Az éjszaka hatalmas trópusi vihar tombolt. Mennydörgött az ég, és a part menti pálmák földig hajoltak a szélben. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a tenger felett minden irányban villámok cikáztak, 2-3 másodpercenként végigszáguldva a látóhatár felett, kisérteties fénybe borítva a fehéren fodrozódó hullámokat. Az erkélyen ülve gyönyörködtünk a természet fény- és hangjátékában, mikor leszakadt az ég. A szél az arcunkba fújt a hatalmas esőcseppeket, ezért behúzódtunk a szobánkba, és összecsomagoltunk.
Lefekvés után az ágyban hallgattuk a a vihart, míg álomba nem merültünk. Reggel letört ágak, felborult parti asztalok, székek utaltak a természet erőinek vad játékára.
Reggeli után elintéztük a kijelentkezést, hátizsákjainkat leadtuk a recepción a megőrzőbe, és megemlítettük a recepciós lányoknak, hogy felmegyünk a Sky Bridgehez. Aggódó arccal közölte, hogy az éjszakai vihar miatt nem biztos hogy közlekedik a Cable Car, anélkül pedig képtelenség fél nap alatt megjárni oda-vissza az utat. Látva elkeseredettségünket, fogta a telefont, és felhívta az üzemeltető céget. Azt mondták, hogy dél körül végeznek a felülvizsgálattal - első a biztonság - és utána indulhat a forgalom. Tizenegy körül kimentünk a taxiállomásra, majd 26 Ringitért elautóztunk a Cable Car alsó állomására.
A késői kezdés miatt a pénztárnál sor kígyózott. Az egyik biztonsági őrnek jeleztük, hogy újságíróként szeretnénk egy kedvezménes belépőt igényelni. Azonnal az igazgatóságra irányított, ahol lemásoltak a nemzetközi újságíró igazolványunkat, és kaptunk egy-egy VIP belépő jelvényt. Ezzel kikerültük a jegyvásárlással kapcsolatos sorbanállást, és egyenest a kabinokhoz mehettünk. Minden egyes kabinba hat személy számára volt hely. A beszállás nagyon jól szervezetten ment. Hat egymás mellé festett négyzet volt egymás után négy sorban. Ahogy haladt a sor, a négyzetekbe állították az embereket. Ahogy a beszállóhely szélén lévő első négyzethez ért a kapbin az ott álló ember beszállt, és utána sorban egymás után a többiek. Ahogy megürült egy-egy négyzet, a mögött lévő sorban állók azonnal előre léptek, leghátul pedig ismét feltöltötték a sorokat.
Amíg az egyenes sorban álltunk, néhány méterrel előttünk ismerősöket pillantottunk meg, azt az angol házaspárt, akinek hölgytagjával előző nap a medencében beszélgettünk. Mintegy negyed órás sorbanállás után végre mi is beszállhattunk, hogy feljussunk a 708 méter magas Gunung Machinchangra. A drótkötélen himbálózva szép kilátás nyílt az előttünk magasodó hegyre, a fák között megbúvó Seven Falls vízesésre, miközben alattunk mélyen a fák tetejét láttuk. Az ismertető szerint úgy építették meg a felvonót, hogy nem építettek előtt utat, és nem írtották ki az erdőt.
A drótkötépálya két részletben éri el e legmagasabb pontot. Az első hosszabb szakasz után egy kis pihenő helyet alakítottak ki, ahol felfelé menet ki lehet szállni. Egy-két percnél nem érdemes hosszabb időt eltölteni, mi is csupán egy fényképezés erejéig álltunk meg. A tovább haladó kabinok egy éles kanyart véve a kilátó alsó szintjéhez mentek fel.
Kiszállás után két út közül válaszhattunk, az egyik felfelé a kör alakú kilátóhoz vezetett, míg a másik a mérnöki munka csodájaként számon tartott Sky Bridgehez. Először felfelé mentünk, és körbesétáltunk a kilátón, készítettünk néhány fényképet. A kilátó felső szintjén egy tábla jelezte, hogy honnan látható a napnyugta.
Miután körbenéztünk a kilátóról, lesétáltunk a hídhoz. Korábban már láttam néhány fotót róla, de rajta állni teljesen más volt. Úgy tünt, mintha az egész lebegne. Az öblös U alakú híd két vége egy-egy szikán nyugszik. Ezen kívül a híd középen egy hosszú fém oszlop áll, melyre 8 darab sodrony csatlakozik. Ebből kettő a sziklákhoz rögzíti, egyensúlyban tartja az oszlopot, a másik hat oszlop a hidszerkezetet tartja.
Végigsétáltunk a hídon, lementünk a tulsó lábánál kanyargó lépcsőkön, melyek a fák között kanyargó ösvényhez vezettek. Tettünk néhány lépést az erdőben, de a rengeteg szúnyog láttán gyorsan visszafordultuk. Nem volt értelme tovább menni, és amúgy sem akartunk gyalog lemenni a park bejáratához.
Visszasétáltunk a hídon, készítettünk néhány fényképet, majd ismét felmentünk a kilátóhoz, ahol örömünkre egy kedves ismerősre akadtunk. Stephan volt az, akivel a hajókiránduláson, majd később a Babylon klub környékén találkoztunk. Ő is utolsó napját töltötte Langkawin, este repült tovább Balira. Egy bérelt kismotorral járta körbe a szigetet. A kilátónál készítettünk néhány közös fotót, majd kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak.
A park bejáratánál fogtunk egy taxit, és visszamentünk a szállodába. Rendbeszedtük magunkat, fogtuk a csomagjainkat és vártuk a transzfert. Rövid várakozás után megérkezett egy kisbusz, ami kivitt a kikötőbe. A sofőrtől megkaptuk a hajójegyeket, és egy foglalást a buszra.
A kikötőben megkerestük a Kuala Perlisbe induló hajót és beszálltunk. Már alig volt egy-két perc az indulásig, és még mindig csak néhányan ültünk a hajón. Azt hittem, hogy csak fétucatnyian leszünk, mikor a utolsó percben még legalább 30 ember rohant hatalmas csomagokkal. Végül némi késéssel, de elindultunk. A hajó egy óra alatt ért át a szárazföldre.
Kuala Perlis kikötőjétől néhány száz méterre található a buszpályaudvar. Nem kellett sokat keresgélnünk, mert Langkawin az utazási irodában nagyon jó útbaigazítást kaptunk. A busz inulásáig kerestünk egy boltot, és vettünk némi innivalót az útra. A buszpályaudvar egyik pénztárában jegyre cseréltük a vucherünket. Jó egy órás várakozás után végre megérkezett a mi buszunk is. A szokásos négy ülés helyett ezen a buszon csak három ülés volt egy sorban, és az egész busz nagyon elegáns volt. Az ablakokon drapériák voltak, az ülések nagyok, kényelmesek, és szinte teljesen le lehetett fektetni.
Már teljesen sötét volt, amikor elindultunk. Az első megálló úgy 10 óra körül volt, egy buszpályaudvaron. A város nevét sajnos nem jegyeztem meg, de azt hiszem, nincs is túl nagy jelentősége.
Két órás buszozás után éjfélkor ismét volt egy megálló, itt mindenki leszállt, és a késői idő ellenére önkiszolgáló étteremben megvacsorázott. Egy darabig nézelődtünk, majd vettünk néhány fánkot. Komolyabb, fűszeres ételre nem vágytunk, de az utasok többsége sült húsokat és hasonlókat evett. A Cameron felföldön át vezetett az út, ami együtt járt az állandó kanyarokkal. Próbáltam aludni, de sajnos az állandó dőcörgés miatt nem sikerült, ezért felállítottam az ülést, és nézelődni próbáltam. az útnak ezen a szakaszán nem voltak nagyobb városok, mindössze néhány kisebb telepüésen haladtunk át, de többségében erdős-mezős részen kanyargott az út.
Hajnali 5 óra körül szóltak, hogy szálljunk le, mert a busz végcélja más irányban van, mint ahová mi iparkodunk. Mi ugyanis Kuala Besut kikötőjébe tartottunk, ami jó 17 kilométerre volt attól a penzinkúttól, ahol letettek bennünket. Nem aggódtunk igazán, mert legalább egy tucatnyian szálltunk le a buszról. Volt akiket autóval vártak, mások hazatelefonáltak és jöttek értük, a végére csak mi ketten maradtunk.
Megszólított bennünket egy férfi egy igen lerobbant autóval, és felajánlotta, hogy 30 Ringitért kivisz a kikötőbe. Nem volt valami bizalom gerjesztő, ezért nem fogadtuk el az ajánlatot, de csak nem tágított Volt vele egy katona, aki szintén Kuala Besutba iparkodott, de ettől még egyáltalán nem lett nagyobb hajlandóságunk együtt utazni. A fene tudja, hogy kifélék, mifélék. Az autón sem volt taxi jelzés, szóval nem volt nagy bizalmam hozzá.
A végén már ketten agitáltak, és csak 10 Ringitet kért a koma, úgyhogy félretéve a bizalmatlanságot beszálltunk. Először a katonát tettük ki úgy félúton, majd lekanyarodtunk a kikötőbe. Már néhányan vártak a jegyirodánál. A férfi kézfogással üdvözölte az ott alkalmazottakat, később kiderült, hogy ő maga is ott dolgozik. Mivel több iroda is értékesítette a hajójegyeket, ezért duplán jó volt, hogy sikerült bennünket rábeszélni. Egyrészt náluk vettük meg a jegyet, másrészt keresett egy kis benzinpénzt.
Fél nyolckor indultak a szigetekre a hajók. De erről az utazásról a következő részben számolok be, mint arról is, hogyan telt az első napunk Perhentiánon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése