Szerencsénk volt a Kuala lumpuri szálloda választással, ugyanis a Monorail Medan Tuanku megállója alig 5-6 percnyire volt a Citrus Hoteltől, ahol laktunk. Ennél egy kissé közelebb volt a KL gyorsvasút Sultan Ismail állomás, ahol két vonal is áthaladt. Első nap kiderítettük, hogy az egyik gyorsvasúttal eljuthatunk a Puduraya buszpályaudvarra, ahonnét a melakai buszok indulnak.
Reggel néhány perccel 8 után lementünk a földszinti étterembe reggelizni. Alig ültünk le, láttuk, hogy eleredt az eső. Nem csak úgy szemerkélt, hanem rendesen megnyíltak az ég csatornái, erre mondják felénk, hogy ömlött, mintha dézsából öntenék. Ajjaj, gondoltam, lőttek a programunknak, ekkora esőben nem lehet elindulni. Kényelmesen reggeliztünk, nem volt miért sietni. Megkóstoltunk néhány helyi specialistás, egy kis rákos tésztát, zöldséges rizst, és frissen sült péksüteményeket. Mire végeztünk a reggelivel, ragyogóan sütött a nap, és már az esőnek is alig maradt nyoma.
Kikocogtunk az állomásra, felszálltunk a gyorsvasútra, és Plaza Rakyatnál leszálltunk. Innen egyszerű volt a dolog, mert csak a tömeget követtük, és máris egy buszpályaudvaron találtuk magunkat – két perccel kilenc előtt. A különböző busztársaságok pénztárai egymás mellett sorakoztak két oldalon. Egy kicsit tétováztunk, nézegettük a feliratokat, mikor valaki elénk állt, és megkérdezte, hogy hová utazunk. Mondtuk, hogy Melakkába, mire az egyik ablak felé mutatott, és mondott valamit a bent ülő lánynak. A lány felkapott egy adó-vevőt, beleszólt valamit, majd kiállította a két jegyet. Kifizettük, majd rohantunk a 8-as álláshoz. Egy lépcsőn kellett lemenni a buszokhoz. Felszálltunk a buszra, ami azonnal indult is.
Két órás buszozás után érkeztünk meg Melaka Sentral buszpályaudvarra. Innét egy városi busszal mentünk úgy 10 percet, majd leszálltunk Melaka óvárosában az óratoronynál. (A város nevét többféleképpen is írják, én azt az írásmódot használom, amit a város épületein láttam.)
Az úti könyvek szerint itt érdemes megkezdeni a városnézést. A parányi tér közepét egy szökőkút és néhány szépen vágott bokor díszítette. A térrel szemben a folyóparton egy aprócska szélmalom állt, emlékeztetve a holland időkre. A tér körüli épületek – az óratorony, a katolikus templom, és a városháza – rózsaszínben pompáztak. A templom előtt - mint valami virágos bódé - feldíszített biciklis riksák sorakoztak. Gazdáik a turistákat próbálták rábeszélni egy „kerekes” városnézésre.
Melakát nyugodtan lehetne a múzeumok városának nevezni. A főtéren áthaladó főút majd mindegyik épülete egy-egy múzeumnak ad otthont. A turisták többségéhez hasonlóan mi is csak egy napra érkeztünk. Mint említettem utazásunk előtt megnéztem néhány fórumot, egy hozzászólás kivételével mindenki azt ajánlotta, hogy Melakára elég egy napot szánni. A látnivalók gazdagságának ismeretében úgy gondolom, hogy 2-3 napot is megér Malajzia hajdani fővárosa. Sajnáltam, hogy csak benyomásokat sikerült szereznem, és nem volt alkalmam jobban megismerni a várost, amely az európai, kínai, indiai és maláj kultúra színes tárháza. Az iszlám vallási központok mellett éppúgy megtalálhatóak a keresztény templomok, mint a hindu vagy buddhista szentélyek.
Az óratoronynál elkészítettük a szinte „kötelező” fényképeket, majd a Melaka folyó mentén visszafelé sétáltunk a 16. század első felében élt jezsuita misszionárius, India és Távol Kelet védőszentje, Xavéri Szt. Ferenc nevét viselő templomhoz. Bár nem volt mise, szerencsénkre a templom nyitva volt. A mennyezetről ventilátorok lógtak, és lassú forgással kavarták a forró levegőt.
A templomból egy másik úton visszasétáltunk a főtérre, és a városi múzeum mellett felkapaszkodtunk a Szent Pál templom romjaihoz. Az egykor impozáns templomnak 150 éve már csak a falai állnak. A falak mellett körben régi síremlékek fedlapjait láthattuk, köztük sok ismert névvel, főként holland, portugál és angol hajósok emlékművei.
A templomtól remek kilátás nyílt a városra, a kanyargó folyóra, és a túlparton magasodó Melaka Eyera valamint egy sokemelet magas oszlop tetején fel-le mozgó és körbeforgó kilátóra, ami komolyan felkeltette az érdeklődésünket.
A domb másik oldalán lesétáltunk az erődhöz, majd 2 Ringitért jegyet vettünk a Szultán Palotába. A jegy mellé kaptunk egy-egy reklámszatyrot is, amit először nem értettünk de a palota bejáratánál láttuk, hogy a cipőket le kell venni, amit a szatyorban vittünk magunkkal.
A fából készült épület a szultán lakóhelyének hiteles másolata. Körülötte egzotikus fákkal és virágokkal teleültetett park található, hangulatos szökőkutakkal és sétányokkal.
A palotában néprajzi múzeumot alakítottak ki, bemutatva az ország területén élő népcsoportok ruházatát. A falakon hatalmas képek mesélnek el egy helyiek által ismert történetet. Egy másik hatalmas fogadóteremben a szultáni udvart és a hivatalnokokat láthattuk rang szerinti sorrendben. A szultán a trónján ült, körülötte a legmagasabb rangú kormánytagok, testőrök, majd sorban a miniszterek, katonai vezetők, bírák, előttük megkötözve egy rémült fogoly, akinek a sorsáról éppen dönteni készültek.
Az palota felső részén az uralkodó és családja magánlakosztályai találhatók. A szultán nyugalmát semmi sem zavarhatta, hálószobájába még a felesége is csak külön engedéllyel léphetett be.
A palota megtekintése után kellemes sétát tettünk a kertben, melynek egy része valóságos őserdőnek tűnt. Szívesen időztünk volna tovább is a minidzsungelben, de a város többi nevezetességét is szerettük volna megnézni.
Visszasétáltunk a folyóhoz, megnéztük az erődöt, majd célba vettük a Szt. Pál romjainál megpillantott hatalmas hajót. Közelebb érve láttuk, hogy a Flora de la Mar nevet viselő, szépen helyreállított hajó tulajdonképpen egy múzeum, pontosabban a Tengerészeti Múzeum egyik részlege. A Malajzia kincseivel megrakott portugál hajó Melaka közelében süllyedt el, amikor vissza akart térni Hollandiába. Kifizettük a drágának igazán nem mondható 3 Ringites belépőjegyet, és – természetesen szatyorban vitt cipővel - végigbara
ngoltuk a hajót a fedélzettől a hajófenékig, ahol viaszfigurák mutatták be a hajósok életét A vitrinekben különböző hajómodellek voltak kiállítva (maláj, kínai, portugál, holland, angol, francia). Érdekes volt egymás mellett látni a a sok hajót. A robusztus kereskedőhajókat, vagy a karcsú és gyors kalózhajókat.
A tengerészeti múzeum további két része épületben volt elhelyezve, egyik részében a tenger élővilágát mutatták be, míg a másik részben különböző gépészeti, technikai tárgyakat láthattunk. Ez utóbbit gyors léptekkel „tudtuk” le, mivel ilyet már máshol is láttunk.
A múzeum mögötti utcában volt az oszlop tetején forgó kilátó, amit természetesen nem lehetett kihagyni. Előzetesen megegyeztünk, hogy fejenként legfeljebb 10 Ringitet fizetünk a rövidke kalandért. A pénztárnál azonban kiderült, hogy pontosan a duplájába kerül egy menet, amit minden hezitálás nélkül kifizettünk. Nem bántuk meg a könnyelműséget, mert csodálatos kilátásban volt részünk, és majdnem két menetet mentünk egy áráért. Elsőként szálltunk be a forgóba, majd 3-4 percnyi üldögélés után jött egy iskolás csoport. Elindultunk felfelé, majd az oszlop felén is túl kiderült, hogy lemaradt egy gyerek. A forgó visszaereszkedett, felvettük a lemaradót, is újból elindultunk felfelé. Az oszlop tetején megtettünk néhány kört, először csak nézelődtünk, majd előkerültek a fényképezőgépek, hogy az alattunk lévő várost is megörökítsük.
Leszállás után visszasétáltunk az óratoronyhoz – útközben elhaladva egy vízemelő kerék mellett - majd átmentünk a Melaka folyó túloldalára, hogy megnézzük a vicces nevű Baba-Nyonya Múzeumot.
A Kínából Malajziába áttelepült gazdag kereskedőcsalád lakóháza igazi ínyencségnek számít. Ennek megfelelően a helyi árakhoz viszonyítva igen borsosnak mondható a 8 Ringites belépő. A berendezési tárgyak többsége Kínából származik, azonban a 19. századi Európa számos divatos bútora is megtalálható, mint az olasz márvány vagy az ugyancsak Itáliából származó gránit asztallap. Az idegenvezető hölgy számos rejtett dolgot is bemutatott, mint például az emeleti titkos kémlelő nyílás, amelyet a bejárati ajtó fölött vágtak a szoba padlójába. Ha nem kívánatos látogató érkezett, a házigazda a nyíláson keresztül még le is öntötte a kellemetlenkedőt. A konyhában is érdekes dolgokat láttunk, a mai modern konyhai gépek őseit, és a különféle alkalmakkor használatos tálalóedényeket.
A ház ma is a Nyonya család tulajdonában van. A Baba-Nyonya házaspár dédunokáinak száma lassan eléri az ötvenet. Az utolsó szobában végignézhettük a családról készült fotókat. A látogatás végén kaptunk egy csésze teát, és emlékbe egy-egy könyvjelzőt.
A múzeumtól tovább sétálgattunk a Kínai negyedben, megnéztünk néhány kínai pagodát és buddhista templomot. Bár az indiai negyed a folyó túloldalán volt, azért itt is akadt néhány hindu szentély, és természetesen mecset is, hiszen Malajziában azért az iszlám a vezető vallás.
A meleg miatt folyamatosan szomjasak voltunk. Többfajta üdítőt is megkóstoltunk, egy FN márkájú
italból többet is, cukornádat, vízi dinnyét, epret, tutti-fruttit, aloés almát. Kivétel nélkül valamennyit kedveltük. Ezen felbátorodva bevállaltunk egy addig ismeretlen üdítőt, amely eukaliptusz ízű volt. Ilyen rosszat még nem ittunk. Mivel nem jegyeztük meg a nevét, később még egyszer belefutottunk. az egyik étteremben.
A kínai negyed felfedezését követően visszasétáltunk az óratoronyhoz, ahol melakai városnézésünket kezdtük. Felszálltunk az egyik buszra, is kimentünk a város szélén lévő buszpályaudvarra, de előbb kétszer megkerültük a várost. Úgy számoltuk, hogy a visszaút is legfeljebb 10-15 percet vesz igénybe, de közel 40 percet buszoztunk, mire végre leszálltunk a Melaka Sentralon, 3 perccel hat óra előtt. Szerencsére érkezéskor körülnéztünk és megjegyeztük, hogy melyik oldalról indulnak a buszok, így egyenesen arra vettük az irányt. Az utolsó percben sikerült felszállnunk a buszra, ami azonnal indult is. Mind oda, mind visszaútban nagy szerencsénk volt, hiszen a következő busz egy óra múlva indult.
Amikor visszaértünk Kuala Lumpurba, ismerős épületeket pillantottunk meg, a Time Squert, és a Capitol Hotelt ahol első Kuala lumpuri látogatásunkkor laktunk. Jól ismertük a Bukit Bintang negyedet, ahol rengeteg áruház és étterem található. Szóltunk a sofőrnek, hogy szeretnénk leszállni, aki azonnal megállt.
Sétálgattunk az ismerős környéken. Mivel közben megéheztünk, kerestünk egy éttermet. Több teraszt is megnéztünk, végül egy olyan helyet választottunk ki, ahol élőzene szólt. Leültünk és rendeltünk. Mondanom sem kell, hogy mire megkaptuk az ételt – ami mellesleg elég pocsék volt, a kókuszdió meg kimondottan meleg – a zenészek is szünetet tartottak. Vacsora után tovább is álltunk.
Megnéztük a plázák kínálatát, majd a Monoraillel hazamentünk. Szobánk ablakából éjfélig ismét a tornyokban gyönyörködtünk, és megterveztük a következő napot.
Egyre jobban tetszik Malajzia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése