Japán 3.

A Kegonn vízesés és Nikkoi Templomegyüttes

Az időjárás előrejelzés szerint erre a napra is kellemes időt jósoltak, ezért az eredeti elképzelések szerint szabadtéri programot terveztünk.

Nikkoba egy átszállással jutottunk el Tokyoból. Nyolc óra után néhány perccel indultunk, és tíz körül értünk oda. Először Shinkanzennel mentünk Utsunomiáig majd onnan egy regionális vonattal Nikkoig. Az állomástól alig öt perces sétára volt egy Turista Információ, itt szereztünk térképet, és mindenféle információs anyagot a hely nevezetességeiről. Az utikönyv szerint fél órányi sétára volt várostól a legközelebbi látnivaló - a templomegyüttes, a vízeséshez pedig még busszal is legalább 40 perc alatt lehetett eljutni.

A buszjegyet is a Turista Irodában lehetett megvenni, oda-vissza útra személyenként kétezer yenért. Ez a jegy napijegyként működik, visszafelé meg lehet szakítani az utat a templomoknál.

Hónunk alá csaptuk a térképet és buszra szálltunk. Jó fél órai tekergőzés után elértük a hegy legmagasabb ponját, majd innen lefelé ereszkedtünk a Nikko Természetvédelmi Terület központjába.

A Nikko park legfőbb látnivalója a 97 méter magas Kegon vízesés. A vízeséstől egy rövid sétával érhető el a hegyekkel övezett Chuzenji tó. Annak ellenére, hogy még javában tartott az Aanyhét, nagyon kevés látogatót láttunk a tó körül. A számos vizibicikli és csónak szomorúan várta, hogy vízre tegyék. A tó legnagyobb mélysége 161 méter, és az utikönyv szerint igen mélyen le lehet látni a rendkivül tiszta vízben.

Körüléztünk, és visszasétáltunk a buszhoz. Megfigyeltük, hogy sem idefelé, sem a visszaúton nem találkoztunk szemejövő forgalommal. A kanyargós hegyoldalban külön utat vágtak a fel és lefelé haladó járművek számára.

Az út mentén egy hatalmas sziklán lévő felirat jelezte, hogy megérkeztünk a világörökség részét képező Nikko szentélyekhez. A bejárat előtt mi is megcsodáltuk a Daiya folyó feletti Vörös hidat, amely csupán másolat, de ez nem von le semmit a szépségéből. Elindultunk az árnyas, fákkal övezett uton. Jó negyed órát kaptattunk felfelé, amikor elértük az első szentélyt, a Rinnoji templomot.

Mint a fenti képen is látható, kivülről ez a templom sem különösebben érdekes. Belül három hatalmas arannyal bevont Buddha szobor található. Sajnos a fényképezés nem volt megengedett, és gondosan ügyeltek is rá, hogy a látogatók ne szegjék meg a szabályt. A Rinnoji templom több építményből áll, a főtemplom hátsó kapuján egy térre jutottunk ki, amely egy második szentélybe vezetett.

A Toshogu templomegyüttes

A templomokhoz egy árnyas út vezetett, majd áthaladtunk az elmaradhatatlan sinto szentélyek bejáratát jelző kapun. Először egy öt emeletes, díszes pagodát pillantottunk meg. Be- illetve felmenni sajnos nem lehetett, pedig az utikönyv szerint érdekes megoldással tették földrengés állóvá. Egyfajta "tőkesúlyt függesztettek fel benne, ami földrengés esetén visszabillenti eredeti helyzetébe.

A további templomokhoz egy lépcsősor vezetett fel. A lépcső lábánál lévő egyik pénztáran váltottunk egy kombinált jegyet 1300 Yenért, amely mindenre érvényes, még az Alvó macska megtekintésére is feljogosít.

Felmentünk a lépcsőn, és egy térre jutottunk, ahol a Három majom szentélye áll. Az épület homlozatán lévő fa reliefek a majmok életének főbb szakaszait mesélik el a gyermekkortól a szerelemen át az anyaságig. A legismertebb három majom figura is innen eredeztethető. Ne halld, ne lásd a rosszat, és ne beszélj rosszat. (Ez a három majom Nikko jelképe.)

A vallási célból ide látogatók mielőtt belépnének valamelyik szentélybe, egy sárkányos vízköpőből egy hosszú boton lévő réz edénykébe vizet engednek, és ezzel megmossák a kezüket, majd kiöblítik a szájukat. Így megtisztulva végeznek különféle szertartásokat, füstőlőket, gyertyákat gyújtanak, tapsolnak, pénzt dobnak be egy e célra kihelyezett ládába.

A szentélyegyüttes hétezer kötetes (buddhista könyveket és tekercseket őrző) könyvtára nem látogatható. Erre a területre csak a kutatók léphetnek be.

Átsétáltunk néhány kisebb épület között, amikor megláttuk az Alvó macskát jelző táblát. Arra gondoltunk, hogy biztosan egy szobor, ami a macska síremlékén található. Túlestünk a jegyellenőrzésen, majd egy vöröses kapu következett. Szinte mindenki fényképet készített a kapu előtt, ezért nagyon lassan haladt a sor. Nem értettem, hogy mi a fenéért érdekes ez előtt a kapu előtt fényképezkedni. De hát a japánok mindig mindennel lefényképezkednek, közben vicces pózokat vesznek fel és mindig "V" betűt mutatnak. A Chuzenji tónál én is kipróbáltam a japis fényképezkedést, és tényleg jobban esik bohóckodni, mint karót nyelve állni. Meg vidámabb is.

Na szóval áthaladtunk a kapun, és egy iszonyú hosszú lépcsősoron - rekkenő hőségben - felmentünk Ieyasu síremlékéhez. Hogy Ieyashu ki volt, akkor nem tudtam, ezért első botorságomban arra gondoltam, hogy biztosan a macskát hívták így. Mikor hazajöttünk, biztos ami biztos utána néztem a dolognak, és kiderült, hogy Tokugawa Ieyashu Japán történelmének legnagyobb szamuráj tábornoka más szóval shogunja volt.

Tévedésemet még az is erősítette, hogy a síremlék közelében volt egy odvas kivájt fa, amely a macska kedvenc alvóhelyének tűnt. A fa előtt mindenki fejet hajtott, és pénzt dobott a perselybe. (Ennyi perselyt még életemben nem láttam, mint ami egy-egy szentély körül található, és akkor még nem is számoltam a különféle kegytárgyakat borsos áron kínáló becsületkassza rendszerben működő asztalkákról.)

Szóval csodálkoztunk, hogy mi a fenének egy macskának ekkora síremlék, és egyáltalán kinek a macskája volt a nagytiszteletű jószág. Az alvó macskát viszont sehol sem találtuk. Már háromszor körbesétáltuk a korláttal elkerített síremléket, minden oldalról alaposan és részletekbe menően átvizslattuk, de csak nem akadtunk a macska nyomára. Elindultunk visszafelé, de ki ne maradjon alapon az egyik kegytárgy árustól megkérdeztük, hogy hol a macska. Magyarázta, hogy lennt a kapunál. De ha lenn a macska, minek jön fel mindenki. Azért ez a sír annyira nem nagy szám. Még egy macskának sem, nemhogy egy Shogunnak - de ezt akkor még nem tudtuk.

Szóval visszamegyünk a sokezer lépcsőn, egészen le a vöröses kapuig. Ahogy lépnék ki a kapun, látom ám, hogy sorban állnak, és fényképeznek. Nem egyenese előre, hanem egy kicsit felfelé. Na itt valaminek lennie kell, és akkor megláttam a kapu fölött a macskát. Az egész nem volt nagyobb húsz centinél. Na végre megvan!

A templomegyüttes udvarán volt még jó néhány építmény, ezek közül az egyik legérdekesebbet a Síró Sárkány szentélynek a díszét mutatom meg. Hát nem gyönyörű?

A már ismert úton visszasétáltunk a hídhoz, és buszra szálltunk. Bementünk a városközpontba, és kerestünk egy éttermet. Öt óra felé járt az idő, és még nem ebédeltünk. Igaz, hogy a vízesésnél elcsábultunk az egyik büffénél, és eszegettünk egy keveset, de ennyi gyaloglás után igazán megérdemeltünk egy kiadós ebédet.

Este fél 9 körül értünk vissza Tokyoba. A Ginzán még előző nap kinéztem egy fagylaltkelyhet, amit úgy gondoltam, hogy vacsora gyanánt elnyalogatunk.

A csokoládés fagylaltkehely végül is mindössze egy gombóc fagyiból állt, a többi csokis piskóta, és csokis keksz volt, tejszínhab és némi csokireszelék. Ha jót akartok, akkor ne Japánban, hanem itthon vagy Olaszországban próbálkozzatok fagylalttal.