Malájzia 6.

Az „Oroszlánváros” - Második napunk Szingapúrban

Kirándulás Sentosára

Borús reggelre ébredtünk, de ismerve a trópusi időjárás változékonyságát, nem estünk kétségbe. A szállodában megreggeliztünk, majd elindultunk keresztül a városon. Előző este megterveztük programunkat, de a borús és párás levegő miatt egy kicsit lassítottunk a tempón. Ha nem igazán derült az ég, akkor nincs sok értelme dombtetőre felkapaszkodni.

Az előző napi barangolás következményeként alapos helyismeretre tettünk szert, és jól kiismertük magunkat a városban. Szingapúr egyébként igen emberléptékű város, a látnivalókat gyalogosan is körbejárhatjuk. Ha mégis elfáradnánk, ott a Metró vagy a városi buszok egyike.

Az angol negyed felé indultunk el, – Waterloo, Queen és Viktoria Str. - ahol számos impozáns épület, és templom is található.

Megkedveltük a várost. Korábbi félelmeinkkel ellentétben, azt tapasztaltuk, hogy az emberek rendkívül toleránsak és nyitottak. Több, főként angol és amerikai cikket olvastam arról, hogy itt szinte rettegésben élnek, mert bármilyen apróbb vétségért igen szigorú büntetést szabnak ki. Egy eldobott papírért, vagy egy tiloson való átkelésért akár ezer szingapúri dollárt is fizethetünk – szólt a fáma. Nem tudom, hogy mennyi a tarifája a szemetelésnek, de bármennyi is, igen hatásos, mert ilyen tiszta és szép várost még nem láttam. Még az indiai negyedben lévő piac is díszére válna bármelyik európai fővárosnak.

A gyalogos aluljáró bejáratánál – ami természetesen olyan kialakítású, hogy a mozgáskorlátozottak is kényelmesen használni tudják – jó nagy tábla van kitéve, hogy kerékpárral és gördeszkával tilos közlekedni, a megszegőket 1000 S$-ra büntetik. A tábla úgy van elhelyezve, hogy mindenki jól láthassa. Aki ennek ellenére mégis megszegi a szabályt, megérdemli a büntetést. A piros lámpánál egyébként ugyanúgy átmennek a gyalogosok, mint itthon. Mi az első nap gondosan ügyeltünk arra, hogy csak zöld jelzésnél menjünk át, de a második nap már felvettük a helyiek tempóját.

A North Bridgen átmentünk a Singapore folyón ahol hamarosan megváltozott a város képe, ugyanis elértük a kínai negyedet. Megjelentek a kínai éttermek, az élelmiszerboltokban a jellegzetes kínai fűszerek és egyre több kisebb nagyobb bazárt láttunk.

Mivel elegünk lett a gyaloglásból felszálltunk a Metróra. Kiderült, hogy már csak egy megállónyira voltunk a kikötőtől, (Harbour Front) ahonnét a Cable Car indul Sentosára. A jegy ára oda-vissza 22 S$ került, de két dollár ráfizetéséért már üvegkabinban utazhattunk. A metróban kapott útbaigazítás szerint elindultunk a toronyházak felé. Végül megtaláltuk azt a tornyot, ahonnét a drótkötélpálya indult.

A földszinten megvettük a jegyeket, majd felmentünk lifttel a tizenötödik emeletre. Beálltunk a sorba, és vártuk az üvegkabint. Először a kilátóhoz mentünk fel, amely a kikötő felett magasodó domb tetején található. Kiszálltunk és tettünk egy sétát a teraszon. Fenn étterem és ajándékbolt is található.

A Cable Car esténként átalakult mini étteremmé. A kabinokba asztalt tesznek be, és míg tesz egy kört az ember, elfogyaszthat egy pezsgős vacsorát.

A kilátó az ifjú házasok kedvenc helye, az étterem hátsó teraszán egy üvegtrón van elhelyezve, ahol trópusi virágok között lehet fényképezkedni. Bár én már elmúltam ifjú házas, nem tudtam megállni, hogy ne próbáljam ki a különleges ülő alkalmasságot.

Visszaszálltunk a kabinba, átmentünk a tornyon, majd a tenger felett, hogy kirándulásunk célállomására Sentosa szigetre jussunk. A szigetre Monoraillel is el lehet jutni, de kevésbé izgalmas, mint a több emelet magas drótkötélen himbálódzó kabin.

A Cable Car kijáratával szemben egy kilátó torony állt, (Tiger Sky Tower) éppen olyan, mint amin Melakában körbeforogtunk. Szingapúrban egyébként jóval magasabbak az árak, mint Malajziában. Szinte mindenért ugyanazt az összeget kell fizetni, csak míg egy Malajziában 1,2 Ringitbe = 80 Ft-ba került egy metrójegy addig Szingapúrban az 1,2 S$ = 180 Forintot fizettünk. A helyi éttermekben az ételek ára is mindkét helyen 5-be került, csak az árfolyam más.

A szigeten számos szórakozási lehetőség kínálkozik. Ott van például a Pillangó Park, vagy a tengerpartra lefutó gokart pálya, ahonnét libegővel is vissza lehet jönni. A szigeten egyébként ingyenes a közlekedés. Négy különböző buszjárat indul a Cable car kijáratól.

Felszálltunk az egyik buszra, ami levitt a tengerpartra. Egy csodálatos finom homokos, pálmafás strandon találtuk magunkat, a Siloso Beachen. Mivel nem vittünk magunkkal fürdőruhát, csak a víz szélén tudtam egy kicsit felfrissülni.

Sétálgattunk a parton, majd felszálltunk a kisvonatra, ez is olyan gumikerekű városnéző vonat, amit itthon is sok helyen látni. Úgy gondoltuk, hogy minden olyan helyen leszállunk, ahol érdekes dolgot feltételezünk. Az első ilyen hely egy hatalmas farönkökön álló függőhíd volt. Mint kiderült, jó szimatunk volt, ugyanis azon a hídon keresztül közelíthető meg az ázsiai kontinens legdélebbi szárazföldi pontja. (Az a sziget, amit híd köt össze a szárazfölddel, még a kontinens részét képezi.)

Leszálltunk a kisvonatról és egy parkon keresztül elértük a hídfőt. Olyan volt, mint valami óriási kiszáradt farönk. Mivel apály volt, a híd alatt alig néhány centiméter magas volt a víz. A túloldalon egy pálmaliget közepén állt két kilátó, amely a a legdélebbi pontot jelentett. Felmentünk először az egyikre, majd egy hídon át a másikra is. Bármelyik irányba néztünk, csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk.

Miután kinézelődtük magunkat, a hídon keresztül visszamentünk a kisvonathoz. A Monorail végállomásán átszálltunk egy másik vonatra, és azzal mentünk el a végállomásig. Megnéztük a strandokat, de egyik sem tetszett jobban, mint ahol mi voltunk, vagy a déli pont. De azért örültünk, hogy végignéztük a sziget teljes partvonalát.

Visszaszálltunk a kisvonatra, majd busszal visszamentünk a Cable Carhoz. Átlibegtünk a kikötő felett, majd a már ismert úton elértük a metrót, amivel a kínai negyedig mentünk. Út közben vettem magamnak egy lila, csepp alakű üvegmedálos nyakdíszt. Megnéztünk néhány éttermet, de egyiket sem találtuk elég szimpatikusnak. Az az igazság, hogy nem csak vacsorázni akartunk, hanem valami kellemes helyen vacsorázni.

Kb. fél órás séta után elértük a Singapore folyót, ahol rengeteg étterem volt. Még előző nap a hajóról láttuk. Ezek az éttermek azonban a turistákra specializálódtak, ami azt jelenti, hogy helyi ételt csak elvétve kínáltak, viszont a világ összes alkoholos ital szerepelt a kínálatukban. Egymást váltottak a Steak Housek, Sushi Bárok és francia éttermek. Ezekhez nem volt igazán kedvem, meg ahhoz sem, hogy a helyi ár hat-nyolcszorosát fizessem ki valamiért, amit akár otthon is ehetek. Még egy darabig nézelődtünk az éttermek között, amikor eszünkbe jutott az előző este látott könyvtár-étterem.

Némi keresgélés után sikerült megtalálnunk, és egy nagyon finom rákos üvegtésztát ennünk. Annyira hangulatos volt az egész város, hogy nagyon nehezen szántuk rá magunkat, hogy visszainduljunk a szállodához. Valahogy mindig visszakanyarodtunk, hogy na még utoljára megnézzük a Fullerton hotelt, a folyót a hidakkal vagy a Viktoria színházat.

Miután mindentől elbúcsúztunk, visszatértünk a szállodába, hogy eltöltsük utolsó szingapúri éjszakánkat.

Malájzia 5.

Az "Oroszlánváros" - Az első felejthetetlen nap Szingapúrban

Reggel fél hat körül zörgettek a fülkénk ajtaján, hozták a reggeli kávét, és szóltak, hogy néhány perc múlva megérkezünk a singapuri határhoz. Gondoltuk, hogy jól van, nincs ezzel semmi gond. Nyugodtan ittuk a kávét, amikor jöttek a rendőrök, és szóltak, hogy szálljunk le az útlevél vizsgálathoz, mert már senki sincs rajtunk kívül a vonaton, és persze vigyük magunkkal minden holminkat. Na ettől rögtön felébredtünk. Gyorsan összeszedtük a motyónkat és beálltunk a kanyargó sor végére. Elsőre nagyon szigorúnak tűnt a vizsgálat, de végül is csak az útlevelünket nézték meg, ám addig nem szállhattunk vissza, amíg mindenkivel nem végeztek. Ekkor kinyitották az ajtót és visszaszálltunk a „szigorúan ellenőrzött” vonatra. Úgy másfél órát utaztunk – közben teljesen leállt a légkondi, ezért kénytelenek voltunk átmenni egy másik kocsiba – amikor megérkeztünk Szingapúrba.

A pályaudvaron váltottunk pénzt, és megtudakoltuk, hogyan juthatnánk el a Fragrance Selegie hotelhez, amely a Selegie Roadon található. Az állomás melletti utcából indultak a buszok, köztük a 131-es is. Kb. 20-25 percet buszoztunk, amikor elértük a mi utcánkat. Mivel nagyon alacsonyak voltak a számok, mentünk még egy megállót, majd leszálltunk. Nézegettük a házszámokat, amikor észrevettük, hogy éppen a szállodánk bejárata előtt állunk. Alig múlt 8 óra, ezért szobát ugyan nem tudtak adni, de sikerült megszabadulni csomagjainktól, így megkönnyebbülve indultunk várost nézni.

A szállodában kaptunk egy térképet, és a buszból is volt alkalmunk megfigyelni az útvonalat, ami a városközponthoz vezet. Alig egy saroknyit mentünk, amikor eszembe jutott, hogy a fényképezőgépemet benne felejtettem a hátizsákomban. Gyorsan visszafordultunk, aztán újra elindultunk.

A Selegie Roadon végighaladva először a Nemzeti Múzeumhoz érkeztünk, ami még nem nyitott ki.Úgy beszéltük meg, hogy akkor megyünk be, ha esni fog az eső. Szerencsénkre azonban szép napos idő volt.

A múzeum mögött egy kisebb dombot pillantottunk meg, melyre egy mozgólépcső vitt fel. A térképen beazonosítottuk, hogy a Fort Canningnél járunk. Ráléptünk a mozgólépcsőre, mire az elindult. Villámgyorsan felértünk a domb tetejére. Az eligazító tábla szerint a domb tetején volt egy Fűszerkert ahol az olyan egzotikus fűszereket láthattunk, mint a fahéj, bors, hosszú szálú citromfű, curry, tea, kakaó és kávé is. Már kora délelőtt is rettenetesen meleg volt, ezért kellemes volt sétálni a fák árnyékában, ahol nem csak fűszereket találtunk, hanem csodaszép virágokat is. Voltak, amelyeket otthon a virágüzletek kínálatából már ismertem, és olyanok is, amiket még sohasem láttam.

Keresztül-kasul jártuk a domb kanyargós útjait, felmentünk a dombtetőn található Raffles teraszra, (ezzel a névvel még sokszor találkozunk) majd végül a Bélyegmúzeumnál visszakeveredtünk az egyik forgalmas útra a Hill Streetre. Néhány perc múlva elértük a Singapore folyót. Felsétáltunk a North Bridge nevű hídra, és szemrevételeztük a folyó két oldalát. Láttuk, hogy a híd közeléből sétahajók indulnak a folyón.

A 30 perces kirándulás, amely a város nyugati részét érintette 13 S$-be, (Szingapúri Dollárba) a 45 perces kirándulás, amely a félórás kirándulás programja mellett a kikötőhöz is kiment, 18 S$-be került. Lementünk a kikötőhöz és jegyet váltottunk a két perc múlva induló hajóhoz. Először a nyugati városrészt néztük meg.

A folyó minkét oldalán éttermek sorakoztak, bár a korai órákban még többnyire zárva voltak. A folyó felett számos híd ívelt át. Volt, amelyiken csak gyalogosok közlekedtek és szépen fel volt díszítve. Az étteremsor végén visszafordultunk, és kihajóztunk a kikötőhöz.

Először a csodaszép Fullerton Hotel mellett haladtunk el, majd a kikötő kapujában egy különös szoborra figyeltünk fel. Egy hal testű oroszlán szájából ívelt több méter magas sugárban a víz. (Singapore oroszlánt jelent, ez magyarázza a szökőkút formáját. A kikötőn túl daruk tucatjai építették a újabb toronyházakat a tenger feltöltött részein. Mögöttük megpillantottuk a világ legnagyobb óriáskerekét a Singapore Flyert, amely magasabb, mint a Temze partján magasodó London Eye.

Megbeszéltük, hogy kerül, amibe kerül, felülünk egy körre, amikor láttuk, hogy a kerék egy helyben áll. Arra gondoltunk, hogy biztosan csak délután működik, - talán éppen karbantartás miatt áll, de később sem indult el, és másnap is mozdulatlan volt, így sajnos erről lemaradtunk.

Miután a hajókiránduláson sikerült benyomásokat szereznünk a főbb látnivalókat illetően, és betájolnunk a várost, gyalogosan is nekivágtunk várost nézni.

A folyóparton indultunk el a kikötő irányába. Először az Ázsia Múzeum mellett sétáltunk el, ahol éppen kínai agyagkatona kiállítás volt. Miután tavaly az eredeti helyszínen láttuk a több ezer darabból álló cseréphadsereget most erre nem pazaroltuk el azt a kevés időt, amit Szingapúrban töltöttünk. A múzeum mögött egy kellemes park közepén megpillantottunk egy koloniális stílusú épületet a Viktória királynőről elnevezett Színház és Koncert Termet. Az épületbe sajnos nem sikerült bejutnunk, mert egy háromnapos középiskolai verseny miatt zárva volt.

Átsétáltunk a Fullerton szállodához vezető hídon. Körbejártuk a szállodát, amely szerintem Szingapúr legszebb szállodája volt, beleértve a legendás Raffles Hotelt is. A folyópart felőli oldalán egy vízbe ugró gyerekeket ábrázoló szoborcsoport volt látható. Kissé távolabb más alkotásokat is megcsodálhattunk. A szálloda oldalát oszlopsor szegélyezte, az oszlopok között csobogók és szökőkutak tették hangulatosabbá az utcát, és hűtötték az árkádok alatti levegő hőmérsékletét. Megkerültük a szállodát, és kiértünk a kikötő végébe, a Merlion Parkhoz, ahol az oroszlános szökőkút állt. Már dél körül járt az idő, és nagyon erősen tűzött a nap. Mindenki próbálta a szökőkút vizével hűsíteni magát. Készítettünk néhány fényképet, majd lesétáltunk a híd alá, ahol kellemesebb volt a hőmérséklet és beültünk egy Starbuck Coffeeba egy kis pihenőre. Ittunk egy nagy pohár jeges kávét, ami egy kicsit lehűtött, mielőtt tovább indultunk volna.

A kávé elfogyasztása után a szálloda mögötti Raffles negyedben bóklásztunk. Utazás előtt sokat olvastunk a várost alapító Sir Stamford Rafflesről. Nagyon sok épület és negyed viseli a nevét a város különböző pontjain. Ezek közül is leghíresebb a Raffles Hotel, amelyet szinte kötelező felkeresni. Úgy gondoltuk, hogy a szálloda valahol a negyedben található, ezért szinte valamennyi utcába benéztünk. Mivel nem sikerült a nyomára bukkanni, elkezdtünk kérdezősködni, mire kiderült, hogy a folyónak azon az oldalán található, ahol mi is lakunk, és nem is olyan messze a mi szállodánktól.

Mivel már délutánra járt az idő, úgy gondoltuk, hogy visszamegyünk a szállodához, és elfoglaljuk a szobánkat, közben teszünk egy kis kitérőt a Raffles Hotelhez. A szállodáig akadt még jó néhány látnivaló, többek között a Parlament, nem messze tőle az Art House, utána City Hall, majd egy hatalmas kert közepén a Szent András katedrális vakítóan fehér épülete.

A templomtól már csak két saroknyit kellett sétálni, hogy elérjük a Bras Basah Road és a North Bridge Road sarkán lévő zöld növényekkel díszített fehér Raffles Hotelt. Először csak kívülről csodáltuk meg az impozáns épületet, majd az egyik kapun besétáltunk egy szépen kialakított belső udvarra. Az udvar közepén egy nyitott bár volt, a pultnak támaszkodva 5-6 ember múlatta az időt egy-egy ital társaságában. Az árkádok alatt exkluzív üzletek bejárta nyílt, Rolex, Dior, Chanel. Vásárló nem sok volt, hozzánk hasonló nézelődő viszont szép számmal akadt, akik a szállodára voltak kíváncsiak. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a város legdrágább szállodájában töltsenek el néhány napot. Utánanéztünk a neten, a legolcsóbb kétágyas szoba ára éjszakánként 770 S$, ami árfolyamtól függően kb. százhuszonötezer forint. (A hasonló színvonalú Fullertonban némileg olcsóbban lehet lakni, ott „csak” 450 S$, Hetvenötezer forintért.) Körbejártuk az épületet, benéztünk a mosdóba, a kilincsek, a csapok dizájnja mind a gyarmati időt idézték. Rájöttünk, hogy azért olyan különleges ez a szálloda, mert stílusában eltér a mostani hipermodern luxusszállodától. Ennek az épületek múltja, történelme van, és egy különleges itala, a Singapore Sling, amelynek receptjét itt a szállodában keverték először.

A szállodától kb. 15 perc alatt elértük a pénztárcánknak jobban megfelelő, 98 S$-be kerülő Fragrance Hotel Selegit. Megkaptuk a 3 emeleten lévő szobánkat. Némileg kisebb volt, mint a kuala lumpuri Citrus Hotelben, de azért megfelelt. Gyorsan elhelyezkedtünk, majd fürdőruhát vettünk fel és lifttel felmentünk a 10 emeleten lévő medencéhez. Szenzációs ötlet volt, hogy a magasban alakították ki. Először csak mi ketten voltunk, majd 10-15 perc múlva jött még egy pár. Fél órás fürdőzés után sikerült kellemesen lehűteni magunkat. Visszamentünk a szobába, felöltöztünk és és elindultunk vacsorázni. Mivel sikerült kihagynunk az ebédet, elég éhesek voltunk.

Az egyik útkereszteződésben egy táblán egy étterem-piacot hirdettek, ahol több tucat különböző étterem várta a vendégeket. Ezekben a foodcourtokban a fal mellett körbe különböző látványkonyhák működnek. Az ételt ott a vendég szeme láttára készítik el. Egy-egy konyha csak néhány azonos jellegű ételt készít el. A csirkésnál 2-3 fajta csirkés leves, és 3-4 csirkés rizs és csirkés tészta kapható. A halasnál, a rákosnál, a kacsásnál, a tofusnál, zöldségesnél hasonló a helyzet. Tettünk vagy három kört, mire sikerült két csirke ételsort kiválasztani. Leültünk a terem közepén lévő asztalok egyikéhez, és megvacsoráztunk.

Vacsora után a Selegie Roadon észak felé haladva elértük Little Indiát. Olyan volt, mintha Indiában lennénk, csak furcsa módon minden patyolat tiszta volt. A szentélyek környékén virágok és füstölők kellemes illata keveredett. A piacon szépen elrendezett gyümölcs és zöldséghalmok csábították vásárlásra a nézelődőket. Az üzletekben indiai zene szólt. Tettünk egy kört, megnéztük a lenyugvó napot, majd visszafordultunk a belváros felé.

Úgy terveztük, hogy visszamegyünk a Rafflesbe egy italra. Benéztünk az udvarra, de nem találtuk meg azt a hangulatot, amire vágytunk. Hosszú asztaloknál vacsoráztak a turisták. A felszolgált étel szinte ugyanaz volt, mint amit mi is ettünk. Láttuk, ahogy az idegenvezetők egymás után terelgették be a turista csoportokat. Valahogy olyan kötelező program íze lett az egésznek. Nem akartam csak azért beülni, hogy elmondhassam, hogy én is a Rafflesben vacsoráztam. Kijöttünk a Rafflesből és csak úgy találomra elindultunk egy kivilágított utcán, a Raffles Boulevardon.

Először a Suntech központot értük el, majd egy másik plázába sétáltunk át. Ez egy nagyon különleges hely volt. Első látásra úgy tűnt, hogy egy könyvtárba léptünk. A falakon körbe könyvespolcok álltak, és a tereket is polcok választották el. Ahogy közelebb léptünk, és kézbe vettem egy könyvet, meglepve tapasztaltam, hogy csak könyvimitáció. Az volt az érdekes a dologban, hogy voltak valódi könyvek is köztük. A polcok között asztalok voltak és ahogy jobban körülnéztünk, láttuk, hogy egy nagyon különleges étteremben voltunk. Ez is hasonló rendszerű volt, mint ahol mi vacsoráztunk, csak a környezet volt más. Legalább két tucat látványkonyha működött benne, indiai, vietnami, thai, vegetariánus, halas, rákos, csirkés, kacsás stb. Mivel már egyszer vacsoráztunk, ezért csak egy kis édességet tudtunk enni. Eredetileg sült banánt rendeltünk, de az már elfogyott, ezért egy fánkszerű, olajban sült édességet kóstoltunk meg, amit fahéjas porcukorral szórtak meg.

Kisétáltunk az épület kikötő felőli részén, ahol a lépcsőn több száz fiatal üldögélt. Az egész folyópart csodálatosan ki volt világítva. Egy kicsit üldögéltünk, majd később a parton tovább sétáltunk az Ázsia Múzeumhoz. A múzeum előtt a folyóparton volt egy terasz, ahol találtunk egy szabad asztalt. Leültünk és ittunk egy Singapore Slinget. Ez volt a nap csúcspontja. Lassan elszopogattuk az italunkat és elindultunk haza.

Malájzia 4.

Kirándulás a Batu barlangokhoz

Kuala Lumpurtól alig 15 kilométer távolságra található az ország egyik legnagyobb hindu zarándokhelye, melyet a szállodánk mögüli utcából induló autóbusszal értünk el.

A szentélyek egy hatalmas szikla belsejében találhatók, ahová 272 lépcsőn juthatunk fel. A barlang bejárata előtt néhány méterrel egy privát barlang is van, ahol felfedező túrára lehet befizetni. A 40-50 perces kirándulást főként gyermekeknek ajánlották.

Felmentünk a lépcsősor tetejére, és egy óriási üregben találtuk magunkat. Néhány lépcsőfokot lefelé mentünk, majd ismét felfelé vezetett az út. Több egymásból nyíló hatalmas üreg sorakozott egymás után, mindegyikben színes szobrokkal díszített szentélyek voltak.

Számomra az üregek mérete túl nagy volt ahhoz, hogy igazi barlangban érezzem magam. Ráadásul az utolsó teremnek a teteje nyitott volt, így felülről elegendő fényt kapott ahhoz, hogy teljes világosság legyen bent. A falak mindenféle színes festékkel be voltak festve, ettől egy kicsit „lepusztultnak” tűnt az egész. Felénk ugye gondosan vigyázzák a barlangokat és nem kenik össze mindenféle festékkel.

A legutolsó terem szentélyében folyamatos szertartás zajlott. Füstölőket égettek, és különféle gyümölcsöket kekszeket, üdítőitalokat helyeztek el a padlóra – a ceremóniát vezető félmeztelen szerzeteseknek pedig pénzt adtak. A barlangban több állat is élt, néhány denevért láttunk, több állandóan kukorékoló kakast, és egy népes makákó csapatot. A majmok a szemetesekben kutattak élelem után. A bátrabb, vagy talán csak éhesebb egyedek a szentélyekre csaptak le, és szerezték meg az áldozati adományokat, amikkel villámgyorsan felkapaszkodtak a sziklafalra, hogy ott másoktól nem zavartatva eszegessenek.

Leültünk az egyik padra, és nézegettük a majmokat, akik nagy nyugalommal bontogatták a kókuszdiókat, kekszeket és joghurtos palackokat. Jól esett elidőzni a kellemes hűvösben.

Mivel még volt aznapra tennivalónk, buszra szálltunk és visszamentünk Kuala Lumpurba. A szállodánk közelében szálltunk le, hogy megnézzük a Sogó Plazat. A szokásos drága üzleteken kívül nem találtunk túl sok érdekes dolgot, ezért elsétáltunk az indiai negyedbe, majd amikor meguntuk a mászkálást, felszálltunk az egyik gyorsvasútra, és a jól ismert Bukit Bintang negyedbe mentünk. Itt találtunk egy műszaki áruházat, ahol megnéztük a legújabb Samsung LED tv-t és más egyéb termékeket – többek közt HD mobiltelefonokat, melyeket itthon még nem forgalmaznak. Mikor megérkeztünk, a plaza alsó szintjén lévő thai étteremben ettünk egy menüt. A három fogásos ételsor (leves, főétel, desszert valamint zöld tea korlátlan mennyiségben) személyenként alig került 600 forintba.

Továbbálltunk Singapurba

Vacsora után még lődörögtünk egy kicsit a környéken, majd visszamentünk a szállodába a csomagjainkért. Felszálltunk a Monorailra és a Sentral vasútállomásra mentünk, ahonnét a vonatunk indult. A pályaudvaron vettünk néhány félárú péksüteményt az egyik zárásra készülő kioszkban, mondván, jó lesz az még később a vonaton. Üdítővel is feltankoltunk, hiszen Singapurig 12 órás az út.

Nyolc óra körül megérkezett a vonat, megkerestük a helyünket, és mivel nem találtuk a hálókocsi kalauzt, beszálltunk és elhelyezkedtünk. Indulás után úgy 10 perccel megjelent egy egyenruhás fiatalember, aki az iránt érdeklődött, hogy mit hozhat vacsorára. Mondtuk, hogy mivel már ettünk, nem kérünk semmit. Javasolta, hogy kóstoljuk meg a csirkét, a vacsora egyébként benne van a jegy árában, nem kell fizetni érte. Kicsit később jött a kalauz is, aki elkérte a jegyünket. Megnézte az itthon kinyomtatott e-ticketet, kezelte, és aztán többet már nem is láttuk.

Megérkezett a csirkénk, és kaptunk két nagy fürdőlepedőt is, hogy le tudjunk zuhanyozni. Amíg vacsoráztunk, megnéztük a híreket, majd a fülkénkhez tartozó zuhanyzóban megfürödtünk. Nagyon jól esett az egész napi mászkálás után.

Egy vicces adalék a vonatúthoz: ahogy beléptem a fürdőszobába, a WC fölött egy táblára lettem figyelmes. Egy angol WC ülőkéjén gugoló alakot ábrázolt, ami át volt húzva. Sajnos nem fényképeztem le, pedig szenzációs volt. Nagyon jót nevettünk, ahogy elképzeltük, hogy valaki a csésze szélére kapaszkodva ptóbálja a dolgát végezni. Ázsiában a még ma is sokkal népszerűbb a guguolós WC. Végül is ha belegondolok, itthon nyilvános helyen mi sem ülünk rá a WC deszkára, akkor pedig praktikusabb, és higiénikusabb az övéké.

A lékondi itt is túl hűvös volt számomra, ezért betakaróztam és elaludtunk. Soha nem fogom megérteni, hogy miért kell agyonfagyasztani az embert. Kint 35 fok feletti a hőmérséklet, bent pedig lehűtik 20-22 fokra. Nem elég, hogy fázunk, mellette még rengeteg energiát is elpocsékolunk. Orvosilag pedig kifejezetten káros az emberre a hirtelen lehűlés. Télen is utálom a hideget, hát még nyáron!

Nem kifejezetten ide tartozik, de télen a mínusz 10-15 fokban 26-28 fokra fűtik fel itthon is a plazakat, hogy a kabátban folyik az ember hátán a víz. Nyáron viszont lehűtik 20-22 fokra, akkor meg ráfagy a verejték. Na ezt magyarázza meg valaki!

Malájzia 3.

Kirándulás Melakába

Szerencsénk volt a Kuala lumpuri szálloda választással, ugyanis a Monorail Medan Tuanku megállója alig 5-6 percnyire volt a Citrus Hoteltől, ahol laktunk. Ennél egy kissé közelebb volt a KL gyorsvasút Sultan Ismail állomás, ahol két vonal is áthaladt. Első nap kiderítettük, hogy az egyik gyorsvasúttal eljuthatunk a Puduraya buszpályaudvarra, ahonnét a melakai buszok indulnak.

Reggel néhány perccel 8 után lementünk a földszinti étterembe reggelizni. Alig ültünk le, láttuk, hogy eleredt az eső. Nem csak úgy szemerkélt, hanem rendesen megnyíltak az ég csatornái, erre mondják felénk, hogy ömlött, mintha dézsából öntenék. Ajjaj, gondoltam, lőttek a programunknak, ekkora esőben nem lehet elindulni. Kényelmesen reggeliztünk, nem volt miért sietni. Megkóstoltunk néhány helyi specialistás, egy kis rákos tésztát, zöldséges rizst, és frissen sült péksüteményeket. Mire végeztünk a reggelivel, ragyogóan sütött a nap, és már az esőnek is alig maradt nyoma.

Kikocogtunk az állomásra, felszálltunk a gyorsvasútra, és Plaza Rakyatnál leszálltunk. Innen egyszerű volt a dolog, mert csak a tömeget követtük, és máris egy buszpályaudvaron találtuk magunkat – két perccel kilenc előtt. A különböző busztársaságok pénztárai egymás mellett sorakoztak két oldalon. Egy kicsit tétováztunk, nézegettük a feliratokat, mikor valaki elénk állt, és megkérdezte, hogy hová utazunk. Mondtuk, hogy Melakkába, mire az egyik ablak felé mutatott, és mondott valamit a bent ülő lánynak. A lány felkapott egy adó-vevőt, beleszólt valamit, majd kiállította a két jegyet. Kifizettük, majd rohantunk a 8-as álláshoz. Egy lépcsőn kellett lemenni a buszokhoz. Felszálltunk a buszra, ami azonnal indult is.

Két órás buszozás után érkeztünk meg Melaka Sentral buszpályaudvarra. Innét egy városi busszal mentünk úgy 10 percet, majd leszálltunk Melaka óvárosában az óratoronynál. (A város nevét többféleképpen is írják, én azt az írásmódot használom, amit a város épületein láttam.)

Az úti könyvek szerint itt érdemes megkezdeni a városnézést. A parányi tér közepét egy szökőkút és néhány szépen vágott bokor díszítette. A térrel szemben a folyóparton egy aprócska szélmalom állt, emlékeztetve a holland időkre. A tér körüli épületek – az óratorony, a katolikus templom, és a városháza – rózsaszínben pompáztak. A templom előtt - mint valami virágos bódé - feldíszített biciklis riksák sorakoztak. Gazdáik a turistákat próbálták rábeszélni egy „kerekes” városnézésre.

Melakát nyugodtan lehetne a múzeumok városának nevezni. A főtéren áthaladó főút majd mindegyik épülete egy-egy múzeumnak ad otthont. A turisták többségéhez hasonlóan mi is csak egy napra érkeztünk. Mint említettem utazásunk előtt megnéztem néhány fórumot, egy hozzászólás kivételével mindenki azt ajánlotta, hogy Melakára elég egy napot szánni. A látnivalók gazdagságának ismeretében úgy gondolom, hogy 2-3 napot is megér Malajzia hajdani fővárosa. Sajnáltam, hogy csak benyomásokat sikerült szereznem, és nem volt alkalmam jobban megismerni a várost, amely az európai, kínai, indiai és maláj kultúra színes tárháza. Az iszlám vallási központok mellett éppúgy megtalálhatóak a keresztény templomok, mint a hindu vagy buddhista szentélyek.

Az óratoronynál elkészítettük a szinte „kötelező” fényképeket, majd a Melaka folyó mentén visszafelé sétáltunk a 16. század első felében élt jezsuita misszionárius, India és Távol Kelet védőszentje, Xavéri Szt. Ferenc nevét viselő templomhoz. Bár nem volt mise, szerencsénkre a templom nyitva volt. A mennyezetről ventilátorok lógtak, és lassú forgással kavarták a forró levegőt.

A templomból egy másik úton visszasétáltunk a főtérre, és a városi múzeum mellett felkapaszkodtunk a Szent Pál templom romjaihoz. Az egykor impozáns templomnak 150 éve már csak a falai állnak. A falak mellett körben régi síremlékek fedlapjait láthattuk, köztük sok ismert névvel, főként holland, portugál és angol hajósok emlékművei.

A templomtól remek kilátás nyílt a városra, a kanyargó folyóra, és a túlparton magasodó Melaka Eyera valamint egy sokemelet magas oszlop tetején fel-le mozgó és körbeforgó kilátóra, ami komolyan felkeltette az érdeklődésünket.

A domb másik oldalán lesétáltunk az erődhöz, majd 2 Ringitért jegyet vettünk a Szultán Palotába. A jegy mellé kaptunk egy-egy reklámszatyrot is, amit először nem értettünk de a palota bejáratánál láttuk, hogy a cipőket le kell venni, amit a szatyorban vittünk magunkkal.

A fából készült épület a szultán lakóhelyének hiteles másolata. Körülötte egzotikus fákkal és virágokkal teleültetett park található, hangulatos szökőkutakkal és sétányokkal.

A palotában néprajzi múzeumot alakítottak ki, bemutatva az ország területén élő népcsoportok ruházatát. A falakon hatalmas képek mesélnek el egy helyiek által ismert történetet. Egy másik hatalmas fogadóteremben a szultáni udvart és a hivatalnokokat láthattuk rang szerinti sorrendben. A szultán a trónján ült, körülötte a legmagasabb rangú kormánytagok, testőrök, majd sorban a miniszterek, katonai vezetők, bírák, előttük megkötözve egy rémült fogoly, akinek a sorsáról éppen dönteni készültek.

Az palota felső részén az uralkodó és családja magánlakosztályai találhatók. A szultán nyugalmát semmi sem zavarhatta, hálószobájába még a felesége is csak külön engedéllyel léphetett be.

A palota megtekintése után kellemes sétát tettünk a kertben, melynek egy része valóságos őserdőnek tűnt. Szívesen időztünk volna tovább is a minidzsungelben, de a város többi nevezetességét is szerettük volna megnézni.

Visszasétáltunk a folyóhoz, megnéztük az erődöt, majd célba vettük a Szt. Pál romjainál megpillantott hatalmas hajót. Közelebb érve láttuk, hogy a Flora de la Mar nevet viselő, szépen helyreállított hajó tulajdonképpen egy múzeum, pontosabban a Tengerészeti Múzeum egyik részlege. A Malajzia kincseivel megrakott portugál hajó Melaka közelében süllyedt el, amikor vissza akart térni Hollandiába. Kifizettük a drágának igazán nem mondható 3 Ringites belépőjegyet, és – természetesen szatyorban vitt cipővel - végigbara

ngoltuk a hajót a fedélzettől a hajófenékig, ahol viaszfigurák mutatták be a hajósok életét A vitrinekben különböző hajómodellek voltak kiállítva (maláj, kínai, portugál, holland, angol, francia). Érdekes volt egymás mellett látni a a sok hajót. A robusztus kereskedőhajókat, vagy a karcsú és gyors kalózhajókat.

A tengerészeti múzeum további két része épületben volt elhelyezve, egyik részében a tenger élővilágát mutatták be, míg a másik részben különböző gépészeti, technikai tárgyakat láthattunk. Ez utóbbit gyors léptekkel „tudtuk” le, mivel ilyet már máshol is láttunk.

A múzeum mögötti utcában volt az oszlop tetején forgó kilátó, amit természetesen nem lehetett kihagyni. Előzetesen megegyeztünk, hogy fejenként legfeljebb 10 Ringitet fizetünk a rövidke kalandért. A pénztárnál azonban kiderült, hogy pontosan a duplájába kerül egy menet, amit minden hezitálás nélkül kifizettünk. Nem bántuk meg a könnyelműséget, mert csodálatos kilátásban volt részünk, és majdnem két menetet mentünk egy áráért. Elsőként szálltunk be a forgóba, majd 3-4 percnyi üldögélés után jött egy iskolás csoport. Elindultunk felfelé, majd az oszlop felén is túl kiderült, hogy lemaradt egy gyerek. A forgó visszaereszkedett, felvettük a lemaradót, is újból elindultunk felfelé. Az oszlop tetején megtettünk néhány kört, először csak nézelődtünk, majd előkerültek a fényképezőgépek, hogy az alattunk lévő várost is megörökítsük.

Leszállás után visszasétáltunk az óratoronyhoz – útközben elhaladva egy vízemelő kerék mellett - majd átmentünk a Melaka folyó túloldalára, hogy megnézzük a vicces nevű Baba-Nyonya Múzeumot.

A Kínából Malajziába áttelepült gazdag kereskedőcsalád lakóháza igazi ínyencségnek számít. Ennek megfelelően a helyi árakhoz viszonyítva igen borsosnak mondható a 8 Ringites belépő. A berendezési tárgyak többsége Kínából származik, azonban a 19. századi Európa számos divatos bútora is megtalálható, mint az olasz márvány vagy az ugyancsak Itáliából származó gránit asztallap. Az idegenvezető hölgy számos rejtett dolgot is bemutatott, mint például az emeleti titkos kémlelő nyílás, amelyet a bejárati ajtó fölött vágtak a szoba padlójába. Ha nem kívánatos látogató érkezett, a házigazda a nyíláson keresztül még le is öntötte a kellemetlenkedőt. A konyhában is érdekes dolgokat láttunk, a mai modern konyhai gépek őseit, és a különféle alkalmakkor használatos tálalóedényeket.

A ház ma is a Nyonya család tulajdonában van. A Baba-Nyonya házaspár dédunokáinak száma lassan eléri az ötvenet. Az utolsó szobában végignézhettük a családról készült fotókat. A látogatás végén kaptunk egy csésze teát, és emlékbe egy-egy könyvjelzőt.

A múzeumtól tovább sétálgattunk a Kínai negyedben, megnéztünk néhány kínai pagodát és buddhista templomot. Bár az indiai negyed a folyó túloldalán volt, azért itt is akadt néhány hindu szentély, és természetesen mecset is, hiszen Malajziában azért az iszlám a vezető vallás.

A meleg miatt folyamatosan szomjasak voltunk. Többfajta üdítőt is megkóstoltunk, egy FN márkájú

italból többet is, cukornádat, vízi dinnyét, epret, tutti-fruttit, aloés almát. Kivétel nélkül valamennyit kedveltük. Ezen felbátorodva bevállaltunk egy addig ismeretlen üdítőt, amely eukaliptusz ízű volt. Ilyen rosszat még nem ittunk. Mivel nem jegyeztük meg a nevét, később még egyszer belefutottunk. az egyik étteremben.

A kínai negyed felfedezését követően visszasétáltunk az óratoronyhoz, ahol melakai városnézésünket kezdtük. Felszálltunk az egyik buszra, is kimentünk a város szélén lévő buszpályaudvarra, de előbb kétszer megkerültük a várost. Úgy számoltuk, hogy a visszaút is legfeljebb 10-15 percet vesz igénybe, de közel 40 percet buszoztunk, mire végre leszálltunk a Melaka Sentralon, 3 perccel hat óra előtt. Szerencsére érkezéskor körülnéztünk és megjegyeztük, hogy melyik oldalról indulnak a buszok, így egyenesen arra vettük az irányt. Az utolsó percben sikerült felszállnunk a buszra, ami azonnal indult is. Mind oda, mind visszaútban nagy szerencsénk volt, hiszen a következő busz egy óra múlva indult.

Amikor visszaértünk Kuala Lumpurba, ismerős épületeket pillantottunk meg, a Time Squert, és a Capitol Hotelt ahol első Kuala lumpuri látogatásunkkor laktunk. Jól ismertük a Bukit Bintang negyedet, ahol rengeteg áruház és étterem található. Szóltunk a sofőrnek, hogy szeretnénk leszállni, aki azonnal megállt.

Sétálgattunk az ismerős környéken. Mivel közben megéheztünk, kerestünk egy éttermet. Több teraszt is megnéztünk, végül egy olyan helyet választottunk ki, ahol élőzene szólt. Leültünk és rendeltünk. Mondanom sem kell, hogy mire megkaptuk az ételt – ami mellesleg elég pocsék volt, a kókuszdió meg kimondottan meleg – a zenészek is szünetet tartottak. Vacsora után tovább is álltunk.

Megnéztük a plázák kínálatát, majd a Monoraillel hazamentünk. Szobánk ablakából éjfélig ismét a tornyokban gyönyörködtünk, és megterveztük a következő napot.

Egyre jobban tetszik Malajzia.

Malájzia 2.

Végre Malájziában!

Április az információ gyűjtés és az utazási előkészületek jegyében telt. Minden utazási magazint, blogbejegyzést, útleírást és fórumot átnéztem, ahol érdemi információt reméltem. Néhány fórumozóval fel is vettem a kapcsolatot, és igen értékes, használható tanácsokat, ötleteket kaptam.

Aztán végre elékezett május eleje. A szokásos kis hátizsákunkba beraktuk mindazokat a dolgokat, melyeket nélkülözhetetlennek gondoltunk – még így is volt felesleges holmink – és elindultunk a reptérre.

A Zóna-taxitól búcsúzóul még kaptunk egy kis szívatást, de jelentéktelen dolgok nem szegték kedvünket. Délután háromkor indult a gépünk. Viszonylag közel lakunk a reptérhez (Rákoscsaba M0-s végén,) ezért délben elég volt elindulni. Megnéztem néhány taxitársaság honlapját, majd úgy látván, hogy tőlünk a Zóna díjszabása a legkedvezőbb, telefonon megrendeltem a kocsit. Korábban már olvastam néhány negatívumot erről a társaságról, de úgy gondoltam, hogy ha elég körültekintő leszek, nem érhet kellemetlen meglepetés. A diszpécserrel tisztáztuk, hogy a lakásunktól Ferihegy 2A-ra 3600 forintba fog kerülni a fuvar.

A kért időpontban meg is érkezett az autó. Beszálltunk, a vezető megkérdezte, hogy milyen úton akarunk menni. Mondtuk neki, hogy teljesen mindegy, csak érjünk oda, arra megy amerre akar. Végül is nem taxiórával megyünk, hanem reptéri transzfert rendeltünk. Mondja az ember, hogy nem úgy van az, mert ha a körgyűrűn akarunk menni, az 5500 lesz, egyébként meg csak 4000. Mondom neki, hogy a neten is 3600 van, és a rendelés felvevő is annyit mondott, milyen négyezezerről beszél? Márpedig ő kevesebbért nem fog elvinni.

Mivel nem volt kedvünk a további huzavonához, sem időnk arra, hogy egy újabb kocsit rendeljünk, mondtuk, hogy akkor nyugodtan autózzon keresztül 4000-ért a városon, mert mi ráérünk. Erre a koma azt mondta, hogy még ő sem ment az M0-án ezért olcsóért mégis arra visz. Kb. 15 perc alatt kiértünk. Megkerestük a Zóna-taxi pultját, és elpanaszoltuk, hogy jártunk. Megjegyeztem, hogy másoktól is olvastam hasonló bejegyzést a neten. Erre azt mondta, hogy biztos a konkurencia próbált kellemetlenkedni. Hát erről egyenlőre ennyit!

A gép pontosan indult, és negyed hatkor már Amszterdamban landoltunk. Kilenc órakor indultunk tovább, és másnap délután 3 órakor szálltunk le Kuala Lumpur repülőterén. A látszat ellenére a repülési idő csak 12 óra volt, további 6 óra az időeltolódásban adódott. A termináltól egy vezető nélküli kisvonat vitt le – kb. 5 perces menetidővel – az érkezési csarnokba.

A Citrus Hotel – melyben a szállást foglaltuk – ingyenes reptéri transzfert biztosított a szálloda vendégei részére. Indulás előtt néhány nappal megküldtük a gép érkezési időpontját és a járatszámot, de azért egy kicsit aggódtunk, hogy fog-e várni bennünket valaki. Mivel nem volt feladott csomagunk, gyorsan átjutottunk az útlevél és vámvizsgálaton. Az érkezési csarnokban kiderült, hogy teljesen felesleges volt az aggodalmunk, mert egy táblán a nevünkkel várt ránk egy szimpatikus fiatalember.

A repülőtér kb. 60 kilométerre van a fővárostól. Ahogy közeledtünk Kuala Lumpur határához eleredt az eső, és csodálatos szivárvány jelent meg a égen. Micsoda festői fogadtatás. Aztán megpillantottuk a város jelképét a Petronas tornyokat.

2005-ben, amikor először láttam az ikertornyokat, teljesen lenyűgöztek. A 452 méter magas, 88 emeletes tornyokat 1997-ben adták át, és hat évig viselhették a világ legmagasabb tornyai címet. (Jelenleg egy másik ázsiai ország Tajvan 508 méter magas 101 emeletes Tajpej 101 nevű épülete birtokolja ezt a címet – átmenetileg, amíg át nem adják a Samsung cég Burdzs Dubaj nevű székházát, amely 2009 áprilisában már elérte a 780 méteres magasságot. A tervek szerint szeptemberben adják át, ekkor állapítják meg végleges magasságát.)

A Petronas tornyok magasságuk ellenére nem uralják a várost. Valami hihetetlen szépség és harmónia sugárzik felőlük. Az ember könnyen rajta felejti a szemét, és bárhol jár a városban, önkéntelenül is tornyokat keresi. Cesar Pelli amerikai építész a modern iszlám építészet jegyében tervezte, minden szintje 8 ágú csillagzat alapú. A belső szögek köré körívet húztak, ami lágyítja a vonalakat.

Egy órai autózás után megérkeztünk a szállodába. A 10. emeleten foglaltunk szállást. A szobába lépve az első dolog amit megnéztünk, hogy látszanak-e az ablakból a tornyaink. Sajnos pont az ellenkező oldalra nyílt kilátás. Visszamentünk és kértünk egy olyan szobát, ahonnét látni lehet a tornyokat. Szerencsére sikerült elcserélnünk. Felfrissítettük magunkat, majd a lobbyban elfogyasztottuk a welcome italt, és útnak indultunk. Mondanom sem kell, hogy első utunk a csodálatos tornyokhoz vezetett.

Nagy sietségünkben toronyiránt indultunk el, ami persze nem a legrövidebb és főként nem a legszebb út volt. A végén úgy elkanyarodtunk, hogy kénytelenek voltunk felszállni a gyorsvasútra, amely éppen a torony alatt áll meg. (A megálló neve KLCC)

A torony alatt a KLCC bevásárlóközpont, bankok, éttermek, a Petronas Filharmonikus Zenekar hangversenyterme található. A csillogó üzletekben a legismertebb márkák legújabb termékeit vásárolhatják meg méregdrága áron. Dior, Chanel Armani, YSL, hogy csak néhányat említsek. Kint 35 fok feletti meleg, bent a légkondicionálónak köszönhetően kellemes hűvös. Pont megfelelő hely az akklimatizálódásra. A tornyok főbejárat előtti részén szökőkút sor vezet végig. A hátsó kijáratnál hatalmas park terül el, óriási medencével, szökőkutakkal, árnyékos sétányokkal, a fák alatt padokkal.

Kisétáltunk az épületből, leültünk az egyik padra, néztük az égbe szökő tornyokat, és nem akartuk elhinni, hogy ismét itt vagyunk. Fantasztikusan jó érzés volt. Közben alkonyodott, és felkapcsolták az éttermek világításait. Az egyik utcán végigsétáltunk, majd a sarkon visszanéztünk, és egy másik utcán visszamentünk. Beültünk a KLCC alsó szintjén lévő egyik étterembe, és megvacsoráztunk.

Amikor kijöttünk már sötétedett, és a tornyok díszvilágításban ragyogtak. Az ezüstös fény még lágyabb és sejtelmesebb külsőt kölcsönzött az épületnek, amely beragyogta az eget.

Óh én szépséges tornyaim! Lassan sétáltunk el, hogy tovább élvezhessük a tornyok látványát. Felszálltunk a Monorailre (kb. 2-3 emelet magasságban közlekedő, egyvágányú vasútféleség, részletesebben majd később) és egy megállót utaztunk, majd egy rövid sétával elértük szállodánkat. Felmentünk a szobába, odaültünk az ablak mellé, majd egy ital mellett élveztük a pillanat varázsát – remélve, hogy sokáig fog tartani.

A díszkivilágítást éjfélkor kapcsolták le, ekkor tértünk mi is nyugovóra.

Malájzia 1.

- Az előkészületek

Már egy hete, hogy hazaérkeztünk közel egy hónapig tartó távol-keleti körutunkról, de még mindig nem tudtam visszazökkenni a szürke hétköznapokba. A fárasztó hazautazást kipihenve munkába álltam, és próbáltam pótolni a kiesett időt – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az ismerősöknek lelkesen meséltem csodás élményeimet, de arra már nem maradt energiám, hogy este hazaérve a házimunkát befejezvén gép elé üljek. Mivel egyre több barátom és olvasóm érdeklődött, hogy miért nem kerül fel új anyag a blogomra, elhatároztam, hogy a hét végén megkezdem a beszámolót és folyamatosan töltöm fel – természetesen képekkel.

De kezdjük az elején. Február közepén elkezdtük szervezni ez évi nyaralásunkat, vagy inkább kalandozásunkat, hiszen május még igazán nem mondható nyárnak, hacsak nem valami egzotikus trópusi helyre utazik az ember. Tavaly Kínában jártunk, és az egy hónapos út alatt csupán ízelítőt sikerült szereznünk a hatalmas ország kultúrájából. Nem sikerült eljutnunk Tibetbe – a zavargások miatt nem adtak turista vízumot – és nem maradt időnk Kína keleti részére sem. Akad még bőven látnivaló, amiért érdemes ismét odautazni- érveltünk Kína mellett. Némileg már megszoktuk és beletörődtünk a nyelvismeret hiánya okozta nehézségekbe – mi nem beszélünk kínaiul, a kínaiak meg csak kínaiul beszélnek – és elkezdtük nézegetni a repülőjegy árakat.

Tavaly az olimpia előtt jártunk Kínában, ahol hatalmas felújítások, építkezések zajlottak. Minden az olimpiai körül forgott. Az idegenforgalmi szakemberek az olimpia idejére és az azt követő néhány évre komoly áremelkedést jósoltak a repülőjegy és szálloda árak területén. Ezzel szemen azt tapasztaltuk, hogy néhány ezer forinttal olcsóbb lett a Budapest – Peking, illetve Budapest – Sanghai repülőjegy ára, és az interneten (én mindig a booking.com) is találtunk olcsó szállásokat. Szóval komolyan fontolgattunk egy újabb Kínai utat, és már-már a repülőjegyet is megrendeltünk, amikor is – már nem emlékszem, hogy pontosan mikor és miért változott a terv, - de Malajzia lett az úti cél. Ebben a részben a 2004-es utunk képei láthatók azért, hogy mindenki értse, miért vágytunk vissza.

Az ország nem volt teljesen fehér folt számunkra, mivel 2005-ben egy két hetes Bali szigeten eltöltött nyaralásból hazafelé jövet három napra megszakítottuk utunkat Kuala Lumpurban, ami nagyon kellemes benyomást tett ránk. Kedves emberek, sok-sok látnivaló, nagyszerű konyha – hogy is ne lenne az, amikor a csodás maláj, thai, kínai és india konyha ízkavalkádja között válogathat az ember, nem beszélve az amerikai gyorséttermekről, amit be kell hogy valljam, nagy ívben elkerültem. Ki az a botor, aki egy csodálatos tandori csirkét, vagy egy rákos tom yamot mee hunnal (vékony tésztával) esetleg egy laksát elcserélne egy kentucky csirkeszárnyra vagy egy hamburgerre. Na ezt nem!

Egyre többet beszélgettünk Malajziáról, felidéztük e néhány nap emlékeit, elővettük a fényképeket, újra megnéztük az utazásról készített filmünket, aztán már tudtuk, hogy ott a helyünk. Elkezdtünk repülőjegy után kutakodni. Több útvonalon, több légitársasággal is eljuthatunk a fővárosba Kuala Lumpurba. Az árak között nincs igazán lényegi különbség, bármelyik társasággal is utazzunk. Talán a Londonból induló Air Asian lehet igazán olcsó jegyet kifogni, de ehhez ugye még hozzá kell számítani egy Budapest – London – Budapest utat is.

Először neten akartam foglalni, de kiderült, hogy akkor nem tudok stornó biztosítást kötni, amit a jegy árára tekintettel mindenképpen szerettem volna. Végül találtunk egy kis irodát, ahol a két jegyre mindössze 5000 forintot számítottak fel, és további néhány ezer forintért sikerült a biztosítást is megkötni.

A jegy birtokában elkezdtük a lázas szervezést. Sikerült beszereznünk egy angol nyelvű Lonely Planetet, az utazás kiállításon begyűjtöttünk minden olyan prospektust, amelyben volt maláj program, és nem utolsó sorban a neten találtam néhány olyan fórumot ahol Malajziában járt emberek osztották meg élményeiket. Folyamatosan gyűltek az információk és alakult a programunk.

Mindenfelé el akartunk menni, és mindent meg szerettünk volna nézni. Aztán osztottuk a napokat, és be kellett látnunk, hogy minden nem fér bele. Végül is kihagytuk a borneói program egy részét, a Mulu nemzeti parkot – nem mondunk le róla, csak elnapoltuk, - és a szigeten található Brunei szultánság meglátogatását – amit valószínűleg végleg kitöröltünk, ugyanis a két maláj állam Sabah és Sarawak közé ékelődött pici ország azon kívül, hogy uralkodója a világ egyik leggazdagabb emberre, nem nyújt semmi olyat, amit Malajziában nem tudnánk megnézni.

Március végére összeállt a programunk, május 3-én indultunk Amszterdamon keresztül Kuala Lumpurba, ahová 4-én érkeztünk. Két éjszakát töltöttünk ott majd 6-án egy éjszakai vonattal elutaztunk Szingapúrba. Ott ismét két éjszakára foglaltunk szállást, majd 9-én dél körül átrepültünk Borneóra. Borneóról 13-án este repülővel mentünk tovább Penang fővárosába George Townra. Szerencsénk volt, mivel az Air Asia február végén inditott közvetlen járatot Kuching (Sarawak fővárosa) és George Town között, így nem kellett Kuala Lumpurban átszállnunk. George Townból hajóval mentünk át egy másik csodálatos szigetre, Langkawira, ahol szintén négy éjszakát töltöttünk, majd hajóval visszamentünk a félszigetre és egy igen fárasztó éjszakai busz(tortúra) után átutaztunk a Cameron felföldön, hogy csónakkal elérjük utolsó célállomásunkat a Perhentián szigetek nagyobbikát Besart. (ami tényleg azt jelenti, hogy nagy).

Még néhány szót az előkészületekről. Amikor már teljesen véglegessé vált a program, úgy gondoltuk, hogy szükséges lenne néhány szállást és jegyet lefoglalni. A szállásokkal viszonylag egyszerű volt a helyzet, a már fentebb ajánlott lapon végignéztük a szállás listát, és találtunk olyan szállókat, mind Kuala Lumpurban, Szingapúrban és a borneoi Kuchingban, amely igényeinknek és pénztárcánknak is megfelelt. Hogy legyen némi mozgásterünk, a további szállásokat már nem foglaltuk le, hátha módosítani fogjuk a programot.

Meglepően jól ment a Kuala Lumpur – Szingapúr vonatjegy foglalása is. Azt hiszem, hogy mindenkinek tátva marad a szája, ha azt mondom, hogy Budapesten meg tudtam vásárolni a menetjegyet és a hálókocsi jegyet is fenti viszonylatra a maláj vasutak honlapján. Utazás előtt 53 nappal lehet megkezdeni a jegyvásárlást. A lapnak van angol nyelvű változata, így viszonylag egyszerű volt az egész vásárlás. Egy regisztrálást követően be kellett írni, hogy melyik nap és honnan-hová. Megjelent az aznap közlekedő vonatok indulási és érkezési ideje. Kiválasztottam az éjszakai vonatot. Bejelöltem, hogy fekvő kocsi, ezt követően választhattam a kocsiosztály között, másodosztály, vagy superior osztály (ezen a vonaton nem volt sima első osztály). Természetesen? mindkét kocsiosztályról megnézhettem egy néhány másodperces filmet, majd az ár és a látott szolgáltatás alapján kiválasztottam a superior osztályt. Ezt követően már csak azt kellett bejelölnöm, hogy a kocsiban lévő hat fülke melyikében szeretnénk utazni. Mi a 3. választottuk. Mivel ketten utaztunk, mind a két ágyat lefoglaltam, majd beírtam a hitelkártyám adatait és máris kinyomtattam a két e-ticketet. Azt gondoltam, hogy ez valami vucher vagy igazolásféle, és majd a pályaudvaron erre fogom megkapni a jegyemet, de a pénztárnál felvilágosítottak, hogy ez maga a jegy. Az egész tranzakció kevesebb, mint 10 percet vett igénybe. Itthon ennyi idő alatt még általában csak a sorban állás feléig szoktam eljutni. Ja és persze még egy igen fontos tényező, a két jegyért a superior hálókocsi jeggyel együtt kevesebb, mint 16 ezer forintot fizettünk, pedig a vásárlás időpontjában igencsak alacsony volt a forint árfolyama.

Illetékkel, adókkal együtt ugyancsak kevesebb, mint 16 ezer forintot fizettünk a két Szingapúr-Kuching repülőjegyért a Malasya Airlinesnek, és hasonló árba került a két Kuching-George Town jegy is az Air Asiánál, 300 Ft feletti Euró árfolyamon.

Az utazás részleteit folyamatosan olvashatjátok ez elkövetkező napokban. Ígérem, nagyon sok érdekes dolgot fogok mesélni az eseményekben és látnivalókban bővelkedő egy hónapról, amit Malajziában és Szingapúrban töltöttünk.