővel és lakóházakkal, ahol a malájok laknak. Besárban csak bungalótelepek vannak, mindegyikben étterem és egy kisebb vegyesbolt, a legszükségesebb cikkekkel. Az itt dolgozó helyiek a másik szigetről járnak át hajóval, vagy a bungalótelepek mögötti bódékban élnek.

Végigsétáltunk a Perhentián Island Resort előtti parszakaszon, majd az öböl tulsó végén visszafordultunk. Innen már gyalogosan nem lehetett tovább menni, egyébként nem is igen volt miért, mert a Perhentian volt az utolsó bungalótelep északi irányban. Innen már csak strandok voltak a kisebb nagyobb ölbökban Egyébként a part menti néhány méteres sávtól eltekintve az egész szigetet sűrű erdő borította.

A Perhentián előtti parszakaszon vakítóan fehér, selymes homokot találtunk. Le is telepedtünk, és fürödtünk egyet. A nap hátralévő részét is itt töltöttük. Késő délután visszasétáltunk a Mama Chalethez megfürdötünk, rendbe szedtük magunkat, majd kiültünk a bungalónk teraszára. Ahogy besötétedett, elsétáltunk az étterembe, ahol Barbeque vacsora volt. Ez 50 Ringitbe került személyenként, ami nekünk elég drága volt, ezért a szokásos étlapról választottunk Mango curryt 7 Ringitért. Nem bántuk meg.

Azért bemutatom hogy a mindig mosolygós Mama hogyan készítette a barbaquet.

Vacsora után tettünk egy rövid sétát, de a szomszédos telepen is csak az ott lakók üldögéltek az étteremben, ahol ugyanazokat az ételeket kínálták mint a Mamánál. Utazás előtt sikerült a férjemtől kihízelegnem egy újabb LED-es elemlámpát, aminek fantasztikus fénye volt. Már Langkawin is kipróbáltam, de igazi hasznát itt vettük, ahol igencsak esetleges volt a világítás. Mivel az előző éjszakát a buszon töltöttük, estére eléggé elfáradtunk ahhoz, hogy 10 órakor álomra hajtsuk a fejünket.

Malajzia 19.

Utolsó nap Langkawin

Az éjszaka hatalmas trópusi vihar tombolt. Mennydörgött az ég, és a part menti pálmák földig hajoltak a szélben. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a tenger felett minden irányban villámok cikáztak, 2-3 másodpercenként végigszáguldva a látóhatár felett, kisérteties fénybe borítva a fehéren fodrozódó hullámokat. Az erkélyen ülve gyönyörködtünk a természet fény- és hangjátékában, mikor leszakadt az ég. A szél az arcunkba fújt a hatalmas esőcseppeket, ezért behúzódtunk a szobánkba, és összecsomagoltunk.

Lefekvés után az ágyban hallgattuk a a vihart, míg álomba nem merültünk. Reggel letört ágak, felborult parti asztalok, székek utaltak a természet erőinek vad játékára.

Reggeli után elintéztük a kijelentkezést, hátizsákjainkat leadtuk a recepción a megőrzőbe, és megemlítettük a recepciós lányoknak, hogy felmegyünk a Sky Bridgehez. Aggódó arccal közölte, hogy az éjszakai vihar miatt nem biztos hogy közlekedik a Cable Car, anélkül pedig képtelenség fél nap alatt megjárni oda-vissza az utat. Látva elkeseredettségünket, fogta a telefont, és felhívta az üzemeltető céget. Azt mondták, hogy dél körül végeznek a felülvizsgálattal - első a biztonság - és utána indulhat a forgalom. Tizenegy körül kimentünk a taxiállomásra, majd 26 Ringitért elautóztunk a Cable Car alsó állomására.

Szépen kialakított parkban szálltunk ki, melynek közepén egy virágokkal övezett tó helyezkedett el, hidakkal, stégekkel tarkítva.

A késői kezdés miatt a pénztárnál sor kígyózott. Az egyik biztonsági őrnek jeleztük, hogy újságíróként szeretnénk egy kedvezménes belépőt igényelni. Azonnal az igazgatóságra irányított, ahol lemásoltak a nemzetközi újságíró igazolványunkat, és kaptunk egy-egy VIP belépő jelvényt. Ezzel kikerültük a jegyvásárlással kapcsolatos sorbanállást, és egyenest a kabinokhoz mehettünk. Minden egyes kabinba hat személy számára volt hely. A beszállás nagyon jól szervezetten ment. Hat egymás mellé festett négyzet volt egymás után négy sorban. Ahogy haladt a sor, a négyzetekbe állították az embereket. Ahogy a beszállóhely szélén lévő első négyzethez ért a kapbin az ott álló ember beszállt, és utána sorban egymás után a többiek. Ahogy megürült egy-egy négyzet, a mögött lévő sorban állók azonnal előre léptek, leghátul pedig ismét feltöltötték a sorokat.

Amíg az egyenes sorban álltunk, néhány méterrel előttünk ismerősöket pillantottunk meg, azt az angol házaspárt, akinek hölgytagjával előző nap a medencében beszélgettünk. Mintegy negyed órás sorbanállás után végre mi is beszállhattunk, hogy feljussunk a 708 méter magas Gunung Machinchangra. A drótkötélen himbálózva szép kilátás nyílt az előttünk magasodó hegyre, a fák között megbúvó Seven Falls vízesésre, miközben alattunk mélyen a fák tetejét láttuk. Az ismertető szerint úgy építették meg a felvonót, hogy nem építettek előtt utat, és nem írtották ki az erdőt.

A drótkötépálya két részletben éri el e legmagasabb pontot. Az első hosszabb szakasz után egy kis pihenő helyet alakítottak ki, ahol felfelé menet ki lehet szállni. Egy-két percnél nem érdemes hosszabb időt eltölteni, mi is csupán egy fényképezés erejéig álltunk meg. A tovább haladó kabinok egy éles kanyart véve a kilátó alsó szintjéhez mentek fel.

Kiszállás után két út közül válaszhattunk, az egyik felfelé a kör alakú kilátóhoz vezetett, míg a másik a mérnöki munka csodájaként számon tartott Sky Bridgehez. Először felfelé mentünk, és körbesétáltunk a kilátón, készítettünk néhány fényképet. A kilátó felső szintjén egy tábla jelezte, hogy honnan látható a napnyugta.

Miután körbenéztünk a kilátóról, lesétáltunk a hídhoz. Korábban már láttam néhány fotót róla, de rajta állni teljesen más volt. Úgy tünt, mintha az egész lebegne. Az öblös U alakú híd két vége egy-egy szikán nyugszik. Ezen kívül a híd középen egy hosszú fém oszlop áll, melyre 8 darab sodrony csatlakozik. Ebből kettő a sziklákhoz rögzíti, egyensúlyban tartja az oszlopot, a másik hat oszlop a hidszerkezetet tartja.

Végigsétáltunk a hídon, lementünk a tulsó lábánál kanyargó lépcsőkön, melyek a fák között kanyargó ösvényhez vezettek. Tettünk néhány lépést az erdőben, de a rengeteg szúnyog láttán gyorsan visszafordultuk. Nem volt értelme tovább menni, és amúgy sem akartunk gyalog lemenni a park bejáratához.

Visszasétáltunk a hídon, készítettünk néhány fényképet, majd ismét felmentünk a kilátóhoz, ahol örömünkre egy kedves ismerősre akadtunk. Stephan volt az, akivel a hajókiránduláson, majd később a Babylon klub környékén találkoztunk. Ő is utolsó napját töltötte Langkawin, este repült tovább Balira. Egy bérelt kismotorral járta körbe a szigetet. A kilátónál készítettünk néhány közös fotót, majd kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak.

A park bejáratánál fogtunk egy taxit, és visszamentünk a szállodába. Rendbeszedtük magunkat, fogtuk a csomagjainkat és vártuk a transzfert. Rövid várakozás után megérkezett egy kisbusz, ami kivitt a kikötőbe. A sofőrtől megkaptuk a hajójegyeket, és egy foglalást a buszra.

A kikötőben megkerestük a Kuala Perlisbe induló hajót és beszálltunk. Már alig volt egy-két perc az indulásig, és még mindig csak néhányan ültünk a hajón. Azt hittem, hogy csak fétucatnyian leszünk, mikor a utolsó percben még legalább 30 ember rohant hatalmas csomagokkal. Végül némi késéssel, de elindultunk. A hajó egy óra alatt ért át a szárazföldre.

Kuala Perlis kikötőjétől néhány száz méterre található a buszpályaudvar. Nem kellett sokat keresgélnünk, mert Langkawin az utazási irodában nagyon jó útbaigazítást kaptunk. A busz inulásáig kerestünk egy boltot, és vettünk némi innivalót az útra. A buszpályaudvar egyik pénztárában jegyre cseréltük a vucherünket. Jó egy órás várakozás után végre megérkezett a mi buszunk is. A szokásos négy ülés helyett ezen a buszon csak három ülés volt egy sorban, és az egész busz nagyon elegáns volt. Az ablakokon drapériák voltak, az ülések nagyok, kényelmesek, és szinte teljesen le lehetett fektetni.

Már teljesen sötét volt, amikor elindultunk. Az első megálló úgy 10 óra körül volt, egy buszpályaudvaron. A város nevét sajnos nem jegyeztem meg, de azt hiszem, nincs is túl nagy jelentősége.

Két órás buszozás után éjfélkor ismét volt egy megálló, itt mindenki leszállt, és a késői idő ellenére önkiszolgáló étteremben megvacsorázott. Egy darabig nézelődtünk, majd vettünk néhány fánkot. Komolyabb, fűszeres ételre nem vágytunk, de az utasok többsége sült húsokat és hasonlókat evett. A Cameron felföldön át vezetett az út, ami együtt járt az állandó kanyarokkal. Próbáltam aludni, de sajnos az állandó dőcörgés miatt nem sikerült, ezért felállítottam az ülést, és nézelődni próbáltam. az útnak ezen a szakaszán nem voltak nagyobb városok, mindössze néhány kisebb telepüésen haladtunk át, de többségében erdős-mezős részen kanyargott az út.

Hajnali 5 óra körül szóltak, hogy szálljunk le, mert a busz végcélja más irányban van, mint ahová mi iparkodunk. Mi ugyanis Kuala Besut kikötőjébe tartottunk, ami jó 17 kilométerre volt attól a penzinkúttól, ahol letettek bennünket. Nem aggódtunk igazán, mert legalább egy tucatnyian szálltunk le a buszról. Volt akiket autóval vártak, mások hazatelefonáltak és jöttek értük, a végére csak mi ketten maradtunk.

Megszólított bennünket egy férfi egy igen lerobbant autóval, és felajánlotta, hogy 30 Ringitért kivisz a kikötőbe. Nem volt valami bizalom gerjesztő, ezért nem fogadtuk el az ajánlatot, de csak nem tágított Volt vele egy katona, aki szintén Kuala Besutba iparkodott, de ettől még egyáltalán nem lett nagyobb hajlandóságunk együtt utazni. A fene tudja, hogy kifélék, mifélék. Az autón sem volt taxi jelzés, szóval nem volt nagy bizalmam hozzá.

A végén már ketten agitáltak, és csak 10 Ringitet kért a koma, úgyhogy félretéve a bizalmatlanságot beszálltunk. Először a katonát tettük ki úgy félúton, majd lekanyarodtunk a kikötőbe. Már néhányan vártak a jegyirodánál. A férfi kézfogással üdvözölte az ott alkalmazottakat, később kiderült, hogy ő maga is ott dolgozik. Mivel több iroda is értékesítette a hajójegyeket, ezért duplán jó volt, hogy sikerült bennünket rábeszélni. Egyrészt náluk vettük meg a jegyet, másrészt keresett egy kis benzinpénzt.

Fél nyolckor indultak a szigetekre a hajók. De erről az utazásról a következő részben számolok be, mint arról is, hogyan telt az első napunk Perhentiánon.

Malajzia 18.

Langkawi - Az Underwater World felfedezése

Eredetileg ezen a napon terveztük hogy felmegyünk a Sky Bridgehez, de sajnos karbantartás miatt nem működött a felvonó, arra pedig nem vállalkoztunk, hogy gyalogosan vágjunk neki a hegymászásnak. Ezért úgy döntöttünk, hogy ameddig kedvünk tartja, élvezzük a medence kellemes vizét, majd kora délután besétálunk a városba, megérdeklődni, hogy sikerült-e visszaváltani a penangi hajójegyünket.

A medencében összebarátkoztunk néhány angol turistával. Kiderült, hogy évek óta járnak Malajziába üdülni, és már többször is voltak a szigeten. Európában egyedül Londonból indít járatot Kuala Lumpurba az Air Asia, aki olcsó árairól közismert. Mi is láttunk 49 Fontért egy útra szóló jegyet, (persze ehhez még jön némi illeték is), de utazás előtt 3-4 hónappal foglalva oda-vissza útra ki lehet fogni akár nyolcvanezer forint alatti jegyet is. Jogos a kérdés, hogy miért nem azzal utaztunk? Sajnos nekünk ehhez az árhoz még hozzájött volna a Budapest - London - Budapest jegy ára, valamint oda-vissza egy-egy éjszakai szállás is, ha nem akartuk megkockáztatni, hogy esetleg lemaradjunk a csatlakozó járatról. Mindent összeszámolva már majdnem annyiba került volna, mint amennyit a Malév-KLM-nél fizettünk.

De térjünk vissza Langkawira. Miután jól kifürödtük magunkat, először visszamentünk az utazási irodába, ahol a hölgy sajnálkozva közölte, hogy nem sikerült visszaváltani a jegyet és visszaadta.

Zsebünkben a hajójeggyel elindultunk az Underwater Worldhöz. Út közben találtunk egy aprócska irodát, ahol mindenféle utakat, hajó és buszjegyeket árusítottak. Gondoltuk, teszünk egy utolsó kísérletet. Némi telefonálgatás után közölte, hogy 10 % levonásával vissza tudja váltani a jegyet, és estére némi ráfizetéssel kapunk egy komplett csomagot Kuala Besutba - ami tartalmazza a szálloda és Langkawi kikötője közötti transzfert, a hajójegyet a félszigeten lévő Kuala Perlasba, valamint a buszjegyet Kuala Besutba. Ennek nagyon örültünk, mivel így sokkal több időnk maradt a másnapi kirándulásra.

Egyből jobb lett a kedvünk, ami csak tovább nőtt, amikor kiderült, hogy az újságíró igazolványra ingyenes belépőt kaptunk az amúgy igen csak borsos árú Underwater Worldbe. Sajnos nem volt nálam fényképezőgép, mert nem igazán készültünk ennyi kellemes meglepetésre, ezért csak a mobil telefonommal tudtam megörökíteni a látottakat.

Az akváriumokban mindenféle különleges trópusi halakat csodálhattunk meg, köztük olyanokat is, amikor korában nem volt alkalmam látni, de találkoztunk ismerősökkel is, mint a népszerű Némo nyomában rajzfilmből ismert bohóchal.

A nagyobb akváriumokban cápák, ráják és több méter hosszú murénák is éltek. Még szerencse, hogy ezekkel üvegfal mögött, és nem a nyílt tengerben akadtunk össze.

Számomra a legérdekesebbek a sárkányhalak voltak. Mozdulatlanul lebegtek a vízben, és sokáig fel sem tűnt, hogy nem növények. Szenzációsan álcázták magukat.

Persze nem csak halakat láttunk, hanem különleges varacskos teknősöket és tengeri kígyókat is. Mesterséges tavakat alakítottak ki a rózsaszín flamingók számára és egy hatalmas sarkvidéki medencét a pingvineknek.

A pingvineket sajnos nem sikerült lefényképezni, mert állandóan mozgásban voltak, viszont kárpótlásul egy pingvin bábuval bárki baráti fotót csináltathatott magáról. Természetesen ezt én sem hagytam ki.

Amikor végigértünk a bemutatón, egy ajándékbolton keresztül - ahol mindenféle kagylókat csigákat, plüss tengeri állatokat, képeket árusítottak - jutottunk ki az utcára.

Benéztünk néhány üzletbe, majd visszamentünk az utazási irodába, ahol megkaptuk a jegyeinket, és megbeszéltük, hogy másnap mikor vesznek fel a szállodánál.

Ahogy hazafelé indultunk, elsétáltunk a Bob Marley ereklyéket árusító bolt előtt. Ismét tettünk egy kört az üzletben. Érdekes, hogy Bob Marley ma is jó üzlet, és eladható a világ bármely pontján.

Nemrégen hallottam, hogy egy róla elnevezett alapítvány ápolja az emlékét, ami hatalmas, több tíz millió dolláros forgalmat bonyolít le évente. Azon senki sem csodálkozik, hogy Dél- és Közép-Amerikában még ma is kultusza van a reggae zene királyának, az viszont fantasztikus, hogy mind Ázsiában, mind Afrikában töretlenül lelkesednek érte a fiatalok. Aligha van a világnak olyan országa, ahol ne találnánk Bob Marley ruhákat, kiegészítőket árusító boltokat.

Ebben a boltban is megtaláltuk a fekete-sárga-zöld-vörös színű kötött vagy horgolt sapkákat, nadrágokat, karkötőket, vászontarisznyákat és még ki tudja mi mindent.

Talán még Che Guevara rendelkezik hasonló vonzerővel, az arcképével ellátott pólók minden színben jól fogynak.

Napnyugta előtt lementünk még egyszer a tengerpartra egy kis fürdőzésre, majd este kedvenc éttermünkben megvacsoráztunk. Útban hazafelé találkoztunk a hajókiránduláson megismert Stephannal, aki épp a Babylonba igyekezett. Kölcsönösen örültünk egymásnak, vagy jó fél órát beszélgettünk arról, hogy ki merre veszi az irányt Langkawi után, majd jó utat kívántunk egymásnak.

Éjfél körül járt az idő, amikor visszaértünk szálláshelyünkre. Amikor lefeküdtünk, hatalmas trópusi vihar tört ki. Kimentünk az erkélyre, és láttuk, hogy szinte folyamatosan villámlott. Gyakran két-három helyen is egyidőben. A szél egyre erősebben fújt, földig hajlítva a fiatalabb pálmák törzsét. Amikor lefeküdtünk, hallottuk, amint veri a fák leveleit és a tetőt az eső.

Csak remélni tudtuk, hogy másnapra eláll, és fel tudunk menni a Sky Bridgéhez. Aggódtunk, hogy az erős szél miatt esetleg nem üzemel a felvonó és lemaradunk ennek a világon egyedülálló létesítménynek a megtekintéséről.

Malajzia 17.

Langkawi - lejöttünk a fáról

Reggeli után összecsomagoltuk a holminkat, és lementünk a recepcióhoz. Tettünk egy utolsó kísérletet, hátha megüresedett valamelyik jobb szoba, de sajnos senki sem mondta vissza a foglalást.

Fogtuk hát a holminkat, és az előző esték egyikén látott Pelangi Beach Resorthoz mentünk. A Cenang Beachen ez volt a legszebb szálloda. Egy hatalmas parkban több száz egy- és kétszintes faház volt - minden luxussal felszerelve. A park közepén volt egy tó, melynek vizén csodálatos vízililiomok pompáztak.

A vendégek kényelmét két hatalmas tó formájú medence szolgálta, melyeket óriási terméskővel kirakott barlangok tettek még különlegesebbé. Aki ide betette a lábát, nem igen kívánkozott máshová. Mit mondjak, nagyon megfogott bennünket a hely, ezért úgy döntöttünk, hogy nem keresgélünk tovább, hanem kifizetjük az olcsónak cseppet sem mondható árat.

Kicsomagoltunk, és a nap hátralévő részét a medencében töltöttük, vagy a parkban sétálgattunk.

Az egyik zugban találtunk egy tradicionális parkot, ahol régi cölöpházat alakítottak ki, berendezve mindenféle használati tárggyal, hogy azok, akik csak a luxus Resortot látják, kapjanak némi ízelítőt Malajzia múltjából is.

A lábasház mellett volt játszótér, apró fár épített bungalókkal, melyeket függőhidak kötöttek össze. Közelükben kialakítottak egy mini állatkertet, ahol mindenféle baromfit tartottak.

Itt volt a kókuszdió keltető is. Ha a túlérett, és a fáról leesett diót a fa alatt hagyják, több év alatt palántát növeszt. Mi is találtunk egy palántát. Szívesen hazahoztam volna egyet, de még elég hosszú út állt előttünk, az utolsó nap Kuala Lumpurban pedig nem találtunk egyetlen piacon vagy virágboltban sem hasonlót.

Mikor már elegünk lett a fürdésből elindultunk a városba. Benéztünk a Malibest melletti utazási irodába, hogy sikerült-e a Langkawi-Penang hajójegyünket visszaváltani. A hölgy először egy kicsit zavarba jött, mert nem emlékezett rá, hogy mit is akarunk, majd pironkodva bevallotta, hogy elfelejtette, de megígérte, hogy holnap intézni fogja.

Mi másnap a sziget egyik fő nevezetességéhez a Sky Bridgehez akartunk menni, de kiderült, hogy karbantartás miatt zárva lesz. Na sebaj, akkor maradunk még egy éjszakát, mert anélkül, hogy a hidat láttuk volna, nem megyünk haza. Az új helyünkön egyébként is jól éreztük magunkat, kellemesen telt a nap.

Bár volt étterem is a Resortban, de az árak a városi éttermek árának a többszörösébe kerültek, ezért a többi vendéghez hasonlóan az esti séta során választottunk egy szimpatikus helyet, ahol megvacsoráztunk. Vacsora után benéztünk még néhány üzletbe, majd egy fél órát interneteztünk, és visszasétáltunk a Pelangiba.

Malajzia 16.

Langkawi - Sasok szárnyán

Reggel fél nyolc körül kihasználva bungalónk remek adottságait, a teraszon fogyasztottuk el szerény reggelinket, egy magunk készítette cappuccinot néhány előző nap vásárolt teasütemény kíséretében.

A tenger csendes volt, és sima, csak néhány korán kelő fürdőző zavarta meg a végtelen nyugalmat. Semmi nyoma nem volt az esti viharnak, felhőtlen volt az ég, így nem kellett aggónunk, hogy az időjárás tönkreteszi programunkat.

Kényelmesen összekészülődtünk, és kimentünk a szálló elé. Néhány perc múlva megérkezett egy minibusz, amivel kimentünk a kikötőbe. A kb. húsz perces út során megismerkedtünk az utastársakkal, köztük egy Stephan nevű német fiúval. Ő egyedül volt, így szívesen csatlakozott hozzánk. A kikötőben 12-15 személyes csónakokba szálltunk, majd kihajóztunk.

Az első megálló egy nemzeti parkban található tó volt, amely a helyiek kedvenc kiránduló helye. A kikötőtől egy rövid sétával értük el a tavat. A tó környéki sétautak sajnos le voltak zárva, így viszonylag elég kis helyre zsúfolódott össze a több tucat csónak utasa. A víz tiszta volt, fürdésre alkalmas, de elég hűvös, ezért kevesen vállalkoztak a megmártózásra. A stégen álló egyik pavilonban vízibiciklit lehetett bérelni - fél órára kétezer forintért - amivel körbe lehetett pedálozni a tavat. Sajnos mire mi odaértünk már elfogytak a pedálos járgányok, csak a dupla áron kölcsönözhető szoláros változatok maradtak.

A stég egyik végében két fiú üldögélt, lábukat a vízbe lógatva etették a halakat. Hihetetlen számú hal gyűlt össze körülöttük, és persze igen sok nézelődő.

Lassan letelt az idő, és visszaindultunk a csónakhoz. Többen dobozos kólát vettek útravalóul az út melletti büfében. Ám nem sok örömük telt a hideg frissítőben, mert a sétautat szegélyező fák és bokrok közül útonállók ugrottak elő és határozott mozdulattal követelték jussukat. Annak ellenére, hogy a rablók aprócska termetűek voltak, senki sem mert ellent mondani nekik.

Még a legapróbb majmok is Pepsi Colával csillapították szomjukat.

A csónak irányítói apró halakat dobtak a levegőbe, mire a mangrove fák sűrűjéből több száz sas szállt fel és kezdett repülésbe.

Fantasztikus látvány volt, ahogy köröztek felettünk, majd zuhanó repülésben lecsaptak a vízbe hulló finom falatokra. Nem számítottunk arra, hogy ilyen sokan lesznek, azt hittük, hogy legfeljebb néhány öreg példány fog megjelenni - már ha szerencsénk lesz.

Fantasztikus látvány volt, bármerre néztünk, sasok lepték el az eget.

Kihasználva a levegő felhajtó erejét csodálatos vitorlázásba kezdtek. Látszott a szárnytolluk rajzolata.

Bár a programban nem szerepelt, a mi csónakunk tett egy rövid kitérőt a mangrove fák közötti labirintusban. Kísérteties volt, ahogy a gyökerek között lavíroztunk.

Az egyik legérdekesebb sziklaformációból álló sziget

Mint már említettem a Langkawi név nem egyetlen szigetet jelöl, hanem 99 szigetből álló szigetcsoportot. Alig néhány sziget lakott, a többségük meredek partfalú, és szinte megközelíthetetlen, de vannak olyanok is, amelyekre hajókirándulást szerveznek.

Utolsó programként mi is egy ilyen szigeten kötöttünk ki, ahol lehetőség nyílt fürdésre, napozásra.

Mintegy két órát tartózkodtunk a hófehér homokos szigeten majd elindultunk vissza.

Alig pár percnyire voltunk a parttól, amikor megjelentek a sötét felhők. Épp az utolsó percben értünk partot, és sikerült az egyik büfé eresze alá húzódnunk, amikor eleredt az eső. A mi buszunk még nem érkezett meg, ezért kénytelenek voltunk várni. Amikor végre megérezett, mindenki bepréselődött, és elindultunk vissza a szállodákhoz. Úgy fél úton járhattunk, mikor lelassult a minibusz, majd megállt. Kiderült, hogy elfogyott a benzin. A vezető telefonált, egy barátjának és mintegy 5 perc múlva megérkezett a segítség. Átszálltunk, és innét már tényleg gond nélkül hazajutottunk.

Mire a szállodánkhoz értünk, a nap is kisütött. Délután négy óra volt, ebédhez késő, vacsorához még korai, ezért csak egy könnyű tom yam levest ettünk, hogy maradjon hely az estére tervezett Tandori csirkének. A szállodánkhoz bejáratánál volt egy indiai étterem, melynek kínálatában ínycsiklandozó különlegességek szerepeltek.

Sétálgattunk a szálloda környékén, végignéztük az üzletek kínálatát. Az egyik utazási iroda ablakában láttunk, hogy nagyon jó áron kínálnak Kuala Besutba jegyet (ennek a városnak a kikötőjéből indulnak a hajók a Perhentián szigetekre.)

Bementünk és kifaggattuk az irodában dolgozó hölgyet, aki elmondta, hogy Langkawiról sokkal egyszerűbb eljutni Perhentiánra, és nem értette, hogy miért mennénk vissza Penangra. Teljesen el volt hűlve, hogy George Townban így félreinformáltak. (Erről írtam a "Kirándulás Penang Hillre" című részben.) Megígérte, hogy megpróbálja visszaváltani a jegyünket, így rengeteg időt spórolnánk meg.

A recepciónál jeleztük, hogy szeretnénk még további két éjszakát maradni, de kiderült, hogy lefoglalták a bungalónkat. Próbáltunk egyezkedni, hogy esetleg egy másik fa tetején lévő ház is megfelelne, de sajnos egyik sem volt szabad. Nem keseredtünk el, mert a parton volt még egy-két kellemes szálloda, ahol úgy gondoltuk, hogy megpróbálkozunk.

Este az India Palastban megettük a Tandori csirkét, majd beültünk az egyik Internet Cafféba, hogy írjunk néhány sort haza. Visszasétáltunk a szállóhoz, és a bungalónk erkélyén üldögélve gyönyörködtünk a csillagos égben. Reméltük, hogy ez a másnapi jó időt vetíti előre.