Malájzia 2.

Végre Malájziában!

Április az információ gyűjtés és az utazási előkészületek jegyében telt. Minden utazási magazint, blogbejegyzést, útleírást és fórumot átnéztem, ahol érdemi információt reméltem. Néhány fórumozóval fel is vettem a kapcsolatot, és igen értékes, használható tanácsokat, ötleteket kaptam.

Aztán végre elékezett május eleje. A szokásos kis hátizsákunkba beraktuk mindazokat a dolgokat, melyeket nélkülözhetetlennek gondoltunk – még így is volt felesleges holmink – és elindultunk a reptérre.

A Zóna-taxitól búcsúzóul még kaptunk egy kis szívatást, de jelentéktelen dolgok nem szegték kedvünket. Délután háromkor indult a gépünk. Viszonylag közel lakunk a reptérhez (Rákoscsaba M0-s végén,) ezért délben elég volt elindulni. Megnéztem néhány taxitársaság honlapját, majd úgy látván, hogy tőlünk a Zóna díjszabása a legkedvezőbb, telefonon megrendeltem a kocsit. Korábban már olvastam néhány negatívumot erről a társaságról, de úgy gondoltam, hogy ha elég körültekintő leszek, nem érhet kellemetlen meglepetés. A diszpécserrel tisztáztuk, hogy a lakásunktól Ferihegy 2A-ra 3600 forintba fog kerülni a fuvar.

A kért időpontban meg is érkezett az autó. Beszálltunk, a vezető megkérdezte, hogy milyen úton akarunk menni. Mondtuk neki, hogy teljesen mindegy, csak érjünk oda, arra megy amerre akar. Végül is nem taxiórával megyünk, hanem reptéri transzfert rendeltünk. Mondja az ember, hogy nem úgy van az, mert ha a körgyűrűn akarunk menni, az 5500 lesz, egyébként meg csak 4000. Mondom neki, hogy a neten is 3600 van, és a rendelés felvevő is annyit mondott, milyen négyezezerről beszél? Márpedig ő kevesebbért nem fog elvinni.

Mivel nem volt kedvünk a további huzavonához, sem időnk arra, hogy egy újabb kocsit rendeljünk, mondtuk, hogy akkor nyugodtan autózzon keresztül 4000-ért a városon, mert mi ráérünk. Erre a koma azt mondta, hogy még ő sem ment az M0-án ezért olcsóért mégis arra visz. Kb. 15 perc alatt kiértünk. Megkerestük a Zóna-taxi pultját, és elpanaszoltuk, hogy jártunk. Megjegyeztem, hogy másoktól is olvastam hasonló bejegyzést a neten. Erre azt mondta, hogy biztos a konkurencia próbált kellemetlenkedni. Hát erről egyenlőre ennyit!

A gép pontosan indult, és negyed hatkor már Amszterdamban landoltunk. Kilenc órakor indultunk tovább, és másnap délután 3 órakor szálltunk le Kuala Lumpur repülőterén. A látszat ellenére a repülési idő csak 12 óra volt, további 6 óra az időeltolódásban adódott. A termináltól egy vezető nélküli kisvonat vitt le – kb. 5 perces menetidővel – az érkezési csarnokba.

A Citrus Hotel – melyben a szállást foglaltuk – ingyenes reptéri transzfert biztosított a szálloda vendégei részére. Indulás előtt néhány nappal megküldtük a gép érkezési időpontját és a járatszámot, de azért egy kicsit aggódtunk, hogy fog-e várni bennünket valaki. Mivel nem volt feladott csomagunk, gyorsan átjutottunk az útlevél és vámvizsgálaton. Az érkezési csarnokban kiderült, hogy teljesen felesleges volt az aggodalmunk, mert egy táblán a nevünkkel várt ránk egy szimpatikus fiatalember.

A repülőtér kb. 60 kilométerre van a fővárostól. Ahogy közeledtünk Kuala Lumpur határához eleredt az eső, és csodálatos szivárvány jelent meg a égen. Micsoda festői fogadtatás. Aztán megpillantottuk a város jelképét a Petronas tornyokat.

2005-ben, amikor először láttam az ikertornyokat, teljesen lenyűgöztek. A 452 méter magas, 88 emeletes tornyokat 1997-ben adták át, és hat évig viselhették a világ legmagasabb tornyai címet. (Jelenleg egy másik ázsiai ország Tajvan 508 méter magas 101 emeletes Tajpej 101 nevű épülete birtokolja ezt a címet – átmenetileg, amíg át nem adják a Samsung cég Burdzs Dubaj nevű székházát, amely 2009 áprilisában már elérte a 780 méteres magasságot. A tervek szerint szeptemberben adják át, ekkor állapítják meg végleges magasságát.)

A Petronas tornyok magasságuk ellenére nem uralják a várost. Valami hihetetlen szépség és harmónia sugárzik felőlük. Az ember könnyen rajta felejti a szemét, és bárhol jár a városban, önkéntelenül is tornyokat keresi. Cesar Pelli amerikai építész a modern iszlám építészet jegyében tervezte, minden szintje 8 ágú csillagzat alapú. A belső szögek köré körívet húztak, ami lágyítja a vonalakat.

Egy órai autózás után megérkeztünk a szállodába. A 10. emeleten foglaltunk szállást. A szobába lépve az első dolog amit megnéztünk, hogy látszanak-e az ablakból a tornyaink. Sajnos pont az ellenkező oldalra nyílt kilátás. Visszamentünk és kértünk egy olyan szobát, ahonnét látni lehet a tornyokat. Szerencsére sikerült elcserélnünk. Felfrissítettük magunkat, majd a lobbyban elfogyasztottuk a welcome italt, és útnak indultunk. Mondanom sem kell, hogy első utunk a csodálatos tornyokhoz vezetett.

Nagy sietségünkben toronyiránt indultunk el, ami persze nem a legrövidebb és főként nem a legszebb út volt. A végén úgy elkanyarodtunk, hogy kénytelenek voltunk felszállni a gyorsvasútra, amely éppen a torony alatt áll meg. (A megálló neve KLCC)

A torony alatt a KLCC bevásárlóközpont, bankok, éttermek, a Petronas Filharmonikus Zenekar hangversenyterme található. A csillogó üzletekben a legismertebb márkák legújabb termékeit vásárolhatják meg méregdrága áron. Dior, Chanel Armani, YSL, hogy csak néhányat említsek. Kint 35 fok feletti meleg, bent a légkondicionálónak köszönhetően kellemes hűvös. Pont megfelelő hely az akklimatizálódásra. A tornyok főbejárat előtti részén szökőkút sor vezet végig. A hátsó kijáratnál hatalmas park terül el, óriási medencével, szökőkutakkal, árnyékos sétányokkal, a fák alatt padokkal.

Kisétáltunk az épületből, leültünk az egyik padra, néztük az égbe szökő tornyokat, és nem akartuk elhinni, hogy ismét itt vagyunk. Fantasztikusan jó érzés volt. Közben alkonyodott, és felkapcsolták az éttermek világításait. Az egyik utcán végigsétáltunk, majd a sarkon visszanéztünk, és egy másik utcán visszamentünk. Beültünk a KLCC alsó szintjén lévő egyik étterembe, és megvacsoráztunk.

Amikor kijöttünk már sötétedett, és a tornyok díszvilágításban ragyogtak. Az ezüstös fény még lágyabb és sejtelmesebb külsőt kölcsönzött az épületnek, amely beragyogta az eget.

Óh én szépséges tornyaim! Lassan sétáltunk el, hogy tovább élvezhessük a tornyok látványát. Felszálltunk a Monorailre (kb. 2-3 emelet magasságban közlekedő, egyvágányú vasútféleség, részletesebben majd később) és egy megállót utaztunk, majd egy rövid sétával elértük szállodánkat. Felmentünk a szobába, odaültünk az ablak mellé, majd egy ital mellett élveztük a pillanat varázsát – remélve, hogy sokáig fog tartani.

A díszkivilágítást éjfélkor kapcsolták le, ekkor tértünk mi is nyugovóra.