Malajzia 21.

Bevetjük magunkat a dzsungelbe

Perhentiánon töltött második napunkon a sziget déli részét fedeztük fel. A bungalónk közelében volt a Mama Chaleet búvárközponjának bungalója, az egyik ott dolgozó férfitől kérdetük meg, hogyan lehet a Tuna bayhez eljutni. A férfi két útvonalat is javasolt, az egyik a dzsungelen keresztül haladó vízvezeték nyomvonala mellett vezető ösvény volt, a másik a parton. Magas vízállás esetén vizitaxival, apálykor az alacsonyabb vízben a part menti sziklákat kerülgetve, illetve azokon keresztül mászva is lehetett közlekedni a két üdülőtelep között.

Odaútban az erdőn keresztül vezető ösvényen indultunk el. A lombkoronában fészkelő madarak hangja végigkisérte utunkat. Lábunk alatt hatalmas, legalább három centiméteres hangyák vonultak. Szerettem volna fényképet készíteni róla, de amint megálltunk, szúnyogok százai rohamoztak meg, így kénytelen voltam lemondani arról, hogy megörökítsem őket. Érdekes módon amíg mozgásban voltunk nem jöttek a szúnyogok. Ezt később is tapasztaltuk, amikor átszeltük az erdőt.

A sűrű fák között hol a vízvezeték egyik, hol a másik oldalán vezetett az ösvény és jó ideig felfelé haladt, majd a part legmagasabb pontján egy vadonatúj üdülőtelepet értünk el. A néhány napja nyitott Cozy faházaiból csodálatos kilátás nyílt a tengerre, valamint a szomszédos szigetre.

Nem tudtuk megkérdezni az árakat, de az elénk táruló panoráma minden pénzt megért. A szobák berendezése sem lehetett akármilyen. A telep egyik sarkában azokat a kartondobozokat tárolták, amelyekben a bútorokat, tükröket, lámpákat és televíziókat szállítottak. Mind csupa igényes darabot rejtettek a dobozok.

A faházaktól lépcső vezetett le az öbölbe, ahol hosszan végig lehetett sétálni a parton, anélkül, hogy sziklákat kellett volna kerülgetnünk. Több interneten is szereplő bungalótelep mellett haladtunk el, többek között a Coco Hut, a Tuna Bay. Ez utóbbi előtti partszakasz a legnépszerűbb a szigeten, mert az előtte elterülő koralzátonyok környékén - amelyek alig - 6-8 méterre vannak a parttól - rengeteg szines halat lehet látni. A zátonyok körvonalát alig arasznyi fekete halak lakják. Mivel igen agresszíven védik a lakóhelyüket - szinte mindenkit megcsípnek, aki lassan halad a zátonyok felé, vagy megáll felettük - elneveztük őket parti őrségnek.

Vicces volt, hogy komoly felnőtt férfiak, akik először találták szembe magukat az "ellenséggel" pánikszerűen menekültek ki a partra. Amikor aztán a békaszemüvegen keresztül szembenálltak a támadóval, jót nevettek. Ettől kezdve aztán hatalmas csapkodással usztunk át a koralzátony szegélyén, megfélemlítve a parti őrséget.

Mivel kíváncsiak voltunk a sziget további részére is, a sznorizás után felkerekedtünk és tovább sétáltunk. Az appartmantelep és a kikötő után a rendőrség épülete előtt haladtunk el. Kissé távolabb több tucat halászhajót pillantottunk meg a vízen. A halászok már mind parton voltak, és szabadtűzön készítették ebédjüket.

A szigetnek ezen a részén valamikor igényes, kőoszlopokkal szegélyezett sétány haladt, de mára megette az idő vasfoga, csak nyomokban maradt meg itt-ott néhány méter ép szakasz. Végül találtunk egy zárt, lakatlan öblöt, ahol legalább fél tucat kirándulóhajó állt. Ameddig lehetett begyalogoltunk a sziklák mellett, majd egy magas kőre felraktuk a holminkat, és beúsztunk oda, ahol a hajók is álltak. A hajók vezetői haleledelt szórtak a vízbe, így minden túlzás nélkül állíthatom, hogy annyi hal gyűlt körénk, hogy nem láttuk tőle a lábunkat. Ahogy lebegtünk felettük a vízben, szinte meg tudtuk fogni őket.

Amikor a hajók a sok hangos turistával elmentek, láttunk néhány kisebb méretű cápát is felvillani, de ezek a halak nem igazán jöttek a közelünkbe. Általában mindig csak néhány másodpercnyire láttuk őket, annyira félénkek voltak. A barrakudáktól viszont mi tartottunk, mert ezek nem voltak annyira visszafogottak. Mozdulatlanul lebegtek a vízben várva a megfelelő áldozatra. Arról nem hallottunk, hogy bárkit is megtámadtak volna.

Számomra a bohóchalak voltak a legkedvesebbek. Mindig egy bizonyos növényben vertek tanyát. Ha megálltunk a közelében, néhány percen belül előbújtak és játszadoztak. Igazán aranyosak voltak.

A tengerfenék teli volt hatalmas méretű kagylókkal és csodálatos színű és formájú korálokkal. Nem győztük csodálni. Eddig ez volt a legizgalmasabb hely a szigeten.

Miután itt is jól kifürödtük magunkat, elindultunk visszafelé. Útközben találtunk egy remek helyet a parton. Alacsony árai, és széles választéka miatt nagyon népszerű volt, a homokban álló asztalok mindig foglaltak voltak. Mivel megéheztünk, mi is beültünk egy késői ebédre, ettünk egy hatalmas adag tintahalat.

Ebéd után üdögéltünk egy keveset a parton, majd a "parti őrséget" legyőzve beúsztunk a korallzátonyhoz halnézőbe. A zátonyon túl volt egy úszó stég, amire felkapaszkodtunk és ringatóztunk egy keveset. Mikor eluntuk a semmittevést, kiúsztunk a partra és visszaindultunk a Mama Chaletshez.Mivel éppen apály volt, a tengerparti utat választottuk hazafelé. Hol térdig érő vízben gázoltunk, hol sziklákat kerülgettünk, vagy éppen rajtuk ugrándoztunk, végül minden bonyodalom nélkül visszaértünk még napnyugta előtt.

A Mama Chalets előtt nem volt igazán fürdésre alkalmas hely. Mivel a partot többször elmosta a tenger, drótketreceket ástak be a földbe, amit kövekkel töltöttek meg. Ottlétünkkor éppen félidőben tartottak a munkálatok. Örömmel állapítottuk meg, hogy jó helyet választottunk, hiszen bármelyik irányban remek strandok és buvárkodási lehetőségek vannak.

Megállapítottuk, hogy további kellemes napoknak nézünk elébe, na és persze egy finom vacsorának.

Malajzia 20.

Meghódítjuk Perhentiánt

Alig múlt reggel öt óra, és mi ott ültünk Kuala Besut kikötőjében úgy tizedmagunkkal együtt, bízva a kedvező időjárásban, hogy szerencsésen átkeljünk a szigetekre. Az iroda falán, ahol a hajójegyeket vettük,(oda-vissza útra személyenként 70 Ringitért) ki volt téve a két sziget térképe. Perhentián ugyanis két szigetből áll, Pualu Besar, és Puau Kecil, ami annyit jelent, hogy Kis Sziget és Nagy sziget.

Otthon alaposan áttanulmányoztuk mindkét sziget adottságait, a strandokat, a szálláskínálatot a szálláshelyek honlapjait és nem utolsó sorban az ott járt turisták utibeszámolóit. A nagyobbik szigeten volt egy Mama Chalet nevű hely, amit többen is ajánlottak kedvező árfekvése, és remek konyhája miatt.

Bár találtunk szebb helyeket is, de azok lényegesen drágábbak voltak és mivel hosszabb időt (5 éjszakát) terveztünk eltölteni a szigeten, ez is szempont volt. Különösen, hogy kiderült, igen rosszul váltják a külföldi valutát, hitelkártyás fizetés esetén pedig 5 % extra költséget számolnak fel. (George Townban nagyon jól váltottunk pénzt, némileg kevesebbet adtak Langkawin, de Kuala Besutban katasztrofális volt az árfolyam. Ezt csak azért írtam le, hogyha valaki a jövőben arra jár, ezt vegye figyelembe.)

Ahogy telt az idő, egyre többen érkeztek a jegyirodához. Azon már biztosan nem kellett aggódnunk, hogy összejön-e legalább egy csónaknyi utas. Hét óra körül átsétáltunk a kikötőhöz, melynek kapujában már legalább 70-80 hátizsákos turista várakozott. Itt újra elő kellett venni a pénztárcánkat, és befizetni személyenként 5 Ringit természetvédemi illetéket. Ezután kitárult előttünk a kikötő vasrácsos kapuja, és benn a szálláshelyek alapján szétosztották a kishajók (amely inkább csak gyors kétmotoros csónakok voltak) között az utasokat. Mi három helyen álltunk meg, az első megálló Kecil déli csücskében volt. Egy egészen pici öbölben talán öt kis faház volt, háttérben az őserdővel. A mi csónakunk megállt és dudált, erre a partról egy csónakkal beeveztek, és szóltak egy harmincas párnak, hogy szálljanak át. Még most is látom a meglepetést és az arcukra kiütközött csalódást, amint átszálltak a csónakba, és átemelték a csomagjaikat is. Mi kellemes napokat kívántunk nekik, és magunkban örültünk, hogy nem oda mentünk.

Kecil közponjában csak egy percre álltunk meg a Villagen, ahol egy helyi lakos a városban vásárolt csomagjaival kiugrott a mólóra. Innét átmentünk a másik szigetre a Mama Chalethez. Itt is csak mi ketten szálltunk ki a partról értünk jött csónakba. Még nyolcan maradtak a hajón, akik mind a Kecilen lévő Long Bechbe mentek. Egy pillanatra elbizonytalanodtunk, hogy talán nem jól választottunk. De ahogy kiszálltunk, nagyon kellemes bungalókat pillantottunk meg.

Kilenc óra körül járt az idő, a szállodákban általában csak délután kettőtől lehet bejelentkezni, de itt teljesen más szabályok érvényesek. Ha van szoba, akkor odaadják, bármennyi legyen is az idő. Nekünk szerencsénk volt, mert az egyik tengerre néző parti bungaló üres volt, és azonnal be is költözhettünk. Készítettünk egy kappuccinót és a teraszunkon fogyasztottuk el, miközben a szemközti Kecil parjait kémleltük, valamint a két sziget között ringatózó szines csónakokat. A könnyű reggel után fürdőruhát húztunk, és elindultunk felfedező útra. Először az északi irányba indultunk, ahol egymás mellett következtek a bungaló telepek. A Mama Chaletnek nem volt fürdésre alkalmas partja, de néhány száz méterrel arrébb már csodálatos fehér homokos partot találtunk. Átsétáltunk több bungalótelepen, majd kiértünk egy kiszögeléshez, ahol hatamas kopott sziklák emelkedtek ki a kristálytiszta vízből. Itt fürödtünk egyet, és találtam egy csodaszép kagylót, amit az egyik sziklára tettem fel.

Innét tovább sétáltunk, keresztül a Paradise és a Coral View Resortokon. Itt egy újabb kiszögelés után sziklák állták el az utunkat. Egy lépcsősor vitt fel a sziklákra. A fák magasságában egy pallósoron keresztül jutottunk el egy másik öbölbe, amelyben a sziget legdrágább helye, a Perhentian Istland Resort található. A Resortnak saját kikötője is van. Az ide érkező vendégeknek nem kell átszállni kisebb csónakokra, hanem a hajóból egy hosszú stégen juthatnak ki a parta.

Az egyes bungalótelepek között általában vizitaxival lehetett közlekedni. Minden resornál várakozott néhány csónak, akik bármikor bárhová elvittek. Az árak mindenütt ki voltak függesztve. A vállalkozóbb szelleműek bérelhettek egy vagy két személyes kenut is, amivel akár a másik szigetre, Kecilre is át lehetett evezni.

A mi szigetünkkel ellentétben a másik sziget lakott volt, van egy faluközpont a kikötőnél, boltokkal, iskolával, orvosi rendelővel és lakóházakkal, ahol a malájok laknak. Besárban csak bungalótelepek vannak, mindegyikben étterem és egy kisebb vegyesbolt, a legszükségesebb cikkekkel. Az itt dolgozó helyiek a másik szigetről járnak át hajóval, vagy a bungalótelepek mögötti bódékban élnek.

Végigsétáltunk a Perhentián Island Resort előtti parszakaszon, majd az öböl tulsó végén visszafordultunk. Innen már gyalogosan nem lehetett tovább menni, egyébként nem is igen volt miért, mert a Perhentian volt az utolsó bungalótelep északi irányban. Innen már csak strandok voltak a kisebb nagyobb ölbökban Egyébként a part menti néhány méteres sávtól eltekintve az egész szigetet sűrű erdő borította.

A Perhentián előtti parszakaszon vakítóan fehér, selymes homokot találtunk. Le is telepedtünk, és fürödtünk egyet. A nap hátralévő részét is itt töltöttük. Késő délután visszasétáltunk a Mama Chalethez megfürdötünk, rendbe szedtük magunkat, majd kiültünk a bungalónk teraszára. Ahogy besötétedett, elsétáltunk az étterembe, ahol Barbeque vacsora volt. Ez 50 Ringitbe került személyenként, ami nekünk elég drága volt, ezért a szokásos étlapról választottunk Mango curryt 7 Ringitért. Nem bántuk meg.

Azért bemutatom hogy a mindig mosolygós Mama hogyan készítette a barbaquet.

Vacsora után tettünk egy rövid sétát, de a szomszédos telepen is csak az ott lakók üldögéltek az étteremben, ahol ugyanazokat az ételeket kínálták mint a Mamánál. Utazás előtt sikerült a férjemtől kihízelegnem egy újabb LED-es elemlámpát, aminek fantasztikus fénye volt. Már Langkawin is kipróbáltam, de igazi hasznát itt vettük, ahol igencsak esetleges volt a világítás. Mivel az előző éjszakát a buszon töltöttük, estére eléggé elfáradtunk ahhoz, hogy 10 órakor álomra hajtsuk a fejünket.

Malajzia 19.

Utolsó nap Langkawin

Az éjszaka hatalmas trópusi vihar tombolt. Mennydörgött az ég, és a part menti pálmák földig hajoltak a szélben. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a tenger felett minden irányban villámok cikáztak, 2-3 másodpercenként végigszáguldva a látóhatár felett, kisérteties fénybe borítva a fehéren fodrozódó hullámokat. Az erkélyen ülve gyönyörködtünk a természet fény- és hangjátékában, mikor leszakadt az ég. A szél az arcunkba fújt a hatalmas esőcseppeket, ezért behúzódtunk a szobánkba, és összecsomagoltunk.

Lefekvés után az ágyban hallgattuk a a vihart, míg álomba nem merültünk. Reggel letört ágak, felborult parti asztalok, székek utaltak a természet erőinek vad játékára.

Reggeli után elintéztük a kijelentkezést, hátizsákjainkat leadtuk a recepción a megőrzőbe, és megemlítettük a recepciós lányoknak, hogy felmegyünk a Sky Bridgehez. Aggódó arccal közölte, hogy az éjszakai vihar miatt nem biztos hogy közlekedik a Cable Car, anélkül pedig képtelenség fél nap alatt megjárni oda-vissza az utat. Látva elkeseredettségünket, fogta a telefont, és felhívta az üzemeltető céget. Azt mondták, hogy dél körül végeznek a felülvizsgálattal - első a biztonság - és utána indulhat a forgalom. Tizenegy körül kimentünk a taxiállomásra, majd 26 Ringitért elautóztunk a Cable Car alsó állomására.

Szépen kialakított parkban szálltunk ki, melynek közepén egy virágokkal övezett tó helyezkedett el, hidakkal, stégekkel tarkítva.

A késői kezdés miatt a pénztárnál sor kígyózott. Az egyik biztonsági őrnek jeleztük, hogy újságíróként szeretnénk egy kedvezménes belépőt igényelni. Azonnal az igazgatóságra irányított, ahol lemásoltak a nemzetközi újságíró igazolványunkat, és kaptunk egy-egy VIP belépő jelvényt. Ezzel kikerültük a jegyvásárlással kapcsolatos sorbanállást, és egyenest a kabinokhoz mehettünk. Minden egyes kabinba hat személy számára volt hely. A beszállás nagyon jól szervezetten ment. Hat egymás mellé festett négyzet volt egymás után négy sorban. Ahogy haladt a sor, a négyzetekbe állították az embereket. Ahogy a beszállóhely szélén lévő első négyzethez ért a kapbin az ott álló ember beszállt, és utána sorban egymás után a többiek. Ahogy megürült egy-egy négyzet, a mögött lévő sorban állók azonnal előre léptek, leghátul pedig ismét feltöltötték a sorokat.

Amíg az egyenes sorban álltunk, néhány méterrel előttünk ismerősöket pillantottunk meg, azt az angol házaspárt, akinek hölgytagjával előző nap a medencében beszélgettünk. Mintegy negyed órás sorbanállás után végre mi is beszállhattunk, hogy feljussunk a 708 méter magas Gunung Machinchangra. A drótkötélen himbálózva szép kilátás nyílt az előttünk magasodó hegyre, a fák között megbúvó Seven Falls vízesésre, miközben alattunk mélyen a fák tetejét láttuk. Az ismertető szerint úgy építették meg a felvonót, hogy nem építettek előtt utat, és nem írtották ki az erdőt.

A drótkötépálya két részletben éri el e legmagasabb pontot. Az első hosszabb szakasz után egy kis pihenő helyet alakítottak ki, ahol felfelé menet ki lehet szállni. Egy-két percnél nem érdemes hosszabb időt eltölteni, mi is csupán egy fényképezés erejéig álltunk meg. A tovább haladó kabinok egy éles kanyart véve a kilátó alsó szintjéhez mentek fel.

Kiszállás után két út közül válaszhattunk, az egyik felfelé a kör alakú kilátóhoz vezetett, míg a másik a mérnöki munka csodájaként számon tartott Sky Bridgehez. Először felfelé mentünk, és körbesétáltunk a kilátón, készítettünk néhány fényképet. A kilátó felső szintjén egy tábla jelezte, hogy honnan látható a napnyugta.

Miután körbenéztünk a kilátóról, lesétáltunk a hídhoz. Korábban már láttam néhány fotót róla, de rajta állni teljesen más volt. Úgy tünt, mintha az egész lebegne. Az öblös U alakú híd két vége egy-egy szikán nyugszik. Ezen kívül a híd középen egy hosszú fém oszlop áll, melyre 8 darab sodrony csatlakozik. Ebből kettő a sziklákhoz rögzíti, egyensúlyban tartja az oszlopot, a másik hat oszlop a hidszerkezetet tartja.

Végigsétáltunk a hídon, lementünk a tulsó lábánál kanyargó lépcsőkön, melyek a fák között kanyargó ösvényhez vezettek. Tettünk néhány lépést az erdőben, de a rengeteg szúnyog láttán gyorsan visszafordultuk. Nem volt értelme tovább menni, és amúgy sem akartunk gyalog lemenni a park bejáratához.

Visszasétáltunk a hídon, készítettünk néhány fényképet, majd ismét felmentünk a kilátóhoz, ahol örömünkre egy kedves ismerősre akadtunk. Stephan volt az, akivel a hajókiránduláson, majd később a Babylon klub környékén találkoztunk. Ő is utolsó napját töltötte Langkawin, este repült tovább Balira. Egy bérelt kismotorral járta körbe a szigetet. A kilátónál készítettünk néhány közös fotót, majd kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak.

A park bejáratánál fogtunk egy taxit, és visszamentünk a szállodába. Rendbeszedtük magunkat, fogtuk a csomagjainkat és vártuk a transzfert. Rövid várakozás után megérkezett egy kisbusz, ami kivitt a kikötőbe. A sofőrtől megkaptuk a hajójegyeket, és egy foglalást a buszra.

A kikötőben megkerestük a Kuala Perlisbe induló hajót és beszálltunk. Már alig volt egy-két perc az indulásig, és még mindig csak néhányan ültünk a hajón. Azt hittem, hogy csak fétucatnyian leszünk, mikor a utolsó percben még legalább 30 ember rohant hatalmas csomagokkal. Végül némi késéssel, de elindultunk. A hajó egy óra alatt ért át a szárazföldre.

Kuala Perlis kikötőjétől néhány száz méterre található a buszpályaudvar. Nem kellett sokat keresgélnünk, mert Langkawin az utazási irodában nagyon jó útbaigazítást kaptunk. A busz inulásáig kerestünk egy boltot, és vettünk némi innivalót az útra. A buszpályaudvar egyik pénztárában jegyre cseréltük a vucherünket. Jó egy órás várakozás után végre megérkezett a mi buszunk is. A szokásos négy ülés helyett ezen a buszon csak három ülés volt egy sorban, és az egész busz nagyon elegáns volt. Az ablakokon drapériák voltak, az ülések nagyok, kényelmesek, és szinte teljesen le lehetett fektetni.

Már teljesen sötét volt, amikor elindultunk. Az első megálló úgy 10 óra körül volt, egy buszpályaudvaron. A város nevét sajnos nem jegyeztem meg, de azt hiszem, nincs is túl nagy jelentősége.

Két órás buszozás után éjfélkor ismét volt egy megálló, itt mindenki leszállt, és a késői idő ellenére önkiszolgáló étteremben megvacsorázott. Egy darabig nézelődtünk, majd vettünk néhány fánkot. Komolyabb, fűszeres ételre nem vágytunk, de az utasok többsége sült húsokat és hasonlókat evett. A Cameron felföldön át vezetett az út, ami együtt járt az állandó kanyarokkal. Próbáltam aludni, de sajnos az állandó dőcörgés miatt nem sikerült, ezért felállítottam az ülést, és nézelődni próbáltam. az útnak ezen a szakaszán nem voltak nagyobb városok, mindössze néhány kisebb telepüésen haladtunk át, de többségében erdős-mezős részen kanyargott az út.

Hajnali 5 óra körül szóltak, hogy szálljunk le, mert a busz végcélja más irányban van, mint ahová mi iparkodunk. Mi ugyanis Kuala Besut kikötőjébe tartottunk, ami jó 17 kilométerre volt attól a penzinkúttól, ahol letettek bennünket. Nem aggódtunk igazán, mert legalább egy tucatnyian szálltunk le a buszról. Volt akiket autóval vártak, mások hazatelefonáltak és jöttek értük, a végére csak mi ketten maradtunk.

Megszólított bennünket egy férfi egy igen lerobbant autóval, és felajánlotta, hogy 30 Ringitért kivisz a kikötőbe. Nem volt valami bizalom gerjesztő, ezért nem fogadtuk el az ajánlatot, de csak nem tágított Volt vele egy katona, aki szintén Kuala Besutba iparkodott, de ettől még egyáltalán nem lett nagyobb hajlandóságunk együtt utazni. A fene tudja, hogy kifélék, mifélék. Az autón sem volt taxi jelzés, szóval nem volt nagy bizalmam hozzá.

A végén már ketten agitáltak, és csak 10 Ringitet kért a koma, úgyhogy félretéve a bizalmatlanságot beszálltunk. Először a katonát tettük ki úgy félúton, majd lekanyarodtunk a kikötőbe. Már néhányan vártak a jegyirodánál. A férfi kézfogással üdvözölte az ott alkalmazottakat, később kiderült, hogy ő maga is ott dolgozik. Mivel több iroda is értékesítette a hajójegyeket, ezért duplán jó volt, hogy sikerült bennünket rábeszélni. Egyrészt náluk vettük meg a jegyet, másrészt keresett egy kis benzinpénzt.

Fél nyolckor indultak a szigetekre a hajók. De erről az utazásról a következő részben számolok be, mint arról is, hogyan telt az első napunk Perhentiánon.