Malájzia 6.

Az „Oroszlánváros” - Második napunk Szingapúrban

Kirándulás Sentosára

Borús reggelre ébredtünk, de ismerve a trópusi időjárás változékonyságát, nem estünk kétségbe. A szállodában megreggeliztünk, majd elindultunk keresztül a városon. Előző este megterveztük programunkat, de a borús és párás levegő miatt egy kicsit lassítottunk a tempón. Ha nem igazán derült az ég, akkor nincs sok értelme dombtetőre felkapaszkodni.

Az előző napi barangolás következményeként alapos helyismeretre tettünk szert, és jól kiismertük magunkat a városban. Szingapúr egyébként igen emberléptékű város, a látnivalókat gyalogosan is körbejárhatjuk. Ha mégis elfáradnánk, ott a Metró vagy a városi buszok egyike.

Az angol negyed felé indultunk el, – Waterloo, Queen és Viktoria Str. - ahol számos impozáns épület, és templom is található.

Megkedveltük a várost. Korábbi félelmeinkkel ellentétben, azt tapasztaltuk, hogy az emberek rendkívül toleránsak és nyitottak. Több, főként angol és amerikai cikket olvastam arról, hogy itt szinte rettegésben élnek, mert bármilyen apróbb vétségért igen szigorú büntetést szabnak ki. Egy eldobott papírért, vagy egy tiloson való átkelésért akár ezer szingapúri dollárt is fizethetünk – szólt a fáma. Nem tudom, hogy mennyi a tarifája a szemetelésnek, de bármennyi is, igen hatásos, mert ilyen tiszta és szép várost még nem láttam. Még az indiai negyedben lévő piac is díszére válna bármelyik európai fővárosnak.

A gyalogos aluljáró bejáratánál – ami természetesen olyan kialakítású, hogy a mozgáskorlátozottak is kényelmesen használni tudják – jó nagy tábla van kitéve, hogy kerékpárral és gördeszkával tilos közlekedni, a megszegőket 1000 S$-ra büntetik. A tábla úgy van elhelyezve, hogy mindenki jól láthassa. Aki ennek ellenére mégis megszegi a szabályt, megérdemli a büntetést. A piros lámpánál egyébként ugyanúgy átmennek a gyalogosok, mint itthon. Mi az első nap gondosan ügyeltünk arra, hogy csak zöld jelzésnél menjünk át, de a második nap már felvettük a helyiek tempóját.

A North Bridgen átmentünk a Singapore folyón ahol hamarosan megváltozott a város képe, ugyanis elértük a kínai negyedet. Megjelentek a kínai éttermek, az élelmiszerboltokban a jellegzetes kínai fűszerek és egyre több kisebb nagyobb bazárt láttunk.

Mivel elegünk lett a gyaloglásból felszálltunk a Metróra. Kiderült, hogy már csak egy megállónyira voltunk a kikötőtől, (Harbour Front) ahonnét a Cable Car indul Sentosára. A jegy ára oda-vissza 22 S$ került, de két dollár ráfizetéséért már üvegkabinban utazhattunk. A metróban kapott útbaigazítás szerint elindultunk a toronyházak felé. Végül megtaláltuk azt a tornyot, ahonnét a drótkötélpálya indult.

A földszinten megvettük a jegyeket, majd felmentünk lifttel a tizenötödik emeletre. Beálltunk a sorba, és vártuk az üvegkabint. Először a kilátóhoz mentünk fel, amely a kikötő felett magasodó domb tetején található. Kiszálltunk és tettünk egy sétát a teraszon. Fenn étterem és ajándékbolt is található.

A Cable Car esténként átalakult mini étteremmé. A kabinokba asztalt tesznek be, és míg tesz egy kört az ember, elfogyaszthat egy pezsgős vacsorát.

A kilátó az ifjú házasok kedvenc helye, az étterem hátsó teraszán egy üvegtrón van elhelyezve, ahol trópusi virágok között lehet fényképezkedni. Bár én már elmúltam ifjú házas, nem tudtam megállni, hogy ne próbáljam ki a különleges ülő alkalmasságot.

Visszaszálltunk a kabinba, átmentünk a tornyon, majd a tenger felett, hogy kirándulásunk célállomására Sentosa szigetre jussunk. A szigetre Monoraillel is el lehet jutni, de kevésbé izgalmas, mint a több emelet magas drótkötélen himbálódzó kabin.

A Cable Car kijáratával szemben egy kilátó torony állt, (Tiger Sky Tower) éppen olyan, mint amin Melakában körbeforogtunk. Szingapúrban egyébként jóval magasabbak az árak, mint Malajziában. Szinte mindenért ugyanazt az összeget kell fizetni, csak míg egy Malajziában 1,2 Ringitbe = 80 Ft-ba került egy metrójegy addig Szingapúrban az 1,2 S$ = 180 Forintot fizettünk. A helyi éttermekben az ételek ára is mindkét helyen 5-be került, csak az árfolyam más.

A szigeten számos szórakozási lehetőség kínálkozik. Ott van például a Pillangó Park, vagy a tengerpartra lefutó gokart pálya, ahonnét libegővel is vissza lehet jönni. A szigeten egyébként ingyenes a közlekedés. Négy különböző buszjárat indul a Cable car kijáratól.

Felszálltunk az egyik buszra, ami levitt a tengerpartra. Egy csodálatos finom homokos, pálmafás strandon találtuk magunkat, a Siloso Beachen. Mivel nem vittünk magunkkal fürdőruhát, csak a víz szélén tudtam egy kicsit felfrissülni.

Sétálgattunk a parton, majd felszálltunk a kisvonatra, ez is olyan gumikerekű városnéző vonat, amit itthon is sok helyen látni. Úgy gondoltuk, hogy minden olyan helyen leszállunk, ahol érdekes dolgot feltételezünk. Az első ilyen hely egy hatalmas farönkökön álló függőhíd volt. Mint kiderült, jó szimatunk volt, ugyanis azon a hídon keresztül közelíthető meg az ázsiai kontinens legdélebbi szárazföldi pontja. (Az a sziget, amit híd köt össze a szárazfölddel, még a kontinens részét képezi.)

Leszálltunk a kisvonatról és egy parkon keresztül elértük a hídfőt. Olyan volt, mint valami óriási kiszáradt farönk. Mivel apály volt, a híd alatt alig néhány centiméter magas volt a víz. A túloldalon egy pálmaliget közepén állt két kilátó, amely a a legdélebbi pontot jelentett. Felmentünk először az egyikre, majd egy hídon át a másikra is. Bármelyik irányba néztünk, csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk.

Miután kinézelődtük magunkat, a hídon keresztül visszamentünk a kisvonathoz. A Monorail végállomásán átszálltunk egy másik vonatra, és azzal mentünk el a végállomásig. Megnéztük a strandokat, de egyik sem tetszett jobban, mint ahol mi voltunk, vagy a déli pont. De azért örültünk, hogy végignéztük a sziget teljes partvonalát.

Visszaszálltunk a kisvonatra, majd busszal visszamentünk a Cable Carhoz. Átlibegtünk a kikötő felett, majd a már ismert úton elértük a metrót, amivel a kínai negyedig mentünk. Út közben vettem magamnak egy lila, csepp alakű üvegmedálos nyakdíszt. Megnéztünk néhány éttermet, de egyiket sem találtuk elég szimpatikusnak. Az az igazság, hogy nem csak vacsorázni akartunk, hanem valami kellemes helyen vacsorázni.

Kb. fél órás séta után elértük a Singapore folyót, ahol rengeteg étterem volt. Még előző nap a hajóról láttuk. Ezek az éttermek azonban a turistákra specializálódtak, ami azt jelenti, hogy helyi ételt csak elvétve kínáltak, viszont a világ összes alkoholos ital szerepelt a kínálatukban. Egymást váltottak a Steak Housek, Sushi Bárok és francia éttermek. Ezekhez nem volt igazán kedvem, meg ahhoz sem, hogy a helyi ár hat-nyolcszorosát fizessem ki valamiért, amit akár otthon is ehetek. Még egy darabig nézelődtünk az éttermek között, amikor eszünkbe jutott az előző este látott könyvtár-étterem.

Némi keresgélés után sikerült megtalálnunk, és egy nagyon finom rákos üvegtésztát ennünk. Annyira hangulatos volt az egész város, hogy nagyon nehezen szántuk rá magunkat, hogy visszainduljunk a szállodához. Valahogy mindig visszakanyarodtunk, hogy na még utoljára megnézzük a Fullerton hotelt, a folyót a hidakkal vagy a Viktoria színházat.

Miután mindentől elbúcsúztunk, visszatértünk a szállodába, hogy eltöltsük utolsó szingapúri éjszakánkat.