Japán 10.

Sagano - Romantikus vonatozás

Az idő kellemesen meleg volt már a reggeli órákban is, amely a nap hátralévő részében csak fokozódott.A hét végét a japán városlakók többsége a természetben tölti. A kyotóiak kedvenc kirándulóhelye a várostól alig negyed órányira fekvő Sagano.A kirándulóhely olyan gazdag programválasztékot nyújt, hogy egy napba nem is fér bele minden nevezetesség megtekintése.

Kyotótól Saga Arashiyama állomásig utaztunk. A vonat tele volt turistákkal.

Az állomáson követtük a tömeget, akik az állomásépület mellett tovább haladva egy másik vonathoz álltak sorba, amely a Sagano Romantic Trainre hallgatott. Az állomásnak ezt a részét nosztalgia pályaudvarként jellemezném. Már megszoktuk, hogy a vasútállomáson minden nagyon modern, a kijelzők, a rengeteg automata. De ezen az állomáson ennek nyoma sem volt. Minden tele volt virággal, és az egésznek olyan kisvárosi hangulata volt.

Mivel nem volt komoly tervünk, és imádunk vonatozni, különösen az ilyen erdei vasutakon, ezért egy csöppet sem haboztunk, mikor megláttuk a régi fapados kocsikat. Nem volt jegyellenőrző automata, és a vasutasok sem kérték a jegyet, bár a kezünben volt a JR igazolványunk. Később kiderült, hogy mindenkinek helyre szólt a jegye. Már vagy háromszor ültünk át, mire elindult a vonat. Mivel hol az egyik, hogy a másik oldalon volt látnivaló, mindenki felállt, és az éppen aktuális ablakban lógott.

A máskor olyan csöndes és kimért japánok az elmaradhatatlan kalapokban, fényképezőgéppel és videokamerával a nyakukban lelkesen nézegették az ablakon át a tájat és lelkesen kattogtatták a kamerákat. A vasút egy kanyargó folyó mellett haladt egyre magasabban. Időnként áthaladtunk egy-egy hídon. Amikor a fodrozódó folyóban felbukkant egy raftingoló csapat, lelkesen hördültek fel a vonaton ülők.

25 perc vonatozás után megérkeztünk a folyó felső folyásához. Egy kicsit tanácstalanul szálltunk le a vonatról, hogy most merre, hogyan tovább. Próbáltuk követni a tömeget, amely az állomás épülettől egyenesen a buszokhoz, illetve mások a taxihoz indultak. Addig tétováztunk, míg végül mindenki felszállt és elindultak a buszok. Mivel nem sikerült kideríteni, hogy hová mennek, így nem szálltunk fel. Visszasétáltunk az állomáson lévő Turista Információhoz, ahol megtudtuk, hogy a buszok a hajóállomásra mentek, ahonnét a rafting indul. A vonatok óránként érkeztek, és ehhez igazodtak a buszok is.

Mivel terveink között nem szerepelt a rafting, a közelben pedig nem volt egyéb látnivaló, visszaindultunk Saganoba. Amint ki akartunk menni a peronra, kiderült, hogy erre a vonatra a jegyünk nem érvényes. Javasolták, hogy vegyünk jegyet, vagy a kb. 3 percnyire lévő nagypályaudvarron közlekedő vonattal menjünk vissza. Ez utóbi mellett döntöttünk. A nosztalgia vonattal ellentétben ez a vonat a legrövidebb úton érte el alig 5 perc alatt Saganot.

A másodszori érkezés örömére az egyik állomáshoz közeli fagyizóban vettünk egy zöld tea fagylaltot - alighanem először és utoljára, nekem nagyon nem jött be - és elindultunk a bambuszerdőbe.

Az erdő közepén egy út vezetett, melyről nem lehetett letérni. A friss bambuszügy itt is csemegének számít, feltelelezem azt óvták a látogtók tömegétől. Elhaladtunk egy temető mellett, majd egy templom bejáratához értünk. Mivel a közelben több templom is található, abban reménykedtünk, hogy talán akad olyan, ahol nem kell belépőt fizetni.

Elsődleges uticélunk a domb tetején lévő kilátó volt, ahonnét csodálatos kilátás nyílt a folyóra. Míg a tályban györnyörködtünk, megtapasztaltuk, hogyan alakult ki a pálcikával evés. Egy középkorú házaspár üldögélt a padon elemózsiás dobozzal az ölükben. A nő lázasan keresett valamit az ülében lévő táskában, majd egy kis idő után feladta. Ekkor a férfi odament ez egyik bokorhoz, letört két ágat, majd az ujjai közé csippentette és falatozni kezdett. Hát így alakult ki az evőpálca. Lehet, hogy nem így volt, de jó történet.

A dombtetőről a túloldalon leereszkedtünk a folyóhoz. A kisebb bárkák haladtak egymás után, mindegyiken legalább két tucat emberrel. A bárkán ülők apró rizspapírokat dobáltak a vízbe, majd egy vödörből aranyhalakat öntöttek ki. Közben vallási szöveget mormoltak. Nagyon hangulatos volt az egész jelenet. Elhatároztuk, hogy mi is felszállunk az egyikre, és teszünk egy kört, ha már a raftingról lemondtunk.

Elmentünk ahhoz a mólóhoz, ahonnét a bárkák indultak. Mivel mindenki kezében jegyet láttunk, megkérdetük az egyik jegyellenőrt, aki az emberket irányította, hogy hol tudnánk jegyet venni. Nagyon kedves volt, és elkisért egy konténerszerű építményhez, ahol a pénztár üzemelt. A pénztáros azt mondta, hogy bezárt, és nem adott jegyet. Erre megint visszamentünk az ellenőrhöz, panaszolva, hogy nincs jegy. Erre még kétszer lejátszódott az előző jelenet. Ő elkisért, megmutatta a pavilont, a pénztáros meg nem adott jegyet. Közben az összes bárka elindult. Ekkor a pénztáros úgy döntött, hogy ha kifizetjük a minimális létszámnyi jegyet, kb 3600 yent, akkor felszállhatunk egy külön hajóra, amin csak mi leszünk. Még ezzel a feltétellel is kevesebb, mint felébe került, mint a két rafting utazás lett volna.

Mivel már mindenki a vizen volt, gyorsan mi is a többiek után indultunk. A bárka vezetője a sekély vízben egy hosszú bambusszal lökdöste a hajót. Egész jó ütemben haladtunk. A többi hajó a kanyarnál visszafordult, mi még továbbhaladtunk vagy száz métert, majd elindultunk visszafelé. Úgy 40 percnyi csónakázás után kikötöttünk és ezzel véget ért a bárkatúra.
Sétálgattunk a városka főutcáján, nézelődtünk az üzletekben, majd az egyik gyorsétteremben vettünk némi rágcsálnivalót. Mivel nagyon sok turista fordult meg a városban, a riksások sem pihentek. A nagy melegben többen is riksás városnézésre vállalkoztak. Ezek a fiúk is a jellegzetes malac-cipőt viseltek.

Mivel a folyó túloldala is hasonóan izgamasnak ígérkezett, átsétáltunk a hídon. Itt is rengeteg üzlet és étterem várta a kirándulókat. A folyó közelben egy meredeken emelkedő út vezetett fel a dombra. Mivel nagyon sokan mentek abba a irányba, mi is arra indultunk el. A domb tetején egy kalandparkot találtunk, amely elsősorban gyermekek számára lett kialakítva. A látogatók átlagéletkora a kisérőket nem számítva nem haladta meg az öt évet. Az élelmiszert és italt a bejáratnál mindenki egy szekrénybe zárta, hogy a falánk majmok nehogy megtámadják egy kis csemegéért a kisgyermekeket. Különösen tetszett, hogy sok kislányt hagyományos japán viseletbe, kimonóba öltöztettek. A gyerekek türelmesen pózoltak a fényképezőgép előtt, bár inkább mondanám megilletődöttnek őket, mint vagánynak.

Kiderült, hogy a folyónak ezen az oldalán is van egy vasútállomás, de még korai volt az idő a hazatérésre, ezért visszamentünk a főutcára, hogy folytassuk a nézelődést. Az üzletek többségében az eladók is kimonóban kinálták a zöld teát, ami különösen jól esett a melegben.

Az egyik utcai automatánál vettünk egy csokis jégkrémet, mindössze 130 Yenért, ami sokkal jobb volt mint a reggeli háromszáz Yenes zöld teás fagylalt.

Az állomáshoz vezető úton minden üzletbe bekukkantottunk, közben minden büfében vettünk valami harapnivalót, így ismét sikerült egy csomó dolgot megkóstolnunk. Nálunk a retket általában szezonálisan frissen esszük, a japánok viszont savanyítva is fogyasztják. Láttunk kék színű uborkát, biztosan valamilyen fűszer hatására változtatta meg a színét, hacsak nem egy kaméleonnal sikerült keresztezni. Bár ki tudja. A vizitormát - amelyet wasabi torma néven is ismernek - viszont nem sikerült megkedvelnem. Minél többször kóstoltam, annál inkább kezdtem utálni. Az igazság az, hogy már másodszor sem kóstoltam volna meg, ha megismerem, de a japánok a wasabi utálókkal való kibabrálás érdekében többnyire álcázták. Hol zöld volt a szine, hol okkersárga, egyszer korong alakú, máskor kockára vágva kínálták. Ahány üzlet, annyi féle wasabi, és akkor még nem beszéltem a krémekről, és a krémekbe mártot magokról, aszalványokról. A férjem szerint az első hét végén "nem akarok wasabit" rémálmokkal ébredtem az éjszaka közepén.

Útban az állomás felé több érdekes udvarba sikerült bejutnunk. Volt, ahol kedvesen invitáltak befelé, máshol tábla jelezte, hogy meddig látját szívesen a kiváncsiskodót.

Az egyik udvarban a ház gazdája rögtönzött idegenvezetést tartott kertje büszkeségeiről, végigjárta velünk a kertje minden zugát, minden növényt bemutatott.

Mire elértük a Tenryu-ji templomot, teljesen képzettek lettünk a japán kerteket illetően. Sajnos már csak fél óra maradt a látogatási időből, ezért kihagytuk, tekintettel arra, hogy másnap ugyis Kyotó templomait vesszük górcső alá.