Ami az előző öt részből kimaradt
Redon
Redon eredetileg nem szerepelt a kirándulási célpontjaink között, mivel a leírások szerint semmi olyan különös dolog nincs a városban, amit máshol ne láthatnánk. Az útikönyvek is elég keveset írnak róla, legfőképpen 16. századi házait említik fő látványosságként. Az elragadó favázas házakat azonban már volt alkalmunk másutt is megcsodálni – Rennesben, Nantesben, Aurayban, vagy Bretagne első fővárosában Vannesben.
Jogos a kérdés, miért mentünk mégis Redonba? A válasz roppant egyszerű és prózai: a piac miatt. Dolmenvadászatunk idejére autót béreltünk, és így lemaradtunk a rennesi szombati heti piacról, amit nagyon sajnáltunk. Viszont az értékes időt sem akartuk helyi szórakozásra vesztegetni, ha már kifizettük az autó bérleti díját. Ezért kinyomoztuk, hogy hol lesz piac ott tartózkodásunk ideje alatt – így esett, hogy az egyik reggel Redonban találtuk magunkat.
Reggel 8 órakor gördült be velünk a vonat Redon vasútállomására. Úgy gondoltuk, hogy a délelőttöt a város megtekintésével és piacozással töltjük, délutánra pedig beiktatunk még egy programot. Az állomástól alig 10 percnyi sétára találtuk a piacot – vagyis azt a helyet, ahol a piac szokott lenni. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az árusok akkor kezdték el felállítani standjaikat és kipakolni portékáikat. Ezért úgy döntöttünk, hogy megnézzük a város katedrálisát, ami szerencsénkre már nyitva volt.
Az Az útikönyv szerint Redont két dolog miatt érdemes felkeresni, az egyik a heti piac, amely a helyi és környékbeli lakosok mellett sok turistát is csábít a városba. Redon másik nevezetessége a Virágos Város cím, amelyet több alkalommal is sikerült elnyernie.
A katedrális mellett áll az impozáns városháza, ablakaiban virágos ládák sora. A közeli parkból készítettem néhány fényképet, majd sétáltunk egyet a környező utcákban. Mire visszatértünk a piactéren színes forgataggal találkozunk. Mintha varázsütésre ébredt volna fel a város és özönlöttek az emberek az utcára. Tettünk két kört a nyüzsgő forgatagban, vettünk pár szem gyümölcsöt és csodáltuk a bőséges kínálatot. Az egyik árusnál 8 féle sárgadinnyét számoltunk össze, de barackból, cseresznyéből vagy paradicsomból is hatalmas volt a választék. Jó volt szemünknek a csupa első osztályú árúban gyönyörködni.
Külön soron voltak az ételárusok, sonkák, péksütemények és természetesen az elmaradhatatlan sajtok, melyeket vásárlás előtt a legtöbb helyen meg is lehetett ízlelni.
A turisták többnyire nézelődtek, a helyiek pedig kerekes bevásárló táskába gyűjtötték a zsákmányt, hogy egy hét múlva újra feltöltsék készleteiket.
Lokálpatrióták
Megfigyeltük, hogy a franciákhoz hasonlóan a bretonok sem lelkesednek a bevásárló központokért. A szupermarketekben gyakran csak néhány vevő lézengett, míg az egymást érő pékségekben folyamatosan tértek be a vevők, annak ellenére, hogy magasabbak voltak az árak.
„Ott ne egyen – az amerikai!” – fordult hozzánk egy fiatal férfi, amikor az egyik ismert étteremlánc kínálatát méregettük. Vannak itt nagyon jó éttermek, mutatott körbe a téren, bármelyiket merem ajánlani. A későbbi napokban több alkalommal is elsétáltunk a szendvicsező mellett. Szinte mindig üres volt. Erős a lokálpatriotizmus – állapítottuk meg.
Kovakő
Így neveztük el a félresikerült kirándulást vagy napot, amikor az előzetes várakozások ellenére valami nem úgy sült el, hogy terveztük. Van, amikor mi nem vagyunk elég körültekintőek, van, amikor az információ téves (még útikönyvben is fordult elő sületlenség) és akadt olyan eset is, amikor mindentől függetlenül nem úgy sikerült valami, ahogy szerettük volna. Ez persze nem csökkenti vállalkozó kedvünket, és továbbra is lelkesen vágunk neki bizonytalan kimenetelű kalandoknak is. Kell-e annál nagyobb öröm, hogy felfedezzünk egy olyan helyet, alkotást, képződményt, ami még az útikönyvekben sem szerepel. Ez az igazi kaland!
Szinte minden utazásunk alkalmával akad egy ilyen kovakő. A bretagnei utazás kovaköve La Roche aux Fées volt, - azaz a Tündérek sziklája Essében.
A térkép szerint kb. 30 km-re volt Rennestől. A pályaudvaron azt javasolták, hogy menjünk el az Esséhez legközelebb eső vasútállomásig Janzéig, majd onnan tovább autóbusszal. Egyszerűnek és világosnak tűnt a dolog. Mivel egy fél napos programra terveztük, csak ebéd után indultunk el. Fél 2-kor már Janzében voltunk Rengeteg ember szállt le a vonatról és elég bíztatónak tűntek a jelek, mivel mindenki a parkoló túloldalán lévő buszmegálló felé vette az irányt. Sajnos a buszmegállóig már csak ketten mentünk, mert közben az emberek beültek autóikba és mire hátranéztünk, kiürült a parkoló. Nem baj, majd jön a busz. De csak nem jött. A megállótól néhány méterre két férfi beszélgetett. Megszólítottuk őket busz ügyben. Elmondták, hogy az ugyan buszmegálló, ahol várunk, de busz az nem jár. Útbaigazítottak, hogy melyik út vezet Essé irányába és nevettek, hogy jó sokat kell gyalogolni. Egy-két tucat kilométer nem szokott elriasztani, ennyit még a tengerparti nyaralásokon unalomból is elsétálgatunk. Most sem estünk kétségbe, nekilódultunk az útnak.
Az égbolt felhőtlen, a nap hétágra süt, gondolom ilyen évek óta nem fordult elő Bretagnéban és még jó ideig nem is fog. Az út dombra fel, dombról le kanyargott, árnyék csak el-el vétve. Róttuk a kilométereket, autó is csak 5 percenként jött egy. De nem baj, a látvány majd kárpótol – gondoltuk.
Két-három kilométer után – hogy nehezebb legyen a dolgunk, - javították az utat. A közhiedelemmel ellentétben máshol is vannak kátyúk, - amit ugyanazzal a ragadós bitumennel, szurokkal és egyéb anyagokkal javítanak, amit itthon is használnak. Hogy ne legyen unalmas a hosszúra nyúlt séta, elkezdtük kerülgetni a bitumen foltokat is, melyek hol az út jobb, hol a bal oldalán terebélyesedtek.
Jó másfél órai gyaloglás után megpillantottuk a Tündérek szikláját ábrázoló útbaigazító táblát, amelyből arra következtettünk, hogy már közel van a cél. Újabb fél óra múlva már Essé határában gyalogoltunk, de sziklára utaló jelet sehol sem láttunk. Annyit tudtunk, hogy a város határában van. Logikus a következtetés, ha nem ezen a végén, akkor a másikon lehet. Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy fél kilométerenként találtunk buszmegállót, de buszt sem odafelé, sem később visszafelé nem láttunk. Rejtély, hogy mikor járhat.
A kovakő nap igen fontos tapasztalata, hogy a bretonok stoppost nem vesznek fel. Minden arra haladó autónak integettünk, de még csak nem is lassítottak. Korábbi tapasztalataink szerint ha két távoli település között, lakatlan területen gyalogoltunk nem volt olyan eset, hogy ne állt volna meg valaki. Sokszor még akkor is felajánlották a fuvart, ha nem integettünk. Stoppoltunk mi már Törökországban, Jordániában, Mexikóban és Guatemalában is, minden gond nélkül. De itt nem sikerült. Ez a nagyfokú bizalmatlanság is a civilizáció átka.
Essé központjában, a katedrális mellett volt egy települést ábrázoló térképféle, ahol beazonosítottuk a helyzetünket és azt, hogy a keresett szikla a város túlsó végén lehet. Mivel ismét közel sejtettük a célt, újult erővel lódultunk neki a dombnak. A magaslatról szemügyre vettük a vidéket, de sehol semmi. Az utolsó háznál megérdeklődtük a szikla helyét, mely szerint onnan további 7-8 kilométerre van. Osztottunk és szoroztunk, majd szomorúan állapítottuk meg, hogy már nincs annyi időnk, hogy megnézzük a sziklát is, és az utolsó vonatot is elérjük. A semmi közepén nem akartunk éjszakázni, arra meg semmi reményt nem láttunk, hogy buszt találjunk, hogy stoppolni tudjunk.
Nagy szomorúsággal visszafordultunk. A már ismert úton gyorsabban haladtunk és Janzé határában betévedtünk egy bevásárlóközpontba, ahol bánatunkban vettünk egy egész breton almatortát. Ez is nemzeti eledel, csakúgy, mint a galette és a cidre. Az úton elveszett energia pótlására eltüntettük a torta felét, majd leöblítettük egy dicrével, amitől rögtön szebb lett a világ – mivel még a vonatot is sikerült elérnünk.
Amikor néhány nappal később már autóval eljutottunk a dolmenhez, kétszeresen is örültünk. Először mert fantasztikus látványban volt részünk, másrészt mert ezért a látványért kétszeresen is megszenvedtünk.
Vasúti közlekedés
Mint a bevezetőben említettem, Franciaországban fantasztikusan jó a vasúti közlekedés. A TGV vonatok már jó tíz évvel ezelőtt is háromszáz kilométer feletti sebességgel száguldoztak, ma pedig a Páris – Strassburg vonalon 584 km sebességgel a hagyományos vasút kategóriában csúcstartók. Az átlagsebesség a mellékvonalakon is eléri a 140 km-t. A vasúti közlekedésnek alapvető hátránya, hogy nem mindenhová lehet vonattal eljutni. Vannak települések, amelyek csak közúton közelíthetők meg. A másik probléma pedig a menetrend. A vonatok az iskola illetve munkakezdéshez és befejezéshez igazodnak, tehát reggel 7 és 9 óra között jön-megy 3-4 vonat, majd délután 4 és 7 között ismét jön-megy 3-4 vonat. Napközben tehát semmi. Ezért a nagyobb mozgásszabadság érdekében néha jól jön az autó.
Gépkocsi bérlés
Ezt tanulságként írom le a hozzánk hasonló gyakorlatlanok okulására
Bretagnében többezer látnivaló – kastély, erőd, világítótorony, szikla, és dolmen van szétszórva különböző helyeken, általában a lakott településektől távol, ahová nagyon fáradtságos, és időigényes eljutni. Ha több helyet is szeretnénk meglátogatni, akkor mindenképpen gépkocsira van szükség. Ezért mi is béreltünk két napra egy autót a Hertz kölcsönzőnél. Maga a bérlés nagyon egyszerű volt, de az utána következő események már nem annyira.
Két napra 500 km-es futással 87 Euroba került egy természetesen francia kisautó (Renault Modus). A szerződés szerint az 500 km túllépése esetén kilométerenként 30 Eurocent + 20 % adót kell fizetni. Az irodában több oldal francia nyelvű szerződést és egyéb bizonylatot írattak velünk alá, majd biztosítékként 310 Eurót zároltak a kártyánkon. Ezt követően megkaptuk a kocsi papírjait, kulcsát, egy parkolóhely számot, és egy mágneskártyát, amivel a parkolóházból ki tudtunk hajtani. Ezután sétáltunk 300-400 métert megtaláltuk a parkolóházat, benne az autót. Gondosan felírtuk a kilométeróra állását, majd elindultunk. Amikor két nap múlva éppen az 500. kilométernél begördültünk a parkolóhelyre azt mondtuk, hogy ilyen nincs, ezt a világon el nem hiszi senki.
Az átvevő azt mondta minden rendben, majd másnap az irodában is megerősítették ugyanezt. Hazaérkezésünk után egy héttel levelet kaptunk Franciaországból a Hertz kölcsönzőből, egy számla volt benne, amely 120 Euróról szólt, hivatkozva arra, hogy 93 km túlfutás történt.
Megnéztem a bankszámlámat, persze már le is emelték a 120 Eurót.
Felvettük a kapcsolatot a Hertz magyarországi képviseletével, hátha tudnak segíteni. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, elküldtük minden bizonylatunkat, amit ők továbbítottak Franciaországba. Onnan hamarosan jött a válasz, hogy sajnos elutasítják a reklamációnkat, mert a kimutatásuk szerint mi 593 km-t mentünk és a szerződésben aláírtuk, hogy az induló km óra állás az 812 km. Csatoltak mindenféle bizonylatokat, kiállási, meg beállási adatokat, számítógépes kivonatokat. Mi meg tudtuk, hogy már 905-ön állt az óra amikor elhoztuk a kocsit. Tehát még át sem vettük az autót, máris mentünk 93 km-t. Persze a szerződést még akkor íratták alá velünk, amikor nem is láttuk az autót. De hát mi voltunk a tökfejek, mert nem ellenőriztük, csak felírtuk az óraállást.
Nagyon bosszantott a dolog, ezért írtunk egy újabb levelet, amiben megküldtem a tankolási számlát, ami a kocsi visszaadása előtt 20 perccel történt. A kocsit teletankkal adtuk vissza, és a szerint csak 500 km-re való benzint pótoltunk vissza. Újabb két hét elteltével megérkezett a válasz, amiben elnézést kértek, hogy téves adatrögzítés történt, és a különbözetet már vissza is utalták. Megnéztem a számlámat és már ott is volt a pénz.
A dolog két tanulsága:
l. Minden adatot és bizonylatot ellenőrizni kell, nem szabad sajnálni az időt, és az sem érdekes, ha mások hülyének néznek a túlzott alaposság miatt.
2. Egy multival szemben is lehet igazunk. Nem gondoltam arra, hogy be akarnak csapni, végig azt hangsúlyoztam, hogy valami téves adatrögzítés történhetett.
Hát ez történt velünk Bretagnéban.
Remélem minél többen kedvet kaptatok az utazáshoz, és jövőre ellátogattok erre a csodálatos vidékre.
Ha lesz rá lehetőségem, én is mindenképpen visszatérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése