2008. augusztus 14., csütörtök

Utazás nagy Kínában 18. rész

Kanton - I

A kantoni ember mindent megeszik, ami repül, kivéve a helikoptert és a repülőt.

Érkezésünk napján - Hong Konghoz hasonlóan - nem volt szerencsénk az időjárással, egész nap folyamatosan esett. A szállodában átöltöztünk száraz ruhába, majd mikor egy kicsit alábbhagyott, fogtuk a hongkongi ernyőnket, és felfedeztük a szálloda környékét. Az utca túloldalán volt egy-két nagy áruház, de vevő alig lézengett bennük. A szálloda melletti utcában viszont remek kis boltok voltak, ahol csupa márkás terméket – Camel, Marco Polo, Armani, Boss, Dolce i Gabana és hasonló- ruhákat lehetett kapni az otthoni árak tizedéért. A női holmik sajnos csupa XS, S méretűek voltak, sőt még annál is kisebbek. Nagyon sajnáltam, hogy 40-es méretűre nőttem, így nem sikerült vennem semmit.

Viszont egész kedvező áron sikerült megvásárolnunk a repülőjegyeket Pekingbe. Illetékkel együtt 44.500 forintot fizettünk a két jegyért. Ennél olcsóbban is láttunk korábban, - még Hong Kongba utazásunk előtt, - de akkor még nem tudtuk, hogyan fog alakulni a későbbi programunk, így nem mertük megvenni.

Hong Kongból történő visszautazásunkkor maradt még néhány ottani dollárunk, amit a határállomáson elköltöttünk mindenféle rágcsálnivalókra – mert kínai újságon kívül más egyéb nem volt kapható. A délutáni nézelődésünk során láttunk néhány éttermet a főúton, de estére már elfáradtunk, és kedvünk sem volt a mászkáláshoz.




Az étterem kirakatába akasztott ropogósra sült kacsákkal csábítják a vendégeket. Sajnos mire a vendég tányérjába kerül, gondosan apró kockákra vágják, hogy pálcával is könnyen ehető legyen. Ez még nem lenne baj, de a csontokkal együtt darabolják fel, így tele van szilánkkal a hús.
Visszamentünk a szállodába, elkészítettük a mindig mindenütt bekészített tésztás ételt majd megettük. Egyre inkább kezdtük megszokni és megszeretni. Utána bekaptunk néhány kekszet és csokoládét, meg egy zacskó pirított mandulát.

Napközben sikerült egy térképet is vásárolnunk, aminek segítségével megterveztük a következő napot.

Reggel arra ébredtünk, hogy besüt a nap az ablakon. A tizedik emeleten laktunk, jó messzire ellátunk a szobánkból. Egész más hangulata volt a városnak, mint az előző nap. Leugrottunk reggelizni, majd fényképezőgéppel felszerelkezve elindultunk a belváros irányába. Gyalog indultunk el, mert így lehet igazán felfedezni egy várost. Jó egy óra alatt értük el a Beijing Lut, (Peking utcát) Kanton bevásárló utcáját. Az utca elején keresztül mentünk a vizes sétányon, majd a vásárlók forgatagába keveredtünk be.
Az utca két oldalán többségében ruha és cipőboltok voltak, majd a kereszteződés után éttermek következtek. Mire odáig eljutottunk, már éppen ebédidő volt, így választottunk egy helyet, ahol megebédeltünk. Ebéd után tovább csatangoltunk, egészen a Gyöngy folyó partjáig lejutottunk. A folyóparton gyönyörű sétahajók horgonyoztak, lampionokkal, virágokkal feldíszítve. Az esti órákban több tucat hajó indult el, hogy 2-3 órás utat tegyen a a város szívében.

A pénztár üvegére ki voltak ragasztva a sétahajók képei. A kép alapján kiválasztottunk egy nagyon szép, háromszintes hajót, de elhatároztuk, hogy csak akkor vesszük meg a jegyet, ha este tényleg ott lesz a hajó. Amiket ugyanis a kikötőben láttunk, azok nem éppen olyanok voltak.

Az esti hajókra kétféle jegyet lehet vásárolni. Egyszerű városnéző jegyet, ami 100 Yuanba került, valamint olyan jegyet amire vacsorát is szolgálnak fel.

Mivel a hajó indulásáig még bőven volt időnk, egy kis műemlék látogatást ütemeztünk be. Az Öt hallhatatlan toista templomát valamint a Yuexiu Múzeumot terveztük megnézni.

A kikötőből a templomhoz vezető út egy cipővároson vitt keresztül, amit sajnos nem sikerült elkerülni. A cipőváros tulajdonképpen egy hatalmas egyszintes csarnok volt, amely tele volt aprócska cipőboltokkal. Végigsétáltunk az egyik soron, ahol mindkét oldalon vagy 20 kis üzlet volt. Nem csak a falat befedő polcok voltak tele cipővel, hanem a padló is, így szinte alig lehetett bemenni egy-egy boltba. Elhatároztam, hogy veszek magamnak egy sárga szandált. Minden kis üzletbe benéztünk, ahol sárga színt láttunk. Körülnéztünk, és próbáltunk megfelelő fazont, majd méretet találni. Az egyik helyen a szín, másik helyen a fazon nem stimmelt, vagy a mégis, akkor a méret nem volt a megfelelő. Kezemben a kiválasztott cipővel odamentem az egyik eladóhoz, és mondtam, hogy egy ilyen szeretnék egy számmal nagyobb méretben. Intett, hogy kövessem. Arrébb mentünk néhány sorral, és bementünk egy másik aprócska üzletbe. A hölgy ott bement egy belső helységbe, majd sugárzó arccal kihozott egy dobozt, s kivett belőle egy zárt fekete félcipőt. Mikor megláttam a cipőt, elkapott a röhögés. Semmi nem stimmelt, kivéve a méret. Szegény lány nem érette, hogy miért nem kell a cipő, ha egyszer jó a méret.
Aztán végül egy másik üzletben sikerült vennem, de jó ideig röhögtünk azon, hogy a magas sarkú sárga szandál helyett hoztak egy lapos, fekete félcipőt.

A cipőváros után több utcahosszon keresztül villanyszerelési anyagokat árusító üzletek következtek. Kábelek, kapcsolók, konnektorok, biztosítékok, izzók tömérdek mennyiségben.

Az üzletek között nyílt egy kis utca, amely a múzeumhoz vezetett. Az egyik kapualjban egy 10-12 év körüli kislány sütött valami tésztafélét egy vokban. Zacskókból öntötte bele a forró olajba a különböző töltelékkel ízesített harapnivalót. Megálltunk egy pillanatra, hogy megnézzük, mit készít, amikor kiforgástalan angolsággal kérdezte, hogy segíthet valamiben? Majd hanyatt estünk a meglepetéstől. Nagyon jól elbeszélgettünk, majd hogy a vállalkozása is sikeres legyen, vettünk egy adag töltött tésztát.

Egy legenda szerint az öt hallhatatlan taoista alapította Kantont, akik kosokon lovagoltak. Ők terjesztették el a gabonatermesztést, hogy ne éhezzenek a város lakói. A kos feje a kép jobb oldalán látható.Körülsétáltuk a ma múzeumként működő templomegyüttest. Egy elkerített tér közepén egy hatalmas kődarab feküdt. Egy helyi tanárnő mesélte, hogy a kő tulajdonképpen egy megkövesedett teknősbéka. Miután mindent megnéztünk, egy másik úton visszasétáltunk a hajóállomásra.
A Gyöngy folyón már ott ringtak az esti programra készülődő hajók. Kiválasztottuk a legszebbet, és arra vettünk jegyet. Egy kicsit bizonytalanok voltunk, hogy vacsorás jegyet válaszunk-e, aztán úgy döntöttünk, hogy vagy nézelődünk, vagy vacsorázunk. Inkább a nézelődés mellett döntöttünk. Mikor felszálltunk a hajóra, láttuk, hogy a vacsoravendégeket az alsó szinten kialakított étterembe terelték, míg a több vendég a két felső szinten foglalhatott helyet. Mi a legjobb kilátást nyújtó felső szintre mentünk fel, ahonnét remekül lehetett látni és fotózni a part két oldalán kivilágított épületeket. Ahogy elindultunk, a személyzet gyümölcsöt, valamint teát szolgált fel.
Jó másfél órát hajóztunk, - közben teljesen besötétedett – majd visszafordultunk. Közben hajók tucatjai mentek el előttünk-mellettünk, de nagy örömünkre a mi hajónk volt a legszebb.

A folyó két oldalán pazarul kivilágított épületek között haladtunk.

Aztán ez is véget ért, leszálltunk, és visszamentünk a Beijing Lura. Már 10 óra felé járt az idő, de még az összes üzlet nyitva volt, és tele volt az utca emberekkel. 11 és negyed 12 között indultak az utolsó buszok. Mivel elég messze voltunk a szállodától, felszálltunk az egyik buszra a két tucat közül ami abba az irányba ment. Még fél úton sem voltunk, amikor elkanyarodott, így le kellett szállnunk. Visszaballagtunk a főútvonalra, majd fogtunk egy taxit, és nevetséges 12 Yuanért visszamentünk a szállodánkba, a Wan Cai Hotelbe. Mindig elfelejtem, hogy a taxi nem mindenütt olyan, mint a budapesti hiénák. (Tisztelet a kivételnek).

2008. augusztus 12., kedd

Utazás nagy Kínában 17. rész - Hong kongi kalandunk

A Viktória Csúcs meghódítása

Ha bárki arra gondolna, hogy a híres nagy hegy, a Himalája valamelyik csúcsára kapaszkodtunk volna fel, ki kell ábrándítanom. Hong kongi tartózkodásunk második napján a sziget legmagasabb csúcsát, a Peakot hódítottuk meg.

Ha teljesen őszinte akarok lenne, ez a meghódítás is némi túlzás, ugyanis egy sikló segítségével jutottunk fel a kilátóhoz. De erről majd egy kicsit később.

Reggel kisétáltunk a kikötőbe, és jegyet, jobban mondva egy automatánál zsetont vettünk a szigetre induló hajóra. Több száz utassal egyetemben felszálltunk, és átkeltünk a Viktoria öböl csendes vizén. Nagyon kellemes napnak néztünk elébe. Ha nem lengedezett volna egy kis enyhe szellő, azt is mondhatnám, hogy igen meleg volt.



A kikötőben megcsodáltuk a túloldalról már ismert magas épületeket. A kikötő közelében magasodó Pénzügyi Világközpont (vagy valami hasonlónak lehetne fordítani) a világ egyik legmasabb épülete. Lehet, hogy éppen a legmagasabb, de lehet, hogy csak a második vagy harmadik, ezt nem tudom nyomon követni. Amikor 2004-ben Kuala Lumpurban voltunk, akkor a Petronas ikertornyok számítottak a világ legmagasabb épületének. Oda sikerült is felmennünk, amit nagyon élveztük, ezért arra gondoltunk, hogy megpróbálunk ide is feljutni. Az épület alsó részében bevásárló központ működik, csupa márkás üzlettekkel, és többnyire külföldi árúkkal. Ruhaboltok, parmfümériák telefon szaküzletek és ilyesmik. Már kétszer is körülértünk, még mindig nem láttunk semmi jelét annak, hogy valami liftféle lenne, ami a pórnépet is felviszi. Végül ráakadtunk egy információs pultra, ahol sajnálattal közölték, hogy a torony a látogatók előtt nem áll nyitva, oda csak a Nemzetközi Pénzügyi Központ nagy tiszteletű munkatársai jogosultak felmenni.

Hát nagyon sajnáltuk, mert biztosan remekül szórakoztunk volna a tetején, de be kellett látnunk, hogy itt nem akceptálják a vágyunkat.

A kikötővel szemközti kijáraton elhagytuk a tornyot. Egy széles árkádos részre jutottunk, ahol többszáz méteren keresztül nők ezrei ültek a földön. egyesek kartonpapírból kis részt elkerítettek és oda bekucorodva kártyáztak, mások könyvet olvastak, rejtvényt fejtettek, beszélgettek egymással. A mellettük lévő kosarakban étel-ital, kötnivaló. A nők minden korosztálya képviseltette magát, de sem gyermek, sem férfi nem akadt közöttük.

Nem tudtuk mire vélni a dolgot, ezért megkérdeztem, hogy mit csinálnak itt a város közepén a betonon ülve. Nevettek, és azt mondták, hogy ma vasárnap van, kijöttek pihenni, beszélgetni. Egész nap itt lesznek, és jól érzik magukat. És hol vannak a férfiak? - kérdeztem. Ismét nevettek, és azt mondták, hogy ide nem jöhetnek, ez most a nők szabadnapja.

Miután kellően kicsodálkoztuk magunkat, elindultunk a Sikló irányába. Semmi kedvünk nem volt a gyalogláshoz, ugyanis a nap egyre jobban sütött, és a városban már a tenger enyhítő fuvallata sem volt érezhető. Út közben megcsodáltuk az emeletes villamosokat, amelyek a szivárvány minden szinében jöttek-mentek. A vágányok sokkal keskenyebbek voltak, mint idehaza, ezért a magas és keskeny járművek igencsak instabilnak tűntek. Szívesen felültem volna valamelyikre, de a szines járműcsodák a parttal párhuzamosan közlekedtek, a még vízszintes parti úton, mi pedig arra merőlegesen a hegy felé tartottunk. Így csak képeken sikerült megörökíteni néhányat.
Jó negyed órát ballagtunk a toronyházak tövében, mire elértük a sikló alsó állomását. Megváltottuk az felfelé útra szóló jegyet, valamint a Sky teraszra is vettünk belépőt. Azt ugyan csak sejtettük, hogy mi lehet, de ha a menetjeggyel együtt vettük meg, csak fele annyiba került, mitha fent vettünk volna belépőt.

Vasárnap lévén rengetegen voltak a kirándulók. A két kocsiból álló szerelvények folyamatosan jöttek mentek. Némi Kínában szerzett harci gyakorlat lévén sikerrel akadályoztuk meg, hogy elénk furakodjanak, így már a második szerelvényre sikerült felverekedni magunkat, sőt az ablak melletti ülőhelyek egyikét is el tudtam foglalni. Az út kb. 20 percig tarthatott. Ebben nem vagyok biztos, mert végig nézelődtünk, de így utólag annyire becsültem. Láttuk, hogy sokan gyalog vágtak neki a meredek emelkedőnek.

A felső végállomás egy igen érdekes formájú épületben volt, amely a Peak Tower (Peak Torony) nevet viselte. A nevével ellentétben egyáltalán nem volt torony formája. Inkább egy több emeletes hajóra emlékeztetett, amely egy ház tetején billeg.

Kiszálltunk a siklóból, majd mozgólépcsőn indultunk fel a számos ajándékbolt és kávézó, étterem között. Minden szinten volt valami érdekes látnivaló, az egyik emelet internett kávézónak adott otthont. Mivel már nagyon ki voltunk éhezve egy kis hazai hírekre, ezért beültünk a kellemes légkondícionált Saarbruck Cafeba, és egy méregdrága cappuccinó mellett ingyen élveztük az információs bőséget. Írtunk néhány üzenetet a barátainknak, majd elindultunk a Sky terasz irányába.

Még néhány szintet fellépcsőztünk, elmentünk egy viasz panoptikum mellett, majd a lefelsőbb szint következett, ahová már csak a külön jeggyel engedtek be.

Az épület tetején valóban egy nyitott terasz volt, ahonnét meg lehetett csodálni az egész várost. Mint látható, egész Hong Kong a lábam alatt hevert.

Miután jól kinézelődtük magunkat, és lefényképeztük egymást a látnivalókkal - amibe mindig belesétáltak mások - elindultunk visszafelé. Előbb persze mi is belesétáltunk mások családi fotóiba - de ez ilyen hétvégi tolongásban elengedhetetlen.

Lefelé megálltunk a panoptikumnál és készítettünk egy közös fotót Bruce Leevel. Ma egyébént a legnépszerűbb sztár egész Kínában - Hong Kongot is beleértve - Jackie Chan. Minden valamire való cég vele reklámozza termékeit. Sanghaiban, ahová sajnos időhiány miatt nem sikerült eljutnunk, külön számára létrehozott muzeum is van.

Miután kikeveredtünk a Peak Tower furcsa és lenyűgöző épületéből körbestáltunk a csúcs körül vezető ösvényen. A fák között kellemes volt a hőmérséklet, így erőt gyüjtöttünk a lefelé vezető útra. Visszafelé ugyanis gyalog akartunk menni, hogy megcsodáljuk a világ egyik legdrágább környékének villáit.

A lefelé vezető út kellemesen telt, néha sikló melletti lépcsőn haladtunk, máskor attól eltávolodva az autóút szélén ballagtunk. Túl sok villát nem sikerült megcsodálnunk, ugyanis a kerteket magas kőfal védte a kiváncsi tekintetek elől. Néhol a kapu résein sikerült belesnünk, és valóban a mérhetetlen gazdagság került a szemünk elé. A kerítések mögött csodálatos paloták, fantasztikus kertek, és méregdrága autók rejtőzködtek. Ferrarik, Mazerattik, Aston Martinok, Jaguárok, természetesen mindenből a csúcsmodelek. Sajnos akkor rést nem találtunk, hogy rendes képet sikerült volna csinálnom, de remélem senki sem kételkedik az elmondottakban.

Egy órás kanyargós kutyagolás után leértünk a város szintjére. Út közben többször is elővettem a fényképezőgépet, hogy megörökítsem a város lakónegyedeit - különös tekintettel a toronyházakra. Azért ezekben lakni nem ugyanaz, mint a domboldal villáiban.

Mire visszaértünk a városba lassan besötétedett. Sorra nyitottak ki az éttermek, és gyúltak fel a fények. Az egyik nagyáruház éttermében megvacsoráztunk, KÉSSEL ÉS VILLÁVAL majd a kikötőhöz közeli utcák olcsó üzleteiben felfrissítettük ruhatárunkat néhány új pólóval. Visszamentünk a kikötőbe, ismét hajóra szálltunk, majd sétáltunk egyet a szállónk környékén. Felmenni még nem volt kedvünk, ezért megnéztük az éjfélig nyitva tartó műszaki boltok kínálatát.
11 körül jól elfáradtunk és hazaindultunk. Minta rám esett volna néhány csepp eső. Mondtam is a férjemnek, aki felnézett a csillagos égre, és azt mondta, hogy holnap is szép idő lesz.

Másnap reggel igen borús időre ébredtünk a tervezettnél kicsit később. Igyekeztünk gyorsan összekészülni, hogy minél előbb el tudjunk indulni a hajóállomásra. Bíztunk benne, hogy a szemerkélő eső csak átmeneti, és mire Macaóra érünk, már ragyogóan sütni fog a nap.

Bár tudtuk, hogy honnét indulnak a hajók, mégis nagyon nehezen találtuk meg a hajóállomást. Ugyanis a tenger felőli oldalról nem lehetett látni semmit, mert jól el volt kerítve, a jegypénztárakhoz pedig egy több emeletes nagyáruházon keresztül lehetett eljutni. Jobban mondva a nagyáruház 3 emeletén voltak a pénztárak, és a bejárat is. Már majdnem megvettük a jegyet, amikor feltünt az útlevél ellenőrzés tábla. Ekkor rádöbbentünk, hogy a nagy kapkodásban a szállodában hagytuk iratainkat. Két lehetőségünk van, vagy visszarohanunk a szállodába, és egy későbbi hajóval indulunk el, vagy másnapra halasztjuk a dolgot. Az utcáról érkező emberek közben egyre inkább ázott ürgékre emlékeztettek, ami arra engedett következtetni, hogy tovább romlott az időjárás, és szakadt az eső. Még az áruházból sem tudtunk kijutni vagy jó másfél óra hosszat, akkor is csak egy másik áruház bejáratáig.

Mivel ez egy komoly műszaki áruház volt, jó sok időt eltöltöttünk. Egy csomó olyan dolgot meg tudtunk nézni, sőt fogni is, amikről otthon mint lehetséges fejlesztésről számoltak be a szaklapok.
A műszaki áruház után jöttek a ruhák és a cipők, sportszerek. Ha összeszámolom, ez volt utazásunk legdrágább napja.

Végül is nem bántuk, hogy Hong Kongban maradtunk, mert ki a fene akar hajókirándulni szakadó esőben. A másnapot az időjárás függvényében terveztük meg. Ha szép idő lesz, igány Macaó, ha ismét esik, visszamegyünk Kínába.

Este biztató jelek mutatkoztak, hogy talán másnapra kiderül, de reggel ha lehet, még csúnyább volt az idő, mint előző nap. Így összeszedtük a holminkat, és kijelentkeztünk a szállodából. Kerestük a tulajdonos nőt, de nem találtuk. Felmentünk két emelettel feljebb (ott is volt egy panziója), de ott sem volt. Viszont a lift mellett találtunk egy ernyőtartót, tele esernyővel. Kiválasztottunk egy nagyméretű sötétkéket - ebből legalább öt egyforma volt - és elindultunk a vonathoz. Megvettük a jegyeket, és kb. fél órát utaztunk a kínai határig. Ítt újra beléptettek - mintha Hong Kong nem is Kína része lenne - majd átmentünk a vasútállomásra.

Jó fél órát kerestük a Kantonba induló vonatot, pedig csupa vasutast kérdeztünk meg, mégis össze vissza küldözgettek. A jegypénztárnál helyjegyet akartunk venni, de az sem sikerült. Végül valaki azt mondta, hogy nem kell helyjegy, elég ha felmutatjuk a szabadjegyünket. Végül megtaláltuk a kantoni vonatokhoz vezető kijáratot. Természetesen itt is kordon volt felállítva, és csak a jegyellenőrzés után lehetett bejutni. A Budapesten kiállított jegyünk Kanton - Hong Kong - Sanghai utvonalra szólt. Mivel ideútban nem álltunk meg Kantonban, visszafelé akartuk megnézni, majd idő hiányában Kantonból repülővel terveztünk visszamenni Pekingbe. Egy kicsit megkavarta a dolgot, hogy eltértünk az útvonaltól.
Az ellenőr egyre azt magyarázta, hogy innen nem mehetünk vissza Kantonba,mert oda már nem érvényes a jegyünk, ezért nem akart beengedni. Mivel mig meg határozottan nem akartunk jegyet venni, segítséget hívott. Mikor már vagy öten voltak, sikerült az egyikkel szót érteni, és elmagyarázni, hogy mi a helyzet. Végül megértette, és utunkra engedett.

Mikor megláttuk a vonatot, majd hanyatt estünk. Egy nagysebességű szupervonaton találtuk magunkat. Indulás után néhány perccel már 200 kilométeres sebességgel száguldottuk el az autópályák, és ipartelepek mellett. Alig helyezkedtünk el, máris megérkeztünk.

Bár jó 200 kilométert utaztunk, sajnos az időjárás semmit sem változott, továbbra is esett az eső. (Bár lelkiismeret furdalásunk volt az ernyő miatt, - biztosan valaki nagyon sajnálta - de mentségünkre legyen mondva, hogy a kora reggeli órákban semmi sem volt nyitva, ahol venni tudtunk volna.

A tájékoztató szerint a vasútállomástól metró vitt a belvárosba, láttunk is Metro piktogrammot, de sehol sem találtuk. Több embertől megkérdeztük, de csak a fejüket rázták. Végül lejutottunk egy alsó szintre, ahonnét a városi buszok indultak. Ismét érdeklődtünk, hogy melyik megy a belváros felé. Senki sem értette, ahányan voltak, annyi felé mutogattak. Végül felszálltunk az egyik buszra, és ott, ahol a belvárost sejtettük, és láttunk néhány szállodát leszálltunk. Az út két oldalán csupa ötcsillagos luxus szálloda volt. Próbáltunk a szobaárak felől érdeklődni, de azt mondták, hogy csak előzetes foglalásra adnak ki szobát. Végül az egyik mellékutcában találtunk egy egyszerűbbnek tűnő "csak" négycsillagos" szállót, ahol szoba is volt, és elég kedvező 32 dolláros árat kértek. Ki is vettük, és az elkövetkező 3 napban ott laktunk.

2008. augusztus 8., péntek

Utazás nagy Kínában 16. rész


Busszal Hong Kongba

Az egész napos városnézést követően megvacsoráztunk, majd visszasétáltunk a szállodába a csomagokért. Bár csak néhány percet töltöttünk benn, de mire kijöttünk ismét eleredt az eső. Szerencsére a szálloda mellett volt egy buszmegálló, amit célba vettünk. Az első néhány buszra nem sikerült felszállnunk, míg végül jött egy kevésbé tömött, amire felpaszírozódtunk. Sajnos az első megállót követően kiderült, hogy rossz irányba megy a busz, mert lekanyarodott a főútról. Leszálltunk, és vártunk egy másik buszt, remélve, hogy nem lesz több zsákutca.

A busszal elmentünk ahhoz az utazási irodához, ahol a jegyet vettük. Itt már várt ránk egy kísérő, aki eljött velünk a buszpályaudvarra, és odakísért a buszunkhoz. Nagyon örültünk a segítségnek, ugyanis a pályaudvar akkora volt, hogy legalább száz busz indult Kína minden irányába. A buszokon persze csak kínai felirat volt. Ezt látva még inkább hálásak voltunk az iroda vezetőjének, aki jól átlátta az „idegenek Kínában” problémát.

Elhelyezkedtünk a busz végében. és kezdetét vette a végtelen utazás. Az első megálló Yangshuo közpntjában volt. Az előző napi hajókirándulásunk végcélja ez a város volt. Akkor a kikötőből felsétáltunk a városnéző kisvonatok végállomására, majd azzal a városközpontba, és onnan a helyi buszpályaudvarra. Egy álmos kis halászfalunak tűnt, de este teljesen más arcát mutatta. A belváros széles sétálóutcáján hömpölygött a tömeg. Rengeteg reklámfelirat, és a út mindkét oldalán csillogó kirakatok. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a budapesti karácsonyí díszvilágítás a nyomába sem érhet Yangshuo esti fényeinek.

Rengetegen szálltak fel, szinte megtelt a busz. Egy darabig nézelődtünk, majd miután elhagytuk a várost megpróbáltunk aludni, ami nem volt egyszerű dolog. Ha a vonaton eltöltött éjszakákat szörnyűnek neveztem, akkor az éjszakai buszos utazás valóságos rémálom volt.
Először is nem éreztem magam biztonságban. Ülések egyáltalán nem voltak a buszon, hanem három oszlopban kétszintes fekhelyek voltak egymás mögött. Mintha óriási papucsokat raktak volna egymás mögé. Az ember a papucs orrába dugta a lábait, a fejét pedig a mögötte lévő papucsra helyezte, közben azon töprengett, hogy baleset esetén hogyan repülne előre. Biztos voltam benne, hogy mindenki lábát törné ezért nagyon bíztam benne, hogy nem lesz semmi baj az utazás során. A másik probléma a WC hiánya volt. Nem tudom, hogy miért, de biztosra vettem, hogy lesz WC a buszon. Az utazás még menetrend szerint is 15 óráig tartott. Ez idő alatt kétszer álltunk meg egy útszéli benzinkútnál, ahol WC-re lehetett menni. Ott viszont katasztrofális állapotok voltak.

Reggel 8 óra körül értünk Kantonba. Innen már csak 120 kilométer volt a határ. Az autópályán óriási dugó alakult ki, a 8 sávos út tömve volt kamionokkal, köztük araszoltunk mi is. A kamionok többsége számítástechnikai alkatrészeket szállított Hong Kong kikötőjébe, és onnan szerte a világba. Úgy tartja a mondás, hogyha bedugul az autópálya, akadozik a világ számítógép gyártása. Tény, hogy ma nincs a világon olyan számítástechnikai termék, amelyben ne lenne kínai alkatrész.

Délután egy óra volt, mire elértük Shenzent. Itt ismét a guilini utazási iroda vezetője volt a segítségünkre. Egy lapra felírta kínaiul annak a pályaudvarnak a nevét, ahonnét a gyorsvasút indult Hong Kongba. Úgy tettünk, ahogy előző nap javasolta. Fogtunk egy taxit, a vezetőnek megmutattuk a papírt, aki elvitt az adott helyre. Itt némi téblábolás után megtaláltuk a „vonatok Hong Kongba” táblát. Kitöltöttük a papírokat, átestünk az útlevél vizsgálaton és már Hong Kongban is voltunk. Pénzt váltottunk, majd vonatjegyet vettünk a belvárosba.

Annak ellenére, hogy Hong Kong már hivatalosan Kínához tartozik, a valóságban még mindig nem történt meg az egyesülés. A két ország? között számos lényeges különbség van, például Hong Kongba nem kell vízum, Kínába kell. Ha Kínából átutazunk Hong Kongba, majd vissza szeretnénk jönni, újabb vízummal kell rendelkeztünk.
Kína nemzeti valutája a Yuan, Hong Kongban még mindig a hong kongi dollárt (HKD) használják fizető eszközként.
A két valuta árfolyama nagyjából azonos, a kíni Yuan talán 10 %-kal erősebb. Kínában megszoktuk, hogy olcsó a közlekedés, városon belül általában 1-2 Yuant szoktunk fizetni, közeli városok között 4-8 Yuant. Ezért igen csak meglepett, hogy a két jegyért 75 HKD-t kértek a belvárosig.

Mivel terveink között szerepelt egy kirándulás Hong Kong szigetre, továbbá Makaora is el szerettünk volna jutni, ezét úgy gondoltuk, hogy jó lenne a Tsim Tsai Tsui negyedben lakni.

Megnéztünk több szállodát is, és meglepve tapasztaltuk, milyen magasak az árak. Nem beszélve arról, hogy több szállodában is telt ház volt. Végül megtaláltuk az utikönyvben a hátizsákos turisták rémálmaként emlegetett Chungking Mansiont. Szerencsére ezt a részt csak később olvastuk, így minden előítélettől mentesen léptünk be a lepukkant épületbe.

A földszinten pénzváltók és üzletek működtek, a többi 19 emelet pedig több tucat panziónak adott otthont. Egy-egy szinten két-három panzió is működött. Fentről lefelé kezdtünk el nézelődni, egyre elkeserítőbb eredménnyel. A szobák igénytelenek voltak, és ennek ellenére elég drágák. Már éppen úgy döntöttünk, hogy máshol próbálkozunk, amikor egy kedves hölgy megszólított a liftben és szobát ajánlott. Már az angol nyelv is üdítőleg hatott, ezért úgy gondoltuk, hogy nem veszítünk semmit, ha megnézünk még egy szobát. Ez sem volt jobb, mint amit addig láttunk, de legalább olcsó volt. Némi hezitálás után úgy döntöttünk, hogy nem mászkálunk tovább, hanem elfogadjuk az ajánlatot.



Lepakoltunk, és nyakunkba vettük a várost, hogy valami harapnivaló után nézzünk, ugyanis igen csak megéheztünk az utazás alatt. Míg az éttermek között válogattunk, ráakadtunk a piacra, ami feledtette is az éhségünket. (persze azért ettünk is ezt azt). Vásároltunk néhány apróságot. és nagyon örültünk, hogy szinte mindenkivel megérjük egymást. Sikerült néhány klassz pólóval bővítenem a ruhatáram. Itt szerencsére voltak nagyobb méretek is – biztosan a külföldiek kedvéért – mert Kínában szinte minden csak kis méretben volt.


Később megnéztük a műszaki üzleteket is. Hihetetlen áruválaszték volt még a legkisebb boltokban is. Aztán kisétáltunk a kikötőbe, és elakadt a szavunk. A sziget toronyházai csodálatosan ki voltak világítva. A komphajók 10 percenként közlekedtek még este 10 órakor is. A jegy árával meg voltunk elégedve, az alsó szintre 1,70-et kértek, a felső szinten duplájába került a jegy.

Már 11 óra is elmúlt, mikor visszaindultunk a szállodába. Az emberek még nyüzsögtek az utcán, az üzletek nyitva voltak. És mindenütt minden tele volt színes reklámfelirattal. Tudtuk, hogy ez tetszeni fog nekünk. Másnapra kirándulást terveztünk a szigetre.

2008. augusztus 4., hétfő

Utazás nagy Kínában 15. rész


Ismét a Pandák

Bár a 6. részben már foglalkoztam egyszer a pandákkal, de most sikerült egy rövidke filmet is szerkesztenünk, amit megpróbálok ide is feltenni.



Most olvastam, hogy a kis méretű vöröspanda genetikailag sokkal közelebb áll a mosómedvékhez, mint az óriáspandákhoz. Táplálkozás szempontjából azonban mindkét panda a bambuszt részesíti előnyben.