Japán 15.

Streetcar Hiroshimában

Az imént próbáltam rendezni a Japánban gyüjtött relikviákat, információs brossúrákat, amikor kezembe akadt egy hiroshimai közlekedési térkép. A térkép a Streetcar map címet viseli és a város villamos járatait tartalmazza. Az elnevezésen már Hiroshimában fennakadtam, hogy miért nevezik streetcarnak a villamost.

Egyéként a két oldalas tájékoztató rengeteg hasznos információt tartalmaz, felsorolja mind a 9 villamosvonal összes állomását képpel is jelölve a fontosabb nevezetességeket. A villamosra érvényes napijegy 600 Yen, a kombinált villamos és kompjegy 840 Yenbe kerül.

Mi végül is nem vettünk napijegyet, mivel a JR bérletünk érvényes volt a kompra is, és visszaúton vonattal mentünk a vasútállomásra.

Egy menetjegy ára 150 Yen, azonban a Miyajima vonalra külön tarifa vonatkozik. Ha jól emlékszem a vasútállomástól a Dómig 120, majd a Dómtól a kikötőig 140 Yent fizettünk. Az első szakaszra a villamoson vásároltunk jegyet, a második szakasz menetdíját a kikötőben lévő végállomáson fizettük ki.

Minden villamoson van kalaúz, aki az utazást illetően mindenfajta információval szolgál, segít az időseknek és a gyerekeseknek le- és felszállni, továbbá pénzváltással is foglalkozik. A viteldíjat azonban nem nála kell kiegyenlíteni, hanem egy perselyszerüségbe kell a pontosan kiszámolt összeget beledobni.

A kocsiban van egy oszlopszerű szerkezet, amely pénzt vált, utazási bérletet lehet feltölteni vele bankjeggyel, pénzérmével vagy éppen hitelkártyával. Az előre feltöltött bérletet hozzáérintve leemeli az utazás árát. Szinte mindenki használta valamire. Mi például tátott szájjal bámultuk, hogy mi mindent tud.

A következő részben egy kellemes kirándulást teszünk a Nara parkba.

Japán 14.

Miyajima

Ha rajtam múlna, minden embert elküldenék egy Hiroshimai kirándulásra. A Béke Emlékparkban tett látogatás hatására talán jobban értékelnénk a békét, és jobban vigyáznánk rá. Aki gyerekkorában fejet hajtott Sadako szobra előtt, aki életében hajtogatott legalább egy papírdarut, aki végigjárta az Emlékmúzeumot, annak számára mindennél értékesebb a béke és az emberi élet.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg Miyajima felé hajóztunk.

A sziget partja közelében a tengerben található Japán leghíresebb Sinto kapuja. Érkezésünkkor éppen apály volt, így kapu szárazra került, és gyalogosan is könnyen megközelíthetővé vált.

A kikötőben felírtuk a visszainduló hajók menetrendjét, majd beszereztünk egy térképet és egy hasznos információt tartalmazó brossúrát. Ezeknek nem örülhettünk sokáig, mert a kikötővel szemben lévő parkban az első őz fondorlatos módon kihúzta a fényképezőgép tokjából, és jóízűen elfogyasztotta. Később láttam egy figyelmeztető feliratot is, hogy helyezzük biztonságba az útleveleket és hajójegyeket, mert az őzek előszeretettel fogyasztják a papírt. Végül is szerencsénk volt, hogy az értékeink nem lettek egy falánk jószág áldozatai.

A kapuhoz vezető úton láttuk, hogy az apályt kihasználva a parton több száz ember gyüjtöget kagylót. Kosarakkal, vödrökkel felszerelkezve ásták a fövenyt, hogy hozzájussanak az izletes csemegéhez.

Elhaladva a szorgos kagylógyüjtögetők mellett letértünk a Sintó kapu irányába. A homokban nagy örömömre találtam egy 10 Yenest. Boldogan vettem fel, mert imádok bármit találni. Ahogy közeledtünk a kapu felé, találtam egy 50 Yenest, majd még kettőt. Ekkor kezdett gyanússá válni a dolog, ennyire mégsem lehetek szerencsés. Közben a kapuhoz értünk, aminek a környéke pénzzel volt borítva. A homokon 5, 10, 50 és néhány 100 Yenest is láttunk. Ekkor már leesett a tantusz, hogy a szent helyen a vallásos emberek dobálták a pénzt a tengerbe, ami apálykor szárazra került.

A kapu épp felújítás alatt állt, az egyik része fel volt állványozva. Közelebről alaposan megszemélve láttuk, hogy az oszlopok oldalában kialakult repedésekbe az emberek pénzérméket gyömöszöltek, amivel tovább tágították a repedést. Dagálykor a sós víz elérte a már sérült részeket és komoly kárt okozott. A restaurátorok a repedéseket tömítették és vízzáró réteggel vonták be.

A kapuval szemben áll az Itsukushima-Jinja (úszó szentély). A fa cölöpökön álló építmény dagálykor olyan hatást kelt, mintha a vizen úszna. Mint említettem, mi apálykor érkeztünk, ezért egyszerűen száraz lábbal tudtuk megközelíteni. A szentély oldalában egy színpadot alakítottak ki, ahol éppen előadást tartottak. Bár pontosan nem értettük a történetet, de annyit sikerült kihámozni, hogy két szamurájnak öltözött, álarcos férfi kűzdött egymással.

A kikötőtől illetve a tengerparttól egy kicsit távolabb látható a Daisho-in szentélyegyüttes. A templom kapuját két óriás, fából készült alak őrzi.

A kapu túloldalán egy hosszú lépcsősor kezdődik, amely a dombon - festői környezetben - található templomokhoz vezet.

A lépcsősor később szétágazik, és kacskaringós ösvényekre változik, amely harmonikusan simulnak bele a környezetbe. A lépcső két oldalán buddha szobrok tömege sorakozik - méretük miatt engem a kerti törpékre emlékeztetett.

A kövek és növények között rejződködő templomok bejáratát különös figurák őrzik.

A szentélyektől csodálatos kilátás nyílt a környező dombokra, amelyek lépcsőin vállalkozó kedvű zarándokok kapaszkodtak fel. Sajnos annyi időnk nem volt, hogy egy kis mászást is beiktassunk.

A Daisho-int azonban sikerült alaposan szemügyre venni, és minden szentélyben elidőzni néhány percet.

A legszebb szentély egy barlangra emlékeztetett, amelynek mennyezetén több száz lampion világította meg az alatta sorakozó Buddha szobrokat, és a lábukhoz elhelyezett darufüzéreket.

A Daisho-inben tett kirándulást követően visszaindultunk a kikötőhöz, közben tettünk egy kitérőt az öt emeletes, piros pagoda felé. Sajnos a pagodába nem sikerült bejutnunk, csak kívülről gyönyörködhettünk benne.

Mire elértük a partot, láttuk, hogy rendesen megemelkedett a vízszint. A kagylógyüjtők eltüntek, és a Shinto kapu lába is vízben állt. Hajóra szálltunk, és készítettünk egy utolsó képet a távolodó szigetről. Sajnáltuk, hogy nem maradtunk hosszabb időt, mert sok szép látnivaló akadt, amire már nem maradt időnk.

Japán 13.

Hiroshima

Aligha akad a földön olyan ember, aki ne hallotta volna Hiroshima nevét. Az egykor virágzó gazdag város 1945. augusztus 6-án 8 óra 17 perckor egy pillanat alatt a semmivé vált amikor az Enola Gay nevű amerikai bombázó ledobta a 4037 kg súlyú Little boynak nevezett atombombát.

A támadáskor 140 ezer ember azonnal szörnyethalt, és további százezer a sugárfertőzés következtében a későbbiekben lelte halálát. Hogy pontosan hány ádozata volt az atombombának, azt csak megbecsülni lehet, vannak, akik több évtizeden keresztül hordozták magukban a gyilkos kórt, mielőtt végzett velük.

Aki nem járt Hiroshimában, annak az atomtámadás egy szörnyű tragédia, a történelem egy része. A valóságban megtapasztalni, közvetlen közelről megnézni a tragédia helyszínét sokkal szörnyűbb dolog, és sokkal mélyebb benyomást tett rám, mint amire számítottam.

Eredetileg Kanazawába készültünk, de az időjárás előrejelzés továbbra is esőt jósolt, ezért az eredetileg Osakából tervezett kirándulást előrehoztuk, Hiroshimában ugyanis kellemes napos idő volt várható.

A vasútállomástól villamossal utaztunk az Atombomba Dómig, amely az egyetlen épület a városközpontban, amely túlélte az atomtámadást, és romos falai mementóként állnak a Béke Emlékpark közelében.

A Dóm a nevével ellentétben nem templom, hanem a vásárcsarnok volt.

Az Atombomba Dómtól egy rövid sétával jutottunk el a Béke Emékparkba. Bár a hely szelleme rendkívül szomorú, a tragédiát mégis enyhíti az a több ezer gyerek, akik iskolai kirándulás keretében végigjárják a park valamennyi emlékhelyét.

A Békeláng a sziget északi részén egy boltív alatt helyezkedik el, mely egészen addig ég, amig atomfegyver van a földön. A Békeláng közelében van az áldozatok jelképes sírja, rajta a bomba áldozatainak nevével.

A sziget közepén található Sadako emlékműve. Sadako története az egyik legszívszorítóbb, amit hallottam. Az emlékmű egy 10 éves kislányt ábrázol, aki leukémiában hunyt el. Nagyon tehetséges tornász volt, a korabeli lapok több cikkben is beszámoltak sikereiről. Amikor diagnosztizálták nála a leukémiát, elhatározta, hogy hajtogat ezer papírdarut, és akkor valóra válik álma, és meggyógyul. A daru Japánban a hosszú élet és boldogság jelképe.

Betegsége azonban egyre súlyosbodott, és amikor már nem volt képes a hajtogatásra, az országban az iskolás gyerekek között valóságos hajtogatási láz tört ki, amely a mai napig tart.

Sadako szobra körül üvegtárolókban több százezer, papírdaru füzért láthatunk. A megemlékezésre érkező gyerekek némán hajtanak fejet a szobor előtt, vagy verset mondanak, és leteszik papírdaruikat a szobor lábához. A park gondnoka bizonyos időnként összeszedi a füzéreket, és megpróbálja bepréselni a tárolókba. A tároló üvegéhez kerülnek a kartonra felragasztott, és "Béke" feliratot ábrázoló képek, míg belsejében a mennyezeti kampókra akasztják fel a füzéreket.

A sziget tulsó felén található az Atombomba Múzeum. Japánban általában 300-500 Yent között változik a belépőjegy ára, itt azonban csak 50 Yent kértek a látogatásért.

A múzumot végigjárva szinte rekonstruálható az atombomba ledobásának története. Rengeteg korabeli fénykép teszi hitelessé az eseményeket, kiegészítve a támadás során tönkrement használati tárgyak maradványaival. A megolvadt tetőcserepek, a fém épületszerkezeti elemek, porcelán tányérok és üvegpoharak tanusítják a bomba elképzelhetetlen pusztító erejét.

Egy kertben bicikliző kisgyermeket játék közben ért a halál. Szülei a háromkerekűvel együtt temették el, amelyet később a múzeumnak ajándékoztak.

A képeken megégett embereket láttunk, akik iszonyatos kínok között vesztették életüket.

A legdöbbenetesebb egy lépcső, amely a bomba ledobásának helyszínéről származik. Az éppen rajta fellépő ember a hatalmas hőségben egyszerűen ráolvadt a lépcsőre, és csak egy árnyék maradt rajta.

Amikor kijöttünk a múzeumból, ismét megláttam Sadako szobrát, amely előtt nem csökkent a megemlékezők száma. És ekkor elsírtam magam. Túl sok volt a borzalmakból.

Hogy mégse ilyen szomorúan érjen véget a nap, kivillamosoztunk a kikötőbe, ahol hajóra szálltunk, és átkeltünk Miyajima szigetre.

Japán 12.

Császári Palota és Onsen

Na nem egyszerre a kettő, hanem szép sorban egymás után. Ez a nap is úgy indult, hogy sötét felhők borították az eget. Mivel optimisták vagyunk, a két lehetséges kimenet közül a "később úgyis kiderül" változatra terveztük a programot. Metróra szálltunk, és 220 Yenért vettünk egy két megállóra érvényes jegyet az automaták egyikénél. Lassan már segítség nélkül is megy a jegyvásárlás, ami nem ördöngősség. A bejárati táblánál kikeressük a megálló nevét, megnézzük hogy milyen összeg szerepel mellette, majd az automatán megkeressük azt a gombot amin ugyanaz az összeg szerepel. Ekkor bedobjuk a nyilásba a megfelelő összeget, vagy ha nincs aprónk bármekkora nagyobb címletet, majd megnyomjuk a gombot. A gép kiadja a jegyet, és a visszajárót. Ekkor már nincs más mint megkeresni, hogy honnan indul a vonatunk. Ez az átszállóhelyeken jelentett némi bonyodalmat, de egy egyszerű állomáson rutinosan ment a dolog.

Szóval feljöttünk a császári palota közelében és némi kérdezősködés után megtudtuk, hogy hol van a legközelebbi kapu, majd elindultunk abba az irányba. A palota megtekintése ingyenes, de regisztráltatni kell és időpontot kérni. Tíz óra körül csepegő esőben értük el az adminisztrációs irodát, ahol sikerült egy fél egykor induló angol nyelvű csoportba bekerülni.

Néhány csepp eső nem riasztott el attól, hogy körbejárjuk a palota külső kertjét. Méretét tekintve nagyobb volt, mint a korábban látott kertek, de szépségében nem érte el azt a színvonalat. Volt benne egy kisebb tó, rajta egy szentély, amit egy hídon keresztül lehetett megközelíteni. Sétánk során találtunk egy másik szentélyt, valamint egy kisebb, nem túl érdekes múzeumot.

A fél egyes csoport negyed egykör gyülekezett a belső udvar kapuja előtt. Mikor öt perc múlva kinyílt a kapu, az eső is elkezdett szakadni, mint ha dézsából öntötték volna. Egy váróhelyiségben megnéztünk egy ismertetőt a palota építéséről, az egyes épületekről, majd pontban fél egykor elindult a vezetés.

A várakozással ellentétben egyetlen épületbe sem lehetett bemenni, még a melléképületeket is csak kivülről nézhettük meg. Számomra egy kicsit csalódás volt, mert abban bíztam, hogy néhány helyiséget azért a látogatók előtt is megnyitottak.

Sajnos kénytelenek voltunk megelégedni a belső kertek szépségével, ami azért esőben nem ugyanaz, mint napsütéses időben. Ezek igazi japán kertek voltak, tavakkal, patakokkal, hidakkal és kőlámpákkal, valamint szellemházikókkal.

Mintegy negyven percig tartott a séta, mire végeztünk, mindenki bőrig ázott. A szélben az esernyő sem nyújtott igazi védelmet.

Mire befejeződött a palota-látogatás, az eső is elállt. Ekkor éreztük, hogy most igazán jól esne egy meleg fürdő. Megtudakoltuk, hogy merre van a legközelebbi onsen, és célba vettük. Sokkal többet kellett gyalogolni, mint számítottunk rá, már majdnem feladtuk, mikor végül mégis megtaláltuk. Egy jellegtelen lakóháznak beillő épületben volt, semmi felirat ,ami arra utalt volna, hogy egy fürdőt rejt.

A bejáratnál rögtön levettük és egy polcra tettük a cipőinket. Kifizettük a nem tul drága, kb. 400 Yenes belépőjegyet, béreltünk egy törölközőt, amihez egy szappant is kaptunk. Majd az eligazító ember nekem jobbra, a férjemnek balra mutatott, hogy arra a bejárat. Próbáltuk megtudni, hogy van-e olyan része a fürdőnek, ahol fürdőruhában lehet fürödni és koedukált, de jót nevettek a kérdésünkön. Mondták, hogy itt külön van a férfi és női oldal, és nem lehet fürdőruhában fürödni.

Onsen ügyben egyébként készültünk, tudtuk, hogy hosszas tisztálkodást követően lehetséges a medencékbe belépni. Én kb jó tíz percig szappanoztam, dörzsöltem magam amikor elég tisztának éreztem magam, hogy bemerészkedjek az egyik medencébe. Persze akadtak, akik sokkal alaposabbak voltak nálam, de hát nekem nem volt annyi időm, hogy csak a előkészüeletekre több órát fordítsak.

Amikor az első medencébe beraktam a lábam, azonnal ki is rántottam, mert elviselhetetlenül forrő volt a víz. Jó tíz perc kellett, mire sikerült belemerülnöm. Az alsó szinten különböő medencék voltak, zöld teás, habos, iszapos. Az emeleti részen volt a szauna, a hideg vizes merülő medence, és egy meditációs medence, amely talán 36 fok meleg volt, és a terem falát barlang szerűen alakították ki. Ennek volt a legkellemesebb a vize, itt töltöttem el a hátralévő időt.

A kellemes környezetben nagyon jól ellazultam, és teljesen kipihenten fejeztem be a fürdést. Miközben a metróhoz bandukoltunk vissza, kitaláltuk, hogy ismét egy kellemes masszázzsal fejezzük be a napot. Elmentünk a már jól ismert műszaki áruházba, és kipróbáltunk egy másik masszázságyat.

Hazafelé megvacsoráztunk, és hulla fáradtan rogytunk az ágyba.

Japán 11.

Kyoto

Amikor reggel kinéztünk a ryokánunk ablakán, hatalmas szürke felhőket láttunk. Már előző este a televízió időjárásjelentése is esőt mutatott ezért elővettük egyik esőnapra tervezett programunkat. Ameddig lehet a városban nézelődünk, és ha eleredne az eső, kimegyünk a piacra, amely egy fedett vásárcsarnokban található.

A Kyoto pályaudvar 1997-ben átadott, modern, csupa üveg épületét vettük górcső alá. Eddig minden utazásunk alkalmával nagyon siettünk, így nem maradt időnk arra, hogy kívülről is alaposabban megszemléljük. Mivel már harmadik napja voltunk Kyotóban, épp ideje volt szemügyre venni.

Az állomással szemben egy fontos tájékozódási pont tört az ég felé, a Kyoto-torony. Napos időben érdemes felmenni a kilátóba, ahonnét az egész város szemügyre vehető. A torony alatt ajándék és édességbolt található. A többi üzlethez hasonlón itt is meg lehetett kóstolni a cukorkák, sütemények és egyéb csemegék többségét. Mielőtt vennénk valamit, érdemes tenni egy próbát, mivel gyakran teljesen más ízű egy édesség, mint amilyenre a külleme alapján számítottunk. A csokoládékrém babpasztának bizonyult, és és máknak nézett töltelék is őrölt fekete szezámmag volt.

Az állomástól néhány perces sétára található Kyoto egyik legismertebb temploma a Higashi Honganji, vagy más néven Keleti templom.

A templomegyüttes a szállónktól mindössze egy saroknyira található. A Jodo Shin-shü buddhista iskola egy része működik benne. Az eredeti 1602-ben épült templom 1895-ben leégett, amit újjáépítettek. Az építési munkálatok során emberi hajból készült kötelet használtak, amely egy üveg vitrinben ma is látható. A legenda szerint egy hívő asszony hajából fonták, de a kötél méreteit tekintve több ember hajára volt szükség az elkészítéséhez. Sajnos a rossz megvilágítás miatt a hajról készített fénykép nem sikerült, de egy összetekert, láthatóan hajból készült fekete színű kötelet kell elképzelni.

A templomban tett látogatást követően átmentünk a Nyugati templomnak is nevezett Nishi Hongan-Ji-be, amely sokkal érdekesebb, és díszesebb, mint a Keleti templom.

Ezt a templomot 1591-ben alapították. Mivel a templom túl nagy hatalomra tett szert, Tokugawa sogun kettéosztotta Keleti és Nyugati templomra. Ehhez a kettéosztáshoz a templomon belül hatalmi harcok is hozzájárultak. Szerencsénkre a templom Nagycsarnokában éppen szertartás zajlott. Egy tolókocsis idős betegért imádkoztak a családtagok. Leültünk mi is a templom padlóját borító tatamira és hallgattuk a szerzetesek imáját. Mikor kijöttünk a tempomból, szomorúan láttuk, hogy eleredt az eső. Még szerencse, hogy esővédett helyre tettük a cipőnket.

Begyüjtöttem néhány stampet - már én is egészen rászoktam a bélyegző lenyomat gyüjtésére - amiért egy külön teremben egy egész iskolával meg kellett küzdenem. Végül is sikerült megkaparintanom a bélyegzőt, és egy újabb pecséttel gazdagodott a gyüjteményen.

A templom látogató központjában vártuk, hogy elálljon, vagy legalábbis alább hagyjon az eső. A többi vendéghez hasonlóan egy hatalmas termoszból mi is ittunk egy csésze zöld teát. Cukor persze itt sem volt kitéve - biztosan azért mert egészségtelen.

Kicsit javult az idő, ezért ujra kimerészkedtünk az udvarra, megcsodáltuk a harangtornyot, majd elindultunk a Shosei-en kerthez. Az utikönyv szerint a kert látogatása ingyenes, azonban a bejáratnál láttuk, hogy fizetős a látogatás. Míg tanakodtunk, hogy bemenjünk-e, ismét eleredt az eső, de már intenzívebben esett, mint korábban, így nem volt kérdés, hogy fedett programmal folytassuk a városnézést. Felszálltunk a Metróra - két megállóért 220 Yent kellett bedobni az automatába - és elmentünk a Nishiki piacra. A piac közelében lévő Daimaru áruházban az esőre való tekintettel esernyőket osztottak. Bár kaptunk kölcsön egy-egy ernyőt a szállón, nem tudtunk ellenállni az áruház nagyvonalú ajándékának, és csatlakoztunk a sárga Daimaru ernyősök csapatához. Figyelem! Esős időszakban ennél jobb reklámot elképzelni sem lehet. Remélem itthon is követőkre akad ez a remek szokás.

A Nishiki Piac igazán remek hely. Ami ott nem kapható, az nem is létezik. Higénikus módon becsomagolt halak, húsok és gyümölcsök követték egymást. Annak ellenére, hogy a piacon halat is árultak szép számmal, mégsem volt halszag. Rengeteg tradicionális módon elkészített savanyúságot láttunk mindenféle zöldségből, aminek nagy része ismeretlen volt számunkra. Műanyag vagy fa dézsákban homokra emlékeztető nedves porban sorakoztak egymás után mindenféle savanyúságok. Az eladó kedvesen elmagyarázta, hogy a homoknak tűnő valami tulajdonképpen egy gabonakorpa, amiben kovászoláshoz hasonló eljárásban savanyodik a zöldség. Rendkívül szivélyesen kínálgatta a termékét, kétfélét meg is kóstoltam, de mindkettő olyan szörnyű volt, hogy nem akartam tovább kisérletezni sem visszaélni a kedvességével.

Ha vásárlás közben megéhezne valaki, akkor sincs probléma, nem kell megvárni, míg hazaér és elkszíti az ételt, hiszen számos sütöde és kifőzde áll rendelkezésre a vásárlók éhségének csillapítására. Két zöldséges között bekaphatunk egy-két sushit, máshol sült rákot, tintahalat kínáltak vagy illatos sült tésztával csalogatták a vevőket.

Az ebédedet el is intéztük a piacon. Mire mindent végignéztünk és persze mindenütt vettünk valamit, jól is laktunk. Vásároltunk ottonra is néhány apróságot, majd a piac közelében lévő áruházak kínálatát mértük fel. Persze elsősorban a műszaki boltokba tértünk be, ugyanis nem tudom miért, de a férjemet a fotó- és videókamerák jobban érdekelték mint a zoknik, vagy teáscsészék.

Az eső rövidebb megszakításokkal de egész nap esett. Visszamentünk a szállásunkra, megszárítkoztunk, majd a lakók rendelkezésére álló konyha-étkezőben csináltunk egy teát. A vacsorát későbbre terveztük, ezért az állomás közelében lévő ötszintes műszaki áruházat kerestük fel. Hosszasan elnézelődtünk a fényképezőgépek és egyéb dolgok között. Különösen a WC ülőkék hoztak lázba. Voltak mindenféle színűek, olyan, amelyik világít ha közelébe ér valaki, és olyan is, amely magától felnyílt. Persze mindegyik szép lassan csukódott le, még szándékosan sem lehetett lecsapni. A tudás persze az árban is megnyilvánult, a legolcsóbb hatvanezer forintot kóstált, de az igényesebb darabokért akár egy millió forintot is kértek.

Az áruház legfelső emeletén volt az egészségmegőrző részleg. Legalább két tucat masszírozóágy várta, hogy kipróbáljuk. A kipróbálás ingyenes volt, és még csak sorban állni sem kellett. Negyed óráig tartott egy program. Láttuk, hogy a japánok akár 2-3 ágyat is kipróbáltak egymás után. Egy alkalmazott minden használat után gondosan letörölgette a ágyat, és ha valaki kérte, segített programozni. Jó fél órát mi is masszíroztattuk magunkat. Azért csak addig, mert kilenckor az áruház bezárt. Az állomás melletti aluljáróban volt vagy ötven étterem. Kinéztünk az egyik kirakatában egy szimpatikus ételt, és beültünk vacsorázni. Amit kihoztak, az pont olyan volt, mint a kirakatban lévő. A személyzet nagyon kedves és készséges volt, és borravalót sem várt el a felszolgálásért.

Vacsora után valahogy hazavonszoltuk magunkat, és biztunk abban, hogy másnap nyoma sem lesz az esőnek.

Japán 10.

Sagano - Romantikus vonatozás

Az idő kellemesen meleg volt már a reggeli órákban is, amely a nap hátralévő részében csak fokozódott.A hét végét a japán városlakók többsége a természetben tölti. A kyotóiak kedvenc kirándulóhelye a várostól alig negyed órányira fekvő Sagano.A kirándulóhely olyan gazdag programválasztékot nyújt, hogy egy napba nem is fér bele minden nevezetesség megtekintése.

Kyotótól Saga Arashiyama állomásig utaztunk. A vonat tele volt turistákkal.

Az állomáson követtük a tömeget, akik az állomásépület mellett tovább haladva egy másik vonathoz álltak sorba, amely a Sagano Romantic Trainre hallgatott. Az állomásnak ezt a részét nosztalgia pályaudvarként jellemezném. Már megszoktuk, hogy a vasútállomáson minden nagyon modern, a kijelzők, a rengeteg automata. De ezen az állomáson ennek nyoma sem volt. Minden tele volt virággal, és az egésznek olyan kisvárosi hangulata volt.

Mivel nem volt komoly tervünk, és imádunk vonatozni, különösen az ilyen erdei vasutakon, ezért egy csöppet sem haboztunk, mikor megláttuk a régi fapados kocsikat. Nem volt jegyellenőrző automata, és a vasutasok sem kérték a jegyet, bár a kezünben volt a JR igazolványunk. Később kiderült, hogy mindenkinek helyre szólt a jegye. Már vagy háromszor ültünk át, mire elindult a vonat. Mivel hol az egyik, hogy a másik oldalon volt látnivaló, mindenki felállt, és az éppen aktuális ablakban lógott.

A máskor olyan csöndes és kimért japánok az elmaradhatatlan kalapokban, fényképezőgéppel és videokamerával a nyakukban lelkesen nézegették az ablakon át a tájat és lelkesen kattogtatták a kamerákat. A vasút egy kanyargó folyó mellett haladt egyre magasabban. Időnként áthaladtunk egy-egy hídon. Amikor a fodrozódó folyóban felbukkant egy raftingoló csapat, lelkesen hördültek fel a vonaton ülők.

25 perc vonatozás után megérkeztünk a folyó felső folyásához. Egy kicsit tanácstalanul szálltunk le a vonatról, hogy most merre, hogyan tovább. Próbáltuk követni a tömeget, amely az állomás épülettől egyenesen a buszokhoz, illetve mások a taxihoz indultak. Addig tétováztunk, míg végül mindenki felszállt és elindultak a buszok. Mivel nem sikerült kideríteni, hogy hová mennek, így nem szálltunk fel. Visszasétáltunk az állomáson lévő Turista Információhoz, ahol megtudtuk, hogy a buszok a hajóállomásra mentek, ahonnét a rafting indul. A vonatok óránként érkeztek, és ehhez igazodtak a buszok is.

Mivel terveink között nem szerepelt a rafting, a közelben pedig nem volt egyéb látnivaló, visszaindultunk Saganoba. Amint ki akartunk menni a peronra, kiderült, hogy erre a vonatra a jegyünk nem érvényes. Javasolták, hogy vegyünk jegyet, vagy a kb. 3 percnyire lévő nagypályaudvarron közlekedő vonattal menjünk vissza. Ez utóbi mellett döntöttünk. A nosztalgia vonattal ellentétben ez a vonat a legrövidebb úton érte el alig 5 perc alatt Saganot.

A másodszori érkezés örömére az egyik állomáshoz közeli fagyizóban vettünk egy zöld tea fagylaltot - alighanem először és utoljára, nekem nagyon nem jött be - és elindultunk a bambuszerdőbe.

Az erdő közepén egy út vezetett, melyről nem lehetett letérni. A friss bambuszügy itt is csemegének számít, feltelelezem azt óvták a látogtók tömegétől. Elhaladtunk egy temető mellett, majd egy templom bejáratához értünk. Mivel a közelben több templom is található, abban reménykedtünk, hogy talán akad olyan, ahol nem kell belépőt fizetni.

Elsődleges uticélunk a domb tetején lévő kilátó volt, ahonnét csodálatos kilátás nyílt a folyóra. Míg a tályban györnyörködtünk, megtapasztaltuk, hogyan alakult ki a pálcikával evés. Egy középkorú házaspár üldögélt a padon elemózsiás dobozzal az ölükben. A nő lázasan keresett valamit az ülében lévő táskában, majd egy kis idő után feladta. Ekkor a férfi odament ez egyik bokorhoz, letört két ágat, majd az ujjai közé csippentette és falatozni kezdett. Hát így alakult ki az evőpálca. Lehet, hogy nem így volt, de jó történet.

A dombtetőről a túloldalon leereszkedtünk a folyóhoz. A kisebb bárkák haladtak egymás után, mindegyiken legalább két tucat emberrel. A bárkán ülők apró rizspapírokat dobáltak a vízbe, majd egy vödörből aranyhalakat öntöttek ki. Közben vallási szöveget mormoltak. Nagyon hangulatos volt az egész jelenet. Elhatároztuk, hogy mi is felszállunk az egyikre, és teszünk egy kört, ha már a raftingról lemondtunk.

Elmentünk ahhoz a mólóhoz, ahonnét a bárkák indultak. Mivel mindenki kezében jegyet láttunk, megkérdetük az egyik jegyellenőrt, aki az emberket irányította, hogy hol tudnánk jegyet venni. Nagyon kedves volt, és elkisért egy konténerszerű építményhez, ahol a pénztár üzemelt. A pénztáros azt mondta, hogy bezárt, és nem adott jegyet. Erre megint visszamentünk az ellenőrhöz, panaszolva, hogy nincs jegy. Erre még kétszer lejátszódott az előző jelenet. Ő elkisért, megmutatta a pavilont, a pénztáros meg nem adott jegyet. Közben az összes bárka elindult. Ekkor a pénztáros úgy döntött, hogy ha kifizetjük a minimális létszámnyi jegyet, kb 3600 yent, akkor felszállhatunk egy külön hajóra, amin csak mi leszünk. Még ezzel a feltétellel is kevesebb, mint felébe került, mint a két rafting utazás lett volna.

Mivel már mindenki a vizen volt, gyorsan mi is a többiek után indultunk. A bárka vezetője a sekély vízben egy hosszú bambusszal lökdöste a hajót. Egész jó ütemben haladtunk. A többi hajó a kanyarnál visszafordult, mi még továbbhaladtunk vagy száz métert, majd elindultunk visszafelé. Úgy 40 percnyi csónakázás után kikötöttünk és ezzel véget ért a bárkatúra.
Sétálgattunk a városka főutcáján, nézelődtünk az üzletekben, majd az egyik gyorsétteremben vettünk némi rágcsálnivalót. Mivel nagyon sok turista fordult meg a városban, a riksások sem pihentek. A nagy melegben többen is riksás városnézésre vállalkoztak. Ezek a fiúk is a jellegzetes malac-cipőt viseltek.

Mivel a folyó túloldala is hasonóan izgamasnak ígérkezett, átsétáltunk a hídon. Itt is rengeteg üzlet és étterem várta a kirándulókat. A folyó közelben egy meredeken emelkedő út vezetett fel a dombra. Mivel nagyon sokan mentek abba a irányba, mi is arra indultunk el. A domb tetején egy kalandparkot találtunk, amely elsősorban gyermekek számára lett kialakítva. A látogatók átlagéletkora a kisérőket nem számítva nem haladta meg az öt évet. Az élelmiszert és italt a bejáratnál mindenki egy szekrénybe zárta, hogy a falánk majmok nehogy megtámadják egy kis csemegéért a kisgyermekeket. Különösen tetszett, hogy sok kislányt hagyományos japán viseletbe, kimonóba öltöztettek. A gyerekek türelmesen pózoltak a fényképezőgép előtt, bár inkább mondanám megilletődöttnek őket, mint vagánynak.

Kiderült, hogy a folyónak ezen az oldalán is van egy vasútállomás, de még korai volt az idő a hazatérésre, ezért visszamentünk a főutcára, hogy folytassuk a nézelődést. Az üzletek többségében az eladók is kimonóban kinálták a zöld teát, ami különösen jól esett a melegben.

Az egyik utcai automatánál vettünk egy csokis jégkrémet, mindössze 130 Yenért, ami sokkal jobb volt mint a reggeli háromszáz Yenes zöld teás fagylalt.

Az állomáshoz vezető úton minden üzletbe bekukkantottunk, közben minden büfében vettünk valami harapnivalót, így ismét sikerült egy csomó dolgot megkóstolnunk. Nálunk a retket általában szezonálisan frissen esszük, a japánok viszont savanyítva is fogyasztják. Láttunk kék színű uborkát, biztosan valamilyen fűszer hatására változtatta meg a színét, hacsak nem egy kaméleonnal sikerült keresztezni. Bár ki tudja. A vizitormát - amelyet wasabi torma néven is ismernek - viszont nem sikerült megkedvelnem. Minél többször kóstoltam, annál inkább kezdtem utálni. Az igazság az, hogy már másodszor sem kóstoltam volna meg, ha megismerem, de a japánok a wasabi utálókkal való kibabrálás érdekében többnyire álcázták. Hol zöld volt a szine, hol okkersárga, egyszer korong alakú, máskor kockára vágva kínálták. Ahány üzlet, annyi féle wasabi, és akkor még nem beszéltem a krémekről, és a krémekbe mártot magokról, aszalványokról. A férjem szerint az első hét végén "nem akarok wasabit" rémálmokkal ébredtem az éjszaka közepén.

Útban az állomás felé több érdekes udvarba sikerült bejutnunk. Volt, ahol kedvesen invitáltak befelé, máshol tábla jelezte, hogy meddig látját szívesen a kiváncsiskodót.

Az egyik udvarban a ház gazdája rögtönzött idegenvezetést tartott kertje büszkeségeiről, végigjárta velünk a kertje minden zugát, minden növényt bemutatott.

Mire elértük a Tenryu-ji templomot, teljesen képzettek lettünk a japán kerteket illetően. Sajnos már csak fél óra maradt a látogatási időből, ezért kihagytuk, tekintettel arra, hogy másnap ugyis Kyotó templomait vesszük górcső alá.