Reggel a második hajóval indultunk át Langkawira. Az első hajó fél kilenckor indult, és nem állt meg sehol. A következő hajó, amire a jegyünk szólt, negyed órával később, és útközben egy megállót is beiktatott Payar szigetnél. Azért választottuk ezt a hajót, mert kíváncsiak voltunk hogy vajon mi lehet a szigeten. A kitérő alig negyed órát vett igénybe, így mindössze fél órával később értünk oda, mint az első hajó utasai.
A kikötőben egy kicsit érdekesen zajlott a beszállás. A jegyirodában azt mondták, hogy indulás előtt egy órával legyünk kint az indulási oldalon, amit mi meg is tettünk. Jó fél óra várakozás után szólították az első hajó utasait, hogy fáradjanak a chek-in pulthoz. Ez tulajdonképpen egy kis asztalka volt, ami mögött egy lány ült, és az utazási irodák vouchereit jegyre cserélte. Mikor az első hajó kifutott, minket is szólítottak. Megkaptuk a beszállókártyát és megkerestük a helyünket. Bár az elsők között csekkoltunk be, a jegyünk a hajó gépház előtti részére szólt a középső ülésekre, ahonnét nem volt kilátás. Más európai turisták is a legvacakabb helyeket kapták. Voltak, akik a WC két oldalán külön ültek. Jó ideig nem ült senki az ablak melletti extra helyekre, míg meg nem jelentek a fekete csadoros lányok a férjük kíséretében.
Korában sokat olvastam az iszlám országokban élő nők sanyarú helyzetéről, de ezek a lányok nem erősítették meg, hogy másodrangúak lettek volna. Bár az arcuk le volt fedve, a szemük és a kezük valamint a mozgásuk alapján látszott, hogy húsz-huszonöt év közöttiek. A résen kikandikáló szemük mosolygott, és a hangjuk csilingelt. A fiúk előzékenyen az ablakhoz engedték párjukat, akik boldogan foglalták el a legjobb helyeket. Bennem egyre inkább nőtt az elégedetlenség. A férjem végül fogta a jegyünket, visszament a pultnál ülő lányhoz, és közölte, hogy cserélje ki egy ablak melletti jegyre, mert amit korábban adott, az nem felel meg. Kicserélte, és mi is átültünk az ablakhoz. Nem mindegy, hogy az ember az előtte lévő ülés támláját látja, vagy a tengert.
A hajóút akár kellemesen is telt volna, ha nem akarták volna az utasokat minden áron szórakoztatni. Alighogy elindultunk, az ülések fölötti televízióban megszólalt a Modern Talking zenekar videója. Akkor sem szerettem a zenéjüket, amikor éppen a topon voltak, de most már valóságos kínzásnak tűnt a végtelenített klipáradat.
Már túl voltunk az út felén, amikor egy üde zöld szigetet pillantottunk meg, hófehér homokszegéllyel és hihetetlenül kék és áttetsző vízzel. A part közelében egy zátony húzódott, amely remek életteret kínált a halaknak. Néhányan kiszálltak, és talán egy tucat ember felszállt a hajóra.
A később felszállt utasok kedvéért előről kezdték a Modern Talking lemezt.
Amikor már sokadszor is végighallgattuk, új kínzás kezdődött, a remixelt változat. Ez már sok volt, de nem volt hová menekülni, csak abban bízhattunk, hogy hamarosan elérjük a partot.
Két és fél órás hajózás után végre megpillantottuk a kikötőben álló széttárt szárnyú sast, amely a sziget jelképe. A sziget elnevezése is sast jelent. Későbbi kirándulásunk során láthattuk, hogy nem véletlen a névválasztás.
A kikötő épületét elhagyva találjuk a szállásközvetítő irodákat. Egymás mellett mintegy tucatnyi iroda kínál különböző típusú szállodákat, vendégházakat. Az élelmesebb közvetítők már a kijáratnál kipécézik az érkezőket és kísérik a saját pultjukhoz. Mi is egy ilyen közvetítő horgára akadtunk. Még Kuchingban a Turista Irodában felírtam néhány szállót, amelyek közül egyet meg is találtunk. Nem akartuk úgy lefoglalni a szobát, hogy nem láttuk ezért az iroda munkatársa azt javasolta, hogy fogjunk egy taxit, és nézzük meg. Ha nem tetszik, akad néhány szálloda a környéken, valamelyik csak megfelel.
A taxit ha csak lehet nagy ívben kerüljük, de itt nem lehetett, ugyanis Langkawin nincs tömegközlekedés. Lehet taxival közlekedni, vagy autót, motort, biciklit bérelni, de busz az nincs.
Chenang Beach
A szigetnek a keleti részén található Chenang Beach az a rész, ahol sok olcsó szálloda van, és van éjszakai élet is. A legtöbb turista ezt a partszakaszt keresi fel. Mi is itt próbáltunk meg szállást keresni.
Mielőtt elindultunk, körülnéztünk néhány fórumon, hogy mit írnak Langkawiról. A program összeállításánál sokáig haboztunk, hogy hol hány napot töltsünk.
A fórumozók többsége elismerően nyilatkozott Lankgawiról, míg más részük egy másik szigetet, Perhentiánt részesítette előnyben arra hivatkozva, hogy Langkawin nagyüzemi turizmus folyik. Többen állították, hogy a szigeten csupa drága ötcsillagos szálloda található, és egyébként is minden nagyon drága. Az ellentmondásos vélemények miatt úgy döntöttünk, hogy saját magunk szerzünk tapasztalatot.
A kikötőben fogtunk egy taxit, és megadtuk a Malibest hotel nevét mint célpontot. A taxis 24 Ringitet kért, amikor alkudni próbáltunk, elővett egy tarifa táblázatot, és megmutatta, hogy a szabott ár a kikötő és a szálloda között pont annyi, amennyit mondott. Beültünk a taxiba és elindultunk. Alig értünk ki a lakott területről, amikor eleredt az eső. Szerencsére mire a szállóhoz értünk, már kisütött a nap. Megállapítottuk, hogy akik emeletes luxus szállodákról beszéltek, azok nagy valószínűséggel nem jártak a szigeten, mert ezen a részen csak bungaló telepek voltak. A legmagasabb szálló is legfeljebb ha két emeletes volt. A szigeten tett kirándulásaink során alig néhány nagyobb szállodát láttunk.
A Malibest recepciójánál azt mondták, hogy két órától lehet csak bejelentkezni. Mivel még dél sem volt, ez elegendő időnek bizonyult arra, hogy körülnézzünk a bungalók között, illetve tegyünk egy sétát a szomszédos telepeken. A Malibest kertjében találtunk néhány fa tetejére épített bungalót, amik nagyon megtetszettek. 12 ezer forintot kértek egy éjszakára. A helyi viszonyokhoz képest drága volt, és az árban nem volt benne a reggeli sem, de nagyon különleges volt a hely. Mindössze öt ilyen bungaló volt összesen. Szerencsére az egyik éppen szabad volt, így kibéreltük két éjszakára 24 ezer forintért.
Az első két éjszakát ebben a bungalóban törlöttük
Boldogan költöztünk fel a fa tetején lévő házba, melynek teaszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre. Persze nem sokáig bírtuk ki, hogy csak a távolból nézzük a vizet. Miután alaposan szemrevételeztük a szobánkat és kiörömködtük magunkat, lementünk a partra és a hullámokba vetettük magunkat.
A teraszunkról készítettem ezt a képet
Miután eluntuk a fürdést, felöltöztünk és szétnéztünk a környéken. Langkawi duty free sziget, ebből kifolyólag egy csomó minden sokkal olcsóbban kapható, mint az ország más részein. A dobozos sör a máshol 5 Ringit helyett itt csak másfélbe került és kedvenc Lindt csokoládégolyómat is megfizethető áron láttuk. A Duty free zóna mellett volt az Underwater World (Vízalatti világ) nevet viselő vízi állatkert. Megnéztük a nyitvatartást és a jegy árakat. Egy kicsit borsos volt a 36 Ringites belépő, de nem mondtunk le arról, hogy esetleg a későbbiekben meglátogassuk.
Egy helyi étteremben kipróbáltunk valami ismeretlen ételt, ami nem lett volna rossz, de iszonyatosan csípős volt. Rendeléskor kifejezetten kértem a pincért, hogy ne csípősen hozza, de ennek ellenére telerakták zöld színű csilivel. Az egész étel egy óriási tojáslepénybe volt belegöngyölve, és a sok zöldség között fel sem tűnt a paprika. Először nem értettem, hogy mi marja a számat, mivel nem láttam pirosat az ételben. Később már hiába lökdöstem ki, úgy égette az egész számat, mintha csikket kaptam volna be. (Azt ugyan még nem próbáltam, de valami hasonló lehet.)
Az út túloldalán, szemben az étteremmel volt egy piac, ahová átsétáltunk. Szívesen vettem volna valami finom gyümölcsöt, de sajnos csak bazársor volt, ruhákat, táskákat, meg egyéb vásári árút kínáltak. Az egész utcasoron összesen egy zöldséges volt, és ez tükröződött is az áraiban. Az gyümölcsök minősége azonban messze nem volt összhangban az árakkal.
Találtunk viszont egy apró utazási irodát, ahol olcsó szigettúrákat kínáltak. Fejenként 30 Ringitért befizettünk egy hajókirándulásra, melynek a programjában szerepelt egy belső tó meglátogatása, a sasok etetése, és végül az egyik szigeten egy fürdőzés. (Langkawi ugyanis nem egyetlen sziget, hanem 99 szigetből álló szigetcsoport.)
Visszaútban a Malibesthez bementünk a Duty Freebe és vettünk néhány doboz sört, üdítőt és mivel majd minden csokoládé akciós volt, (egyet fizet kettőt, vagy hármat kap) vettünk két doboz fekete Lindt goyót. A férjem igyekezett lebeszélni róla, hogy ilyen meleg helyen nem szerencsés csokit venni. De megnyugtattam, hogy a légkondícionált üzletben nem lehet baja. Siettünk haza, hogy meg ne olvadjon. Az erkélyünkön csaptunk egy érkezési bulit, és kibontottuk az egyik doboz csokit. Sajnos azonnal láttuk, hogy miért volt akciós. Feltehetőleg korábban helytelenül tárolták, mert eléggé meg volt szürkülve, és el volt deformálódva.
Míg a csokit majszoltuk, áttanulmányoztuk az információs irodában kapott térképeket és tájékoztatókat. Láttuk, hogy a sziget különböző pontjain éjszakai piacok vannak. Minden nap más és más helyen tartják a piacot. Mivel a térképen nem volt lépték úgy gondoltuk, hogy estefelé teszünk egy sétát abba az irányba, és meglátjuk, hogy meddig jutunk.
Még egy kicsit üldögéltünk az erkélyünkön majd visszavettük a fürdőruhát, hogy ússzunk még egyet. Mindkét irányban végignéztük a partot, és a környékbeli szállodákat, majd ismét örömmel tapasztaltuk hogy jól választottunk. Mikor a bungalónkkal szemben bementünk a vízbe, éles csípést éreztem a lábamon. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiúsztam a partra, és a csap alá nyomtam égő lábamat. Mire megtettem azt a néhány métert, vörös kiütés lepte el a lábszáramat. Azonnal tudtam, hogy medúzával találkoztam. Észrevette az erkélyünk közelében lévő pavilon alatt üldögélő vízi mentő, és és intett, hogy menjek oda. A pult alól elővett egy üveg ecetet, amit bőségesen a lábamra locsolt, és azt mondta, hogy legalább fél óráig ne menjek vízbe. Ez nem volt nehéz, mert a meduza egy kicsit elvette a kedvem a fürdéstől.
Később, ahogy a parton sétáltunk, láttuk a figyelmeztető táblákat, hogy meduzák vannak a vízben, és tilos édes vízzel locsolni. Na ezt jól tudni!
A part legnépszerűbb helye a Babylon reggae club. Esténként több száz fiatal hallgatta az amatőr előadók zenéjét. Napközben a hangszórókból többnyire Bob Marley, Boy George vagy UB40 szólt.
Napnyugta után elsétáltunk a repülőtér felé vezető úton. Egy Laman Padi nevezet viselő eco-gazdaság mellett haladtunk el. A hatalmas rizsföldeket keresztül-kasul hálózták a drótokkal, amik végén csengőket helyeztek el. Ha valaki az egyik végét meghúzta a madzagnak, az egész ültetvényen megszólaltak a kolompok elriasztva a fosztogató madarakat.
A repülőtér felszállópályája előtt találtunk egy csodaszép bungalótelepet a Pelangi Beach Resortot. A több hektáros parkban kétszintes, igényes kialakítású bungalók rejtőzködtek. A telep közepén egy tó volt, tele vízi liliommal. Két hatalmas medence állt a vendégek rendelkezésére. Jó fél órát sétáltunk a parkban, majd visszatértünk a főútra. Még elsétáltunk vagy fél kilométert, közben besötétedett, ezért visszafordultunk.
Az este hátralévő részét más turistákhoz hasonlóan a szálloda környékén lévő üzletek felfedezésével töltöttük. Mikor visszamentünk a Malibestbe, kiültünk az erkélyünkre. A távolban a tengeren vihar volt, mert hatalmas cikázó villámokat láttunk. Ennek ellenére bíztunk abban, hogy reggelre jó idő lesz.
