Japán 15.

Streetcar Hiroshimában

Az imént próbáltam rendezni a Japánban gyüjtött relikviákat, információs brossúrákat, amikor kezembe akadt egy hiroshimai közlekedési térkép. A térkép a Streetcar map címet viseli és a város villamos járatait tartalmazza. Az elnevezésen már Hiroshimában fennakadtam, hogy miért nevezik streetcarnak a villamost.

Egyéként a két oldalas tájékoztató rengeteg hasznos információt tartalmaz, felsorolja mind a 9 villamosvonal összes állomását képpel is jelölve a fontosabb nevezetességeket. A villamosra érvényes napijegy 600 Yen, a kombinált villamos és kompjegy 840 Yenbe kerül.

Mi végül is nem vettünk napijegyet, mivel a JR bérletünk érvényes volt a kompra is, és visszaúton vonattal mentünk a vasútállomásra.

Egy menetjegy ára 150 Yen, azonban a Miyajima vonalra külön tarifa vonatkozik. Ha jól emlékszem a vasútállomástól a Dómig 120, majd a Dómtól a kikötőig 140 Yent fizettünk. Az első szakaszra a villamoson vásároltunk jegyet, a második szakasz menetdíját a kikötőben lévő végállomáson fizettük ki.

Minden villamoson van kalaúz, aki az utazást illetően mindenfajta információval szolgál, segít az időseknek és a gyerekeseknek le- és felszállni, továbbá pénzváltással is foglalkozik. A viteldíjat azonban nem nála kell kiegyenlíteni, hanem egy perselyszerüségbe kell a pontosan kiszámolt összeget beledobni.

A kocsiban van egy oszlopszerű szerkezet, amely pénzt vált, utazási bérletet lehet feltölteni vele bankjeggyel, pénzérmével vagy éppen hitelkártyával. Az előre feltöltött bérletet hozzáérintve leemeli az utazás árát. Szinte mindenki használta valamire. Mi például tátott szájjal bámultuk, hogy mi mindent tud.

A következő részben egy kellemes kirándulást teszünk a Nara parkba.

Japán 14.

Miyajima

Ha rajtam múlna, minden embert elküldenék egy Hiroshimai kirándulásra. A Béke Emlékparkban tett látogatás hatására talán jobban értékelnénk a békét, és jobban vigyáznánk rá. Aki gyerekkorában fejet hajtott Sadako szobra előtt, aki életében hajtogatott legalább egy papírdarut, aki végigjárta az Emlékmúzeumot, annak számára mindennél értékesebb a béke és az emberi élet.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg Miyajima felé hajóztunk.

A sziget partja közelében a tengerben található Japán leghíresebb Sinto kapuja. Érkezésünkkor éppen apály volt, így kapu szárazra került, és gyalogosan is könnyen megközelíthetővé vált.

A kikötőben felírtuk a visszainduló hajók menetrendjét, majd beszereztünk egy térképet és egy hasznos információt tartalmazó brossúrát. Ezeknek nem örülhettünk sokáig, mert a kikötővel szemben lévő parkban az első őz fondorlatos módon kihúzta a fényképezőgép tokjából, és jóízűen elfogyasztotta. Később láttam egy figyelmeztető feliratot is, hogy helyezzük biztonságba az útleveleket és hajójegyeket, mert az őzek előszeretettel fogyasztják a papírt. Végül is szerencsénk volt, hogy az értékeink nem lettek egy falánk jószág áldozatai.

A kapuhoz vezető úton láttuk, hogy az apályt kihasználva a parton több száz ember gyüjtöget kagylót. Kosarakkal, vödrökkel felszerelkezve ásták a fövenyt, hogy hozzájussanak az izletes csemegéhez.

Elhaladva a szorgos kagylógyüjtögetők mellett letértünk a Sintó kapu irányába. A homokban nagy örömömre találtam egy 10 Yenest. Boldogan vettem fel, mert imádok bármit találni. Ahogy közeledtünk a kapu felé, találtam egy 50 Yenest, majd még kettőt. Ekkor kezdett gyanússá válni a dolog, ennyire mégsem lehetek szerencsés. Közben a kapuhoz értünk, aminek a környéke pénzzel volt borítva. A homokon 5, 10, 50 és néhány 100 Yenest is láttunk. Ekkor már leesett a tantusz, hogy a szent helyen a vallásos emberek dobálták a pénzt a tengerbe, ami apálykor szárazra került.

A kapu épp felújítás alatt állt, az egyik része fel volt állványozva. Közelebről alaposan megszemélve láttuk, hogy az oszlopok oldalában kialakult repedésekbe az emberek pénzérméket gyömöszöltek, amivel tovább tágították a repedést. Dagálykor a sós víz elérte a már sérült részeket és komoly kárt okozott. A restaurátorok a repedéseket tömítették és vízzáró réteggel vonták be.

A kapuval szemben áll az Itsukushima-Jinja (úszó szentély). A fa cölöpökön álló építmény dagálykor olyan hatást kelt, mintha a vizen úszna. Mint említettem, mi apálykor érkeztünk, ezért egyszerűen száraz lábbal tudtuk megközelíteni. A szentély oldalában egy színpadot alakítottak ki, ahol éppen előadást tartottak. Bár pontosan nem értettük a történetet, de annyit sikerült kihámozni, hogy két szamurájnak öltözött, álarcos férfi kűzdött egymással.

A kikötőtől illetve a tengerparttól egy kicsit távolabb látható a Daisho-in szentélyegyüttes. A templom kapuját két óriás, fából készült alak őrzi.

A kapu túloldalán egy hosszú lépcsősor kezdődik, amely a dombon - festői környezetben - található templomokhoz vezet.

A lépcsősor később szétágazik, és kacskaringós ösvényekre változik, amely harmonikusan simulnak bele a környezetbe. A lépcső két oldalán buddha szobrok tömege sorakozik - méretük miatt engem a kerti törpékre emlékeztetett.

A kövek és növények között rejződködő templomok bejáratát különös figurák őrzik.

A szentélyektől csodálatos kilátás nyílt a környező dombokra, amelyek lépcsőin vállalkozó kedvű zarándokok kapaszkodtak fel. Sajnos annyi időnk nem volt, hogy egy kis mászást is beiktassunk.

A Daisho-int azonban sikerült alaposan szemügyre venni, és minden szentélyben elidőzni néhány percet.

A legszebb szentély egy barlangra emlékeztetett, amelynek mennyezetén több száz lampion világította meg az alatta sorakozó Buddha szobrokat, és a lábukhoz elhelyezett darufüzéreket.

A Daisho-inben tett kirándulást követően visszaindultunk a kikötőhöz, közben tettünk egy kitérőt az öt emeletes, piros pagoda felé. Sajnos a pagodába nem sikerült bejutnunk, csak kívülről gyönyörködhettünk benne.

Mire elértük a partot, láttuk, hogy rendesen megemelkedett a vízszint. A kagylógyüjtők eltüntek, és a Shinto kapu lába is vízben állt. Hajóra szálltunk, és készítettünk egy utolsó képet a távolodó szigetről. Sajnáltuk, hogy nem maradtunk hosszabb időt, mert sok szép látnivaló akadt, amire már nem maradt időnk.

Japán 13.

Hiroshima

Aligha akad a földön olyan ember, aki ne hallotta volna Hiroshima nevét. Az egykor virágzó gazdag város 1945. augusztus 6-án 8 óra 17 perckor egy pillanat alatt a semmivé vált amikor az Enola Gay nevű amerikai bombázó ledobta a 4037 kg súlyú Little boynak nevezett atombombát.

A támadáskor 140 ezer ember azonnal szörnyethalt, és további százezer a sugárfertőzés következtében a későbbiekben lelte halálát. Hogy pontosan hány ádozata volt az atombombának, azt csak megbecsülni lehet, vannak, akik több évtizeden keresztül hordozták magukban a gyilkos kórt, mielőtt végzett velük.

Aki nem járt Hiroshimában, annak az atomtámadás egy szörnyű tragédia, a történelem egy része. A valóságban megtapasztalni, közvetlen közelről megnézni a tragédia helyszínét sokkal szörnyűbb dolog, és sokkal mélyebb benyomást tett rám, mint amire számítottam.

Eredetileg Kanazawába készültünk, de az időjárás előrejelzés továbbra is esőt jósolt, ezért az eredetileg Osakából tervezett kirándulást előrehoztuk, Hiroshimában ugyanis kellemes napos idő volt várható.

A vasútállomástól villamossal utaztunk az Atombomba Dómig, amely az egyetlen épület a városközpontban, amely túlélte az atomtámadást, és romos falai mementóként állnak a Béke Emlékpark közelében.

A Dóm a nevével ellentétben nem templom, hanem a vásárcsarnok volt.

Az Atombomba Dómtól egy rövid sétával jutottunk el a Béke Emékparkba. Bár a hely szelleme rendkívül szomorú, a tragédiát mégis enyhíti az a több ezer gyerek, akik iskolai kirándulás keretében végigjárják a park valamennyi emlékhelyét.

A Békeláng a sziget északi részén egy boltív alatt helyezkedik el, mely egészen addig ég, amig atomfegyver van a földön. A Békeláng közelében van az áldozatok jelképes sírja, rajta a bomba áldozatainak nevével.

A sziget közepén található Sadako emlékműve. Sadako története az egyik legszívszorítóbb, amit hallottam. Az emlékmű egy 10 éves kislányt ábrázol, aki leukémiában hunyt el. Nagyon tehetséges tornász volt, a korabeli lapok több cikkben is beszámoltak sikereiről. Amikor diagnosztizálták nála a leukémiát, elhatározta, hogy hajtogat ezer papírdarut, és akkor valóra válik álma, és meggyógyul. A daru Japánban a hosszú élet és boldogság jelképe.

Betegsége azonban egyre súlyosbodott, és amikor már nem volt képes a hajtogatásra, az országban az iskolás gyerekek között valóságos hajtogatási láz tört ki, amely a mai napig tart.

Sadako szobra körül üvegtárolókban több százezer, papírdaru füzért láthatunk. A megemlékezésre érkező gyerekek némán hajtanak fejet a szobor előtt, vagy verset mondanak, és leteszik papírdaruikat a szobor lábához. A park gondnoka bizonyos időnként összeszedi a füzéreket, és megpróbálja bepréselni a tárolókba. A tároló üvegéhez kerülnek a kartonra felragasztott, és "Béke" feliratot ábrázoló képek, míg belsejében a mennyezeti kampókra akasztják fel a füzéreket.

A sziget tulsó felén található az Atombomba Múzeum. Japánban általában 300-500 Yent között változik a belépőjegy ára, itt azonban csak 50 Yent kértek a látogatásért.

A múzumot végigjárva szinte rekonstruálható az atombomba ledobásának története. Rengeteg korabeli fénykép teszi hitelessé az eseményeket, kiegészítve a támadás során tönkrement használati tárgyak maradványaival. A megolvadt tetőcserepek, a fém épületszerkezeti elemek, porcelán tányérok és üvegpoharak tanusítják a bomba elképzelhetetlen pusztító erejét.

Egy kertben bicikliző kisgyermeket játék közben ért a halál. Szülei a háromkerekűvel együtt temették el, amelyet később a múzeumnak ajándékoztak.

A képeken megégett embereket láttunk, akik iszonyatos kínok között vesztették életüket.

A legdöbbenetesebb egy lépcső, amely a bomba ledobásának helyszínéről származik. Az éppen rajta fellépő ember a hatalmas hőségben egyszerűen ráolvadt a lépcsőre, és csak egy árnyék maradt rajta.

Amikor kijöttünk a múzeumból, ismét megláttam Sadako szobrát, amely előtt nem csökkent a megemlékezők száma. És ekkor elsírtam magam. Túl sok volt a borzalmakból.

Hogy mégse ilyen szomorúan érjen véget a nap, kivillamosoztunk a kikötőbe, ahol hajóra szálltunk, és átkeltünk Miyajima szigetre.