Leptokária 1.

Gyula kívánságára: Leptokária


Ebben még nem szerepel Gyula, de a 2. részben benne lesz.

A kilencvenes évek egyik legnépszerűbb utazási célpontja a mediterrán Görögország volt. Mivel akkor még az olcsó fapados légitársaságok nem léteztek, kevesen engedhették meg maguknak, hogy repülővel utazzanak. Az emberek többsége autóbuszon vagy vonaton zötyögte végig a másfél napos utat. A ma már csak emlékeinkben élő Jorgos, West és más utazási irodák naponta indították autóbuszaikat a napfényes tengerparti városokba, Asprovalta, Olympos Beac, Paralia, – sok-sok csodás nyaralás helyszínére. Egyre többen és többen utaztak a mesés görög tájakra, és ez a folyamat megállíthatatlanul gerjesztette önmagát. Bárkit kérdeztünk, hogy hová utazik a nyáron – a válasz mindig Görögország volt. Szinte nem lehetett nem oda menni.

Vasutas lévén természetesen mi a vonatos utazás mellett döntöttünk. Megvolt a vonatjegy, a hálókocsi jegy, már csak a szállást kellett volna lefoglalni. Na de hol? Napokig bújtuk a prospektusokat, hogy melyik tengerparti város lenne a legmegfelelőbb számunkra, de nem jutottunk előbbre. És a rengeteg aggály, hogy mi lesz, ha a lefoglalt szállás nem olyan, amilyennek elképzeltük és valami pocsék helyen leszünk kénytelenek két hetet végigszenvedni. Hogy el ne felejtsem, ahogy haladtunk előre a nyárban, egyre szaporodott az elégedetlen kliensek száma is.

Közeledett, aztán elérkezett az indulás napja és mi még mindig nem tudtuk, hol fogunk lakni.
24 órás zötykölődés után megérkeztünk Thessalonikibe. (Persze ez így nem igaz, mert az uniós tagállam Görögországba igazi tortúra volt a belépés. A határon ugyanis mindenkitől elvették az útlevelet, majd az összes utast leszállították a vonatról. A sötét éjszaka közepén kint álltunk a senki földjén és vártuk, hogy egy zárt épületben az útlevél ellenőrzés megtörténjen és megkapjuk a beutazásra jogosító pecsétet. Ez gyakran két-három óráig is eltartott. A vonatot közben fegyveres határőrök őrizték, nehogy visszalopakodjon valaki. Az útlevelek kiosztása a következőképpen történt: Egy egyenruhás személy kihozta a görög útleveleket és felolvasta a neveket, majd átadta tulajdonosainak. Ők bemutatták a vonatot őrzőknek, és visszaszálltak. Aztán jöttek a más uniós tagállamok polgárai, többnyire osztrákok, németek, hollandok. Utánuk következtek a volt Jugoszlávia polgárai. Majd megunván a procedúrát és a nevek olvasását a tisztviselő a maradék útleveleket egyszerűen leöntötte a peronra és rámutatott: keresse meg mindenki a magáét. A nagy kavarodás ellenére soha nem kallódott el egyetlen útlevél sem – legalábbis akkor, amikor én utaztam.)

Visszatérve a fő gondolatmenetre, Thessalonikiben át kellett szállni egy helyi vonatra, ami egészen Athénig ment. A szomszédos fülkében utazó szintén magyar vasutasokkal beszélgettünk, nekik Paráliába volt foglalásuk, ajánlották, hogy menjünk mi is oda. Paráliának nem volt vasútállomása, Kateriniben kellett leszállni a vonatról és onnan autóbusszal kellett kimenni a tengerpartra. Latolgattuk, ide sokan mennek, lehet, hogy nem lesz szállás, akkor újra várakozás, buszozás, várakozás, vonatozás, sok felesleges üresjárat, elpocsékolt idő. És ekkor jött a szikra. Ahol a vonat eléri a tengerpartot, és látunk szép házakat, ott fogunk leszállni és szállást keresni.

Katerininél szinte kiürült a kocsi, a magyarok leszálltak, velünk továbbindult a vonat. Kihajoltunk az ablakon és vártuk a tengert. Rövid idő multán végre megpillantottuk az Égei tenger csillogóan kéklő vizét, fehérre meszelt pirostetős házakat a parton és körülöttük sok sok fügefát. Azonnal tudtuk, hogy ide akartunk jönni. A vonat begördült az állomásra, mi leszálltunk, és megnéztük a táblát melyen az állt – LEPTOKARIA. Ízlelgettük a szót, és tele voltunk reménnyel, ahogy elindultunk a tengerpart felé. Az út mellett egy hatalmas fügefa mellett haladtunk el, ahol jól teliettük magunkat, majd ahol az út vége a tengerbe futott, bekopogtatunk egy házhoz. A tulaj – akit ebéd utáni szendergéséből vertünk fel – megmutatta egyetlen üres szobáját, egy kedves pici apartmant, kellemes kicsi áron. A kertkapu a tengerre nyílt, elvileg meg is felelt, de hát hogy lehet úgy dönteni, hogy nem láttunk még legalább fél tucat helyet? Elmagyaráztuk, hogy jó ez nekünk, de még körülnézünk a környéken. A parton jobbra is, balra is megnéztünk még 3-3 helyet – kicsit nagyobb apartmanokat sokkal magasabb áron, ezért tovább nem húztuk az időt, rohantunk vissza az első helyre. A tulajt ismét felébresztettük, a kezébe csaptunk és beköltöztük. Aztán irány a tenger.

Ismerve a mediterrán mentalitást, tudtuk, hogy 4-5 óra előtt nem érdemes a városba bemenni, mert minden zárva lesz. Napnyugtakor feltérképeztük a terepet, és úgy találtuk, hogy jó kis helyre csöppentünk. Voltak üzletek, utazási irodák gazdag programválasztékkal, éttermek, tavernák – és persze a napfény-terger-pálmafák/fügefák nélkülözhetetlen triumvirátusa.

Egy Bingo Tours nevű utazási iroda kirakatában kirándulást hirdettek a Meteorákhoz magyar idegenvezetővel. Beléptünk, kedves fogadtatás, jeges kávé, Metaxa, Ouzo kínálattal. Erika – Komárnóból – kedves volt és aranyos, ő kisért a másnapi kiránduláson a Meteorákhoz. Férjével Ivánnal együtt már a sokadik nyarat töltötte Görögországban.

Erika, Iván! Ha véletlenül olvassátok, jelentkezzetek!

A Meteorák fantasztikus hely. Megközelíthetetlennek tűnő kolostorok a sziklaóriások tetején. Némelyekre csak kötélhágcsón lehetett feljutni, vagy kötéllel húzták fel a kosárban kuporgó szerzeteseket. Külön kolostorok voltak a férfiak és a nők számára. Egyik-másik turisták számára is látogatható. Mi kettőben voltunk benn, az Agiosz Stefanoszba, valamint a Metamorfoses nevű kolostorba. Voltunk egy ikonkészítő műhelyben is, ahol nagyon szép képeket és albumokat meg képeslapokat árusítottak. Visszaútban megálltunk az Afrodité forrásnál. Azt mondják, hogy aki megmosakszik a forrás vizében tíz évet fiatalodik. Azt hiszem ismét vissza kellene mennem, mert ha jól számolom, már eltelt a tíz év amit nyertem.

Jókat strandoltunk, hatalmas görögdinnyéket!! vettünk a piacon, (a görögök tőlünk tudták meg, hogy az általuk karpuzsiként ismert gyümölcsöt tulajdonképpen róluk nevezték el.) délutánonként fügéztünk az út menti fákról, és esténként Gyrost vacsoráztunk.

Voltunk fenn az istenek hegyén a közel 3000 méter magas Olympuson – persze autóbusszal. A szerpentineken végigkanyarogni nem lebecsülendő teljesítmény a buszvezető részéről.

Egy másik nap hajókirándulást tettünk az északi Szporádok egyik szigetére, Szkiatoszra. Itt a tenger vize tele van pirittel, ezért úgy tűnik, mintha arannyal lenne teleszórva a tenger és a homok. Azt hiszem ez az igaz aranypart. Meglátogattuk a sziget fővárosát, voltunk egy festői kis falucskában, majd megnézük az Agiosz Nikolaosz kápolnát.

Hallottuk, hogy Thessalonikiben van egy fantasztikus Aquapark. Akkor ilyen még nem volt Magyarországon, csúszdázni és egyéb bolondságokon szórakozni csak külföldön nyílt lehetőségünk, ezért soha nem szalasztottunk el egyetlen alkalmat sem. Az Aquaparkot nagyon élveztük, bár utána két napig alig birtunk megmozdulni. Volt egy kamikazének nevezett nagyon meredek csúszda, ahol először nem mertem lejönni. A férjem már a sokadik körénél tartott, amikor láttam, hogy egy 12 év körüli kislány, begipszelt és fóliával betekert karral megy fel a csúszdára. Azt mondtam, hogy ha ő lejön, akkor nincs mese, nem blamálhatom magam tovább. És lejött. Aztán lejöttem én is – bár a nap végére alig maradt rajtunk bőr.

Fantasztikus két hetünk volt.

És hogy poén is legyen a végére: visszaúton összetalálkoztunk a Paraliában nyaraló vasutas kollégákkal. Teli voltak panasszal. A szállás vacak volt, a fürdőszobát közösen kellett használni egy másik apartman vendégeivel. A konyhában nem volt edény – gondolom azt a korábban ott üdült vendégek vitték el emlékbe. Rengeteg volt a szúnyog, és mindennek a tetejében a kedves középkorú házaspár ötven méteren belül lakott Görögország legnagyobb diszkójától.

Ilyenkor az ember rendkívül kellemetlenül érzi magát, mert nem akar dicsekedni, ezért csak igen halkan mertük azt mondani, hogy nekünk tulajdonképpen nem volt problémánk. De most már bevallhatom, hogy BAROMI JÓL ÉREZTÜK MAGUNKAT!!!

Ezért is lesz Leptokáriának második része, amiben már Gyula is benne lesz.