Japán 6.

Egy esős délután

- még mindig Takayamában

Azt imádom a japánban, hogy esőben sincs tétlenségre kárhoztatva az ember. Egyrészt szinte minden városban vannak lefedett vásárló utcák, sőt néhol egész negyedek, ahol akár szakadó esőben is szárazon nézelődhetünk. Takayamában is hosszasan sétálgathatunk a főutcán az árkádok alatt.

Amikor kijöttünk a múzeumoktól még mindig esett az eső. Egy darabig a márt ismert úton indultunk vissza, de megláttunk egy eligazító táblát az út szélén, ami a közelben érdekes látnivalókat jelzett, ezért módosítottuk az irányt.

Egy rövid sétát követően egy templom udvarán találtuk magunkat. Éppen jókor értünk oda, mert hirtelen megnyíltak az ég csatornái, és legalább ötszörös intenzitással kezdett esni, mint korábban.Először úgy tünt, hogy zárva van a templomépület, de szerencsénkre csak a tolóajtó volt behúzva. Levettük a cipőnket, erestünk egy esővédett helyet, majd, majd letelepedtünk a szőnyegre.

Mikor alábbhagyott az eső, körülnéztünk a szentély udvarán, készítettünk néhány fényképet a harangról, amelyet az itthonival szemben nem kongatnak, hanem egy hatalmas gerendával "döngetnek".

Külön említést érdemel még a templom kapuja előtt felállított hatalmas monolit. Azért itt sem minden bonzai méretű!

A templomot elhagyva az óváros központi negyede a Sanmachi felé vettük az irányt. A három egymással párhuzamos utca valóságos paradicsom a turisták számára. Az utcák mindkét oldalán ajándékboltok, éttermek és szakéfőzdék találhatók. Én egészen az elutazásunkig úgy tudtam, hogy a szaké az rizspálinkát jelent, de olvastam, hogy inkább rizsbor.

Lehet, hogy bor, de nem értem a logikáját. Szerintem a bor gyümölcsből készül - leginkább szőlőből, ami egy erjedési folyamaton megy át, majd forr, és leszűrik. A szakét pedig lepárlással készítik, tehát technológiailag inkább a pálinkához áll közelebb. Alkoholtartalma viszont sokkal alacsonyabb mint a bornak.

Szakét minden méretben és csomagolásban vehetünk. Lehet egyszerű kétdecis üveg vagy műanyag pohárban 200 yen körüli áron, és hatalmas kerámiaedényben több tízezezer yenért. Az árat nyilván nem csak a csomagolás, hanem a minőség is meghatározza. Hát szak ügyben ennyi telik tőlem.

Annál inkább élveztem az édesség és ajándékboltok kínálatát, mivel itt szabadon lehetett kóstolgatni. Láttuk, hogy a helyiek egy cseppet sem szemérmesek, és képesek akár fél tucat csemegét is megízlelni, mielőtt kiválasztanák mit vegyenek.

A japán édességek többnyire rizslisztből, babpasztából, szezámmagból készülnek. Állaguk leginkább a zselére emlékeztet. A zöld teától többségük zöld szinű.

Sétálgattunk az egy és kétszintes, barna faházak által szegélyezett utcákon. Bekukkantottunk néhány kertbe, amikor az egyik ház előtt egy tulipán-kertet pillantottunk meg. Olyan furcsa volt az itthon majd minden kertben megtalálható virágokat ládában látni.

Aztán több üzlet előtt is láttuk az integető macskát. Egy anekdota szerint egy hatalmas viharban egy kisgyerek ült egy nagy fa alatt. Tőle távolabb egy macska integetett. A kiscserek odaszaladt a macskához, és ekkor egy villám csapott a fába. Ha nem csalja el a macska, biztosan a villám áldozatául esett volna.

Visszaútban majdnem egészen Nagoyáig esett az eső. Úgy tűnt, hogy jó ideig nem látunk napot. Este a hiradóban megnéztük az időjárásjelentést, csodálatos napos időt és 27 fokot jósolt. Hát ránkférne már egy kis napsütés.

Japán 5.

Takayama

Mint már korábban említettem, viszonylag könnyen találtunk szállást Nagoyában. Az első éjszakára 7000, a másodikra 10.700 yent kértek. Ismerve a többi ajánlatot, átlagolva egészen elfogadhatónak tűnt.

A nap hátralévő részében ismerkedtünk egy kicsit a várossal. A szálloda és az állomás környékét már szálláskeresés közben volt alkalmunk megnézni, amikor is megállapítottuk, hogy abba az irányba túlsok látnivaló nem akad. A város érdekesebb része a vasútállomás túloldalán helyezkedett el.

Egy helyi férfitől megkérdeztük, merre van a belváros, ahol üzletek, éttermek vagy szórakozóhelyek vannak. Tíz percnyi séta után valóban egy lámpákkal, fényreklámokkal megvílágított részre értünk. Méregdrága üzletek, Luis Vuiton és hasonló márkák díszítették a kirakatot. Gondoltuk, biztosan találunk éttermet is. Elindultunk abba az irányba, ahol sokan mászkáltak. A villogó kirakatok éttermeket sejtettek, de amint közelebb értünk, meglepődve láttuk, hogy az utca mindkét oldalán játéktermek sorakoznak. Kiváncsiak voltunk, hogy milyen lehet egy játékterem, ezért bekukkantottunk az egyikbe.

Iszonyú hangos techno zene lüktetett a teremben. Mit teremben, ha precizen szeretnék fogalmazni, inkább hangárt kellene mondanom. Legalább 30 sort számoltunk meg, és mindegyeikben 50 gép sorakozott. A gépeken piros, kék, rózsaszín, zöld neonfények villództak és folyamatosan olyan hangot hallattak, mintha pénzeső hullana. A gépek előtt üveges szemű emberek ültek, akik számára a gépen kivül nem létezett külvilág. Nem gondoltam volna, hogy a logikus gondolkodású és precíz japánok ennyire rá tudnak kattani a játékgépekre. Erről talán még szót fogok ejteni.

De most igazából a Takayamai kirándulásunkat szeretném elmesélni. Mivel csak két éjszakát terveztünk Nagoyában tölteni, az volt a logikus, hogy ne az elutazás napjára tervezzünk egész napos programot.

Sajnos reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Gondoltuk, ha sikerül némi kedvezményt kapni a szállásra, maradunk még egy napot, és elhalasztjk a kirándulást. Mivel nem sikerült lefaragnunk a majd tizegyezer yenes árból, és a magyar forint zuhanó repülésnek indult, kölcsönöztünk a recepción két esernyőt és elindultunk.

A Takayamába vezető vasútvonal szinte egész úton hegyek között kanyarog. A folyó néhol szurdokot vágott magának a sziklák között, és hatalmas köveket körgetett maga előtt. Nagyon szép tájékon utaztunk, csupán a hol szemerkélő, hol intentíven zuhogó eső rontott némileg a dolgon. Bíztunk benne, hogy mire Takayamába érünk, eláll az eső, de sajnos ott is szürke égbolt fogadott.

A szokásos térképszerzés után a többi turistát követve elindultunk a Miyagawa piachoz, amely az azonos nevű folyó melletti sétányon húzódott. A piacon a város és környéke lakói saját készítésű helyi specialitásokat kínáltak. Az árusok nagyon kedvesek voltak, és szinte mindent meg lehetett kóstolni, legyen az édesség, savanyúság, vagy valamilyen fűszer féle.

Én először engedve a rábeszélésnek a Miso leves alapját képező sűritményt kóstoltam meg, majd szerencsételenségemre megspékeltem egy csipetnyi wasabi tormával. Rémséges, és iszonyatos volt. Egyébként sem bírom megenni még az itthoni mustárt és tormát sem, hát még a tízszer olyan erős Wasabit önmagában. Meg is fogadtam, hogy óvatosabb leszek, és csak olyanmit kóstolok meg, amiről feltételezhető, hogy nem erős.

Azt már az első napokban megállapítottam, hogy a japánok nem (vagy csak minimális mértékben) használnak mesterséges szinező és ízesítő anyagokat, sőt cukrot se nagyon. Eddig még az összes jegestea amit vásároltunk rettenetesen pocsék volt. Egyiknek a bő vízzel kifőzött kávézaccra emlékeztetett az íze, a másiknak enyhe iszapszaga volt. Kiderült, hogy ezeket nem teafűből, hanem valami gyógynövényből, gyökérből készítették.

A gesztenyéből készült finomságok viszont szenzációsak, legyen az gesztenye chips, (a főtt gesztenyeszemeket egy kb. 6-7 cm átmérőjü lappá préselik, és megszárítják) vagy gesztenyével töltött egyéb édesség. A csomagolás meg külön érdekesség, mert azon kivül, hogy legalább három különböző méretben kapható, még van külön economi és ajándék csomagolás is. Az előbbit egyszerű celofán zacskóban kínálják, míg az ajándékba szánt gesztenye ablakos papírdobozban, szalaggal átkövetve vagy fémdobozban, masnival a tetején kapható.

A kóstolás után vettünk is egy közepes economi packot, és folytattuk a japán élelmiszerek rejtelmeiben való elmélyülést. A gesztenye mellett, amire rá is szoktunk rendesen, a másik kedvencünk az óriás szemű édes szójában érlelt bab lett. Ilyen nagy babot még soha nem láttam, egyik-másik szem az 5 cm-t is elérte, és fennséges volt az íze. Hát ezt sem lehetett kihagyni. Később máshol is kerestünk bab édessséget, de ilyen nagyszemű babot sehol sem kaptunk.

A piac a Yayoi hídnál ért véget, ahol jobbra kanyarodva már a város kulturális részébe a Yoshijima épületekhez jutottunk. A tracicionális japán házak után elértük a híres Takayama Matsuri (Takayama fesztivál) csodálatos kocsijait őrző Matsuri Múzeumot, valamint a Nikko Múzeumot.

Egy esős napon nincs jobb program, mint múzeumban nézelődni.

Elsőként a Matsuri Museumot néztük meg. Egy hatalmas kétszintes kiállítóteremben a fesztivál kocsijait, valamint tradicionális ruhákba öltözött bábokat láthattunk. A kocsik üvegfal mögött helyezkedtek amit körbe lehetett sétálni, illetve az emeleti karzatról áttekinteni.

A kocsik több méter magasak és nagyon keskenyek voltak. Nagyon instabilnak tűntek, el sem tudom képzelni, hogy lehetett borulás nélkül végighúzni a városon. Odawarában láttunk hasonló, lampionokkal feldíszített Matsuri kocsit, de az nem volt ilyen magas. Nem csak a kocsik díszítésére fordítottak nagy gondot, hanem a kocsik kerekei is remekművek voltak.

A múzeumban kaptunk egy audio guidet, de az az igazság, hogy azt nem hallgattuk végig, inkább beültünk a vetítésre, amelyen az előző évi Matsuri fesztiválon készült filmet mutatták be. A felvonulás az esti órákban volt, a sötétben különösen szép volt a fehér világító lampionokkal vonuló kocsik sora.

Különösen érdekes volt a Nikko Múzeum, ahol a valamennyi Nikkoban található szentély és templom kicsinyített mását állították ki.

Az élethű makettek a legapróbb részletekig megyeztek az eredeti építményekkel, melyeket két nappal korábban láttunk, így még jól emlékeztünk rá.

A múzeumok fölötti magaslaton egy szentély állt. Az előtte lévő fára szalagot kötöttek az imádkozásra érkező látogatók.

Ahogy visszajöttünk a szentélytől, egy japán turistacsoportba botlottunk, akik a Matsuri Múzeum melletti épületbe - amely egyébként nem látogatható - vonultak be. Gondoltuk, hogy biztosan csak egyes kivételezett csoportok juthatnak be valami érdekes dologhoz, ezért japánnak álcázva magunkat csatlakoztunk a csoporthoz.

A többieket követve felmentünk az emeletre, majd egy kétszárnyas ajtón a tanácsterembe jutottunk. És akkor láttuk, hogy mindenki leül, előveszi az uzsonnás dobozát és jóízűen falatozni kezd. Ekkor sarkon fordultunk, és visszaindultunk a városba, mert még sok látnivaló várt ránk.

Japán 4.

Miért éppen Kamakura?

Ezt a kérdést tettem fel a férjemnek, aki a harmadik napra egy Buddha szobor megtekintését ütemezte be Kamakurában. Mert különleges és szép, csak ezért megyünk oda.

Persze azért ennél sokkal többet nyújt egy Kamakurában eltöltött nap, legalábbis, ha olyan kellemes időt fog ki az ember, amilyet mi.

Tokyoból vonattal egy óra alatt értük el a népszerű kirándulóhelyet, amely egykor - pontosabban 1185 és 1333 között Japán fővárosa volt. A vasútállomásról kiérve egy kellemes téren találtuk magunkat, amely egy hangulatos sétálóutcában folytatódott. A szinte minden állomáson megtalálható Turista Irodában kaptunk térképet, és pontos útbaigazítást, hogy melyik úton jutunk el a legegyszerűbben a Daibutsuhoz.

Daibutsunak nevezik a 11,3 méter magas, 121 tonna súlyú bronzszobrot. A szobor 1252-ben készült el, és eredetileg egy szentélyben volt. 1495-ben egy cunami elsöpörte a szentélyt, azóta a szabad ég alatt található. Bár a kamakurai Buddha szobornál akadnak nagyobb Buddhák is, azonban művészi értelemben ezt tartják Japán egyik legszebb Buddha ábrázolásának.

Kisvárosra jellemző kertes házak szegélyezte utcákon haladtunk. A telkek nagyon kicsik voltak, ezért többnyire bonzai méretű növényekkel ültették tele. A japánok szinte bármilyen növényből tudnak bonzait csinálni. Talán a cseresznyefa az egyetlen, amivel kivételt tesznek, mert úgy nem lenne olyan sok virág rajta.

A Daibutsut naponta több ezren keresik fel. A Tokyoba látogató turisták számára szinte "kötelező" program, de több tucat iskolai csoporttal is találkoztunk, akik osztálykirándulás keretében érkeztek.

A szobor jobb oldalán egy lépcső található, melyen keresztül bejutottunk a szobor belsejébe. A szobor belsejének megtekintéséért külön kellett 30 Yent fizetni.

A Turista Irodában kapott tájékoztató szerint legalább két tucat megtekintésre érdemes szentély és templom van a városban, illetve annak határában. Mivel mindet nem lehet - és nem is kell megnézni, kiválasztottunk egyet, ami a Daibutsu és a tengerpart között félúton volt.

Vallási szempontból a többi templom talán előkelőbb helyet foglal el a ranglistán, de szépségében azt hiszem egyik sem múlja felül a Hasederát.

Amint beléptünk a szentély kapuján, egy csodálatos kertben találtuk magunkat. Szines fák, virágzó bokrok, csobogó tavacskák aranyhalakkal és teknőcökkel.

A tó mögött egy kisebb barlang húzódik, itt található Kannon - a kegyelem istennőjének szobra.

A barlang mellett egy lépcsősor vitt fel a domboldalra, ahol több szentély állt. A szentélyekben tilos volt fényképezni, de szerencsére itt nem ellenőriztek olyan szigorúan, és sikerült egy fényképet készítenem.

Továbbhaladva egy kisebb pavilonhoz értünk, melyben egy fából készült, körbe forgatható szentély volt. Megpróbáltuk megforgatni, de ki volt ékelve - szerencsére.

Az egész domboldal íriszekkel volt teli. Felmentünk a domb tetejére, ahonnét csodálatos kilátás nyílt a tengerre. Néhányan napoztak a parton, és láttunk pár szörfözőt is.

Az állomásra visszaútban a sétálóutcán haladtunk végig. Rengeteg régiségkereskedő kínálta portékáját, többnyire régi cserép teáskannákat, csészéket, és persze mindenféle macskaszobrot. Bár nagy volt a csábítás, de tekintve, hogy még az út elején voltunk, lemondtunk a vásárlásról.

Volt még jó fél óra a vonat indulásáig, ezért kiültünk az állomás előtti térre, és nézelődtünk. Itt láttunk először riksát, és a riksás fiuk elmaradhatatlan öltözetét a malac-cipőt.

Aztán felfedeztük, hogy az utcák is nemdohányzóak, és néhol kijelölnek egy helyet, ahol dohányozni lehet.

Vonatra szálltunk és visszamentünk Tokyoba. A szállodában kijelentkeztünk, majd elindultunk Nagoyába. Egy kicsit aggódtunk, hogy a Golden Week miatt kapunk-e szállást,de nem volt semmi gond. Az állomás környékén körülnéztünk és a második utcában találtunk egy kellemes szállodát. Nem akartunk rögtön az elsőt lefoglalni, ezért mentünk még egy kört, és benéztünk vagy öt helyre, de mind rosszabb volt, és ezzel együtt drágább is. Ezért visszamentünk az első helyre és két éjszakára foglaltunk szobát. Nem tudom miért de Nagoyában sokkal drágább a szállás, mint Tokyoban. Ezt a következtetést nem csak ebből a néhány szállodából vontam le, hanem már itthon is hallottam a Japánspecialistánál, ahol a vonatjegyeket foglaltuk.

Japán 3.

A Kegonn vízesés és Nikkoi Templomegyüttes

Az időjárás előrejelzés szerint erre a napra is kellemes időt jósoltak, ezért az eredeti elképzelések szerint szabadtéri programot terveztünk.

Nikkoba egy átszállással jutottunk el Tokyoból. Nyolc óra után néhány perccel indultunk, és tíz körül értünk oda. Először Shinkanzennel mentünk Utsunomiáig majd onnan egy regionális vonattal Nikkoig. Az állomástól alig öt perces sétára volt egy Turista Információ, itt szereztünk térképet, és mindenféle információs anyagot a hely nevezetességeiről. Az utikönyv szerint fél órányi sétára volt várostól a legközelebbi látnivaló - a templomegyüttes, a vízeséshez pedig még busszal is legalább 40 perc alatt lehetett eljutni.

A buszjegyet is a Turista Irodában lehetett megvenni, oda-vissza útra személyenként kétezer yenért. Ez a jegy napijegyként működik, visszafelé meg lehet szakítani az utat a templomoknál.

Hónunk alá csaptuk a térképet és buszra szálltunk. Jó fél órai tekergőzés után elértük a hegy legmagasabb ponját, majd innen lefelé ereszkedtünk a Nikko Természetvédelmi Terület központjába.

A Nikko park legfőbb látnivalója a 97 méter magas Kegon vízesés. A vízeséstől egy rövid sétával érhető el a hegyekkel övezett Chuzenji tó. Annak ellenére, hogy még javában tartott az Aanyhét, nagyon kevés látogatót láttunk a tó körül. A számos vizibicikli és csónak szomorúan várta, hogy vízre tegyék. A tó legnagyobb mélysége 161 méter, és az utikönyv szerint igen mélyen le lehet látni a rendkivül tiszta vízben.

Körüléztünk, és visszasétáltunk a buszhoz. Megfigyeltük, hogy sem idefelé, sem a visszaúton nem találkoztunk szemejövő forgalommal. A kanyargós hegyoldalban külön utat vágtak a fel és lefelé haladó járművek számára.

Az út mentén egy hatalmas sziklán lévő felirat jelezte, hogy megérkeztünk a világörökség részét képező Nikko szentélyekhez. A bejárat előtt mi is megcsodáltuk a Daiya folyó feletti Vörös hidat, amely csupán másolat, de ez nem von le semmit a szépségéből. Elindultunk az árnyas, fákkal övezett uton. Jó negyed órát kaptattunk felfelé, amikor elértük az első szentélyt, a Rinnoji templomot.

Mint a fenti képen is látható, kivülről ez a templom sem különösebben érdekes. Belül három hatalmas arannyal bevont Buddha szobor található. Sajnos a fényképezés nem volt megengedett, és gondosan ügyeltek is rá, hogy a látogatók ne szegjék meg a szabályt. A Rinnoji templom több építményből áll, a főtemplom hátsó kapuján egy térre jutottunk ki, amely egy második szentélybe vezetett.

A Toshogu templomegyüttes

A templomokhoz egy árnyas út vezetett, majd áthaladtunk az elmaradhatatlan sinto szentélyek bejáratát jelző kapun. Először egy öt emeletes, díszes pagodát pillantottunk meg. Be- illetve felmenni sajnos nem lehetett, pedig az utikönyv szerint érdekes megoldással tették földrengés állóvá. Egyfajta "tőkesúlyt függesztettek fel benne, ami földrengés esetén visszabillenti eredeti helyzetébe.

A további templomokhoz egy lépcsősor vezetett fel. A lépcső lábánál lévő egyik pénztáran váltottunk egy kombinált jegyet 1300 Yenért, amely mindenre érvényes, még az Alvó macska megtekintésére is feljogosít.

Felmentünk a lépcsőn, és egy térre jutottunk, ahol a Három majom szentélye áll. Az épület homlozatán lévő fa reliefek a majmok életének főbb szakaszait mesélik el a gyermekkortól a szerelemen át az anyaságig. A legismertebb három majom figura is innen eredeztethető. Ne halld, ne lásd a rosszat, és ne beszélj rosszat. (Ez a három majom Nikko jelképe.)

A vallási célból ide látogatók mielőtt belépnének valamelyik szentélybe, egy sárkányos vízköpőből egy hosszú boton lévő réz edénykébe vizet engednek, és ezzel megmossák a kezüket, majd kiöblítik a szájukat. Így megtisztulva végeznek különféle szertartásokat, füstőlőket, gyertyákat gyújtanak, tapsolnak, pénzt dobnak be egy e célra kihelyezett ládába.

A szentélyegyüttes hétezer kötetes (buddhista könyveket és tekercseket őrző) könyvtára nem látogatható. Erre a területre csak a kutatók léphetnek be.

Átsétáltunk néhány kisebb épület között, amikor megláttuk az Alvó macskát jelző táblát. Arra gondoltunk, hogy biztosan egy szobor, ami a macska síremlékén található. Túlestünk a jegyellenőrzésen, majd egy vöröses kapu következett. Szinte mindenki fényképet készített a kapu előtt, ezért nagyon lassan haladt a sor. Nem értettem, hogy mi a fenéért érdekes ez előtt a kapu előtt fényképezkedni. De hát a japánok mindig mindennel lefényképezkednek, közben vicces pózokat vesznek fel és mindig "V" betűt mutatnak. A Chuzenji tónál én is kipróbáltam a japis fényképezkedést, és tényleg jobban esik bohóckodni, mint karót nyelve állni. Meg vidámabb is.

Na szóval áthaladtunk a kapun, és egy iszonyú hosszú lépcsősoron - rekkenő hőségben - felmentünk Ieyasu síremlékéhez. Hogy Ieyashu ki volt, akkor nem tudtam, ezért első botorságomban arra gondoltam, hogy biztosan a macskát hívták így. Mikor hazajöttünk, biztos ami biztos utána néztem a dolognak, és kiderült, hogy Tokugawa Ieyashu Japán történelmének legnagyobb szamuráj tábornoka más szóval shogunja volt.

Tévedésemet még az is erősítette, hogy a síremlék közelében volt egy odvas kivájt fa, amely a macska kedvenc alvóhelyének tűnt. A fa előtt mindenki fejet hajtott, és pénzt dobott a perselybe. (Ennyi perselyt még életemben nem láttam, mint ami egy-egy szentély körül található, és akkor még nem is számoltam a különféle kegytárgyakat borsos áron kínáló becsületkassza rendszerben működő asztalkákról.)

Szóval csodálkoztunk, hogy mi a fenének egy macskának ekkora síremlék, és egyáltalán kinek a macskája volt a nagytiszteletű jószág. Az alvó macskát viszont sehol sem találtuk. Már háromszor körbesétáltuk a korláttal elkerített síremléket, minden oldalról alaposan és részletekbe menően átvizslattuk, de csak nem akadtunk a macska nyomára. Elindultunk visszafelé, de ki ne maradjon alapon az egyik kegytárgy árustól megkérdeztük, hogy hol a macska. Magyarázta, hogy lennt a kapunál. De ha lenn a macska, minek jön fel mindenki. Azért ez a sír annyira nem nagy szám. Még egy macskának sem, nemhogy egy Shogunnak - de ezt akkor még nem tudtuk.

Szóval visszamegyünk a sokezer lépcsőn, egészen le a vöröses kapuig. Ahogy lépnék ki a kapun, látom ám, hogy sorban állnak, és fényképeznek. Nem egyenese előre, hanem egy kicsit felfelé. Na itt valaminek lennie kell, és akkor megláttam a kapu fölött a macskát. Az egész nem volt nagyobb húsz centinél. Na végre megvan!

A templomegyüttes udvarán volt még jó néhány építmény, ezek közül az egyik legérdekesebbet a Síró Sárkány szentélynek a díszét mutatom meg. Hát nem gyönyörű?

A már ismert úton visszasétáltunk a hídhoz, és buszra szálltunk. Bementünk a városközpontba, és kerestünk egy éttermet. Öt óra felé járt az idő, és még nem ebédeltünk. Igaz, hogy a vízesésnél elcsábultunk az egyik büffénél, és eszegettünk egy keveset, de ennyi gyaloglás után igazán megérdemeltünk egy kiadós ebédet.

Este fél 9 körül értünk vissza Tokyoba. A Ginzán még előző nap kinéztem egy fagylaltkelyhet, amit úgy gondoltam, hogy vacsora gyanánt elnyalogatunk.

A csokoládés fagylaltkehely végül is mindössze egy gombóc fagyiból állt, a többi csokis piskóta, és csokis keksz volt, tejszínhab és némi csokireszelék. Ha jót akartok, akkor ne Japánban, hanem itthon vagy Olaszországban próbálkozzatok fagylalttal.

Japán 2.

Kirándulás a Hakone Nemzeti Parkba

A szállodában reggel héttől lehetett reggelizni. Mivel igen sűrű programot terveztünk erre a napra, igyekeztünk, hogy kora reggeli vonattal el tudjunk indulni. A reggeli szervírozásával megbízott idős hölgy azonnal észrevette, hogy nem tartozunk a ferdeszeműek közé, ezért megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mondtuk, hogy Hungary, meg hogy Budapest. Lelkesen bólogatott, majd azonnal guten Morgenre váltott. Hiába mondtuk neki, hogy nem németek vagyunk, mit sem számított. Meghagytuk abban a hitében, hogy magyarul is ért.

A büféreggeli választéka nem volt túl bőséges, a vaj, eperlekvár, főtt tojás, rizspehely, valami tésztaféle, és zöldséges virsli. Nem volt rossz, de azért több nap után feltehetően unalmas lehetett. Rajtunk kivül volt még egy magyar a szállodában, mint kiderült ő is az előző napi Swiss járattal érkezett két hétre. Mint mondta végig abban a szállodába foglalt szállást és onnan tervezett különböző kirándulásokat.

Ahogy hallottam a japánok mozgékonyságáról, egy hét alatt egész Európát képesek keresztül utazni, gondolom igen csak csodálkoztak azon, hogy valaki két hetet tölt egyazon helyen.

A Hakone Nemzeti Park az egyik legnépszerűbb Tokyo közeli kirándulóhely. A Hikari Expresszel 25 percig tartott az út Odawaráig. Az állomáson található Hakone Információs Irodában személyenként 3900 Yenért megvettük a jegyet a nemzeti parkba. Ez a jegy nem csak belépőként szolgált, hanem a park valamennyi látványosságára, közlekedési eszközére használható.

Odawara állomáson felszálltunk egy másik vonatra, amivel Yumotóig utaztunk, majd ott átszálltunk egy három kocsis szerelvényre.

Itt már csak állóhelyet sikerült találnunk, de nem akartunk másik vonatra várni, mivel a kiírás szerint a következő szerelvény már csak két kocsis lesz, és várható, hogy közben esetleg Odawarából beérkezik egy újabb, kirándulókkal teli vonat. Erről a vonatról Gora állomáson leszálltunk. Egy kicsit megrémültünk, mikor láttuk, hgy a Cable car bejárata előtt csigavonalban tekeredik a sor. A rendre két biztonsági ember ügyelt, akik táblával a fejük fölött terelgették a sorbanálló embereket. Mi is beálltunk a sor végére, és kb. negyed óra mulva felszálltunk az egyik kabinba. Azt hittük, hogy ezzel már eljutunk a kénes forrásokhoz, de Sounzannál még egyszer át kellett szállnunk egy másik Cable Carra. Ezt csak annak bizonyítékául írtam le, hogy érzékelhető legyen milyen kalandos úton jutottunk el végül is a fekete tojások lelőhelyére.

A nemzeti park közepén úgy 1400 méteres magasságban a hegyoldalból kénes gőz lövel ki. Korábban a kénkitörések közelébe is fel lehetett menni, ma azonban kerítéssel lezárták a veszélyesnek minősített területet.

A kitörések mellett a hely másik érdekessége a tojásfőző medence. Egy kb háromszor négy méteres alapterületű, egy méteres mélységű medencében a természetes gőzök hatására forr a víz.

Ebbe a vízbe tojásokkal teli ketreceket eresztenek le. A kölönöző ásványi anyagok hatására mire megfőnek a tojások, a színük feketére változik. Sajnos arra nem emlékszem a kémiai tanulmányaimból, hogy milyen ásványok hatására változik a mészben (calciumban) gazdag tojáshéj feketévé.

A fekete tojásokat ötösével árulják ötszáz yenért. Vettünk mi is egy zacskó tojást, amit jóízűen elfogyasztottunk. A kötelező tojásvásárlás és evés után benéztünk a helyi ajándékboltba, ahol jópofa dolgokat lehetett kapni, és ami nekünk különösen tetszett, hogy egy csomó mindent meg lehetett kóstolni. Éltünk is a lehetőséggel, különösen az édessség osztályon.

Már a negyedik vagy ötödik csemegén voltunk túl, amikor egy érdekes formájú falatka került a fogvájónk végére. Ekkor kóstoltunk először édes, karamellizált halat. Jól megnéztük, nehogy mégegyszer beleakadjunk. Fura ízlésük van ezeknek a japiknak.

A kénforrástól visszasétáltunk a Cable Carhoz. Az előtte lévő parkolóból fantasztikus kiálátás nyilik a Fujira. Azt mondják, hogy nagy szerencse kell ahhoz, hogy napfényes képet tudjunk készíteni a még májusban is hósapkát viselő hegyről. Nagyon bíztam benne, hogy azon szerencsések közé fogok tartozni, akiknek ez sikerül.

Mint látható, nyoma sem volt a ködnek vagy párának. A japánok büszke hegye teljes pompájában ragyogott. A fényképezés után visszamentünk a Cable Carhoz, hogy a lefelé menő kabinok egyikében megtegyük az utolsó szakaszt, amely az Ashi tó kikötőjéhez vitt.

Éppen beérkezett egy csodálatos piros kalózhajó, melyet azonnal ostrom alá vettünk sokadmagunkkal. Elfoglaltuk a feldézetet, felszedtük a horgonyt, és hosszában áthajóztuk a tavat. Kellemes meleg szellő fújdogált, a part mentén hattyú alakú vizibicikliken gyerekek pedáloztak.

A végállomáson kiszálltunk, és sétáltunk egyet a tó parján. Közbejártuk az aprócska települést, majd visszatértünk a kikötőhöz, ahol buszra szálltunk. Eredetileg le szerettünk volna szállni a Hatsuhana vízesésnél, de menet közben kiderült, hogy a busz egy másik útvonalon ment vissza Odawarába. Mivel a forgalom elég lassan haladt, úgy gondoltuk, nem is olyan nagy baj, hogy nem tudtunk leszállni. Aztán a busz megállt egy nagyon hangulatos sétálóutca közelében. Gyorsan leszálltunk, hogy tegyünk egy rövid sétát. Jó egy órát nézelődtünk, bekukkantottunk néhány ajándékboltba, majd a séta során elértük a vasútállomást. Kiderült, hogy Yumotóban vagyunk, ott, ahol reggel átszálltunk. Innen már gördülékenyebben ment az utazás.

Vonatra szálltunk, és visszamentünk Odawarába. Még az állomás teraszáról felfigyeltünk egy érdekes felvonulásra. Több tucat ember egy lampionokkal körberakott hatalmas kocsit vontatott végig a városon.

Kiváncsiak voltunk, hogy hová mennek, ezért lementünk az utcára, és közelebbről is szemrevételeztük. Ha már lesétáltunk a városba, úgy gondoluk, hogy egy kicsit körülnézünk. Az állomással szemben lévő utca tele volt éttermekkel. Már elég éhesek voltunk, ezért beültünk egy hangulatos helyre vacsorázni. Ez mint később kiderült, szinte életmentő volt. Odawarából elvileg fél óra alatt el lehet jutni Tokyoba. Mi sajnos elvétettük a peront, és a Shinkanzen helyett a regionális vonatokhoz mentünk. Már jó egy órája utaztunk, és még mindig csak Yokohamában jártunk. Azt hittük, hogy sohasem érünk vissza. Még legalább fél órát utaztunk, mire elértük Tokyo állomást. Ez alkalommal sem sikerült elsőre kijutnunk, vagy 10 percig köröztünk a kijáratok között, mire megtaláltuk a számunra megfelelőt.

Tizenegy óra is elmúlt, mire a szállodába kerültünk, és holt fáradtan rogytunk az ágyba.