Varázslatos Törökország 5. rész

Selcuk

Balekok lennénk? - hagytuk magunkat eltéríteni.

Pamukkaléban a turista irodában gyűjtöttem néhány kártyát a selcuki szálláshelyekről, amelyeket a Denizliből Selcukba vezető úton, a buszon terveztünk áttanulmányozni.
Mikor reggel elindultunk szálláshelyünkről, a házigazda is ajánlott egy selcuki panziót, ha jól emlékszem a nevére a Tucsont, és javasolta, hogy ott szálljunk meg, mivel egy olcsó, színvonalas és megbízható hely, egy nagyon jó barátjáé. Szívesen fogadom a személyes ajánlatokat, mivel e mögött számomra valami személyes garancia rejlik. Én magam is csak olyan helyet szoktam ajánlani, amit kipróbáltam, és amivel meg vagyok elégedve, vagy jelzem, hogy ezt ismerem, de nem tartom a legjobb helynek. De ezt a panziót mint kifejezetten jó helyet ajánlották, bár én az általam felállított szimpátia sorban csak a vége felé soroltam, és egy Homeros panziót tettem az első helyre, csakúgy, mint a buszon utazó többi turista is. Ez a hely a névkártyán szereplő térkép szerint közel helyezkedett el a buszpályaudvarhoz és a városban található látnivalók többségéhez, ezért úgy döntöttünk, hogy elsőnek azt nézzük meg.

Ahogy kászálódtunk lefelé a buszról, két fiatal srác rohant felénk heves integetés és kurjongatások közepette. Értünk jöttek a Tucson panzióból, a főnök küldte őket, hogy kísérjenek oda. Mondtuk, hogy mi már választottunk helyet és inkább oda mennénk, erre mindenfélét magyaráztak, hogy az momentán nem fogad vendégeket, és nagyon szeretnék, ha velük mennénk, mert a főnök nagyon dühös lesz rájuk, ha elkevernek bennünket. Végül már szinte könyörgőre fogták a dolgot, mi meg azt gondoltuk, hogy nem veszítünk semmit, ha megnézzük, legfeljebb nem maradunk ott.
Ez a szálló sem volt túl messze a buszpályaudvartól, de a külváros irányába, és ahogy haladtunk, egyre lerobbantabb lett a környék. Végül megérkeztünk. A kapun belül egy kellemes lugasos udvar fogadott, ahol kerthelyiség volt kialakítva. Az udvar végén álló épület már nem volt annyira kellemes, és ahogy elindultunk a szobákat megnézni, meg kellett állapítanunk, hogy nem igazán ilyenre vágyunk. Egyik lepusztultabb volt, mint a másik. Majdnem minden szoba üres volt. Először 60 Lyrát kért reggelivel, majd látva, hogy nem lelkesedünk az ajánlattól, először 40, majd végül 30 Lyrára engedte le az árat, megígérve, hogy másnap reggel kivisz Efezosz romjaihoz is. (Ez a szolgáltatás szinte minden panzió ajánlatában szerepelt, sőt sok helyen a nyáron érkezőket még egy tengerparti grátisz úttal is megajándékozták.) Mondtuk, hogy nem az árral van igazán problémánk, hanem a hely nem tetszik, és inkább átmegyünk a Homéros Panzióba. Azt mondta, hogy az egy igen drága hely, 80 Lyra egy szoba, mivel több útikönyvben is szerepel, és nagy az érdeklődés iránta. Az utazástól eléggé el voltunk csigázódva, meleg is volt, ezért úgy gondoltuk, hogy maradtunk 30 Lyráért, mert lehet, hogy tényleg nem jobb a másik sem, csak sokkal drágább.

Lepakoltunk, majd úgy gondoltuk, hogy immár csomagok nélkül körülnézünk a környéken, mert legalább a következő nap jó lenne valami kellemes helyen lakni.

Végre a Homerosban – Olja szárnyai alá vett

A városba vezető úton megnéztünk néhány panziót, amit sétánk során felfedeztünk, de vagy szabad szoba nem volt, vagy az ár nem felelt meg. Végül eljutottunk a Homeros Panzióhoz. Kellemes nyugodt környéken volt, mindössze néhány percre a belvárostól, bár egy elég meredek emelkedőn kellett felmenni.
Megismerkedtünk a vezetővel Oljával, aki tele volt kedvességgel, szeretettel, humorral és ötletekkel. Közben több ismert arcot láttunk jönni-menni, akikkel együtt utaztunk a buszon. Olja meghívott egy teára, látva, hogy eléggé elcsigázottak vagyunk – és megmutatta az egyetlen üres szobáját, ezt:

Amikor megláttam a régi festett, faragott bútorokkal berendezett gyönyörű szobát, majdnem elsírtam magam, mert arra gondoltam, hogy nekem abban a sivár lukban kell álomra hajtani a fejem.

Mondtam a férjemnek, hogy én már ma itt akarok aludni, és engem ugyan rá nem vesz, hogy visszamenjek a másik helyre, legfeljebb azért, hogy a csomagjainkat elhozzuk. És egy igen fontos szempont, hogy az ára mindössze 40 Lyra volt, reggelivel és az efezoszi transzferrel.

Lefoglaltuk a szobát és rohantunk vissza a Tucsonba. Elkértük a kulcsot, futva felmentünk a szobába, felkaptuk a csomagjainkat, majd sűrű elnézések és bocsánatok közepette távozunk. Nagyon kínos volt a helyzet, de mivel még nem fizettük ki a szállást így anyagi veszteségünk nem keletkezett. Szegények meg sem tudtak szólalni, őszintén sajnáltam őket, mert nem igazán volt vendégük, de elég önző módon fontosabb volt számomra, hogy jól érezzem magam.

A Homerosban lepakoltuk a csomagjainkat, lezuhanyoztunk, mert teljesen leizzadtunk az oda-vissza rohanásban és a kellemetlen szituációban, majd nyakunkba vettük a várost.

Ezt a helyet nyugodt szívvel ajánlom. További tudnivalók http://www.homerospension.com/


Selcuk látnivalói

Szálláshelyünkről elindulva néhány perc alatt értük el a Szent János bazilika főkapuját. Átsétáltunk alatta, majd próbáltunk a hangos turistacsoportokat elkerülve szemlélődni, és fényképeket készíteni, ami elég nehéznek bizonyolt, mert valaki mindig belesétált a képbe.

Meglepődtünk, hogy milyen jó állapotvan vannak a bazilika belső falai, és a falak tetején álló oszlopdíszek.

Állítólag ezen a dombon temették el Szent János apostolt - akinek efezoszbeliekhez írott levelei a szentirás részét képezik. A bazilikát Justinianus császár építtette Szent János sírja fölé a 6. században.

Négy oszlop között egy márványtábla jelöli a sír feltételezett helyét. (Az nem bizonyított, hogy valóban e helyütt lenne az apostol sírja.)

A bazilika közepén egy kereszt alakú medence található, hajdanán itt zajlottak a keresztelések. Akkoriban még nem csak jelképesen öntötték le az újszülött fejét, hanem ténylegesen megmerítkeztek a keresztény hitet felvevő emberek - akik többnyire felnőttkorban estek át a keresztség szertartásán.

A bazilikától kissé északra, egy domb tetején áll Selcuk vára, (Fellegvár) amely sajnos nem látogatható, de azért körüljártuk és készítettünk néhány képet.

A vár környéke televolt fügekaktusszal, melynek érett gyümölcsei csábitólag mosolyogtak felénk.

Egy ilyen csábitásnak engedve néhány éve igencsak póruljártunk, amikor óvatlanul megragadtunk egy termést és a kezünk teliment a gyümölcsön csoportokban lévő parányi tüskékkel. Még szerencse, hogy egy helyi férfi megmutatta, hogyan lehet a legegyszerűbben megszabadulni a millionyi szúrós tüskétől. A legjobb megoldás, ha felmarkolunk egy marék homokot, és a kezünk között dörzsölgetjük. De még így is többórába telt, mire az utolsó tüskétől is megváltunk. Most óvatosabbak voltunk, és mivel nem volt nálunk megfelelő hámozó eszköz inkább lemondtunk a finom csemegéről, mert nem szerettünk volna újabb balesetet. Ha valakinek van megfelelő eszköze, mindenképpen kóstolja meg a savanykás gyümölcsöt, ami a hőségben kellemesen felüdíti az embert, bár sokan idegenkednek tőle a belsejében rejlő apró magvak miatt.

A bazilikától nagyon szép kilátás nyílt a városra, így már onnan látható volt városnézésünk következő célpontja.

Egy rövid sétányira áll a Nagymecset (Isa Bey dzsámija) amelyet a nagy szeldzsuk uralkodó építtetett a 14. században.

A mecset nagy örömünkre viszont turisták által is látogatható – ha éppen nincs imaidő. Annak külön örültem, hogy nőket is beengednek, és fényképezni is lehetett.

A kinti forróság után üdítően hatott a mecset kellemes hűvöse, hogy mezítláb lépegettünk a színes szőnyegeken.

Volt, ahol két-három szőnyeg is volt egymásra rakva, rajtuk az iszlám férfiak kezében morzsolgatott, forgatott gyöngysor vagy imaolvasó.

Kellemesen elidőztünk bent, majd a mecset előtti bazársoron ajándékokat vásároltunk. Meglepetésünkre nem csak a török épületeket, tradíciókat felidéző ajándékokat lehetett venni, hanem számos keresztény kegytárgyat is – Szüzanyát Kisjézussal, fából és kőből faragatott keresztet és számos egyéb csecsebecsét.

A dzsámitól visszasétáltunk a Városi Múzeumhoz, ahol az Efezoszban talált leleteket állították ki.

Mivel másnap egész napos kirándulást terveztünk az ókori világ hét csodája közé tartozó Artemisz templom színhelyére, túl sok időt nem töltöttünk a múzeumban, inkább csak olyan előtanulmányként néztünk körül.

Artemisz istennő szobra, akit nem csak a görögök, hanem a rómaik és más hódítók is nagy tiszteletben tartottak - csak másként nevezték

Este még tettünk egy sétát a belvárosban, ahol szintén áll néhány régi városkapu, de inkább az éttermek sokasága vonta magára a figyelmünket, mert ugyancsak megéheztünk a hosszú sétában.

Vacsora után felsétáltunk szálláshelyünkre, és nyugovóra tértünk, mert másnap igen komoly program várt ránk.