2010. június 2., szerda

Japán 1.





A felkelő nap országa

Az utazás

Zürichből néhány perc késéssel, délután egy körül szállt fel a Swiss Air 300-340 tipusú airbusza. A repülési idő tizenkét és fél óra. Amint elértük a tízezer méter feletti repülési magasságot, kellemes ebédet szolgáltak fel. Az ebédtől az utasok többsége elbágyadt, és hamarosan szunyókálásba kezdett. Én nem tudok repülőn aludni, ezért az izgalmas repülési adatok tanulmányozása után zenét hallgattam. Mivel kelet felé repültünk, néhány óra múlva a lemenő nap sugaraiban gyönyörködtünk. Amint teljes lett a sötétség, különös zöldes fényt pillanottunk meg az ablakban. Hol lebegő függönyként hullott alá, később különös fénylények táncának hatott. Semmi kétség, életemben először megpillantottam a sarki fényt. Valahol Szentpéntervártól északra repültünk. Legalább egy órán át élveztük a zöld fényjátékot.

A repülőút minden különösebb esemény nélkül zajlott. A hosszú repülés ellenére az éjszaka igen rövid volt, néhány óra elteltével már a felkelő nap sugarait élvezhettük. Közép-Európai idő szerint még csak éjfél volt, amikor kaptunk egy kiadós reggelit, melynek elfogyasztását követően süllyedni kezdtünk. Az óránkat japán időre állítva reggel fél kilenckor landoltunk a Narita reptéren. Kitöltöttük a gépen kapott személyi adatlapot, és a vámáru nyilatkozatot, ezután ujjlenyomatot vettek tőlünk, készítettek egy fényképet, és máris túlestünk a bevándorláson. Se vízum, se bevándorlási illeték, még csak egy több perces emelt díjas hivás sem. (Ugye tudja mindenki, mire gondolok?)

Kicsit bágyadtan sodródtunk a tömeggel. Az útbaigazító táblákat figyeltük, hol tudjuk az otthon megvásárolt három hetes vonatbérletre jogosító vucherünket valós jegyekre váltani. Hamar megtaláltuk az irodát, ahol már jó néhány hátizsákos turista várt a sorára. Mi is beálltunk a sor végére. Mindössze két fiatal alkalmazott - egy húsz év körüli lány, és egy harmincas férfi foglalkozott a bérletek kiadásával. Felkészültünk arra, hogy sokáig kell várakozni, azonban meglepően gyorsan haladt a sor. Az iroda munkatársai gyorsan és precizen dolgoztak. A sorbanállás alatt ki kellett tölteni egy adatlapot, amit az útlevéllel és a vucherrel együtt átadtuk a lánynak. Leegyeztette az adatokat, kiállította a bérleteket (Rail Pass) majd térképet vett elő, bejelölte, hol vagyunk, majd megkérdezte, hová szeretnénk menni. Megmondtuk a szálloda nevét és címét, mire elmagyarázta és bejelölte a térképen, hogy jutunk el oda. Megkaptuk a bérleteket, és két helyfoglalást a következő Narita Expressre. Megkerestük, hogy honnan indul a vonat. Alig tíz perc múlva már Tokyo felé száguldottunk.

Az első nehézség

Egészen addig minden egyszerűen ment, amíg meg nem érkeztünk Tokyo állomásra. Elméletileg negyed órányi járásra laktunk az állomástól. A Rail Passt kiállító lány javasolta, hogy metróval menjünk a szállodába. Mikor kérdeztük, hogy messze van-e, azt mondta, nincs, de bonyolult az odajutás, ezért nem javasolja. Összesen három megállót kell utazni, először egyet, majd átszállni egy másik járatra, és azzal kettőt.

Úgy gondoltuk, hogy még úgyis korán van, ezért gyalog megyünk el a szállodába. (Villa Fontaine de Kayabacho). Azzal nem számoltunk, hogy az egyébként három színtes (lefelé három szint) pályaudvarnak minimum húsz kijárata van a környező utcákra. Bár lépten-nyomon belebotlottunk az épület térképébe, mégsem sikerült a Nihonbasi kijáratot megtalálnunk. Mikor megkérdeztük, kiderült, hogy még egy szintet fel kell menni. Még legalább három további kérdezősködésre volt szükség, mire a megfelelő kijáratot megleltük. Eddig még soha nem volt ilyen problémánk, pedig megfordultunk már jónéhány nagy pályaudvaron.

Ismerkedés Tokyoval

A szállodába még nem tudtunk bejelentkezni, csak a csomagjainktól sikerült megszabadulnunk. De már így is sokkal könnyebb volt felfedező útra indulni. Mindössze a fényképezőgépet és egy Tokyo térképet vittünk magunkkal. A pályaudvarra vezető út folytatása a császári kerthez, és a közelében lévő császári palotához vezetett. A nap kellemesen sütött, jólesett a séta. A hatalmas parkban csodálatos virágok pompáztak. Orgona bokor méretű azáleák fehértől a rózsaszín valamennyi árnyalatáig. Bár már lezajlott a cseresznyevirágzás zöme, azért még találtunk néhány különleges virágzó fát. Csodáló persze rajtunk kívül is akadt bőven. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy mit kezdenek a japánok ennyi rengeteg cseresznyével. Később rájöttünk, hogy a cseresznyefák nagy része nem gyümölcs, hanem dísznövény, melynek termése teljesen ehetetlen.

Bár hétfő volt, de még tartott a Golden Week - így a császári park tele volt kiránduló emberekkel. Sokan ételcsomagokkal érkeztek, és egy padon ülve fogyasztották ebédjüket.

Nézegettük a növényeket, a sétálgató embereket, az öltözéküket. Annyira minden más volt, mint Európában. Körbesétáltuk a parkot, elüldögéltünk a padokon, majd bementünk a park információs irodájába. Az egyik sarokban néhány gyerek a park szórólapjára nyomott bélyegzőt. Vettem én is egy angol nyelvű útmutatót és rányomtam a park bélyegzőjét. Azt hiszem, akkor kezdődött el a "Stampu" gyüjtési szenvedélyem.

A parkból tovább sétáltunk a császári palotához. Azt hittem, hogy közelebbről is meg lehet nézni, de csak a domb tövében kanyargó patak hídjáról lehetett szemrevételezni a domb tetején emelkedő épületet, amely szerényen meghúzódott a fák között.

A kastélytól visszasétáltunk a szállodába, elintéztük a bejelentkezést, elfoglaltuk a szobát, és rendbe szedtük magunkat.

Elindultunk a Ginzának nevezett negyed felé. Az egyik étteremben megvacsoráztunk - akkor vettük észre, hogy elfelejtettünk ebédelni.

Azt hittük, problémánk lesz az étel kiválasztásával, de meglepődve tapasztaltuk, hogy majd minden étterem kirakatában megtekinthető az étlapon szereplő valamennyi étel műanyag másolata, amely kinézetében teljes mértékban azonos azzal, amit felszolgálnak. Hogy ne érje kellemetlen meglepetés a betérő vendéget, a tányérok mellett az ételek árát is gondosan feltüntették. Ezzel elkerülhető az a kínos helyzet, hogy az étlap átböngészése után a lapos pénztárcájú vendég pironkodva, és éhesen álljon fel az asztal mellől.

Még utazás előtt olvastam, hogy a műanyag étel gyártás egy komoly iparág japánban. Látva az éttermek kirakatát, teljesen hihető a dolog. Már az első esti sétán találtunk olyan éttermet, melynek kirakatában több, mint száz étel szerepelt. Mivel itthon ritkán jutunk olyan csemegéhez, mint a királyrák, egy ízletes rákvacsorával ünnepeltük meg érkezésünket.

Vacsora után végigsétáltunk a Ginzán, megnéztük a kirakatokat. Az üzletek többsége 7 órakor bezárt, így csak a néhány még nyitva lévő áruházba tudtunk mélyebb tapasztalatot szerezni. Mivel az előző éjszakai alvás kimaradt, visszamentünk a szállodába és tíz órakor már ágyba bújtunk.

1 megjegyzés: