Japán 5.

Takayama

Mint már korábban említettem, viszonylag könnyen találtunk szállást Nagoyában. Az első éjszakára 7000, a másodikra 10.700 yent kértek. Ismerve a többi ajánlatot, átlagolva egészen elfogadhatónak tűnt.

A nap hátralévő részében ismerkedtünk egy kicsit a várossal. A szálloda és az állomás környékét már szálláskeresés közben volt alkalmunk megnézni, amikor is megállapítottuk, hogy abba az irányba túlsok látnivaló nem akad. A város érdekesebb része a vasútállomás túloldalán helyezkedett el.

Egy helyi férfitől megkérdeztük, merre van a belváros, ahol üzletek, éttermek vagy szórakozóhelyek vannak. Tíz percnyi séta után valóban egy lámpákkal, fényreklámokkal megvílágított részre értünk. Méregdrága üzletek, Luis Vuiton és hasonló márkák díszítették a kirakatot. Gondoltuk, biztosan találunk éttermet is. Elindultunk abba az irányba, ahol sokan mászkáltak. A villogó kirakatok éttermeket sejtettek, de amint közelebb értünk, meglepődve láttuk, hogy az utca mindkét oldalán játéktermek sorakoznak. Kiváncsiak voltunk, hogy milyen lehet egy játékterem, ezért bekukkantottunk az egyikbe.

Iszonyú hangos techno zene lüktetett a teremben. Mit teremben, ha precizen szeretnék fogalmazni, inkább hangárt kellene mondanom. Legalább 30 sort számoltunk meg, és mindegyeikben 50 gép sorakozott. A gépeken piros, kék, rózsaszín, zöld neonfények villództak és folyamatosan olyan hangot hallattak, mintha pénzeső hullana. A gépek előtt üveges szemű emberek ültek, akik számára a gépen kivül nem létezett külvilág. Nem gondoltam volna, hogy a logikus gondolkodású és precíz japánok ennyire rá tudnak kattani a játékgépekre. Erről talán még szót fogok ejteni.

De most igazából a Takayamai kirándulásunkat szeretném elmesélni. Mivel csak két éjszakát terveztünk Nagoyában tölteni, az volt a logikus, hogy ne az elutazás napjára tervezzünk egész napos programot.

Sajnos reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Gondoltuk, ha sikerül némi kedvezményt kapni a szállásra, maradunk még egy napot, és elhalasztjk a kirándulást. Mivel nem sikerült lefaragnunk a majd tizegyezer yenes árból, és a magyar forint zuhanó repülésnek indult, kölcsönöztünk a recepción két esernyőt és elindultunk.

A Takayamába vezető vasútvonal szinte egész úton hegyek között kanyarog. A folyó néhol szurdokot vágott magának a sziklák között, és hatalmas köveket körgetett maga előtt. Nagyon szép tájékon utaztunk, csupán a hol szemerkélő, hol intentíven zuhogó eső rontott némileg a dolgon. Bíztunk benne, hogy mire Takayamába érünk, eláll az eső, de sajnos ott is szürke égbolt fogadott.

A szokásos térképszerzés után a többi turistát követve elindultunk a Miyagawa piachoz, amely az azonos nevű folyó melletti sétányon húzódott. A piacon a város és környéke lakói saját készítésű helyi specialitásokat kínáltak. Az árusok nagyon kedvesek voltak, és szinte mindent meg lehetett kóstolni, legyen az édesség, savanyúság, vagy valamilyen fűszer féle.

Én először engedve a rábeszélésnek a Miso leves alapját képező sűritményt kóstoltam meg, majd szerencsételenségemre megspékeltem egy csipetnyi wasabi tormával. Rémséges, és iszonyatos volt. Egyébként sem bírom megenni még az itthoni mustárt és tormát sem, hát még a tízszer olyan erős Wasabit önmagában. Meg is fogadtam, hogy óvatosabb leszek, és csak olyanmit kóstolok meg, amiről feltételezhető, hogy nem erős.

Azt már az első napokban megállapítottam, hogy a japánok nem (vagy csak minimális mértékben) használnak mesterséges szinező és ízesítő anyagokat, sőt cukrot se nagyon. Eddig még az összes jegestea amit vásároltunk rettenetesen pocsék volt. Egyiknek a bő vízzel kifőzött kávézaccra emlékeztetett az íze, a másiknak enyhe iszapszaga volt. Kiderült, hogy ezeket nem teafűből, hanem valami gyógynövényből, gyökérből készítették.

A gesztenyéből készült finomságok viszont szenzációsak, legyen az gesztenye chips, (a főtt gesztenyeszemeket egy kb. 6-7 cm átmérőjü lappá préselik, és megszárítják) vagy gesztenyével töltött egyéb édesség. A csomagolás meg külön érdekesség, mert azon kivül, hogy legalább három különböző méretben kapható, még van külön economi és ajándék csomagolás is. Az előbbit egyszerű celofán zacskóban kínálják, míg az ajándékba szánt gesztenye ablakos papírdobozban, szalaggal átkövetve vagy fémdobozban, masnival a tetején kapható.

A kóstolás után vettünk is egy közepes economi packot, és folytattuk a japán élelmiszerek rejtelmeiben való elmélyülést. A gesztenye mellett, amire rá is szoktunk rendesen, a másik kedvencünk az óriás szemű édes szójában érlelt bab lett. Ilyen nagy babot még soha nem láttam, egyik-másik szem az 5 cm-t is elérte, és fennséges volt az íze. Hát ezt sem lehetett kihagyni. Később máshol is kerestünk bab édessséget, de ilyen nagyszemű babot sehol sem kaptunk.

A piac a Yayoi hídnál ért véget, ahol jobbra kanyarodva már a város kulturális részébe a Yoshijima épületekhez jutottunk. A tracicionális japán házak után elértük a híres Takayama Matsuri (Takayama fesztivál) csodálatos kocsijait őrző Matsuri Múzeumot, valamint a Nikko Múzeumot.

Egy esős napon nincs jobb program, mint múzeumban nézelődni.

Elsőként a Matsuri Museumot néztük meg. Egy hatalmas kétszintes kiállítóteremben a fesztivál kocsijait, valamint tradicionális ruhákba öltözött bábokat láthattunk. A kocsik üvegfal mögött helyezkedtek amit körbe lehetett sétálni, illetve az emeleti karzatról áttekinteni.

A kocsik több méter magasak és nagyon keskenyek voltak. Nagyon instabilnak tűntek, el sem tudom képzelni, hogy lehetett borulás nélkül végighúzni a városon. Odawarában láttunk hasonló, lampionokkal feldíszített Matsuri kocsit, de az nem volt ilyen magas. Nem csak a kocsik díszítésére fordítottak nagy gondot, hanem a kocsik kerekei is remekművek voltak.

A múzeumban kaptunk egy audio guidet, de az az igazság, hogy azt nem hallgattuk végig, inkább beültünk a vetítésre, amelyen az előző évi Matsuri fesztiválon készült filmet mutatták be. A felvonulás az esti órákban volt, a sötétben különösen szép volt a fehér világító lampionokkal vonuló kocsik sora.

Különösen érdekes volt a Nikko Múzeum, ahol a valamennyi Nikkoban található szentély és templom kicsinyített mását állították ki.

Az élethű makettek a legapróbb részletekig megyeztek az eredeti építményekkel, melyeket két nappal korábban láttunk, így még jól emlékeztünk rá.

A múzeumok fölötti magaslaton egy szentély állt. Az előtte lévő fára szalagot kötöttek az imádkozásra érkező látogatók.

Ahogy visszajöttünk a szentélytől, egy japán turistacsoportba botlottunk, akik a Matsuri Múzeum melletti épületbe - amely egyébként nem látogatható - vonultak be. Gondoltuk, hogy biztosan csak egyes kivételezett csoportok juthatnak be valami érdekes dologhoz, ezért japánnak álcázva magunkat csatlakoztunk a csoporthoz.

A többieket követve felmentünk az emeletre, majd egy kétszárnyas ajtón a tanácsterembe jutottunk. És akkor láttuk, hogy mindenki leül, előveszi az uzsonnás dobozát és jóízűen falatozni kezd. Ekkor sarkon fordultunk, és visszaindultunk a városba, mert még sok látnivaló várt ránk.