Japán 2.

Kirándulás a Hakone Nemzeti Parkba

A szállodában reggel héttől lehetett reggelizni. Mivel igen sűrű programot terveztünk erre a napra, igyekeztünk, hogy kora reggeli vonattal el tudjunk indulni. A reggeli szervírozásával megbízott idős hölgy azonnal észrevette, hogy nem tartozunk a ferdeszeműek közé, ezért megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mondtuk, hogy Hungary, meg hogy Budapest. Lelkesen bólogatott, majd azonnal guten Morgenre váltott. Hiába mondtuk neki, hogy nem németek vagyunk, mit sem számított. Meghagytuk abban a hitében, hogy magyarul is ért.

A büféreggeli választéka nem volt túl bőséges, a vaj, eperlekvár, főtt tojás, rizspehely, valami tésztaféle, és zöldséges virsli. Nem volt rossz, de azért több nap után feltehetően unalmas lehetett. Rajtunk kivül volt még egy magyar a szállodában, mint kiderült ő is az előző napi Swiss járattal érkezett két hétre. Mint mondta végig abban a szállodába foglalt szállást és onnan tervezett különböző kirándulásokat.

Ahogy hallottam a japánok mozgékonyságáról, egy hét alatt egész Európát képesek keresztül utazni, gondolom igen csak csodálkoztak azon, hogy valaki két hetet tölt egyazon helyen.

A Hakone Nemzeti Park az egyik legnépszerűbb Tokyo közeli kirándulóhely. A Hikari Expresszel 25 percig tartott az út Odawaráig. Az állomáson található Hakone Információs Irodában személyenként 3900 Yenért megvettük a jegyet a nemzeti parkba. Ez a jegy nem csak belépőként szolgált, hanem a park valamennyi látványosságára, közlekedési eszközére használható.

Odawara állomáson felszálltunk egy másik vonatra, amivel Yumotóig utaztunk, majd ott átszálltunk egy három kocsis szerelvényre.

Itt már csak állóhelyet sikerült találnunk, de nem akartunk másik vonatra várni, mivel a kiírás szerint a következő szerelvény már csak két kocsis lesz, és várható, hogy közben esetleg Odawarából beérkezik egy újabb, kirándulókkal teli vonat. Erről a vonatról Gora állomáson leszálltunk. Egy kicsit megrémültünk, mikor láttuk, hgy a Cable car bejárata előtt csigavonalban tekeredik a sor. A rendre két biztonsági ember ügyelt, akik táblával a fejük fölött terelgették a sorbanálló embereket. Mi is beálltunk a sor végére, és kb. negyed óra mulva felszálltunk az egyik kabinba. Azt hittük, hogy ezzel már eljutunk a kénes forrásokhoz, de Sounzannál még egyszer át kellett szállnunk egy másik Cable Carra. Ezt csak annak bizonyítékául írtam le, hogy érzékelhető legyen milyen kalandos úton jutottunk el végül is a fekete tojások lelőhelyére.

A nemzeti park közepén úgy 1400 méteres magasságban a hegyoldalból kénes gőz lövel ki. Korábban a kénkitörések közelébe is fel lehetett menni, ma azonban kerítéssel lezárták a veszélyesnek minősített területet.

A kitörések mellett a hely másik érdekessége a tojásfőző medence. Egy kb háromszor négy méteres alapterületű, egy méteres mélységű medencében a természetes gőzök hatására forr a víz.

Ebbe a vízbe tojásokkal teli ketreceket eresztenek le. A kölönöző ásványi anyagok hatására mire megfőnek a tojások, a színük feketére változik. Sajnos arra nem emlékszem a kémiai tanulmányaimból, hogy milyen ásványok hatására változik a mészben (calciumban) gazdag tojáshéj feketévé.

A fekete tojásokat ötösével árulják ötszáz yenért. Vettünk mi is egy zacskó tojást, amit jóízűen elfogyasztottunk. A kötelező tojásvásárlás és evés után benéztünk a helyi ajándékboltba, ahol jópofa dolgokat lehetett kapni, és ami nekünk különösen tetszett, hogy egy csomó mindent meg lehetett kóstolni. Éltünk is a lehetőséggel, különösen az édessség osztályon.

Már a negyedik vagy ötödik csemegén voltunk túl, amikor egy érdekes formájú falatka került a fogvájónk végére. Ekkor kóstoltunk először édes, karamellizált halat. Jól megnéztük, nehogy mégegyszer beleakadjunk. Fura ízlésük van ezeknek a japiknak.

A kénforrástól visszasétáltunk a Cable Carhoz. Az előtte lévő parkolóból fantasztikus kiálátás nyilik a Fujira. Azt mondják, hogy nagy szerencse kell ahhoz, hogy napfényes képet tudjunk készíteni a még májusban is hósapkát viselő hegyről. Nagyon bíztam benne, hogy azon szerencsések közé fogok tartozni, akiknek ez sikerül.

Mint látható, nyoma sem volt a ködnek vagy párának. A japánok büszke hegye teljes pompájában ragyogott. A fényképezés után visszamentünk a Cable Carhoz, hogy a lefelé menő kabinok egyikében megtegyük az utolsó szakaszt, amely az Ashi tó kikötőjéhez vitt.

Éppen beérkezett egy csodálatos piros kalózhajó, melyet azonnal ostrom alá vettünk sokadmagunkkal. Elfoglaltuk a feldézetet, felszedtük a horgonyt, és hosszában áthajóztuk a tavat. Kellemes meleg szellő fújdogált, a part mentén hattyú alakú vizibicikliken gyerekek pedáloztak.

A végállomáson kiszálltunk, és sétáltunk egyet a tó parján. Közbejártuk az aprócska települést, majd visszatértünk a kikötőhöz, ahol buszra szálltunk. Eredetileg le szerettünk volna szállni a Hatsuhana vízesésnél, de menet közben kiderült, hogy a busz egy másik útvonalon ment vissza Odawarába. Mivel a forgalom elég lassan haladt, úgy gondoltuk, nem is olyan nagy baj, hogy nem tudtunk leszállni. Aztán a busz megállt egy nagyon hangulatos sétálóutca közelében. Gyorsan leszálltunk, hogy tegyünk egy rövid sétát. Jó egy órát nézelődtünk, bekukkantottunk néhány ajándékboltba, majd a séta során elértük a vasútállomást. Kiderült, hogy Yumotóban vagyunk, ott, ahol reggel átszálltunk. Innen már gördülékenyebben ment az utazás.

Vonatra szálltunk, és visszamentünk Odawarába. Még az állomás teraszáról felfigyeltünk egy érdekes felvonulásra. Több tucat ember egy lampionokkal körberakott hatalmas kocsit vontatott végig a városon.

Kiváncsiak voltunk, hogy hová mennek, ezért lementünk az utcára, és közelebbről is szemrevételeztük. Ha már lesétáltunk a városba, úgy gondoluk, hogy egy kicsit körülnézünk. Az állomással szemben lévő utca tele volt éttermekkel. Már elég éhesek voltunk, ezért beültünk egy hangulatos helyre vacsorázni. Ez mint később kiderült, szinte életmentő volt. Odawarából elvileg fél óra alatt el lehet jutni Tokyoba. Mi sajnos elvétettük a peront, és a Shinkanzen helyett a regionális vonatokhoz mentünk. Már jó egy órája utaztunk, és még mindig csak Yokohamában jártunk. Azt hittük, hogy sohasem érünk vissza. Még legalább fél órát utaztunk, mire elértük Tokyo állomást. Ez alkalommal sem sikerült elsőre kijutnunk, vagy 10 percig köröztünk a kijáratok között, mire megtaláltuk a számunra megfelelőt.

Tizenegy óra is elmúlt, mire a szállodába kerültünk, és holt fáradtan rogytunk az ágyba.