Malajzia 12.

Ismerkedés George Townnal

Az esti incidens miatti mérgünk reggelre némileg enyhült, de azért annyira nem békültünk meg a helyzettel, hogy tovább maradjunk. Összecsomagolni nem nagyon kellett, mivel annyi hely sem igen volt a szobában, hogy este kicsomagoljunk, így elegendő volt azt a néhány holmit elrakni, amit használtunk.

Már az esti séta során kinéztünk néhány szállodát, illetve a Bookingon is kinéztünk egy helyet, így azt gondoltuk, hogy rövid időn belül lebonyolítjuk a cserét.

Megnéztük a térképen, hogy merre induljunk, és út közben is érdeklődtünk, hogy merre van a Mingood Hotel. Fél 10 körül indultunk el, és még 11 órakor sem értünk a szállodához, pedig folyamatosan úgy tűnt, hogy már ott vagyunk. Közben legalább ötven másik szálló mellett elmentünk, de túl makacsok voltunk ahhoz, hogy feladjuk. Mikor már a gutaütés kerülgetett, részben a hőség miatt, részben a sikertelenség miatt, egy fiatalember segítségével csak ráakadtunk a Mingoodra.

A Booking.com nagyon kedvező véleményt adott a szállóról, így a régi fényét vesztett, avittas szoba láttán egy kicsit csalódottak voltunk. Jól össze is vesztünk, a párom igencsak mérges lett rám, mivel én akartam abba a szállodába menni. Bár fél óra sikertelen keresés után javasoltam, hogy térjünk be valahová, de azt hiszem a méregtől már nem is hallotta mit mondok. Ha nem lettünk volna olyan elcsigázottak, biztosan odébb állunk.

A szoba hatalmas volt, legalább 25 m²-es. A fürdőszoba is igencsak impozáns lehetett valaha, de ma már minden olyan kopott volt.

A légkondi elég hangosan működött, először azt hittük, hogy az utca zaját halljuk, de csak az alkatrészek zörögtek. Ez sajnos akkor sem maradt abba, ha elült az utcai forgalom. Viszont kedves gesztusként értékeltük a hűtőszekrényben ránk váró két nagy üveg hűtött vizet. A szobában a hatalmas ágyon kívül volt egy bőr ülőgarnitúra, (a bőr itt-ott ki volt töredezve) valamint egy kétajtós szekrény, amelyben minden holmink elfért. A tv is működött, úgyhogy kezdtünk megbarátkozni.

Vettünk egy frissítő fürdőt mielőtt városnézésre indultunk volna. A recepciónál megkérdeztük, hogy merre vannak a látnivalók. Rögtön kaptunk egy térképet, amelyen mindent bejelöltek. Bármit kérdeztünk, mindenre azonnal tudták a választ. Más helyeken ha egy nevezetességet szerettünk volna megnézni, és megkérdeztük, hogy hogyan juthatunk el oda, mindig az volt a felelet, hogy taxival. Itt azonnal a kezünkbe nyomtak egy összeállítást, hogy a szállótól melyik nevezetességhez hányas busszal juthatunk el, és hol van a legközelebbi buszmegálló. De biztosítottak arról, hogy gyalog is érdemes elindulni, mert elég sok látnivaló akad útközben.

Bár gyalogoltunk eleget aznap délelőtt, mégsem szálltunk buszra. Út közben betértünk egy pékségbe, és vettünk néhány friss péksüteményt. Tényleg akadt út közben is látnivaló, amíg elértük a kikötőt, ahonnét következő úti célunkhoz, Langkawira indulnak a hajók. A kikötőnél volt egy csomó utazási iroda, és egy Turista információ. Megtudakoltuk a hajók indulását, és más egyéb információkat is besepertünk, majd betértünk az első nevezetességhez az 1786-ban alapított Cornwallis Erődhöz, amely előtt a Victoria emlékmű és óratorony áll.

Az erőd az angol Cornwall kapitánynak állít emléket. 3 Ringit befizetése ellenében máris egy angol katonai táborban találtuk magunkat. A kapitány viaszfigurája személyesen üdvözölte a látogatókat, akik egy fénykép erejéig korhű ruhákba öltözhettek. Az erőd hátsó részében katonai sátrakat húztak fel, és távolabb kis testű lovak legelésztek. A tengerre néző falon egykor ágyúsor védte a partot, ma a turisták fényképezkedtek rajta.

A fal alatt egy aprócska kamrában lőszereket tároltak. Az egyik fa alatt egy hinta függött. Nem tudtam ellenállni, hogy ki ne próbáljam. Nagyon angolos volt az egész.

Az erőd előtti hatalmas parkon átvágtunk, melynek túlsó végében két hatalmas épület állt egymás mellett, az egyik a City Hall, a másik a Town Hall. Érdekes, mert mind a két név városházát jelent. Az 1881-ban épült Town Hall a város legrégebbi középülete, amely időszaki kiállításoknak ad otthont. A másik épület ténylegesen városházaként funkcionál.

Innét a renoválás alatt álló, és emiatt zárva lévő Szent György templom mellett haladtunk el. A templom egy park közepén áll, kapuja előtt egy széken egy álmos őr szundikált. A templom körül iskolai egyenruhába öltözött fiúk fociztak, mit sem törődve a tikkasztó hőséggel. Valahol a Szent György templom környékén lehetett egy fiúiskola.

Az egyik fa árnyékában néhány percet pihentünk, majd tovább indultunk.

Mint Melakában vagy Szingapúrban is tapasztaltuk, minden városban található kínai negyed, kis India, és a gyarmati időszakból származó, európai - többnyire angol vagy portugál stílusjegyeket magán viselő negyed.

Mivel Georgetownt az angolok alapították, a város angol negyede - Szingapúrhoz hasonlóan - sokkal hangsúlyosabban viseli magán az angliai építészet jellegzetességeit. Óratorony, angol iskola, angol utcanevek. A Convent Light Streeten meglepődve tapasztaltuk, hogy az autók négy sorban állják el az utat, és furcsa módon senki sem ideges, senki sem dudál. Néhány perc elteltével iskolás lányok százai özönlöttek ki az egyik magas épület kapuján, és ültek be a rájuk váró autókba. Minden kislány egyforma egyenruhát viselt, fehér blúzt, fehér zoknit és cipőt, valamint kék iskolaköpenyt.


Az angol negyedet elhagyva indiai füstölők, és fűszerek illatát éreztük majd megpillantottuk az első indiai virágboltot is. Szeretem a indiai virágboltokat, mert ott nem csak cserepes és vágott virágokat árulnak, hanem hatalmas, több ezer apró virágból készült füzéreket is. Ezeket a templomokba viszik, és a hindu istenek szobrainak díszítésére használják fel. Némelyik füzéren akár egy egész napot is eldolgozik a készítője, hogy aztán néhány óra múlva elhervadva a szemétben végezze, az elégett füstölőkkel együtt.

A Little India csábító tandori csirkés éttermeit elhagyva - megfogadva, hogy előbb-utóbb meg fogjuk kóstolni azt is, mármint a tandori csirkét - egy csodálatosan szép mecsetet pillantottunk meg. Nincs ebben semmi különös, gondolhatná bárki is, hiszen iszlám országban vagyunk, miért lenne érdekes, ha egy mecset felé visz az utunk.

Tudva, hogy a mecsetekben nem szívesen látják a nézelődőket, a női nézelődőket meg különösen nem, nem izgatott, hogy rövid nadrág volt rajtam. Mivel a kapu nyitva volt, úgy gondoltuk, hogy besétálunk a kertbe, és amíg nem tessékelnek kifelé, addig araszolunk befelé. A kapun túl egy felirat fogadott: szívesen látjuk a turistákat. Ekkor viszont igen bosszús lettem, hiszen nyilvánvaló, hogy a rövid nadrágomban akkor sem fognak beengedni, ha egyébként a látogatók előtt is nyitott a mecset. A bejáratnál egy szigorú arcú férfi ült és a nadrágomra mutogatott. Megálltam az épület előtt, intettem neki, hogy nem fogok tovább menni, és bíztattam a férjemet, hogy legalább ő menjen be, és készítsen néhány képet. De a férfi egyre csak integetett, nem értettem, hogy miért hadonászik annyira, hiszen nem léptem be a szent helyre, ezért közelebb mentem, amikor megpillantottam a fogason néhány arab nők által viselt bokáig érő, hosszú ujjú köpenyt és kendőt. Azokra mutogatott és magyarázta, hogy vegyem fel, abban nyugodtan bemehetek. Csak arra kért, hogy az imádkozók közé az imaterembe ne menjünk be, csak a külső folyosón sétáljunk kőrbe.

Felvettem a köpenyt és a kendőt, majd körbesétáltunk a boltívek alatt. A szőnyegen Mekka felé hajolva fehér ruhába öltözött férfiak imádkoztak. Körbesétáltunk, készítettünk néhány fényképet, majd visszaadtam a köpenyt, és tovább indultunk.

A mecsettől a kínai negyed felé vezetett az utunk. Szinte minden utcában volt két-három szentély, némelyik előtt az utcán füstölő tartók álltak, vagy díszített faragott kőoszlopok hívták fel rá a figyelmet.

Az egyik a Titkos szentély nevet viselte, mivel az utcáról szinte semmi sem jelezte, hogy a falak mögött egy kétszintes templom rejtőzik.

A hotelben kapott tájékoztató füzetben legérdekesebbnek jelölt három-négy templomot megnéztük, majd majd végül a bevásárló negyedben kötöttünk ki.

Az egyik elegáns több emeletes nagyáruház egyik éttermében emegvacsoráztunk. Először nem találtuk az éttermet, ezért megkérdeztük az egyik biztonsági őrt, aki az ötödik emeletre irányított. Ott mindössze egy étkezde volt, de mivel nagyon éhesek voltunk, nem akartunk tovább keresgélni. Amikor elfogyasztottuk az ételt, lesétáltunk, hogy jobban körülnézzünk. Szinte minden szinten legalább fél tucat éttermet találtunk. Végül is nem volt rossz, amit ettünk, de sokkal kellemesebb helyek is voltak az áruház épületében.

Rengeteg ruhabolt, és cipőbolt csábított, nem beszélve a legújabb kütyüket árusító műszaki boltoktól. Az egyik üzletben épp a lemezeket nézegettem, amikor pánikszerűen behúzták a bolt előtt felállított gondolákat, és a fém redőnyt lerántották. Már a másik redőnyt is húzták le, amikor sikerült kirohannom. Azt hittem, hogy az adóellenőrök miatt csuktak be, de kiderült, hogy a tulaj bezárta a boltot, és két alkalmazott egy másolt kulccsal kinyitott, és saját hasznukra árultak. Közben megjött a tulaj - nyilván valaki értesítette - de mire odaért, a tolvajok elmenekültek. Egy másik üzletben vettünk néhány CD-t és DVD-t. A CD-k darabja háromszáz, a DVD-ké hatszáz forint volt, mindegy, hogy mi volt rajta. Én a legújabb Beyonce lemezzel lettem gazdagabb., amit már itthon is kinéztem, de az ára miatt nem vettem meg.

Az áruházból visszasétáltunk a szállodához. Út közben találtunk egy táskaboltot, ahol vettem két vászontáskát. Alig hatszáz forintba került darabja. A szállóban leraktuk szerzeményeinket, majd elmentünk a Red Gardenbe. Ez GeorgeTown egyik legnépszerűbb szórakozóhelye.

Éjfél körül hazavánszorogtunk, hogy másnap új kalandokba keveredjünk.