Sütőcske

ha van főzőcske, mért ne lehetne sütőcske is?

Sárgadinnyés túrós rétes

Szeretek rétest sütni, bár nem olyan kézzel nyujtott rétest, hanem csak úgy lusta asszony módjára, készen vett réteslapból. Ha több félét akar sütni az ember, így is elég sok munka van a töltelékek elkészítésével. Nálunk meg mindenki másfélét szeret, illetve, hogy ne legyen egyszerű az életem, amelyiket az egyik családtagom szereti, azt a másik nem eszi meg. Ezért minimum három félét szoktam sütni.

Most hét végén is rétes került teritékre, nevezetesen meggyes rétes, mákos rétes és túrós rétes. Hogy mindig legyen valami újitás is a dologban, mindig becsempészek egy kis meglepetést a töltelékbe, ami akkor derül csak ki, ha beleharapunk. Én persze nem lepődöm meg, csak a többiek.

Vettem hát egy csomag réteslapot, fél kg túrót, egy nagy pohár tejfölt - az hol 450 gramm, máskor csak 375 gramm, bár a pohár egyformának tűnik - és 20 dkg aszalt sárgadinnyét.

A többi hozzávaló akadt otthon:
3 db tojás,
1 cs vaníliáscukor
5 evőkanál kristálycukor
2-3 evőkanál búzadara
kevés étolaj.

A túrót villával összetöröm, hozzáadom a tojás sárgákat, a kristálycukrot, a vaníliáscukrot, a tejfölt, az összekockázott sárgadinnyét majd lazán összekeverem. A tojásfehérjéket felverem és azt is hozzáadom, majd az állagtól függően beleszórok 2-3 evőkanál búzadarát és keverek rajta egyet.

Mivel a réteslapok vastagsága még azonos márka esetén sem egyforma, ezért egy tekercshez 2 vagy 3 lapot használok fel. A széthajtott lapokat olajjal átkenem, egymásra rakom és beleteszem a tölteléket, majd feltekerem.
Belerakom a tepsibe, a tetejét megkenem kevés étolajjal és 180-200 fokon kb. 30 percig sütöm.

Leptokária 1.

Gyula kívánságára: Leptokária


Ebben még nem szerepel Gyula, de a 2. részben benne lesz.

A kilencvenes évek egyik legnépszerűbb utazási célpontja a mediterrán Görögország volt. Mivel akkor még az olcsó fapados légitársaságok nem léteztek, kevesen engedhették meg maguknak, hogy repülővel utazzanak. Az emberek többsége autóbuszon vagy vonaton zötyögte végig a másfél napos utat. A ma már csak emlékeinkben élő Jorgos, West és más utazási irodák naponta indították autóbuszaikat a napfényes tengerparti városokba, Asprovalta, Olympos Beac, Paralia, – sok-sok csodás nyaralás helyszínére. Egyre többen és többen utaztak a mesés görög tájakra, és ez a folyamat megállíthatatlanul gerjesztette önmagát. Bárkit kérdeztünk, hogy hová utazik a nyáron – a válasz mindig Görögország volt. Szinte nem lehetett nem oda menni.

Vasutas lévén természetesen mi a vonatos utazás mellett döntöttünk. Megvolt a vonatjegy, a hálókocsi jegy, már csak a szállást kellett volna lefoglalni. Na de hol? Napokig bújtuk a prospektusokat, hogy melyik tengerparti város lenne a legmegfelelőbb számunkra, de nem jutottunk előbbre. És a rengeteg aggály, hogy mi lesz, ha a lefoglalt szállás nem olyan, amilyennek elképzeltük és valami pocsék helyen leszünk kénytelenek két hetet végigszenvedni. Hogy el ne felejtsem, ahogy haladtunk előre a nyárban, egyre szaporodott az elégedetlen kliensek száma is.

Közeledett, aztán elérkezett az indulás napja és mi még mindig nem tudtuk, hol fogunk lakni.
24 órás zötykölődés után megérkeztünk Thessalonikibe. (Persze ez így nem igaz, mert az uniós tagállam Görögországba igazi tortúra volt a belépés. A határon ugyanis mindenkitől elvették az útlevelet, majd az összes utast leszállították a vonatról. A sötét éjszaka közepén kint álltunk a senki földjén és vártuk, hogy egy zárt épületben az útlevél ellenőrzés megtörténjen és megkapjuk a beutazásra jogosító pecsétet. Ez gyakran két-három óráig is eltartott. A vonatot közben fegyveres határőrök őrizték, nehogy visszalopakodjon valaki. Az útlevelek kiosztása a következőképpen történt: Egy egyenruhás személy kihozta a görög útleveleket és felolvasta a neveket, majd átadta tulajdonosainak. Ők bemutatták a vonatot őrzőknek, és visszaszálltak. Aztán jöttek a más uniós tagállamok polgárai, többnyire osztrákok, németek, hollandok. Utánuk következtek a volt Jugoszlávia polgárai. Majd megunván a procedúrát és a nevek olvasását a tisztviselő a maradék útleveleket egyszerűen leöntötte a peronra és rámutatott: keresse meg mindenki a magáét. A nagy kavarodás ellenére soha nem kallódott el egyetlen útlevél sem – legalábbis akkor, amikor én utaztam.)

Visszatérve a fő gondolatmenetre, Thessalonikiben át kellett szállni egy helyi vonatra, ami egészen Athénig ment. A szomszédos fülkében utazó szintén magyar vasutasokkal beszélgettünk, nekik Paráliába volt foglalásuk, ajánlották, hogy menjünk mi is oda. Paráliának nem volt vasútállomása, Kateriniben kellett leszállni a vonatról és onnan autóbusszal kellett kimenni a tengerpartra. Latolgattuk, ide sokan mennek, lehet, hogy nem lesz szállás, akkor újra várakozás, buszozás, várakozás, vonatozás, sok felesleges üresjárat, elpocsékolt idő. És ekkor jött a szikra. Ahol a vonat eléri a tengerpartot, és látunk szép házakat, ott fogunk leszállni és szállást keresni.

Katerininél szinte kiürült a kocsi, a magyarok leszálltak, velünk továbbindult a vonat. Kihajoltunk az ablakon és vártuk a tengert. Rövid idő multán végre megpillantottuk az Égei tenger csillogóan kéklő vizét, fehérre meszelt pirostetős házakat a parton és körülöttük sok sok fügefát. Azonnal tudtuk, hogy ide akartunk jönni. A vonat begördült az állomásra, mi leszálltunk, és megnéztük a táblát melyen az állt – LEPTOKARIA. Ízlelgettük a szót, és tele voltunk reménnyel, ahogy elindultunk a tengerpart felé. Az út mellett egy hatalmas fügefa mellett haladtunk el, ahol jól teliettük magunkat, majd ahol az út vége a tengerbe futott, bekopogtatunk egy házhoz. A tulaj – akit ebéd utáni szendergéséből vertünk fel – megmutatta egyetlen üres szobáját, egy kedves pici apartmant, kellemes kicsi áron. A kertkapu a tengerre nyílt, elvileg meg is felelt, de hát hogy lehet úgy dönteni, hogy nem láttunk még legalább fél tucat helyet? Elmagyaráztuk, hogy jó ez nekünk, de még körülnézünk a környéken. A parton jobbra is, balra is megnéztünk még 3-3 helyet – kicsit nagyobb apartmanokat sokkal magasabb áron, ezért tovább nem húztuk az időt, rohantunk vissza az első helyre. A tulajt ismét felébresztettük, a kezébe csaptunk és beköltöztük. Aztán irány a tenger.

Ismerve a mediterrán mentalitást, tudtuk, hogy 4-5 óra előtt nem érdemes a városba bemenni, mert minden zárva lesz. Napnyugtakor feltérképeztük a terepet, és úgy találtuk, hogy jó kis helyre csöppentünk. Voltak üzletek, utazási irodák gazdag programválasztékkal, éttermek, tavernák – és persze a napfény-terger-pálmafák/fügefák nélkülözhetetlen triumvirátusa.

Egy Bingo Tours nevű utazási iroda kirakatában kirándulást hirdettek a Meteorákhoz magyar idegenvezetővel. Beléptünk, kedves fogadtatás, jeges kávé, Metaxa, Ouzo kínálattal. Erika – Komárnóból – kedves volt és aranyos, ő kisért a másnapi kiránduláson a Meteorákhoz. Férjével Ivánnal együtt már a sokadik nyarat töltötte Görögországban.

Erika, Iván! Ha véletlenül olvassátok, jelentkezzetek!

A Meteorák fantasztikus hely. Megközelíthetetlennek tűnő kolostorok a sziklaóriások tetején. Némelyekre csak kötélhágcsón lehetett feljutni, vagy kötéllel húzták fel a kosárban kuporgó szerzeteseket. Külön kolostorok voltak a férfiak és a nők számára. Egyik-másik turisták számára is látogatható. Mi kettőben voltunk benn, az Agiosz Stefanoszba, valamint a Metamorfoses nevű kolostorba. Voltunk egy ikonkészítő műhelyben is, ahol nagyon szép képeket és albumokat meg képeslapokat árusítottak. Visszaútban megálltunk az Afrodité forrásnál. Azt mondják, hogy aki megmosakszik a forrás vizében tíz évet fiatalodik. Azt hiszem ismét vissza kellene mennem, mert ha jól számolom, már eltelt a tíz év amit nyertem.

Jókat strandoltunk, hatalmas görögdinnyéket!! vettünk a piacon, (a görögök tőlünk tudták meg, hogy az általuk karpuzsiként ismert gyümölcsöt tulajdonképpen róluk nevezték el.) délutánonként fügéztünk az út menti fákról, és esténként Gyrost vacsoráztunk.

Voltunk fenn az istenek hegyén a közel 3000 méter magas Olympuson – persze autóbusszal. A szerpentineken végigkanyarogni nem lebecsülendő teljesítmény a buszvezető részéről.

Egy másik nap hajókirándulást tettünk az északi Szporádok egyik szigetére, Szkiatoszra. Itt a tenger vize tele van pirittel, ezért úgy tűnik, mintha arannyal lenne teleszórva a tenger és a homok. Azt hiszem ez az igaz aranypart. Meglátogattuk a sziget fővárosát, voltunk egy festői kis falucskában, majd megnézük az Agiosz Nikolaosz kápolnát.

Hallottuk, hogy Thessalonikiben van egy fantasztikus Aquapark. Akkor ilyen még nem volt Magyarországon, csúszdázni és egyéb bolondságokon szórakozni csak külföldön nyílt lehetőségünk, ezért soha nem szalasztottunk el egyetlen alkalmat sem. Az Aquaparkot nagyon élveztük, bár utána két napig alig birtunk megmozdulni. Volt egy kamikazének nevezett nagyon meredek csúszda, ahol először nem mertem lejönni. A férjem már a sokadik körénél tartott, amikor láttam, hogy egy 12 év körüli kislány, begipszelt és fóliával betekert karral megy fel a csúszdára. Azt mondtam, hogy ha ő lejön, akkor nincs mese, nem blamálhatom magam tovább. És lejött. Aztán lejöttem én is – bár a nap végére alig maradt rajtunk bőr.

Fantasztikus két hetünk volt.

És hogy poén is legyen a végére: visszaúton összetalálkoztunk a Paraliában nyaraló vasutas kollégákkal. Teli voltak panasszal. A szállás vacak volt, a fürdőszobát közösen kellett használni egy másik apartman vendégeivel. A konyhában nem volt edény – gondolom azt a korábban ott üdült vendégek vitték el emlékbe. Rengeteg volt a szúnyog, és mindennek a tetejében a kedves középkorú házaspár ötven méteren belül lakott Görögország legnagyobb diszkójától.

Ilyenkor az ember rendkívül kellemetlenül érzi magát, mert nem akar dicsekedni, ezért csak igen halkan mertük azt mondani, hogy nekünk tulajdonképpen nem volt problémánk. De most már bevallhatom, hogy BAROMI JÓL ÉREZTÜK MAGUNKAT!!!

Ezért is lesz Leptokáriának második része, amiben már Gyula is benne lesz.

Mexicoi lime leves

Mexicoi lime leves

Ez egy nagyon egyszerűen, gyorsan és olcsón elkészíthető étel.

Alapanyagok
1 db csirkemell bőre nélkül kis kockákra vágva
2 db erőleveskocka
2 db lime felkarikázva, de citrommal is készíthető
egy kis darab friss gyömbér felszeletelve
egy nagyobb fej lilahagyma, (ezüsthagyma, póré, snidling) apróra vágva
pirított zsemlekocka
só, bors, chillipaprika - ezt mindenki saját ízlése szerint teszi bele

Kb. 1,2 liter vizet felforralunk, beletesszük a gyömbért, a leveskockákat sót kevés borsot és
a csirkemellet. Amikor a hús megpuhult, belerakjuk az egyik limet és a hagyma felét, majd még két percig együtt főzzük.
Tányérokra szedjük, beledobunk egy-egy limekarikát, egy kanál hagymát, ízlés szerint chillit és a végén rászórjuk a zsemlekockát.

Fakanál is..

Pénteken megmutattam a blogomat barátnőimnek. Azt javasolták, hogy ha már írok, tegyek közé egy-egy receptet is, amit az adott ország jellegzetes ételét tartalmazza. Ugyanis mindig minden helyről hozok haza valami specialitást. Először azt mondtam, hogy aki érdeklődik a konyhaművészet iránt, az ugyis talál itt a neten vagy a ma már naponta piacra kerülő szakácskönyvek egyikében, de aztán úgy gondoltam, hogy miért ne. De azt előre megigérem, hogy a blog fő profilja az utazás marad. A fakanál csak úgy mellékesen kavar be néha a dologba.

Pozsony

Utazzunk Pozsonyba!

Március első napját – megerősítvén, hogy bizony visszavonhatatlanul közeleg a tavasz, és vele a kiránduló szezon – Pozsonyban töltöttük, ahonnét élményekben gazdagodva tértünk haza. Ezeket az élményeket szeretném most megosztani, és arra bíztatni másokat is, hogy ismerjék meg a magyar történelem egyik legnagyobb jelentőséggel bíró városát, Pozsonyt. Mert utazni jó, és múltunkat megismerni mindannyiunk kötelessége.

A hangulatos Duna parti város ezer szállal kötődik a magyar történelemhez. A salzburgi érsek feljegyzései szerint a honfoglaló magyarok 907-ben győztes csatát vívtak a bajorok ellen, és ettől az időponttól kezdve az akkor még Preslawpurchnak nevezett vár Magyarország legfontosabb védőbástyája lett. A várost később egyik várispánjáról Pozsonynak nevezték el.
Pozsony 300 éven keresztül a magyar királyok koronázó városa volt. Mátyás király 1465-ben egyetemet alapított Academica Istropolitana néven. Mátyás halálát követően a város jelentősége átmenetileg csökkent, majd 1531 és 1784 között Magyarország fővárosa volt. Itt jelent meg 1780-ban az első magyar hírlap, a Magyar Hírmondó és a Pozsonyi Magyar Múzsa. Annak ellenére, hogy 1784-ben a főhivatalok Budára költöztek, az országgyűlés 1848-ig még Pozsonyban ülésezett. 1848. április 7-én Pozsonyban alakult meg az első felelős magyar minisztérium.

Pozsony mindig több nemzetiségű város volt. A magyarok mellett kunok, székelyek, bajorok és szlovákok lakták. A történelem során többször próbálták elnémetesíteni. 1918 után szlovák többségűvé vált, és az első világháborút követően Szlovákia fővárosa lett. A németek 1945 után szinte teljesen eltűntek a városból, amely ezt követően a Bratislava nevet vette fel.

Pozsony 215 km távolságra fekszik Budapesttől. Vonattal két és fél órát vesz igénybe az utazás. A vasútállomás egy kisebb domb tetején helyezkedik el, nem túl messze a belvárostól. A helyi közlekedés villamossal, busszal, trolival bonyolódik. A járatok közvetlenül a vasútállomás elől indulnak. A belvárosig három megállót kell utazni.
Érdemes a Mierové Némestin (Béke téren) leszállni, ahol szembetűnik a szépen felújított volt Grassalkovich kastély, amely jelenleg kormányzati célokat szolgál. Mögötte helyezkednek el a régi kormányépületek és az elnöki rezidencia.
A kastélyt magunk mögött hagyva a Suché myto út végén a Hurbanovo téren találjuk a Szentháromság templomot. Innen a Mihály kapun keresztül jutottunk be az óvárosba. Az utca egy törést követően a 34 méter magas, neogótikus Jagello toronyhoz vezet, amely erősen emlékeztet Sopron Tűztornyára. Sétánk során ismert személyiségek egykori palotái és híres középületek mellett haladtunk el. Mind-mind élő történelem.

A templomok közül mindenképpen megtekintésre javasoljuk a Szent Márton dómtemplomot, amely a XIV. században épült. Ebben a templomban koronázták a magyar királyokat és királynékat 1563-1835 között.
A dóm melletti Rudnayovo Námestin áll egy romos állapotban lévő, jobb sorsra érdemes, 1493-ban épült ház, amelynek ablakaiba festett macskákat ültettek tréfás kedvű személyek. A dóm melletti autóút túloldalán kezdődő lépcsősoron juthatunk fel a várhoz. A lépcső a Szent Miklós templom mellett halad el, amely sajnos ott jártunkkor zárva volt. A várfal tetejéről csodálatos kilátás nyílik a Dunára és a városra.

A várban található a Szlovák Nemzeti Múzeum. (belépődíj 40 SK, gyerekeknek 20 SK)
Az első emeleten egy kisebb teremben találhatóak a város színházában bemutatott darabok eredeti kosztümjei, köztük Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma előadásának ruhái.
Az épület második emeletén helyezkedik el az üveg és porcelán kiállítás, ahol a 17. században és az azt követő időkben készült itáliai, német, cseh kupákban, serlegekben és étkészletekben gyönyörködhettünk. A kiállítás további termeiben a magyar történelem korszakainak jellemző tárgyai kerültek elhelyezésre, könyvek, képek, fegyverek, technikai eszközök.
A harmadik emeleten a különböző mesterségek bemutatására kialakított „műhelyeket” csodáltuk meg. Megismertük milyen szerszámokkal készítették a fegyvereket és a lovak patkóit a kovácsok, milyen gyalukat használtak a bútorok készítéséhez az asztalosok, a hordókhoz a kádárok, és megtudtuk, hogyan készültek a lábbelik két- háromszáz évvel korábban.
Az épület másik szárnyában a különböző korokból származó bútorok, szépen faragott szekrények, ágyak, tálalók és étkezők találhatók. Az utolsó helyiségből nyíló lépcsőházból feljutottunk vár kilátótornyába, ahonnét körbenézhettük a várost.

Két külön teremben az óragyűjtemény foglal helyet, különféle asztali és falórák. Az órakiállítás külön érdekessége az az óra, amelyik kismutatója nem 12, hanem 24 óra alatt ér körbe. Ennek megfelelően a számlapon is 24 órás időbeosztás szerepel.

Aki nem fáradt el a sok látnivaló megtekintésében, annak felhívjuk a figyelmét a vár alsó szintjén található kincstárra, ahová külön belépőjegy (10 SK, gyerekeknek 5 SK) megvásárlása után jutottunk be. A Múzeumban kelta és avar sírokban talált arany ékszerek, dísztárgyak láthatók. A múzeum vezetőjétől megtudtuk, hogy a vár környékén talált értékes leletek többségét Budapestre, Bécsbe, majd Csehszlovákia megalakulását követően Prágába szállították.

A múzeumban tett látogatást követően visszasétáltunk az óvárosba. A főtéren áll a régi városháza, melynek tetejét színes kerámiacserepek borítják. Ez az épület ad otthon a Városi Múzeumnak. A tér házait szépen felújították, alsó szintjükön drága üzletek nyíltak, azonban a távolabbi épületek még felújításra szorulnak. A város különleges köztéri szobrainak egyike a főtéren található. A „fura figura” az egyik pad támlájára könyökölve bámészkodik, mintha a padon üldögélőkkel beszélgetne.

Mivel a vonat indulásáig még maradt időnk, a belváros zegzugos, macskaköves utcáin sétálgattunk, ahol számtalan további érdekes szobrot fedeztünk fel. A Laurinska utca egyik „felelőtlenül” nyitva hagyott csatornanyílásból egy munkás feje bukkant fel – természetesen bronzból. A Paparazzó koktélbár saroképülete mögül egy lesipuskás fotós irányította felénk fényképezőgépét. Ösztönösen próbáltunk nem belesétálni a képbe, amikor észrevettük, hogy szintén szoborral állunk szemben.

Szomorúan tapasztaltuk, hogy a városban magyar felirattal sehol sem találkoztunk. Az épületek falain szlovák nyelvű emléktáblák voltak, és a múzeumokban is csak szlovák (helyenként angol) nyelven igazították útba a látogatókat. Külön kérésre német, cseh, francia és orosz nyelvű tájékoztatót is lehetett kapni, de magyar nyelvűt nem. Az emberek azonban nagyon kedvesek és barátságosak voltak. Beszélgetésünket hallva a magyarok szívélyesen üdvözöltek. Örömmel tapasztaltuk, hogy az egyszerű szlovák emberek a hivatalos politikával mit sem törődve igen vendégszeretők, segítőkészek voltak, amikor útbaigazítást kértünk, vagy vásároltunk.

Sétánk során minden sarkon újabb és újabb élmények vártak ránk – és mindazokra, akik a közeljövőben Pozsonyba látogatnak. Remélem, hogy egyre többen, keresik fel azt a várost, melynek utcáin nemzetünk nagyjai, köztük Bethlen Gábor, Thököly Imre, Kossuth, Széchenyi, Kölcsey és Wesselényi fordultak meg valaha.

Nápoly

Nápolyt látni, és…


Március utolsó napjait Olaszországban, pontosabban Nápolyban és környékén töltöttük. Indulás előtt, akinek említettük úti célunkat, azonnal a régi mondást kezdte idézni, majd észbe kapva óvatosan elhallgatott. Nos, mint ez a beszámoló is mutatja, a mondás második fele szerencsére nem valósult meg, ugyanis felejthetetlen élményekkel gazdagodva tértünk haza.

Nápoly Olaszország déli részén, Rómától 214 km-re fekszik a tengerparton. A város és környéke bármely évszakban is utazzunk arra, rendkívül gazdag látnivalókkal kecsegtet. Budapestről egy átszállással egy nap alatt juthatunk el Nápolyba. Mi a Keleti pályaudvarról 17.15-kor induló Venezia Expresszel utaztunk Mestre pályaudvarig, ahonnét mintegy 35-40 perces várakozást követően indultunk tovább és este 7 óra körül érkeztünk meg Nápolyba.

A pályaudvar környéke nem túl bizalomgerjesztő hely, és nem is mondható a város legszebb részének, azonban az olasz városokról (Milano, Firenze, Bologna stb.) elnevezett utcákban több tucat megfizethető és ennek megfelelő színvonalú szálloda is található. Egy kétágyas szoba ára 45-50 Euró éjszakánként. Interneten keresztül is lehet szállást keresni és foglalni. (A http://www.hotel.it/ és http://www.hostel.it/ honlapon több száz szálláscím közül lehet válogatni).
Mi azért választottuk Nápolyt szálláshelyül, mert remek kiindulópontot jelentett a környékbeli kirándulóhelyek felkereséséhez.

Érkezésünk másnapján a legendás Pompei romjait látogattuk meg, amelyet a 79-ben kitört Vezúv temetett el. Pompei lakóinak száma virágkorában elérte a harmincezret. A hat méter magas hamuval és vulkáni kövekkel borított város feltárása a 18. század első felében kezdődött és még ma sem fejeződött be. A romterület bejárása egy teljes napot vesz igénybe. Annak érdekében, hogy eligazodjunk a látnivalók között, célszerű beszerezni a romterület térképét, egyébként előfordulhat, hogy épp a legérdekesebb helyeket hagyjuk ki.

A széles, szabályosan kialakított utcákat nagyméretű kövekkel burkolták. Az idők során a kövekbe mély vájatokat vágtak a kocsik kerekei. Ugyanezeket a köveket ma turisták ezrei koptatják nap, mint nap, hogy személyesen láthassák gyermekkori olvasmányaik titokzatos helyszínét. A tágas tereken hatalmas templomok díszes oszlopai és kapui állnak, háttérben a pusztulást hozó, fenséges tűzhányó látképével. Mindenfelé csodálatos paloták, ragyogó színekben tündöklő freskók és mozaikok. Az embernek olyan érzete támad, mintha ebben a városban csupa jómódú ember élt volna. Az épületek kapui mögött ízléses udvarok rejtőznek szökőkutakkal, lugasokkal, márványból és bronzból készült szobrokkal, melyek eredeti példányait többnyire Nápoly múzeumai őrzik. Az élelmiszerek tárolására alkalmas hatalmas méretű cserépedények is a jómódról tanúskodnak.

A különböző tárlókban a tragédia során menekülés közben elhunyt emberek, állatok gipsz lenyomatai láthatóak. Döbbenetes látni, amint rémült arccal menekülnek a forró hamueső elől.
Egyszerre gyönyörű és hátborzongató.

A világörökség részét képező Pompei romváros 8,50 Euró belépődíj ellenében tekinthető meg. Nápolyból két útvonalon is elérhetjük a látnivalókat. Az olcsóbb megoldás a központi pályaudvarról induló vonat – erre érvényes a FIP szabadjegy – ami csúcsidőben óránként közlekedik, ezért előre szükséges tájékozódni az indulási időpontokról. A vasútállomástól kb. 400-500 méterre az Amfiteátrum közelében található egyik oldalbejáraton juthatnak be.
A másik lehetőség a Circumvesuviana nevű gyorsvasút (ez főpályaudvar földalatti részéről kb. 10 percenként indul a) és a romváros főbejárata közelében áll meg. A Villa dei Misteri megállónál kell leszállni. Ide sajnos nem jó a szabadjegy, a viteldíj egy útra 2,01 Euró.

Tapasztalataink alapján úgy véljük, hogy odaútban a Circumvesuvianát, visszafelé a vonatot célszerű igénybe venni, így a romvárosban tett kirándulást követően lehetőség nyílik egy kellemes sétára a mai modern Pompeiben is, ahol hangulatos éttermek csalogatják a megfáradt turistákat.

Második nap a Nápolytól északra fekvő Pozzuoliba utaztunk, ahol a Solfatara vulkán található. Az „aprócska” amolyan Kisherceg méretű tűzhányó ma is aktív, kráterében számos helyen kéngőz tör fel, és fortyog a vulkáni iszap. A magas kéntartalom miatt a környéken erős záptojásszag uralkodik, ami tartósan nyomot hagy az ember ruhájában, hajában és a bőrén is. A látogatók szabadon sétálhatnak a kráterben, csak a veszélyes helyek vannak elkerítve. A gőzkitörések környékén kellemesen meleg a talaj. Két kénbarlang is található egymás mellett (a Pokol és a Tisztítótűz) azonban a gyakori égési sérülések miatt bejáratukat befalazták, így csak az első két méter látható. A kráterben tett séta során többször is érdekes fütyülő hangot hallottunk, amit a feltörő gázok idéztek elő. A terület gazdái porózus mészkővel rakják körül a kitörések környékét, amit rövid időn belül sárgára fest a rárakodó kén. A kénkristályokat és más ásványokat a vulkán kráterében, és a bejárat melletti ajándékboltban lehet megvásárolni, de a látogatók számára sem tilos a kövek gyűjtögetése.

Pozzuoliba a Metronapolival jutottunk el, amely Nápoly főpályaudvarának földalatti részéről indul. A jegy ára egy útra 1,50 Euró. Pozzuoliból kb. 20-25 perces sétával érhető el a vulkán bejárata. Az út szép házak és pompás narancsligetek mellett vezet. A kráterbe belépőjegy ellenében lehet bemenni, ára 5,50 Euró. (15 fős csoportoknak 4,50, és 4 év alatti gyermekeknek ingyenes. Internetes tájékoztató a http://www.solfatara.it/ honlapon.

Pozzuoliban a vulkán mellett érdemes megtekinteni az amfiteátrumot, a hajókikötőt, a római vásárcsarnokot, valamint a pálmafákkal szegélyezett parti sétányt.

Annak ellenére, hogy minden este tettünk egy sétát Nápolyban, mégis csak a harmadik nap kezdtük alaposabban megismerni a város látnivalóit, nevezetességeit. Nápoly rendkívül gazdag műemlékekben, kalandos történelme következtében számos uralkodó és építészeti stílus váltotta egymást. Ezeknek próbáltunk a nyomába eredni, amikor a Porta Capuana elől elindultunk a város felfedezésére. A dóm környékén az óváros szűk utcáin a fiatalok motorkerékpárokkal száguldoztak. Az erkélyeken frissen mosott ruhák száradtak, miközben a háziasszonyok kicserélték egymással híreiket. Az általános hangzavart magunk mögött hagyva egy modern, széles útra jutottunk, az I. Umberto Corsora, majd a Municipió térre, ahol a Castel Nuovo vártömbje áll. A vár mellett található a San Carlo Teatro, amely a világ egyik legnagyobb operaháza. Az Operával szemben áll, az Umberto Galéria, (egy több emelet magas, fedett üvegcsarnok) amely délutánonként a helyi művészek alkalmi találkozóhelye. Az Operaház előtt elsétálva elértük a királyi palotát (Palazzo Reale) és vele szemben a Francesco di Paola templomot. A téren keresztülsétálva egy kilátóhoz jutottunk, ahonnét remek felvételeket lehet készíteni a Vezúvról. Aki még ennél is jobb kilátást szeretne, annak javasoljuk, hogy a Via Toledon szálljon fel a siklóra és menjen fel a város fölé magasodó Vomerora.
Bár eredetileg nem szerepelt terveink között a Vezúv meghódítása, a hegy fenséges látványa arra ösztönzött, hogy közelebbről is megismerkedjünk vele. Azt, hogy olyan közel kerülünk egymáshoz, még álmainkban sem reméltük.
A Vezúvhoz a legegyszerűbben a hegy lábánál fekvő Ercolano városból lehet feljutni. Ercolánóba a Circumvesuviana gyorsvasúttal jutottunk el. A menetidő kb. 20 perc. Ercolano állomástól taxi rendszerben működő kisbuszokkal lehet feljutni a Vezúvra. A viteldíj az utasok számától függ, „teltház” esetén 10 Euró személyenként, amely a visszautat is tartalmazza. A buszok kb. a hegy kétharmadáig mennek fel. Innét mindenki gyalog folytatja az utat. A jól kiépített ösvényeken könnyen feljutottunk minden különösebb előkészület nélkül. A kúp magassága minden kitörés alkalmával változik, ma már alig haladja meg az 1100 métert. Ennek ellenére szokatlan hideg, hó és metsző szél fogadott. A kúpot elérve sorompó állta utunkat, amely csak 5,16 Euró befizetése ellenében nyílt meg. A kráter peremén kiépített sétány vezet, amely majdnem teljesen körbevisz a 700 méter átmérőjű és 250 méter mély tölcsér peremén. A tölcsér oldalának számtalan repedésén füst és gőz tört elő. A Vezúv jelezte számunkra, hogy most is csak pihen. Az egyes kitöréseket gyakran több száz éves nyugalmi időszak előzte meg, így most sem jelenthető ki, hogy a tűzhányó végleg befejezte aktív korszakát. A legutolsó kitörést 1944-ben jegyezték fel. A hegyről lefolyó láva pusztításának nyomai ma is jól láthatóak.

Nem csak a hegy meghódítása jelentett felejthetetlen élményt, hanem a Sorrentói öbölre és Capri szigetére nyíló csodálatos, egyedülálló kilátás is.

Tehát útra fel!

Mivel az árak Olaszországban is gyakran változnak, elnézést kérek, ha néhol kicsit mélyebben kell a pénztárcába nyúlni, mint említettem

Montenegró

Szeptemberben irány Montenegró!



A Szabad Vasutas olvasói tudják, hogy utazási élményeimet, tapasztalataimat, legyen az akár pozitív, akár negatív, szívesen osztom meg másokkal. Főként olyan úti célokról szeretek beszámolni, amelyek vonattal is elérhetőek és a nyaralás költségei nem terhelik meg túlságosan a családi kasszát. Ezt az úti beszámolót kedvcsinálónak szántam, kiegészítve olyan tanácsokkal, ötletekkel, amelyek kellemesebbé tehetik a nyaralást, nem elhallgatva az utazással kapcsolatos nehézségeket sem.



Viszontagságos utazás

Egy kellemes délután vonatra szálltunk és meg sem álltunk Szabadkáig, majd egy rövid városnézést követően este 8 után elindult velünk a BAR-ig közlekedő éjszakai vonat. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Szerbia és Montenegró területéről induló vonatokra sajnos itthon nem lehet helyet foglalni. Ülőhely- vagy kusett jegyet csak az indulási állomáson válthatunk érvényes menetjegy birtokában. Aki nem gondoskodik a jegy időbeni foglalásáról, azzal megeshet, hogy indulás előtt néhány órával már nem kap csak ülőhelyet. (Ezt tapasztalatból mondom, ugyanis odafelé kénytelen voltunk a késés miatt kb. 15 órára meghosszabbodott menetidőt ülve tölteni.Az ülőhely ára 85 Dinár, a kusett 5 Euróba került. A szabadkai pályaudvaron kizárólag csak készpénzzel fizethetünk, és csak helyi fizetőeszközt, Dinárt fogadnak el.

A vonat néhány kilométerrel a végállomás előtt Sutomorenál éri el a tengert. Innen indulnak az autóbuszok a budvai, és herceg nori riviérára. (Petrovácig 1,5 Euró, Budváig 2,5 Euró a buszjegy ára.) Megérkezés után Sotomore állomáson azonnal megvettük a visszaútra szóló kusettjegyeket, majd buszra szálltunk. Több tucat prospektus áttanulmányozása után is nehezen tudtuk eldönteni, hogy hol szálljunk meg. Végül Petrovác mellett döntöttünk.
Hazaútban célszerűbb a végállomáson Barban felszállni a vonatra, Így biztosan nem foglalják el a helyünket, és a csomagokat is el tudjuk helyezni. Barban a vasútállomás a városon kívül van, a környéken egy-két büfé és egy Konoba=étterem található, amit jó szívvel tudunk ajánlani.

Néhány nap Petrovácban




Petrovác kedves kis város, a tenger és a hegyek találkozásánál. A nyári hónapokban a városka megtelik nyaralók ezreivel, turisták lepik el a partot. Öt napnál rövidebb időre szinte sehol sem adnak ki szobát, legfeljebb a város két drágább szállodájában. Magánháznál kétágyas szobát főszezonban 12 és 40 Euró között lehet bérelni, attól függően, hogy milyen a felszereltsége (klima, tv, hűtőszekrény, konyha) és hol található. A központban, a tengerparti sétányok közelében általában magasabb az ár, míg a parttól távolabb, vagy a buszpályaudvar közelében olcsóbban is lakhatunk. Szeptembertől lényegesen alacsonyabbak az árak.
Annak ellenére, hogy Montenegró nem tagja az Európai Uniónak, 2003. évtől az Euró az ország hivatalos fizető eszköze.
A városi élet alapvetően a strandon, illetve az azt szegélyező parti sétányon zajlik. A strandok számomra túlzsúfoltnak tűntek. (nem csak Petrovácban, hanem valamennyi környező városban). A partszakaszok egy részét a szállodák, és éttermek gondozták, ahová nyugágyakat és napernyőket tettek ki. Ha ezeket használni kívántuk, bérleti díjat kellett fizetni, naponta 2 Eurót a nyugágyért, másfél-két Eurót a napernyőért. Több napra tervezett strandolás esetén gazdaságosabb volt 5-6 Euróért megvásárolni egy napernyőt, melyet a nyaralás végén fél áron remekül el lehetett adni. A szabad területeken természetesen törölközőn vagy gyékényen is napozhattunk.
Petrovác legnépszerűbb helye a sziklára épült Ponta Pizzéria, melynek teraszán nappal nyugágyakon pihenhettek a strandolók, míg este hangulatos szórakozóhelyet varázsoltak belőle, ahol élőzene szórakoztatta a nagyérdeműt.

A legszebb napnyugta a Ponta teraszáról volt látható.

Az étkezések igen egyszerűen és olcsón megoldhatók. A kétszemélyes pizzák étteremben 5-7 Euróba kerültek. Egy frissen csapolt korsó sört étteremben egy-másfél Euróért ihattunk, közértben egy Euróba került a kétliteres Cola, és 1,30-ba az ugyancsak kétliteres (!) sör. A különböző húsételeket étteremben 3-6 euróért lehetett kapni. Ennél olcsóbban vacsoráztunk az egymást érő rosteriákban, ahol grillen sült húsokat, hamburgereket, gyrost vehetünk két Euróért. A rosteriák mellett kulturált kerthelyiségek vannak, ahol kényelmesen el lehet üldögélni, és italt is lehet rendelni.

Kirándulás Ostrogban

Az Ostrogi kolostor Montenegro legfontosabb zarándokhelye, de a leírások szerint fontos építészeti és kultúrtörténeti jelentőséggel is bír. A magas sziklafalba simuló templom valóban lenyűgöző látványt nyújt. A kolostor megtekintése 12 Euróba kerül.

Budva rabul ejtette szívünket.

Óriási élmény volt a Budvába tett egész napos hajókirándulás.

Az út személyenként 6 Euróba került. Délelőtt 10- fél 11 között indul a hajó, - akkor, amikor elég utas összejön - és délután 4 óra körül ér vissza. Az utasok előzetes jelzés esetén bárhol kiszállhatnak, majd visszafelé ismét felveszi őket a hajó.



Mi úgy döntöttünk, hogy végignézzük a partot, és az általunk legszebbnek tartott helyre később még visszatérünk.

Budva hegyekkel körülvett, fantasztikusan szép öbölben, pontosabban több öbölben fekszik, egy aprócska, várfallal körülvett óvárossal. Az óvárosban három régi templom, számos étterem és üzlet található. Két Euróért fel lehet menni a várfalra, és körülsétálni az óvárost, felülről gyönyörködve a régi házakban és a romantikus sziklás partszakaszban, a strandokban és a háttérben húzódó hegyekben.

Budvában és környékén igen tagolt a part, minden öbölben egy kisebb strand rejtőzik. Legnagyobb élet és szórakozási lehetőség a két kilométer hosszú városi strandon található.



A Mogren strand (belépő 1 Euró) kivételével valamennyi strand ingyenes.

Mi az óváros keleti oldalán található Mása nevű strandra jártunk, itt volt legjobb a víz, és ez közel esett későbbi szálláshelyünkhöz is.

Az óvárosban tett sétát követően felkapaszkodtunk néhány lépcsőfokon a hegyoldalba, ahol pazar több szintes villák tekintenek le a városra. Azonnal eldöntöttük, hogy több időt szeretnénk itt eltölteni, ezért szálláskeresésbe kezdtünk.

Találkozás Mirával
Néhány szoba kiadó jelzésű villába becsöngettünk, ahol sajnálattal közölték, hogy főszezon lévén sajnos minden szoba foglalt. Végül egy hölgy felajánlotta, hogy háza teraszáról készíthetünk néhány fényképet. Elfogadtuk a meghívást, és néhány üveg sör társaságában csodáltuk a lenyűgöző kilátást. Másnap reggel összecsomagoltunk, taxiba ültünk és némi alkudozást követően 10 Euróért átautóztunk Petrovácról Budvára. Az igazán luxus színvonalú apartmanért – fürdővel, klímával, tv-vel - főszezonban 30 Eurót fizettünk. Mint kiderült, vendéglátónk Mira – teljes nevén Mirjana Markišic – Montenegró legismertebb és legelismertebb költője.

Montenegró ősszel a legszebb
Augusztus végéig a strandokon alig van talpalatnyi üres hely. Az iskolakezdést követően csökken a zsúfoltság és a szállásárak is olcsóbbak. Montenegró igen kedvező klímájú, fekvése miatt a tengerpart sok napsütést kap. A visszatérő vendégek szerint a víz szeptemberben a legjobb, már nincs 40 fokos hőség, de még mindig nyárias az idő. A hőmérsékletet még kellemesebb teszi a hegyek lábánál megszoruló meleg, gyakran október végéig is lehet strandolni.

Most természetesen arra bíztatom az olvasókat, hogy ne tétovázzanak, váltsák ki a szabadjegyet, és keljenek útra. Várja Önöket Montenegró, csodálatos strandjaival, olcsó szállásaival és kedves vendéglátóival. Szállást sok helyen lehet találni, de olyan lenyűgöző helyet, mint Mira háza sehol sem találtunk. Az óváros, a strand, a vásárlási lehetőség 2-3 perc alatt egy lépcsőn keresztül elérhető, csakúgy, mint kedvenc éttermünk a Sole Mio pizzéria, ahol esténként élőzene szól. És hogy el ne felejtsem, rengeteg mézédes füge terem a környéken. Ha úgy döntenek, hogy elindulnak, feltétlenül keressék fel Mirát. A budvai autóbusz- pályaudvarról egy rövid sétával elérhető, vagy 1-2 Euróért odavisz a taxi. Mint mondta, szeptemberben már biztosan lesz üres szobája és az árak is jóval olcsóbbak lesznek.

Az érdeklődőknek megadom Mira címét és telefonszámát ahol német, orosz és szerb nyelven foglalhatnak szállást, Mirjana Markisic, Montenegro, Budva, Gospostina, Primorski Bataljon 6.
Telefon: 381/86/451456 vagy 381/67/455885

Köszöntő!

Üdvözlök mindenkit, aki erre az oldalra tévedt.

Mint a blog neve is sejteti, itt hamarosan utazási témában fognak megjelenni írások. Férjemmel 1990. óta járjuk a világot, megfordultunk sok helyen, sok tapasztalatot szereztünk és szívesen mesélünk róla.

Az elmult évek során több fórumon is sikerült közzétennünk élményeinket, többek között a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete érdekvédelmi lapjában a Szabad Vasutasban. Másrészt filmes beszámolóinkat több alkalommal is vetítette a Főnix televízió Világjárók címen.

A blogon elsősorban írásos anyagokat tervezek fényképekkel kiegészítve. Említettem, hogy már korábban jelentek meg utibeszámolóim, ezért - ahol lehet aktualizálva - ezeket az anyagokat is közzéteszem.

Mivel én magam is vasutas vagyok, gyakran veszem igénybe ezt a közlekedési eszközt, különösen nyugat-európai utazásaim során, ahol most igazi reneszánszát éri a megújult vasút.

Addig is jó nyaralást mindenkinek.