Utazás nagy Kínában 17. rész - Hong kongi kalandunk

A Viktória Csúcs meghódítása

Ha bárki arra gondolna, hogy a híres nagy hegy, a Himalája valamelyik csúcsára kapaszkodtunk volna fel, ki kell ábrándítanom. Hong kongi tartózkodásunk második napján a sziget legmagasabb csúcsát, a Peakot hódítottuk meg.

Ha teljesen őszinte akarok lenne, ez a meghódítás is némi túlzás, ugyanis egy sikló segítségével jutottunk fel a kilátóhoz. De erről majd egy kicsit később.

Reggel kisétáltunk a kikötőbe, és jegyet, jobban mondva egy automatánál zsetont vettünk a szigetre induló hajóra. Több száz utassal egyetemben felszálltunk, és átkeltünk a Viktoria öböl csendes vizén. Nagyon kellemes napnak néztünk elébe. Ha nem lengedezett volna egy kis enyhe szellő, azt is mondhatnám, hogy igen meleg volt.

A kikötőben megcsodáltuk a túloldalról már ismert magas épületeket. A kikötő közelében magasodó Pénzügyi Világközpont (vagy valami hasonlónak lehetne fordítani) a világ egyik legmasabb épülete. Lehet, hogy éppen a legmagasabb, de lehet, hogy csak a második vagy harmadik, ezt nem tudom nyomon követni. Amikor 2004-ben Kuala Lumpurban voltunk, akkor a Petronas ikertornyok számítottak a világ legmagasabb épületének. Oda sikerült is felmennünk, amit nagyon élveztük, ezért arra gondoltunk, hogy megpróbálunk ide is feljutni. Az épület alsó részében bevásárló központ működik, csupa márkás üzlettekkel, és többnyire külföldi árúkkal. Ruhaboltok, parmfümériák telefon szaküzletek és ilyesmik. Már kétszer is körülértünk, még mindig nem láttunk semmi jelét annak, hogy valami liftféle lenne, ami a pórnépet is felviszi. Végül ráakadtunk egy információs pultra, ahol sajnálattal közölték, hogy a torony a látogatók előtt nem áll nyitva, oda csak a Nemzetközi Pénzügyi Központ nagy tiszteletű munkatársai jogosultak felmenni.

Hát nagyon sajnáltuk, mert biztosan remekül szórakoztunk volna a tetején, de be kellett látnunk, hogy itt nem akceptálják a vágyunkat.

A kikötővel szemközti kijáraton elhagytuk a tornyot. Egy széles árkádos részre jutottunk, ahol többszáz méteren keresztül nők ezrei ültek a földön. egyesek kartonpapírból kis részt elkerítettek és oda bekucorodva kártyáztak, mások könyvet olvastak, rejtvényt fejtettek, beszélgettek egymással. A mellettük lévő kosarakban étel-ital, kötnivaló. A nők minden korosztálya képviseltette magát, de sem gyermek, sem férfi nem akadt közöttük.

Nem tudtuk mire vélni a dolgot, ezért megkérdeztem, hogy mit csinálnak itt a város közepén a betonon ülve. Nevettek, és azt mondták, hogy ma vasárnap van, kijöttek pihenni, beszélgetni. Egész nap itt lesznek, és jól érzik magukat. És hol vannak a férfiak? - kérdeztem. Ismét nevettek, és azt mondták, hogy ide nem jöhetnek, ez most a nők szabadnapja.

Miután kellően kicsodálkoztuk magunkat, elindultunk a Sikló irányába. Semmi kedvünk nem volt a gyalogláshoz, ugyanis a nap egyre jobban sütött, és a városban már a tenger enyhítő fuvallata sem volt érezhető. Út közben megcsodáltuk az emeletes villamosokat, amelyek a szivárvány minden szinében jöttek-mentek. A vágányok sokkal keskenyebbek voltak, mint idehaza, ezért a magas és keskeny járművek igencsak instabilnak tűntek. Szívesen felültem volna valamelyikre, de a szines járműcsodák a parttal párhuzamosan közlekedtek, a még vízszintes parti úton, mi pedig arra merőlegesen a hegy felé tartottunk. Így csak képeken sikerült megörökíteni néhányat.
Jó negyed órát ballagtunk a toronyházak tövében, mire elértük a sikló alsó állomását. Megváltottuk az felfelé útra szóló jegyet, valamint a Sky teraszra is vettünk belépőt. Azt ugyan csak sejtettük, hogy mi lehet, de ha a menetjeggyel együtt vettük meg, csak fele annyiba került, mitha fent vettünk volna belépőt.

Vasárnap lévén rengetegen voltak a kirándulók. A két kocsiból álló szerelvények folyamatosan jöttek mentek. Némi Kínában szerzett harci gyakorlat lévén sikerrel akadályoztuk meg, hogy elénk furakodjanak, így már a második szerelvényre sikerült felverekedni magunkat, sőt az ablak melletti ülőhelyek egyikét is el tudtam foglalni. Az út kb. 20 percig tarthatott. Ebben nem vagyok biztos, mert végig nézelődtünk, de így utólag annyire becsültem. Láttuk, hogy sokan gyalog vágtak neki a meredek emelkedőnek.

A felső végállomás egy igen érdekes formájú épületben volt, amely a Peak Tower (Peak Torony) nevet viselte. A nevével ellentétben egyáltalán nem volt torony formája. Inkább egy több emeletes hajóra emlékeztetett, amely egy ház tetején billeg.

Kiszálltunk a siklóból, majd mozgólépcsőn indultunk fel a számos ajándékbolt és kávézó, étterem között. Minden szinten volt valami érdekes látnivaló, az egyik emelet internett kávézónak adott otthont. Mivel már nagyon ki voltunk éhezve egy kis hazai hírekre, ezért beültünk a kellemes légkondícionált Saarbruck Cafeba, és egy méregdrága cappuccinó mellett ingyen élveztük az információs bőséget. Írtunk néhány üzenetet a barátainknak, majd elindultunk a Sky terasz irányába.

Még néhány szintet fellépcsőztünk, elmentünk egy viasz panoptikum mellett, majd a lefelsőbb szint következett, ahová már csak a külön jeggyel engedtek be.

Az épület tetején valóban egy nyitott terasz volt, ahonnét meg lehetett csodálni az egész várost. Mint látható, egész Hong Kong a lábam alatt hevert.

Miután jól kinézelődtük magunkat, és lefényképeztük egymást a látnivalókkal - amibe mindig belesétáltak mások - elindultunk visszafelé. Előbb persze mi is belesétáltunk mások családi fotóiba - de ez ilyen hétvégi tolongásban elengedhetetlen.

Lefelé megálltunk a panoptikumnál és készítettünk egy közös fotót Bruce Leevel. Ma egyébént a legnépszerűbb sztár egész Kínában - Hong Kongot is beleértve - Jackie Chan. Minden valamire való cég vele reklámozza termékeit. Sanghaiban, ahová sajnos időhiány miatt nem sikerült eljutnunk, külön számára létrehozott muzeum is van.

Miután kikeveredtünk a Peak Tower furcsa és lenyűgöző épületéből körbestáltunk a csúcs körül vezető ösvényen. A fák között kellemes volt a hőmérséklet, így erőt gyüjtöttünk a lefelé vezető útra. Visszafelé ugyanis gyalog akartunk menni, hogy megcsodáljuk a világ egyik legdrágább környékének villáit.

A lefelé vezető út kellemesen telt, néha sikló melletti lépcsőn haladtunk, máskor attól eltávolodva az autóút szélén ballagtunk. Túl sok villát nem sikerült megcsodálnunk, ugyanis a kerteket magas kőfal védte a kiváncsi tekintetek elől. Néhol a kapu résein sikerült belesnünk, és valóban a mérhetetlen gazdagság került a szemünk elé. A kerítések mögött csodálatos paloták, fantasztikus kertek, és méregdrága autók rejtőzködtek. Ferrarik, Mazerattik, Aston Martinok, Jaguárok, természetesen mindenből a csúcsmodelek. Sajnos akkor rést nem találtunk, hogy rendes képet sikerült volna csinálnom, de remélem senki sem kételkedik az elmondottakban.

Egy órás kanyargós kutyagolás után leértünk a város szintjére. Út közben többször is elővettem a fényképezőgépet, hogy megörökítsem a város lakónegyedeit - különös tekintettel a toronyházakra. Azért ezekben lakni nem ugyanaz, mint a domboldal villáiban.

Mire visszaértünk a városba lassan besötétedett. Sorra nyitottak ki az éttermek, és gyúltak fel a fények. Az egyik nagyáruház éttermében megvacsoráztunk, KÉSSEL ÉS VILLÁVAL majd a kikötőhöz közeli utcák olcsó üzleteiben felfrissítettük ruhatárunkat néhány új pólóval. Visszamentünk a kikötőbe, ismét hajóra szálltunk, majd sétáltunk egyet a szállónk környékén. Felmenni még nem volt kedvünk, ezért megnéztük az éjfélig nyitva tartó műszaki boltok kínálatát.
11 körül jól elfáradtunk és hazaindultunk. Minta rám esett volna néhány csepp eső. Mondtam is a férjemnek, aki felnézett a csillagos égre, és azt mondta, hogy holnap is szép idő lesz.

Másnap reggel igen borús időre ébredtünk a tervezettnél kicsit később. Igyekeztünk gyorsan összekészülni, hogy minél előbb el tudjunk indulni a hajóállomásra. Bíztunk benne, hogy a szemerkélő eső csak átmeneti, és mire Macaóra érünk, már ragyogóan sütni fog a nap.

Bár tudtuk, hogy honnét indulnak a hajók, mégis nagyon nehezen találtuk meg a hajóállomást. Ugyanis a tenger felőli oldalról nem lehetett látni semmit, mert jól el volt kerítve, a jegypénztárakhoz pedig egy több emeletes nagyáruházon keresztül lehetett eljutni. Jobban mondva a nagyáruház 3 emeletén voltak a pénztárak, és a bejárat is. Már majdnem megvettük a jegyet, amikor feltünt az útlevél ellenőrzés tábla. Ekkor rádöbbentünk, hogy a nagy kapkodásban a szállodában hagytuk iratainkat. Két lehetőségünk van, vagy visszarohanunk a szállodába, és egy későbbi hajóval indulunk el, vagy másnapra halasztjuk a dolgot. Az utcáról érkező emberek közben egyre inkább ázott ürgékre emlékeztettek, ami arra engedett következtetni, hogy tovább romlott az időjárás, és szakadt az eső. Még az áruházból sem tudtunk kijutni vagy jó másfél óra hosszat, akkor is csak egy másik áruház bejáratáig.

Mivel ez egy komoly műszaki áruház volt, jó sok időt eltöltöttünk. Egy csomó olyan dolgot meg tudtunk nézni, sőt fogni is, amikről otthon mint lehetséges fejlesztésről számoltak be a szaklapok.
A műszaki áruház után jöttek a ruhák és a cipők, sportszerek. Ha összeszámolom, ez volt utazásunk legdrágább napja.

Végül is nem bántuk, hogy Hong Kongban maradtunk, mert ki a fene akar hajókirándulni szakadó esőben. A másnapot az időjárás függvényében terveztük meg. Ha szép idő lesz, igány Macaó, ha ismét esik, visszamegyünk Kínába.

Este biztató jelek mutatkoztak, hogy talán másnapra kiderül, de reggel ha lehet, még csúnyább volt az idő, mint előző nap. Így összeszedtük a holminkat, és kijelentkeztünk a szállodából. Kerestük a tulajdonos nőt, de nem találtuk. Felmentünk két emelettel feljebb (ott is volt egy panziója), de ott sem volt. Viszont a lift mellett találtunk egy ernyőtartót, tele esernyővel. Kiválasztottunk egy nagyméretű sötétkéket - ebből legalább öt egyforma volt - és elindultunk a vonathoz. Megvettük a jegyeket, és kb. fél órát utaztunk a kínai határig. Ítt újra beléptettek - mintha Hong Kong nem is Kína része lenne - majd átmentünk a vasútállomásra.

Jó fél órát kerestük a Kantonba induló vonatot, pedig csupa vasutast kérdeztünk meg, mégis össze vissza küldözgettek. A jegypénztárnál helyjegyet akartunk venni, de az sem sikerült. Végül valaki azt mondta, hogy nem kell helyjegy, elég ha felmutatjuk a szabadjegyünket. Végül megtaláltuk a kantoni vonatokhoz vezető kijáratot. Természetesen itt is kordon volt felállítva, és csak a jegyellenőrzés után lehetett bejutni. A Budapesten kiállított jegyünk Kanton - Hong Kong - Sanghai utvonalra szólt. Mivel ideútban nem álltunk meg Kantonban, visszafelé akartuk megnézni, majd idő hiányában Kantonból repülővel terveztünk visszamenni Pekingbe. Egy kicsit megkavarta a dolgot, hogy eltértünk az útvonaltól.
Az ellenőr egyre azt magyarázta, hogy innen nem mehetünk vissza Kantonba,mert oda már nem érvényes a jegyünk, ezért nem akart beengedni. Mivel mig meg határozottan nem akartunk jegyet venni, segítséget hívott. Mikor már vagy öten voltak, sikerült az egyikkel szót érteni, és elmagyarázni, hogy mi a helyzet. Végül megértette, és utunkra engedett.

Mikor megláttuk a vonatot, majd hanyatt estünk. Egy nagysebességű szupervonaton találtuk magunkat. Indulás után néhány perccel már 200 kilométeres sebességgel száguldottuk el az autópályák, és ipartelepek mellett. Alig helyezkedtünk el, máris megérkeztünk.

Bár jó 200 kilométert utaztunk, sajnos az időjárás semmit sem változott, továbbra is esett az eső. (Bár lelkiismeret furdalásunk volt az ernyő miatt, - biztosan valaki nagyon sajnálta - de mentségünkre legyen mondva, hogy a kora reggeli órákban semmi sem volt nyitva, ahol venni tudtunk volna.

A tájékoztató szerint a vasútállomástól metró vitt a belvárosba, láttunk is Metro piktogrammot, de sehol sem találtuk. Több embertől megkérdeztük, de csak a fejüket rázták. Végül lejutottunk egy alsó szintre, ahonnét a városi buszok indultak. Ismét érdeklődtünk, hogy melyik megy a belváros felé. Senki sem értette, ahányan voltak, annyi felé mutogattak. Végül felszálltunk az egyik buszra, és ott, ahol a belvárost sejtettük, és láttunk néhány szállodát leszálltunk. Az út két oldalán csupa ötcsillagos luxus szálloda volt. Próbáltunk a szobaárak felől érdeklődni, de azt mondták, hogy csak előzetes foglalásra adnak ki szobát. Végül az egyik mellékutcában találtunk egy egyszerűbbnek tűnő "csak" négycsillagos" szállót, ahol szoba is volt, és elég kedvező 32 dolláros árat kértek. Ki is vettük, és az elkövetkező 3 napban ott laktunk.