Japán 10.

Sagano - Romantikus vonatozás

Az idő kellemesen meleg volt már a reggeli órákban is, amely a nap hátralévő részében csak fokozódott.A hét végét a japán városlakók többsége a természetben tölti. A kyotóiak kedvenc kirándulóhelye a várostól alig negyed órányira fekvő Sagano.A kirándulóhely olyan gazdag programválasztékot nyújt, hogy egy napba nem is fér bele minden nevezetesség megtekintése.

Kyotótól Saga Arashiyama állomásig utaztunk. A vonat tele volt turistákkal.

Az állomáson követtük a tömeget, akik az állomásépület mellett tovább haladva egy másik vonathoz álltak sorba, amely a Sagano Romantic Trainre hallgatott. Az állomásnak ezt a részét nosztalgia pályaudvarként jellemezném. Már megszoktuk, hogy a vasútállomáson minden nagyon modern, a kijelzők, a rengeteg automata. De ezen az állomáson ennek nyoma sem volt. Minden tele volt virággal, és az egésznek olyan kisvárosi hangulata volt.

Mivel nem volt komoly tervünk, és imádunk vonatozni, különösen az ilyen erdei vasutakon, ezért egy csöppet sem haboztunk, mikor megláttuk a régi fapados kocsikat. Nem volt jegyellenőrző automata, és a vasutasok sem kérték a jegyet, bár a kezünben volt a JR igazolványunk. Később kiderült, hogy mindenkinek helyre szólt a jegye. Már vagy háromszor ültünk át, mire elindult a vonat. Mivel hol az egyik, hogy a másik oldalon volt látnivaló, mindenki felállt, és az éppen aktuális ablakban lógott.

A máskor olyan csöndes és kimért japánok az elmaradhatatlan kalapokban, fényképezőgéppel és videokamerával a nyakukban lelkesen nézegették az ablakon át a tájat és lelkesen kattogtatták a kamerákat. A vasút egy kanyargó folyó mellett haladt egyre magasabban. Időnként áthaladtunk egy-egy hídon. Amikor a fodrozódó folyóban felbukkant egy raftingoló csapat, lelkesen hördültek fel a vonaton ülők.

25 perc vonatozás után megérkeztünk a folyó felső folyásához. Egy kicsit tanácstalanul szálltunk le a vonatról, hogy most merre, hogyan tovább. Próbáltuk követni a tömeget, amely az állomás épülettől egyenesen a buszokhoz, illetve mások a taxihoz indultak. Addig tétováztunk, míg végül mindenki felszállt és elindultak a buszok. Mivel nem sikerült kideríteni, hogy hová mennek, így nem szálltunk fel. Visszasétáltunk az állomáson lévő Turista Információhoz, ahol megtudtuk, hogy a buszok a hajóállomásra mentek, ahonnét a rafting indul. A vonatok óránként érkeztek, és ehhez igazodtak a buszok is.

Mivel terveink között nem szerepelt a rafting, a közelben pedig nem volt egyéb látnivaló, visszaindultunk Saganoba. Amint ki akartunk menni a peronra, kiderült, hogy erre a vonatra a jegyünk nem érvényes. Javasolták, hogy vegyünk jegyet, vagy a kb. 3 percnyire lévő nagypályaudvarron közlekedő vonattal menjünk vissza. Ez utóbi mellett döntöttünk. A nosztalgia vonattal ellentétben ez a vonat a legrövidebb úton érte el alig 5 perc alatt Saganot.

A másodszori érkezés örömére az egyik állomáshoz közeli fagyizóban vettünk egy zöld tea fagylaltot - alighanem először és utoljára, nekem nagyon nem jött be - és elindultunk a bambuszerdőbe.

Az erdő közepén egy út vezetett, melyről nem lehetett letérni. A friss bambuszügy itt is csemegének számít, feltelelezem azt óvták a látogtók tömegétől. Elhaladtunk egy temető mellett, majd egy templom bejáratához értünk. Mivel a közelben több templom is található, abban reménykedtünk, hogy talán akad olyan, ahol nem kell belépőt fizetni.

Elsődleges uticélunk a domb tetején lévő kilátó volt, ahonnét csodálatos kilátás nyílt a folyóra. Míg a tályban györnyörködtünk, megtapasztaltuk, hogyan alakult ki a pálcikával evés. Egy középkorú házaspár üldögélt a padon elemózsiás dobozzal az ölükben. A nő lázasan keresett valamit az ülében lévő táskában, majd egy kis idő után feladta. Ekkor a férfi odament ez egyik bokorhoz, letört két ágat, majd az ujjai közé csippentette és falatozni kezdett. Hát így alakult ki az evőpálca. Lehet, hogy nem így volt, de jó történet.

A dombtetőről a túloldalon leereszkedtünk a folyóhoz. A kisebb bárkák haladtak egymás után, mindegyiken legalább két tucat emberrel. A bárkán ülők apró rizspapírokat dobáltak a vízbe, majd egy vödörből aranyhalakat öntöttek ki. Közben vallási szöveget mormoltak. Nagyon hangulatos volt az egész jelenet. Elhatároztuk, hogy mi is felszállunk az egyikre, és teszünk egy kört, ha már a raftingról lemondtunk.

Elmentünk ahhoz a mólóhoz, ahonnét a bárkák indultak. Mivel mindenki kezében jegyet láttunk, megkérdetük az egyik jegyellenőrt, aki az emberket irányította, hogy hol tudnánk jegyet venni. Nagyon kedves volt, és elkisért egy konténerszerű építményhez, ahol a pénztár üzemelt. A pénztáros azt mondta, hogy bezárt, és nem adott jegyet. Erre megint visszamentünk az ellenőrhöz, panaszolva, hogy nincs jegy. Erre még kétszer lejátszódott az előző jelenet. Ő elkisért, megmutatta a pavilont, a pénztáros meg nem adott jegyet. Közben az összes bárka elindult. Ekkor a pénztáros úgy döntött, hogy ha kifizetjük a minimális létszámnyi jegyet, kb 3600 yent, akkor felszállhatunk egy külön hajóra, amin csak mi leszünk. Még ezzel a feltétellel is kevesebb, mint felébe került, mint a két rafting utazás lett volna.

Mivel már mindenki a vizen volt, gyorsan mi is a többiek után indultunk. A bárka vezetője a sekély vízben egy hosszú bambusszal lökdöste a hajót. Egész jó ütemben haladtunk. A többi hajó a kanyarnál visszafordult, mi még továbbhaladtunk vagy száz métert, majd elindultunk visszafelé. Úgy 40 percnyi csónakázás után kikötöttünk és ezzel véget ért a bárkatúra.
Sétálgattunk a városka főutcáján, nézelődtünk az üzletekben, majd az egyik gyorsétteremben vettünk némi rágcsálnivalót. Mivel nagyon sok turista fordult meg a városban, a riksások sem pihentek. A nagy melegben többen is riksás városnézésre vállalkoztak. Ezek a fiúk is a jellegzetes malac-cipőt viseltek.

Mivel a folyó túloldala is hasonóan izgamasnak ígérkezett, átsétáltunk a hídon. Itt is rengeteg üzlet és étterem várta a kirándulókat. A folyó közelben egy meredeken emelkedő út vezetett fel a dombra. Mivel nagyon sokan mentek abba a irányba, mi is arra indultunk el. A domb tetején egy kalandparkot találtunk, amely elsősorban gyermekek számára lett kialakítva. A látogatók átlagéletkora a kisérőket nem számítva nem haladta meg az öt évet. Az élelmiszert és italt a bejáratnál mindenki egy szekrénybe zárta, hogy a falánk majmok nehogy megtámadják egy kis csemegéért a kisgyermekeket. Különösen tetszett, hogy sok kislányt hagyományos japán viseletbe, kimonóba öltöztettek. A gyerekek türelmesen pózoltak a fényképezőgép előtt, bár inkább mondanám megilletődöttnek őket, mint vagánynak.

Kiderült, hogy a folyónak ezen az oldalán is van egy vasútállomás, de még korai volt az idő a hazatérésre, ezért visszamentünk a főutcára, hogy folytassuk a nézelődést. Az üzletek többségében az eladók is kimonóban kinálták a zöld teát, ami különösen jól esett a melegben.

Az egyik utcai automatánál vettünk egy csokis jégkrémet, mindössze 130 Yenért, ami sokkal jobb volt mint a reggeli háromszáz Yenes zöld teás fagylalt.

Az állomáshoz vezető úton minden üzletbe bekukkantottunk, közben minden büfében vettünk valami harapnivalót, így ismét sikerült egy csomó dolgot megkóstolnunk. Nálunk a retket általában szezonálisan frissen esszük, a japánok viszont savanyítva is fogyasztják. Láttunk kék színű uborkát, biztosan valamilyen fűszer hatására változtatta meg a színét, hacsak nem egy kaméleonnal sikerült keresztezni. Bár ki tudja. A vizitormát - amelyet wasabi torma néven is ismernek - viszont nem sikerült megkedvelnem. Minél többször kóstoltam, annál inkább kezdtem utálni. Az igazság az, hogy már másodszor sem kóstoltam volna meg, ha megismerem, de a japánok a wasabi utálókkal való kibabrálás érdekében többnyire álcázták. Hol zöld volt a szine, hol okkersárga, egyszer korong alakú, máskor kockára vágva kínálták. Ahány üzlet, annyi féle wasabi, és akkor még nem beszéltem a krémekről, és a krémekbe mártot magokról, aszalványokról. A férjem szerint az első hét végén "nem akarok wasabit" rémálmokkal ébredtem az éjszaka közepén.

Útban az állomás felé több érdekes udvarba sikerült bejutnunk. Volt, ahol kedvesen invitáltak befelé, máshol tábla jelezte, hogy meddig látját szívesen a kiváncsiskodót.

Az egyik udvarban a ház gazdája rögtönzött idegenvezetést tartott kertje büszkeségeiről, végigjárta velünk a kertje minden zugát, minden növényt bemutatott.

Mire elértük a Tenryu-ji templomot, teljesen képzettek lettünk a japán kerteket illetően. Sajnos már csak fél óra maradt a látogatási időből, ezért kihagytuk, tekintettel arra, hogy másnap ugyis Kyotó templomait vesszük górcső alá.

Japán 9.

Átköltüzünk Kyotóba

Nagoyában az tetszett, hogy a városban rengeteg zöld felületet találtunk. Nem csak szépen gondozott parkokra, vagy különlegesen nyírt bonzájokra akadtunk, hanem igazi vadvirágos rét is pompázott a város közepén. És persze szökőkutak, csobogók, ahol vidám gyerkőcök ugrabugráltak.

Mikor eljött búcsú ideje, egy kicsit sajnáltuk, hogy nem volt alkalmunk több időt Nagoyában tölteni, és jobban megismerni a várost. Lizzy blogját olvasva kiderült, hogy még a Lonely Planet sem ír egy csomó olyan dologról, amit érdemes lett volna felkeresni

A shinkansen

Azt már az első napi kirándulásunkon megtapasztalhattuk, hogy shinkansennel utazni valami fantasztikus dolog. A vonat őrületes sebességgel száguld, és nem áll meg csak a nagyobb, kifejezetten a 15-18 kocsis szerelvények fogadására alkalmas Shin állomásokon.

Ha nagyobb távolságra utazunk, mondjuk Nagoyából Kyotóba, ami úgy 150 kilométerre van egymástól, a Nozomi shinkansennel 35 percig tart az utazás, míg normál vonattal több mint két órát zötykölődhetünk. Persze ezért sebességért és kényelemért komoly felárat kell fizetni, a normál 2520 Yenen felül még további 3150 Yent.

A Japán Vasúti Bérlet (Japan Rail Pass) birtokosaként egyszerű dolgunk volt, mert az összes shinkansenen - Hikari Expressz, Nozomi Expressz, vagy a valamivel lassúbb Kodama Expressz - korlátlanul és felár nélkül utazhattunk keresztül-kasul az országban.

A vonatok hihetetlenül áramvonalasak, az ablakok alig nagyobbak, mint egy repülőgép ablakai. Az ülések átfordíhatóak, így szinte soha senki sem utazik menetiránynak háttal. Az automatizált Japánban a hiedelemmel ellentétben nem maguktól, gombnyomásra fordulnak meg az ülések, hanem a takarító személyzet forgatja át a végállomásokon.

Tőmondatokban néhány utazás során szerzett tapasztalat. A vonatok kivétel nélkül pontosak, a forgalmista a másodperc mutatót nézi, hogy mikor adja meg a indulási jelet. Mindenki tudja, hogy a vonat nem vár, ezért ahogy közeledünk az állomásra, mindenki készül a leszállásra. Felveszi a cipőjét - sokan külön papucsot visznek magukkal a hosszabb útra - kézbe veszi a csomagját, és kimegy a peronra, vagy sok leszálló esetén az ülések között várakozik. Amilyen gyorsan csak lehet, mindenki kiszáll, a várakozók pedig beszállnak. Ez nem tart tovább, mint amennyi ideig nálunk a metró áll egy megállóban.

Mint említettem, a vonaton szinte mindenki eszik. A közértekben, az állomásokon sőt magán a vonaton is árulnak ebéd csomagokat az utazók részére. Az ülések támláján lehajtható asztalok vannak, mint a repülőn. Szemetes - igaz az szelektiv - csak a peronon található, ennek ellenére nincs a kocsiban hagyott szemét. Mindenki szépen kiviszi és kidobja.

Nincs késés, nincs kosz, a személyzet udvarias, a kalaúz meghajol, amikor belép kocsiba, és kifelé is meghajolva hátrál ki. Nem vagyok egyedül, ha azt gondolom, hogy sohasem lesz ilyen a MÁV.

Felültünk az egyik kora esti vonatra, majd fél óra múlva már meg is érkeztünk Kyotóba. Még itthon körülnéztem szállás ügyben és emlékeztem rá, hogy az állomás környékén sok hotel és ryokan akad.

A kyotoi pályaudvar üvegpalotája

Mivel a kijárat környékén egy turista információba botlottunk, ott is gyüjöttünk néhány címet. bár a nagoyai sikertelen próbálkozás után nem nagyon bíztam az ott kapott címekben. A Tokyo torony melletti utcában találtunk vagy egy tucat ryokánt. Többnyire 9-12 ezer yent kértek egy tatamis szobáért. Végül a Hana Hostelben 7800 yenért foglaltunk egy fürdőszobás tatamis szobát. Eleinte tetszett a tradicionális berendezés, a matrac, a rövid lábú asztalok köré rakott párnák, de már az első este kiderült, hogy nem a legkényelmesebb ülőalkalmatosság.

Miután belaktuk a szobánkat tettünk egy sétát a torony és az állomás környékén. A közelben találtunk több tucat éttermet, és a férjem nagy örömére egy műszaki áruházat. Azt hiszem, hogy minden napos vendégek leszünk esténként.

Hogy lehet innen egy férfit elvonszolni?

Japán 8.

Nagoya - a Ran no Yakata Orchideakert

Hat évvel ezelőtt a férjemtől kaptam a születésnapomra egy csodálatos orchideát. A hosszú levelű, különleges fajtából való volt, négy száron legalább száz virággal. Nagyon hosszú ideig virágzott, aztán a virágok lehullottak, én pedig azóta is várom, hogy újra nyíljon.

Hol hűvös, hol meleg helyen teleltettem, már át is ültettem, a nyarat néha napon, néha árnyékban töltötte, de azóta sem hozott egy nyamvadt virágot sem. Később kaptam másfajta közönséges orchideákat, amilyeneket nőnap környékén a hipermarketekben is árusítanak. Ezek szinte egész évben folyamatosan virágoznak, de nincs bennük semmi különleges. Ezért nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy Nagoyában van egy Orchideakert.

A kiállításnak otthont adó épület

Belépéskor ez a "kép" fogadja a látogatót

Vidám nyuszifülek

Ez nem botsáska, hanem virág

Sok jó virág kishelyen is....

Egy "kancsós" változat

A lila csodák föld és víz nélkül, a levegő páratartalmából merítik a tápanyagot

Egy hosszú szakálú csodalény

Fehér virágözön - esküvői dísznek ajánlják

Bár nem ismerem az orchideafajtákat, de remélem a tudományos nevek ismerete nélkül is örömöt szereznek.

Japán 7.

Nagoya

Lizzynek sok szeretettel

Vacsora után hazafelé tartva örömmel állapítottuk meg, hogy csillagos az ég. Az egész napos szünet nélküli eső után ennél jobb előjelre nem is számíthattunk volna. Mivel ez volt Nagoyában az utolsó esténk, mielőtt felmentünk volna a szállodába, sétáltunk egyet a környéken. Bár érkezésünk délutánján szálláskeresés okán körbejártuk a környéket, de este más arcát mutatta a város.

Most is meglepve tapasztaltuk, hogy alighanem a vigalmi negyedben lakunk, ugyanis érdekes "szolgáltatóházak" voltak a környéken. A diszkrét kapuk előtt becsalogató szórólapokat osztogattak, masszázsra invitálva a magányos férfi járókelőket. Belestünk az ajtót fedő függöny résein, és lenge ruhás lányok képeit pillantottuk meg.

Másnap már kora reggel hét ágra sütött a nap, és az idő is melegnek igérkezett, amikor elindultunk városnéző portyánkra. Az állomás környékén található a város egyik szimbóluma, a csavart torony. Este már többször elsétáltunk előtt, de nappali fényben még nem volt alkalmunk megnézni.

A torony közelében található egy másik modern fém alkotás, amelyet ha megfordítanánk és megpörgetnénk, biztosan sokáig forogna. Olyan, mint egy félbevágott búgócsiga.

Először a Noh Szinházhoz mentünk, amely a Nagoya kastély közelében, egy park közepén helyezkedett el. A színház nyitva volt, így tettünk bent egy pár perces látogatást. Tényleg csak néhány percet töltöttünk a színházban, mivel nem találtuk különösebben érdekesnek.Volt néhány színházi maszk, és plakát, amelyeket el is lehetett vinni. Szívesen hoztam volna néhányat, de be kellett látnom, hogy a hazautazás során összegyűrödnének, pedig tényleg mutatósak voltak.

Keresztül sétáltunk a színház mögötti parkon, és hamarosan megpillantottuk a Nagoya Kastélyt. A kastélyt Tokugawa Ieyasu - a shogun - (róla már írtam a Nikkoban tett kirándulásunk alkalmával) építtette 1610-14 között. A második világháborúban lebombázták, a ma látogatható kastélymúzeum alig ötven éves.

A kastélyhoz vezető úton megcsodálhattuk az egész évben nyíló, és minden színben pompázó azáleabokrokat.

A kastély száraz vizesárkában néhány őzgida legelészett. Bár a gyerekek az őzikéknek is nagyon örültek, az igazi sztár ez a kis figura volt. Hosszú sorban, türelmesen várakoztak a gyerekek, hogy végre egy képet készítsenek róluk.

Annak ellenére, hogy a Nagoya kastély "csak" egy vasbeton másolat, érdemes belülről is megnézni. Több más kastéllyal ellentétben itt igen érdekes kiállítást láthattunk. A kastély és a Tokugawa család történetét bemutató film mellett számos használati tárggal is megismerkedhetünk - mint ruhák, szamuráj fegyverek. Szinte minden szint tartogat valami meglepetést.

Külön figyelmet érdemel a kastély tetején csillogó két aranyhal, amely napos időben akár a város túlfeléről is látható. Aki esetleg nem tudna felmászni a tetőre - mert mondjuk nem tetőfedő - az sem marad aranyhalas kép nélkül, ugyanis a múzeumban is elhelyeztek egy másolatot, amire akár rá is ülhetünk egy fénykép erejéig.

A kastélyban tett látogatást követően metróra szálltunk, majd kiutaztunk a Ran no Yakata Orchideakerthez. Az itt látottakat a következő részben mutatom meg.

Bár az előző nap még hűvös esős volt az idő, most 27 fokot mutatott a hőmérő. De ez nem tántorított el attól, hog kinézzünk a Nadya Parkba, a japán ifjuság találkozóhelyére. Ottjártunkkor volt a Nagoya zenei fesztivál. A szinpadon egymást váltották a zenekarok. Egy hideg sörrel leültünk a tűző napon lévő padok egyikére. Most sajnáltuk, hogy nem hoztunk magunkkal egy napernyőt, mert nagyon erősen tűzött a nap. Nem is tudtunk sokáig maradni. Besétáltunk egy kicsit hűsölni a közeli Loft áruházba, majd ismét nyakunkba vettük a várost.

Elsétáltunk a város egyik jelképéhez, a Nagoya toronyhoz. Út közben mindenütt spontán koncertekkel találkoztunk. Volt, aki önmagában egy szál gitárral szórakoztatott néhány embert, mások köré több tucatnyi hallgató gyűlt össze. De mindez semmit sem vont le a jó hangulatból.

Az árusok között elsétálva eljutottunk a Nagoya toronyhoz. Az előtte lévő szökőkút ránk szóródó permetjében egy kicsit felfrissítettük magunkat, majd a közelben néhány érdekes építményre figyeltünk fel.

Az egyik egy színes áruház épülete volt, melynek óriási kivetítőjén folyamatosan mutatták a zenei fesztivál színhelyeit. A torony közelében volt a buszpályaudvar, amely többfunkciós célt szolgált. Az utca alatti szinten éttermek és üzletek sorakoztak. Lifttel felmentünk az üveg és vas szerkezetű épület tetejére, ahol legnagyobb meglepetésünkre egy hatalmas elipszis alakú medence volt, melyet körbe lehetett sétálni.

Érdekes érzés volt több emelet magasan, egy olyan üveg aljú medence oldalán állni, amelyben több tonna víz csobogott. Olyan hihetetlenül törékenynek tűnt az egész.

Készítettünk néhány fényképet a medence mellől, majd visszaindultunk a szállodába. A pályaudvaron vettünk némi elemózsiát az útra, és elindultunk követekező állomáshelyünkre Kyotóba.