Utazás nagy Kínában 18. rész

Kanton - I

A kantoni ember mindent megeszik, ami repül, kivéve a helikoptert és a repülőt.

Érkezésünk napján - Hong Konghoz hasonlóan - nem volt szerencsénk az időjárással, egész nap folyamatosan esett. A szállodában átöltöztünk száraz ruhába, majd mikor egy kicsit alábbhagyott, fogtuk a hongkongi ernyőnket, és felfedeztük a szálloda környékét. Az utca túloldalán volt egy-két nagy áruház, de vevő alig lézengett bennük. A szálloda melletti utcában viszont remek kis boltok voltak, ahol csupa márkás terméket – Camel, Marco Polo, Armani, Boss, Dolce i Gabana és hasonló- ruhákat lehetett kapni az otthoni árak tizedéért. A női holmik sajnos csupa XS, S méretűek voltak, sőt még annál is kisebbek. Nagyon sajnáltam, hogy 40-es méretűre nőttem, így nem sikerült vennem semmit.

Viszont egész kedvező áron sikerült megvásárolnunk a repülőjegyeket Pekingbe. Illetékkel együtt 44.500 forintot fizettünk a két jegyért. Ennél olcsóbban is láttunk korábban, - még Hong Kongba utazásunk előtt, - de akkor még nem tudtuk, hogyan fog alakulni a későbbi programunk, így nem mertük megvenni.

Hong Kongból történő visszautazásunkkor maradt még néhány ottani dollárunk, amit a határállomáson elköltöttünk mindenféle rágcsálnivalókra – mert kínai újságon kívül más egyéb nem volt kapható. A délutáni nézelődésünk során láttunk néhány éttermet a főúton, de estére már elfáradtunk, és kedvünk sem volt a mászkáláshoz.

Az étterem kirakatába akasztott ropogósra sült kacsákkal csábítják a vendégeket. Sajnos mire a vendég tányérjába kerül, gondosan apró kockákra vágják, hogy pálcával is könnyen ehető legyen. Ez még nem lenne baj, de a csontokkal együtt darabolják fel, így tele van szilánkkal a hús.
Visszamentünk a szállodába, elkészítettük a mindig mindenütt bekészített tésztás ételt majd megettük. Egyre inkább kezdtük megszokni és megszeretni. Utána bekaptunk néhány kekszet és csokoládét, meg egy zacskó pirított mandulát.

Napközben sikerült egy térképet is vásárolnunk, aminek segítségével megterveztük a következő napot.

Reggel arra ébredtünk, hogy besüt a nap az ablakon. A tizedik emeleten laktunk, jó messzire ellátunk a szobánkból. Egész más hangulata volt a városnak, mint az előző nap. Leugrottunk reggelizni, majd fényképezőgéppel felszerelkezve elindultunk a belváros irányába. Gyalog indultunk el, mert így lehet igazán felfedezni egy várost. Jó egy óra alatt értük el a Beijing Lut, (Peking utcát) Kanton bevásárló utcáját. Az utca elején keresztül mentünk a vizes sétányon, majd a vásárlók forgatagába keveredtünk be.
Az utca két oldalán többségében ruha és cipőboltok voltak, majd a kereszteződés után éttermek következtek. Mire odáig eljutottunk, már éppen ebédidő volt, így választottunk egy helyet, ahol megebédeltünk. Ebéd után tovább csatangoltunk, egészen a Gyöngy folyó partjáig lejutottunk. A folyóparton gyönyörű sétahajók horgonyoztak, lampionokkal, virágokkal feldíszítve. Az esti órákban több tucat hajó indult el, hogy 2-3 órás utat tegyen a a város szívében.

A pénztár üvegére ki voltak ragasztva a sétahajók képei. A kép alapján kiválasztottunk egy nagyon szép, háromszintes hajót, de elhatároztuk, hogy csak akkor vesszük meg a jegyet, ha este tényleg ott lesz a hajó. Amiket ugyanis a kikötőben láttunk, azok nem éppen olyanok voltak.

Az esti hajókra kétféle jegyet lehet vásárolni. Egyszerű városnéző jegyet, ami 100 Yuanba került, valamint olyan jegyet amire vacsorát is szolgálnak fel.

Mivel a hajó indulásáig még bőven volt időnk, egy kis műemlék látogatást ütemeztünk be. Az Öt hallhatatlan toista templomát valamint a Yuexiu Múzeumot terveztük megnézni.

A kikötőből a templomhoz vezető út egy cipővároson vitt keresztül, amit sajnos nem sikerült elkerülni. A cipőváros tulajdonképpen egy hatalmas egyszintes csarnok volt, amely tele volt aprócska cipőboltokkal. Végigsétáltunk az egyik soron, ahol mindkét oldalon vagy 20 kis üzlet volt. Nem csak a falat befedő polcok voltak tele cipővel, hanem a padló is, így szinte alig lehetett bemenni egy-egy boltba. Elhatároztam, hogy veszek magamnak egy sárga szandált. Minden kis üzletbe benéztünk, ahol sárga színt láttunk. Körülnéztünk, és próbáltunk megfelelő fazont, majd méretet találni. Az egyik helyen a szín, másik helyen a fazon nem stimmelt, vagy a mégis, akkor a méret nem volt a megfelelő. Kezemben a kiválasztott cipővel odamentem az egyik eladóhoz, és mondtam, hogy egy ilyen szeretnék egy számmal nagyobb méretben. Intett, hogy kövessem. Arrébb mentünk néhány sorral, és bementünk egy másik aprócska üzletbe. A hölgy ott bement egy belső helységbe, majd sugárzó arccal kihozott egy dobozt, s kivett belőle egy zárt fekete félcipőt. Mikor megláttam a cipőt, elkapott a röhögés. Semmi nem stimmelt, kivéve a méret. Szegény lány nem érette, hogy miért nem kell a cipő, ha egyszer jó a méret.
Aztán végül egy másik üzletben sikerült vennem, de jó ideig röhögtünk azon, hogy a magas sarkú sárga szandál helyett hoztak egy lapos, fekete félcipőt.

A cipőváros után több utcahosszon keresztül villanyszerelési anyagokat árusító üzletek következtek. Kábelek, kapcsolók, konnektorok, biztosítékok, izzók tömérdek mennyiségben.

Az üzletek között nyílt egy kis utca, amely a múzeumhoz vezetett. Az egyik kapualjban egy 10-12 év körüli kislány sütött valami tésztafélét egy vokban. Zacskókból öntötte bele a forró olajba a különböző töltelékkel ízesített harapnivalót. Megálltunk egy pillanatra, hogy megnézzük, mit készít, amikor kiforgástalan angolsággal kérdezte, hogy segíthet valamiben? Majd hanyatt estünk a meglepetéstől. Nagyon jól elbeszélgettünk, majd hogy a vállalkozása is sikeres legyen, vettünk egy adag töltött tésztát.

Egy legenda szerint az öt hallhatatlan taoista alapította Kantont, akik kosokon lovagoltak. Ők terjesztették el a gabonatermesztést, hogy ne éhezzenek a város lakói. A kos feje a kép jobb oldalán látható.Körülsétáltuk a ma múzeumként működő templomegyüttest. Egy elkerített tér közepén egy hatalmas kődarab feküdt. Egy helyi tanárnő mesélte, hogy a kő tulajdonképpen egy megkövesedett teknősbéka. Miután mindent megnéztünk, egy másik úton visszasétáltunk a hajóállomásra.
A Gyöngy folyón már ott ringtak az esti programra készülődő hajók. Kiválasztottuk a legszebbet, és arra vettünk jegyet. Egy kicsit bizonytalanok voltunk, hogy vacsorás jegyet válaszunk-e, aztán úgy döntöttünk, hogy vagy nézelődünk, vagy vacsorázunk. Inkább a nézelődés mellett döntöttünk. Mikor felszálltunk a hajóra, láttuk, hogy a vacsoravendégeket az alsó szinten kialakított étterembe terelték, míg a több vendég a két felső szinten foglalhatott helyet. Mi a legjobb kilátást nyújtó felső szintre mentünk fel, ahonnét remekül lehetett látni és fotózni a part két oldalán kivilágított épületeket. Ahogy elindultunk, a személyzet gyümölcsöt, valamint teát szolgált fel.
Jó másfél órát hajóztunk, - közben teljesen besötétedett – majd visszafordultunk. Közben hajók tucatjai mentek el előttünk-mellettünk, de nagy örömünkre a mi hajónk volt a legszebb.

A folyó két oldalán pazarul kivilágított épületek között haladtunk.

Aztán ez is véget ért, leszálltunk, és visszamentünk a Beijing Lura. Már 10 óra felé járt az idő, de még az összes üzlet nyitva volt, és tele volt az utca emberekkel. 11 és negyed 12 között indultak az utolsó buszok. Mivel elég messze voltunk a szállodától, felszálltunk az egyik buszra a két tucat közül ami abba az irányba ment. Még fél úton sem voltunk, amikor elkanyarodott, így le kellett szállnunk. Visszaballagtunk a főútvonalra, majd fogtunk egy taxit, és nevetséges 12 Yuanért visszamentünk a szállodánkba, a Wan Cai Hotelbe. Mindig elfelejtem, hogy a taxi nem mindenütt olyan, mint a budapesti hiénák. (Tisztelet a kivételnek).