2007. szeptember 30., vasárnap

Varázslatos Törökország 4. rész


Kirándulás Karahayitba



Mint az előző részben beszámoltam róla, Pamukkale fő nevezetessége a Gyapotvárnak nevezett mészkőterasz. Szinte valamennyi török utazási irodában az egyik fő helyen van elhelyezve legalább egy vendégcsalogató fotó a csodálatos látványosságról. A másik fő helyen Kappadókia barlangházai vannak, de erről majd egy későbbi részben számolok be.

Pamukkale környékén hat különböző termálforrás található. Mindegyik víz – összetételénél fogva – más-más betegségre nyújt gyógyírt. Van, amelyik kalciumban gazdag, míg egy másik magnéziumban vagy éppenséggel vasban bővelkedik. Mivel a gyógyvíz már az ókorban is vonzotta a gyógyulni vágyókat, a mai város feletti magaslaton már kétezer évvel ezelőtt igazi metropolisz terült el, amely Hieropolisz néven ismert.

Útikönyvünk szerzője cinikusan és nem mellesleg igen ostobán megjegyezte, hogy azért mégsem olyan nagyszerű ez a víz, mert igen sokan meghaltak a környéken, a város mellett elterülő hatalmas temetőre, Nekropoliszra utalva.
(Szóval nem mindegy, hogy milyen útikönyvet viszünk magunkkal, mert a mi könyvünk hemzsegett a bosszantó tárgyi tévedésektől, mondhatnám a legostobább könyvek egyike volt, és annak ellenére, hogy a szerző állítólag éveket töltött Törökországban, - úgy tűnt, hogy legfeljebb átrepült felette.)
Miután sikerült Hierapolisz valamennyi látnivalóját megnézni, - ami a tűző napon nem kis teljesítmény – és a fáradalmakat ismét egy jó kis fürdőzéssel jutalmaztuk a mészkőteraszok medencéiben, elhatároztuk, hogy felkutatunk még egy gyógyforrást a környéken.



Az északi kapun elhagytuk Hieropolisz területét, majd kiértünk a Nekropolisznak nevezett temetkezési területre. A régészek közel kétezer szarkofágot találtak, amelyek a föld felszine felett helyezkednek el. A főútvonal mindkét oldalán több száz méteren keresztül sorakoznak a kripták, és a gránit síremlékek, követve az évszázadok temetkezési szokásait, és persze a családok anyagi helyzetét.



égigsétáltunk a Nekropolisz sírjai között vezető úton, majd leintettünk egy Karahayitba induló autóbuszt. A két város között kisvonat is közlekedik, de arról éppen lemaradtunk. Kb. 20 perc utazás után beértünk a kisvárosba, ahol az út menti szállodákban táblák hirdették, hogy gyógyfürdőt üzemeltetnek. Mi azonban valami természetes környezetben lévő fürdőre vágytunk, amit egy képeslapon láttunk.



Karahayit gyógyforrása magas vastartalmú, nem csak fürdőzésre, hanem ivókúrára is ajánlott.

A városközpontban leszálltunk a buszról, és a ház előtt üldögélő férfiaktól megérdeklődtük, hogy merre van a fürdő. Persze mint turistákat a szállodába akartak irányítani, de mi nem hagytuk magunkat, mondtuk, hogy ott szeretnénk fürödni, ahová a helyi emberek is járnak. Végül egy utcácskában megtaláltuk a hőn áhított forrást, amelyből perzselő víz zubogott fel.



Nagyon szép környezetben volt elhelyezve – belépőjegyet sem kellett váltani – és csupa helyi ember – főként idősebb nők üldögéltek a medence szélén. Amikor óvatlanul belemártottam a lábamat, meglepődve tapasztaltam, hogy elviselhetetlenül forró. Legalább tíz perc kellett, mire térdig be tudtam menni, azt is a medence forrástól legtávolabb eső pontján. Rejtély, hogy a forrás közelében hogy tudtak mások megmaradni.




A vasoxiddal telt víz vörösre festette a forráshoz közeli köveket, ami nagyon szép látványt nyújtott, bár ez a fürdő sokkal kisebb, mint Pamukkale hatalmas területe. A medence környékén haragos zöld pázsit terült el. Volt egy étterem, ahol Gözlemét sütöttek, (ami egy tökölylisztből készült sós palacsinta - olyan, mint a franciáknál a galette) és ropogósra sült kebabot csavartak bele.

Azt még nem említettem, hogy Törökországban tilos kiejteni a Gyros szót. (Az idegenvezető szerint ha valaki gyrost kér egy Kebabostól, számoljon vele, hogy esetleg beleköpnek az ételébe. Ez valószínűleg nem igaz, de jól hangzik. ) Itt ezt azt ételt Kebabnak hívják, aminek több változata is van. Lehet pitában, cipóban, gözlemében is kapni, vagy tányéron hasábburgonyával, amihez ayrant illik inni. Ez egy kefír szerű ital, amit csecsemőtől aggastyánig mindenki legalább naponta egyszer fogyaszt.


Amikor már elegünk lett a fürdőzésből és a langyos gyógyvízzel is teleittuk magunkat, visszaindultunk Pamukkaléba. Megvártuk a kisvonatot, ami egészen a Gyapotvárig vitt. A Nekropolisz bejáratánál kapuk vannak, ahol a vonatok és buszok megállnak, majd felszáll egy kapuőr és belépőjegyet kell vásárolni, ezzel lehet bejutni a fürdőhöz is. Azt sajnos nem tudtuk kideríteni, hogyan lehet megúszni a jegyvásárlást, de sejtésünk van róla, ugyanis ahogy megállt a kisvonat, az utasok fele leugrott, és gyalog folytatta az útját.



Mivel a Vénüs Hotelhez ismét keresztül kellett mennünk a mészkőteraszokon, - ugyanis ez volt a legrövidebb út – most sem tudtuk megállni, hogy búcsúzóul ne fürdőzzünk még egyet.
A lenyugvó nap sugarait a búcsú napján is vakítóan verte vissza a hófehér mészkő.
Hát mit mondjak, innen is fájó szívvel indultunk tovább másnap reggel. Tíz órakor indult Denizliből a busz Selcukba. (Ephesos) Mivel nem akartuk lekésni a buszt, jó korán elindultunk a szállóból, hogy a főúton leintsünk egy Dolmust. Mikor már a harmadik busz is tömve elhaladt mellettünk, és a hátizsákos turisták is egyre-másra gyülekeztek, kezdtünk izgulni, de aztán végül csak felfértünk egyre, így gond nélkül indultuk tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése