Csodálatos Bretagne 4.

A régi főváros Nantes

Nantes és Rennes több évszázados rivalizását követően 1956-ban Rennes lett Bretagne hivatalos fővárosa. A Loire torkolatában fekvő kikötőváros azonban ma is fontos politikai, gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja nem csak a Loire-régiónak, hanem egész Bretagnénak.

Nantes a 10. században lett Bretagne első fővárosa, majd ezt követően hol az egyik, hogy a másik város került fölénybe. Bármi is azonban a hivatalos álláspont, bretagnei kalandozásunk során egyik várost sem szabad kihagyni, hiszen mindkettő csodálatos atmoszférájával, középkori belvárosával magával ragadja az utazót.

A gyorsvonat Rennestől alig egy óra alatt teszi meg a 108 km-es távolságot. A pályaudvarról rövid sétával érhető el az óváros, elsőként a 15. században Anna hercegnő által építtetett kastély külső falait pillantottuk meg. A tragikus sorsú hercegnő szobra kastély bejárata előtt áll, melynek parkjában későbbi férje XII. Lajos megkérte a kezét.

A kastély udvarára egy kovácsoltvas kapun keresztül a vizesárok felett átívelő hídon jutottunk be. Először a vár falán sétáltunk körbe, és gyönyörködtünk a fal külső oldalán elterülő park harsogó zöld pázsitjában és pompás virágaiban.

Az udvarban négy épület áll, amely négy különböző korban keletkezett.

A kastély gazdag kiállításnak ad otthont, amely hűen mutatja be Nantes történelmét, a város nagyságának és arculatának változásait. Maketteken követhetjük nyomon a város fejlődését és növekedését. Korszerű technikai eszközökkel a mai városrészeket egy kattintással varázsolhatjuk vissza akár a 15. századba is. Háborúknak, hódításoknak, pompának és ínséges időknek lehetünk tanúi. A korabeli bútorok, öltözékek, használati tárgyak mellett a hajózás, a kereskedelem és az ipar fejlődését is végigkísérhetjük egészen napjainkig.

És ezzel még nincs vége a látnivalóknak. A kastélytól egy rövid séta alatt érhetjük el a St-Pierre Katedrálist.

A déli kereszthajóban Annak hercegnő édesapjának II. Ferencnek és feleségének síremléke látható. A katedrális közelében áll a 15. századi La Psalette nevű káptalanház, míg a másik oldalon a St-Pierre őrház, amely a város erődítményének része volt.

Betértünk az Immaculée kápolnába – melyet II. Ferenc építtetett – majd tovább andalogtunk az egykori zsidó negyedben, (rue Juiverie) ahol szép régi házakat láttunk, hangulatos vendéglőket, boltokat.

Egy párhuzamos utcán visszasétálva elértük a Bouffay teret, amely a középkori Nantes központja volt. A téren nem csak piacot tartottak, hanem afféle helyi látványosságként a kivégzések céljára szolgáló guillotine is ott állt. Ma szerencsére csak néhány árus kínálta portékáját az éttermek teraszain üldögélő vendégek számára.
A rue de la Marnen továbbsétálva eljutottunk a Change negyedbe. A téren és a hozzá csatlakozó utcákban számos régi ház található igen jó állapotban. (Persze mi már Rennesben tucatszám láttunk hasonlókat, de azért így is jól esett szemeinknek a virágokkal, régi cégérekkel díszített épületekben gyönyörködni.)

Egy kellemes hagymás galette és egy-két pohár cidre elfogyasztását követően újult erővel folytattuk sétánkat az óvárosban. Miután az összes utcát és teret legalább háromszor körbesétáltuk, elindultunk, hogy megkeressük ifjú korunk kedvenc írójának Jules Vernének a házát, amely ma a Verne Múzeumnak ad otthon. Kegyeletsértés lett volna részünkről, ha ezt kihagyjuk. Mivel a térkép szerint útközben is számos látnivaló akadt, ezért úgy döntöttünk, hogy sétálunk, és lejárjuk az ebédet.

A Szent Miklós templom és a híres Passage Pommeraye mellett vezetett az utunk, keresztül egy szép parkon.

A Múzeum egy domb tetején áll, ahová egy lépcsősoron keresztül lehet feljutni, illetve onnan lejutni a kikötőbe. Mi ugyanis a felső úton mentünk, és visszafelé jöttünk az alsó úton.

Verne Múzeum a kikötő felől

A Múzeum legfőképpen Verne irodalmi munkásságát mutatja be. Számos használati tárgya (íróasztal, utazó ládák, térképek, fényképek) mellett megtalálható regényeinek több tucat nyelven megjelent kiadása. Örömmel fedeztünk fel köztük egy csodálatos magyar kiadást is, de igen népszerű volt Oroszországtól kezdve egészen Amerikáig. A kétszintes múzeumban külön teremben kaptak helyet Az utazás a föld középpontja felé c. regénye filmváltozatának plakátjai.
Külön tanulmányokat folytatott a Némó kapitányban szereplő Nautilus tergeralattjáróval kapcsolatban. A rajzokat számítógépes animáción tekinthettük meg.
A múzeum könyvesboltjában számos Vernével kapcsolatos tanulmányt lehetett megvásárolni – sajnos csak francia nyelven, amit én egyáltalán nem beszélek. (Szerencsére a bretonok nagy többsége ért angolul, így azért jól elboldogultunk.)

A Verne Múzeumban tett látogatást követően visszaútban találtunk egy kupolás templomot, én a méretei és a különleges belső díszítése alapján bazilikának mondanám. Sajnos a nevét nem jegyeztem meg, de érdemes megnézni.

A templom után ismét átvágtunk a parkon, és örömünkre visszataláltunk a Passage Pommerayebe, amely nem egy szokványos bevásárlóközpont, ugyanis az impozáns épületben kizárólag drága márkás üzletek sorakoznak. A vakuk villogásából úgy tűnt, hogy inkább nézelődni, mint vásárolni járnak ide a turisták.

Férjem nagyon boldog, ha valahol a névadójáról elnevezett templomra bukkan, így a Szt. Miklós templomba is betértünk egy kis időre.

A kellemes kirándulást megkoronáztunk egy frissen sült bagettből készült sajtos szendviccsel, melyet már a vonaton fogyasztottunk el visszaútban Rennesbe, és nagyon örültünk a remek napnak.

Galette és cidre

Galette a sós palacsinták királya

Már franciaországi utazásunk előtt olvastam egy ajánlóban a normandok és bretonok híres-neves palacsintájáról a gelettéről, melyet almapezsgő kiséretében kortyolgatnak 9-99 éves korig. Megérkezésünkkor alig vártam, hogy magam is megízleljem e nemes inyencségeket.

Első alkalommal egy sonkás-gombás galettét rendeltem, amiben nem is csalódtam. Később sorra vettem még fél tucat változatot és nyugod szívvel mondhatom, hogy mindegyik a kedvencem lett. Az egyik étteremben látványkonyha működött, így alkalmam nyílt ellesni, hogyan készítik. Persze a tészta már készen várakozott a sütésre, de némi érdeklődés után annak is kiderült a receptje.

Itthon egy jó nagy méretű serpenyőben kipróbáltam, és remek lett. A tészta, - akárcsak a pizzák - saját ízlés és fantázia szerint bármivel tölthető.

Lássuk a palacsintát:
Először is 2-3 tojást tejjel és szódavízzel elkeverünk, sót teszünk bele, majd hozzáadjuk a tönkölylisztet, vagy rozs- és graham liszt keverékét. A lényeg, hogy ne fehér búzaliszt legyen.
A keverés során a szokásos palacsinta tészta sűrűséget érjük el.
A palacsintasütőt (én a nagy serpenyőmet) vajjal kenjük ki és beleöntünk egy adag palacsintatésztát. Amikor az egyik oldala megsült, megfordítjuk, és a közepébe halmozzuk a belevalót. Az oldalait boríték módjára behajtogatjuk, majd miután az alsó fele megsűlt, megfordítjuk, és a másik felét is megsütjük.

Belevalók

• szalonna,
• sonka,
• sajt
• hagyma,
• cukkínis,
• káposzta,
• lecsó,
• paradicsom,

Fentiektől eltérően készül a kolbászos és a virslis galette. Ezeket kettő darab hagyományosan sütött palacsintába csavarják bele, és rendszerint méregerős dijoni mustárral kenik meg.

Ugyancsak egyedi a tükörtojásos galette készítése. Az ellesett recept szerint a megfordított palacsintára vajat kennek, ezután vagy tesznek bele valamit, vagy üresen hajtják össze, majd az újabb fordítást követően ütik rá a toját, és addig sütik, amig kellemes tükörtojás állágú lesz. A galettét ehetjük friss salátával, vagy önthetünk rá mustárt, kechupot vagy akár majonézt is.

Mivel itthon cidrét nem nagyon lehet beszerezni - és én különben sem iszom alkoholt- az alma ízű kölyökpezsgőt ajánlom helyette. Ezt a gyerekek is nyugodtan kortyolhatják.

Csodálatos Bretagne 3.

Dolmenek nyomában



Bretagne területén számos helyen találhatóak óriás kövek, vagy azokból létrehozott építmények, alakzatok. Mivel sajnos mindet nem tudtuk megnézni, ezért a legismertebb, vagy megközelíthetőség szempontjából a legegyszerűbben elérhető helyeket vettük célba.

Dol de Bretagne

Az északi partvonal mentén Normandiát Bretagnetől elválasztó Bretagne kapuja nevet viselő Dol de Bretagne határában, a várostól mintegy két, két és fél kilométerre egy kukoricatábla szomszédságában találtunk rá a 9 méter magas, rakéta formájú oszlopra. (Ha Indiában állna a kő, Síva isten egyik megjelenési formájaként a termékenységet szimbolizáló Lingam oszlopként tisztelnék a hindu hívők.)


Bár a város környékén csupán ez az egyetlen óriási kőalakzat található, ennek ellenére érdemes volt Dolba ellátogatni, mivel nagyon kellemes, szép város és a majd minden utcában megtalálható sütödékben felettébb ízletes süteményeket kóstoltunk.

A furcsa formájú katedrálisban érdekes kiállítást tekintettünk meg az óriás kövekről, melyek némelyikére a korai keresztények keresztet faragtak, és az idők során zarándokhellyé váltak. Minden breton életében legalább egyszer részt vesz egy zarándoklaton vagy más néven pardonon, melynek során végiglátogatják a fontosabb vallási központokat és helyeket.
Dol katedrálisa aszimmetrikus formájú, ennek ellenére harmónia sugárzik belőle. Előtte tágas tér terül el szobrokkal díszítve. A katedrálissal szemben található egy Katedraloszkóp elnevezésű épület, amelyben kegytárgy és ajándékbolt működik, valamint kiállításoknak is otthon ad. Nagyon kellemes zene szólt az udvaron, olyan igazi szívet melengető, ami odavonzza az embert. Talán ez volt az a pillanat, amikor megszerettem a bretonokat. Addig-addig hallgattuk a zenét, míg végül 19 Euróért megvásároltuk a Breton Ballada című cd-t. Azóta többször is meghallgattam, és mindig elszorul a szívem a zene hatására, amelyben egy nép teljes történelme lüktet. Kár, hogy zenét nem lehet feltenni a blogra, mert biztosan másokat is magával ragadna.




Dolban is nagyon szép régi házakat láttunk, szinte mindegyiken ott volt a breton címer, vagy breton zászló lobogott rajtuk. Bár a betonok alapvetően jókedvűek és vidámak, mégis a fekete-fehér a színük. A bretonok nem tartják magukat franciának, hanem a kelták leszármazottjának, a legendás Arthúr király utódainak vallják magukat. Aki megismeri a melegszívű bretonokat, azonnal érzi a különbséget köztük és a franciák között. Korábbi utazásaink során is megfigyeltük, hogy az ország területén élő kisebbségek mindig sokkal befogadóbbak, mint a többség.
Ezt a fejezetet eredetileg a dolmeneknek szántam, de Dol de Bretagne egy kicsit nagyobb részt kapott, mint amire az egy darab köve alapján jogosult lenne, de a többi hellyel ellentétben itt nem csupán a kő az egyetlen látvány, hiszen a város hangulatos 16. századi házaival, színes virágaival, csalogató vendéglőivel önmagában is kellemes kirándulóhely.


Dolmenvadászatunk következő színhelye a Bretagne déli részén található Carnac és a közeli Locmariaquer volt. Mivel a dolmenek elég szétszórtan helyezkednek el Bretagne területén, úgy döntöttünk, hogy két napra gépkocsit bérlünk, és a lehető legtöbb helyet becserkésszük.


Utunk első állomása Carnac volt. A városba bevezető főút mindkét oldalán hosszú kősorokat pillantottunk meg.

Mivel szemerkélt az eső először a város központjában lévő Prehistorishe Múzeumot vettük célba, gondolva, hogy megpróbálunk információs anyagokat is gyűjteni a kövekről és a telepek látogatási idejéről.
A múzeumban előzetesként megtekinthettünk néhány közelben talált faragott kőről készült másolatot, valamint több használati tárgyat, kőből pattintott és csiszolt nyílhegyet, késeket, baltákat, ékszereket, és rekonstruált sírokat.
Amikor egy órával később kiderült az ég, visszamentünk a kövekhez. A kivezető úton jobbra, északi irányba fordultunk, és a három egymást követő telepet tekintettük meg. A kövek állagának megóvása érdekében néhány éve bekerítették a területet, melyeknek külön nevet adtak. Az északi oldalon található Ménec, Kermario és Kerlescan, a főútvonal túlsó oldalán pedig a Petit Ménec helyezkedik el. A főúttól legtávolabb eső kövek egyike-másika már a házak udvarán található, vagy az utcán magasodik.

A leírások szerint ma mintegy háromezer kő van a Carnac környéki telepeken oszlopokba rendezve. Eredetileg ennek legalább a kétszerese volt, de egy részüket a környékbeliek építőanyagként hasznosították, más részük a talajba süllyedt, vagy az erózió morzsolta szét. A kövek mérete igen különböző. Egyes kövek felszín feletti része eléri a 4-5 métert is, mások alig egy méter magasak. Ménec 100 x1165 méter alapterületű 11 sorban 1099 kőoszlopot számlálhatunk meg. (már akinek van kedve hogy ellenőrizze a hivatalos adatokat.) Kermarion 1200 méter hosszúságban 10 oszlopban sorakoznak a kövek. A harmadik telepen Kerlescanban 13 sorban 540 kő található.

Sajnáltam, hogy csak a kerítésen kívülről tudtunk a kövekről fényképet készíteni, mivel néhány éve még nyugodtan lehetett a kövek között is bóklászni, de sokan felmásztak a kövekre, és festékkel pingálták rá nevüket, vagy éles szerszámokkal vésték, karcolták bele monogramjukat. A kövek megóvása érdekében kénytelenek voltak kerítést emelni. A bekerített részek között a jobb rálátás érdekében kilátók vannak, ahonnét remek fényképeket is lehet készíteni. A pihenőhelyeken rönkből készült padokon és asztalokon lehet piknikezni, és kulturált WC-k is vannak a zöldövezet védelme érdekében.

Carnac megtekintését követően Locmariaquer felé vettük az irányt. A két település autóval mindössze negyedórányira fekszik egymástól. Az itt található kövek semmiben sem hasonlítanak a Carnac mellett lévőkhöz. Először is belépőjegy megváltása után juthatunk be a területre. A szépen gondozott parkban található a Gran Menhír, egy eredetileg húsz méter magas kőtömb, amely négy darabra törve fekszik a pázsiton.

Monumentális látvány lehetett annak idején. Locmariaquer másik fő nevezetessége a Kereskedők asztala.

Az építmény tulajdonképpen egy kamra, amely a föld felszíne alatt helyezkedik el, és belülről hatalmas kövekkel borított.

A faragások egy része elég halvány és nehezen kivehető, de a róluk készült fénykép némileg láthatóvá tette az ábrákat. Más ábrák szabad szemmel nem is kigástalanul kivehetőek.

A kamra fedlapja 8 méter hosszú és 4 méter széles, súlya 50 tonna körül lehet. A kő egyik oldalán törésnyom húzódik végig, amely egy vésett ábrát is érint.

Locmariquer harmadik nevezetessége az Er Grah tumulus, amely egy 140 méter hosszú, kőből kirakott síremlék. Az észak-déli tájolású építmény egy zárt, bejárat nélküli sírkamrát rejt magában. Feltételezések szerint a sírkamrához tartozhatott a Gran Menhír, amely a sírkamra fejrészénél állhatott, mint egy monumentális síremlék. Csodálatos látványt nyújthatott teljes pompájában.
Locmariaquertől nem messze található egy Il de Gavrinis nevű sziget, ahol szintén fantasztikus kőépítmény található. A szigetre Larmor Badenből indulnak hajók. Mi sajnos elég későn érkeztünk meg ahhoz, hogy visszafelé elérjük a hajót, de legközelebb mindenképpen beiktatjuk. Legalább megvan az indok, hogy miért kell még egyszer Bretagnébe mennünk.
Il de Gavrinist azért tartottam fontosnak megemlíteni, mivel szoros kapcsolatban áll a Locmariaquerben található Kereskedők asztalával.
Gavrinis rekonstrukciójakor az egyik kő fedlapon különös ábratöredékeket találtak, és akárcsak a Kereskedők asztalának fedlapjának, ennek a kőlapnak is törött volt az egyik oldala, míg a másik három szépen ki volt dolgozva. A munkálatok vezetője összevetette a két kő törésvonalait és az ábratöredékeket. Ekkor jött a meglepetés, a két kő pontosan összeillet, mind a törésvonal, mind a vésett ábrák tekintetében. Feltételezhető, hogy a kifaragott és ábrákkal díszített hatalmas kő kettétört, ezért az eredeti tervet módosítva egyik felét Gavrinisban, a másik felét Locmariaquerben használták fel az építkezések során. (Bővebben Erich von Däniken: Sötét kőkorszak c. könyvében olvasható.)

Másnap a Rennes közelében lévő menhíreket vettük sorra. Utunk első állomása Montenauf volt. Mivel előző éjjel esett az eső, reggel eléggé süppedős területen jártuk körbe a köveket, melyeket szerencsénkre nem csak kerítés mögül lehetett csodálni.


A gyerekek részére rendszeresen tartanak vezetést, és szemléltető eszközökön keresztül mutatják be, hogy őseink hogyan voltak képesek a több tíz tonnás köveket is felállítani. A tájékoztató szerint a stabilitás érdekében a kövek közel fele magasságig eredetileg is a föld felszíne alatt helyezkedetek el. A gyakori esőzések miatt a súlyos kövek tovább süppedtek, így ma többnyire már kő nagyobb része található a föld alatt, mint felett.

Montenaufból St. Justba vettük az irányt. A város határában egy természetvédelmi területen eléggé szétszórva találtunk néhány nem túl nagy követ.

Útközben a kanyargó ösvények mellett csodálatos virágos növényeket láttunk. Érdekes módon mindössze két színben pompáztak a virágok, vagy citromsárgák voltak vagy lilásrózsaszínűek.

Még véletlenül sem akadtunk piros vagy más szín nyomára. Pedig a pipacs elég gyakori növény, de még egy szálat sem láttunk a több hektáros területen. A legérdekesebb kőegyüttes persze a bejárattól a legmesszebb helyezkedett el egy kerítéssel körbevett területen. A kerítés még nem is lett volna különösebben zavaró, azonban az egész területet magas gaz és cserje borította.
Fényképet is alig tudtunk készíteni.

A nap végére maradt kirándulásunk fénypontja az Essé közelében található Tündérek sziklája nevet viselő építmény a La Roche de Fées.

A legenda szerint az Essé közeli erdőben élő tündérek építették fel egy éjszaka alatt. Egyes kövek súlya eléri a 40-60 tonnát.

A földbe ásott álló hordkövek néhol csak néhány centiméterre támasztják alá az ugyancsak több tonna súlyú fedlapokat.

A járatba nyugodtan be lehet sétálni, és annak ellenére, hogy több tucat tonnás kövek vannak az ember feje felett, mégsem volt nyomasztó érzésünk.

Nagyon kellemes hangulata van a helynek. A környékről sokan járnak ki kirándulni, piknikezni a város határába. Nagyon örültünk, hogy sikerült megtalálnuk, és a több tucat menhír, és dolmen közül ezt a helyet választottuk ki.

Csodálatos Bretagne 2

Északi part

Mont-Saint-Mitchel és St-Malo


Aki Bretagneben jár, szinte kötelezve érzi magát arra, hogy egy kirándulást tegyen Mont-Saint-Michel apátsághoz, amely nem csak Bretagne, hanem Párizs után talán egész Franciaország leglátogatottabb helye.

Mint minden zarándokhelynek, Mont-Saint-Michelnek is megvan a saját legendája. A 8. században élt Aubert püspök – Szent Mihály arkangyal sugallatára – határozott egy kápolna építéséről a szigeten.

A kis szentély néhány év leforgása alatt fontos zarándokhellyé vált, és a folyamatos bővítések következtében egy monumentális apátsággá fejlődött. A gótikus épületcsoportot – amely az évszázadok folyamán börtönként is funkcionált a forradalom idején, és utána is egy ideig – „La Merveille” = A Csoda néven vált ismertté.

A tengerből kimagasodó és az apátságnak helyet adó sziklát eredetileg a tenger vette körül, és csak apálykor lehetett megközelíteni. Az évszázadok folyamán sok ezer zarándok lelte halálát a szigetre vezető úton. Sokakat a futóhomok temetett maga alá, másokat a hirtelen jött ár sodort el. A ma is használt két kilométer hosszú töltés 1877-ben létesült. A folyamatos homoklerakódások miatt ma már csak évente két alkalommal a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején emelkedik meg annyira a vízszint, hogy elborítsa az apátsághoz vezető utat. A közelben lévő vasútállomásokról (Pontorson, Dol de Bretagne) autóbuszok indulnak az apátsághoz.

Az apátság sokkal inkább emlékeztet egy erődítményre, mint egy templomra. Az egész szigetet várfal veszi körül. Belül éttermek, szállodák, üzletek sorakoznak a templomhoz felvezető lépcsők oldalán. Az apátsági templom a domb legtetején helyezkedik el. A templomtorony mellett 157 méteres magasságban emelkedik Szent Mihály szobra.

Az apátságban tett látogatás során (Belépőjegy 8 Euró) megtekintettük az apátsági templomot, az auditóriumot, a templomkertet, a börtönöket és természetesen fentről gyönyörködtünk a csodálatos panorámában.

Visszaútban Rennesbe tettünk egy rövid sétát Potorsonban, ami nagyon kellemes kis városka, - mint egyébként Bretagne minden más városa - a főtéren egy étteremmel és a Városházával, szépen karbantartott házakkal és gyönyörű virágos kertekkel – de ennél többet nem érdemes rászánni.

Másnap egész napos kirándulást tettünk St-Maloba. A vasútállomás az óvárostól mintegy 4-500 méterre található, a kikötő közelében.

Több úton is megközelíthető, mi odafelé a legbonyolultabbat választottuk, mert úgy terveztük, hogy beiktatunk egy hajókirándulást is a Fréhel fokhoz, és arra számítottunk, hogy valamikor a délelőtti órában indulnak a hajók.

St-Malo a Nagy-Britániába és a Csatorna szigetekre induló hajójáratok fontos kikötőhelye. St-Malot a 6 században alapította egy Maclow nevű walesi szerzetes. Róla eredeztetik a város nevét is, amely a hajózásból nyerte gazdagságát. Mivel a városba többször betörtek a kalózok és kifosztották, a város köré magas falat emeltek.

Akár melyik kapun lépünk be, kellemesen esik a séta a hangulatos utcákon, ahol ajándéktárgyakkal megrakott üzletek sorakoznak, és hangulatos vendéglők csábítják a tenger megannyi gyümölcsével a látogatót. A közelben található Franciaország legnagyobb osztriga telepe, így ha valaki rászánja magát, hogy megízleli e csemegét, az feltétlenül itt tegye, hiszen az áru frissessége garantált. Mi a fekete kagylót próbáltuk meg, melyet egy hatalmas fazékban tesznek a vendég elé – de be kell vallanom, nem lett a kedvencem. Lehet, hogy más módon készítettet kellett volna választanom, de mivel elég járatlan vagyok a kagylóevésben, ezért a napi ajánlatot rendeltem meg, ami számomra jellegtelennek, és fűszerezetlennek bizonyult. Így a későbbiekben inkább a galette mellett maradtunk.

A városfalon tett sétát követően – már zsebünkben a hajójeggyel – megcsodáltuk a középkori házakat, betértünk a St-Vincent katedrálisba. Meghallgattunk egy rögtönzött orgona-előadást, (bár csak amolyan próbaféle volt) majd lesétáltunk a várfalon, hogy megnézzük a strandot. A stranddal szemben emelkedik ki a vízből Grand Bé szigete.

A szigetre hajóval lehet átmenni, de apálykor gyalogosan is megközelíthető.

A városfal szigetre nyíló kapujában tábla figyelmezteti a kirándulókat, hogy a víz emelkedését követően ne kíséreljék meg az átkelést sem oda- sem visszaútban. A szigeten ottrekedtek részére segélykérő telefon áll rendelkezésre.

Grand Bétől nem messze egy másik sziget is található, amelyen a Fort National vagy korábbi nevén Fort Royal katonai erőd található. Az erődbe szintén apály idején kizárólag idegenvezető kíséretében lehet bejutni.

A városban tett sétát követően hajóra szálltunk, hogy a nyílt tengerről is megtekintsük Bretagne híres szikláit. A három órás kirándulás során hajónk egészen a Cap Fréhel = Fréhel fokig haladt. Út közben a természeti képződmények mellett megcsodálhattuk az egykori hajótulajdonosok, gazdag kereskedők kastélyait.

Az öblökben kellemes strandokat láthattunk. Az egyik magas szikla tetején áll a Fort la Latte. A szárazföld felől a vártoronyhoz egy mély sziklahasadék felett átívelő hídon keresztül lehet átjutni. Sajnos a tenger felől nem lehet megközelíteni – mellékesen a hajónk sem állt meg – de ha legközelebb arra járok, feltétlenül megnézem közelebbről is.

A Fréhel fok egy hetven méter magas szikla, melynek a tövében egy világítótorony áll. A helybéli fiatalok kedvenc kiránduló helye, mivel a szikláról csodálatos kilátás nyílik a vidékre, messze el lehet látni a partok mentén és a tengeren is. A fokot elérve visszafordult hajónk és visszatért St-Maloba.

Az utazás ideje alatt visszavonult a víz, és szabaddá tette az utat a szigetek felé. Mi is elindultunk, hogy immár száraz lábbal eljussunk Grand Bére. Egy könnyű kis séta keretében aszfaltozott úton átkeltünk a korábban víz mosta partszakaszon, majd a lépcsőkön felkaptattunk a tetőre. A sziget túlsó oldalán meredeken szakad le a sziklafal a tengerbe. A szigeten temették el Chateaubriand-t a Bretagne híres íróját. Sírja a sziget tetején található.

A szikla repedéseiben számos tengeri madár lelt otthonra. Sirályok tucatjai köröztek fejünk felett, majd zuhanórepülésben ereszkedtek le a mélybe, hogy a kövek között csemegét találjanak maguknak. Körbejártuk a szigetet és gyönyörködtünk a városban, majd a fürdőző gyerekeket látva felbátorodtunk, hogy mi is kipróbáljuk a vizet. Bár a június végi nap melegen sütött, ennek ellenére a csatorna vize legfeljebb 18 fokos lehetett, így megelégedtünk egy kis lábáztatással. A rövidre sikerült fürdőzést követően megkíséreltünk bejutni a Fort Nationalba, de sajnos nem sikerült csak kívülről megnézni, mert éppen nem volt idegenvezetés. Mint később megtudtuk, előzetesen kell egyeztetni a bejutást illetően. Ennek ellenére nem voltunk elkeseredettek, mivel remekül sikerült a napunk, az idő is kegyes volt hozzánk, és számos csodás élménnyel gazdagodva tértünk haza.

Csodálatos Bretagne 1

Utazás Rennesbe







Irodalmi emlékeim alapján Bretagnet rideg, komor, sötét felhők alatt roskadozó, széljárta vidéknek képzeltem el, ahol mindig esik az eső.

Talán ez a bennem kialakult kép volt az oka annak, hogy bár több éve tervezgettünk egy bretagnei kirándulást, az utolsó pillanatban mindig valami más uticél mellett döntöttünk.

Rennes óváros főtere jellegzetes breton épületekkel

Néhányszor eljutottunk Párizsig, legtöbbször útban Spanyolországba töltöttünk néhány napot a fények városában, de más vidékre csak egy alkalommal tévedtünk, amikor a francia Riviéra népszerű üdülőhelyét Nizzát és az egykori pápai székhelyet Avignont csodáltuk meg.

Május környékén kezembe került Erich von Däniken Sötét kőkorszak? című könyve. Däniken kedvenc íróim közé tartozik, utazásaimon nagyon sok ötletet merítettem írásaiból. Számos olyan látnivalóra hívta fel figyelmünket, melyek az emberiség múltjáról kialakult hivatalos álláspontot kérdőjelezik meg. Ebben a könyvben többek között a Franciaország területén található menhirekről, dolmenekről ír, amelyek közül jónéhány Bretagne térségében helyezkedik el. Mivel engem felettébb vonzanak a rejtélyes, megmagyarázhatatlan dolgok, úgy döntöttem, hogy ezúttal nem odázom az utazást. Tehát akkor kalandra fel!

Mehettünk volna egyenesen Párizsba is valamelyik fapados repülővel, de szokásunkhoz híven most is előnyben részesítettük a vonatot, beiktatva egy megállót Kölnben, és egy másikat Brüsszelben. Még egyik városban sem jártam korábban, ezért remek alkalom kínálkozott arra, hogy megismerkedjek a kölni dómmal, és Brüsszel nevezetességeivel. De volt még egy dolog, amit ki szerettem volna próbálni, a Brüsszel – Párizs között közlekedő Thalys nevű szupervonatot, amely a két város közötti távolságot 80 perc alatt teszi meg, sebessége néhol eléri a 330 kilométert.

Párizsból a franciák büszkeségével a TGV-vel mentünk tovább Bretagne fővárosába Rennesbe. A 350 km-es utat két óra alatt teszi meg a vonat. Eredetileg úgy terveztük, hogy 2-3 naponként költözünk és úgy barangoljuk be a félszigetet. A vonatok sebességét látva azonban egyszerűbbnek tűnt, hogy végig egy helyen Rennesben laktunk, és részben vonattal, részben autóval jártuk be a vidéket.

Rennes óvárosának egyik épülete

Vasárnap délután érkeztünk meg, és mivel nem volt szállásfoglalásunk, egy kicsit aggódtunk, hogy találunk-e szabad szobát, de szerencsénk volt, mert bőséges kínálatban dúskálhattunk. Aztán kiderült, hogy mégsem annyira rózsás a helyzet, ugyanis csak hétvégén kevés a vendég, mivel ilyenkor csak turisták vannak a városban. Hétfőtől beindul az üzleti, hivatali, politikai élet, és megtelnek a szállodák. A kereslet növekedésével együtt az árak is emelkednek, míg hét végén 49-51 Eurót kértek egy kétágyas szobáért – reggeli nélkül – addig hétfőtől csütörtökig ugyanaz a szoba már 65-70 Eurót kóstált.

Bretagne mai fővárosát Rennest kétezer évvel ezelőtt a kelták alapították. 1956-ban nyerte el fővárosi rangját, itt van a breton parlament székhelye, emellett fontos kulturális központ is. A várost a Vilaine folyó osztja ketté. A középkori városmag a Szt. Péter Katedrális környékén található. A szűk utcákban csodálatos, többnyire kétszintes 16 századi favázas házak között barangoltuk, melyek alsó részén hangulatos éttermek, kocsmák csalogatták a nézelődőket. Művészien megfaragott gerendák és cégérek gyönyörködtették a szemet.

Több étterembe is betértünk, és belülről is szemügyre vettük a régi berendezési tárgyakat, díszítéseket. Ha nem lettek volna járművek az utcán, nyugodtan a középkorban érezhettük volna magunkat.
A templom előtti téren körforgóban gyerekek élvezték a felhők közül kikandikáló napot. Mivel június közepén érkeztünk, itt töltöttük az év leghosszabb napját is, amikor a napnyugta csak este fél 11-kor köszöntött be. Az édes és sós palacsintát kínáló Creperiekben emberek iszogatták a táj jellegzetes italát az almából készült pezsgőt a Cidrét. Mivel ennek az italnak igen alacsony, mindössze 1-2 % az alkoholtartalma, még a gyerekek is megkóstolhatták, és a gépkocsivezetők is előszeretettel kortyolgatták. (A franciaországi előírások ugyanis megengedőbbek a gépjárművezetők alkoholfogyasztását illetően.)

Creperiek csalogatják a vendégeket

A 18. századi városrészt, ahol a breton parlament és a városháza is található új városnak nevezik. A városházával szemben az opera épülete található, a kettő közötti téren a nap bármely szakában hömpölygő tömeggel találkoztunk. A bretonok igazi lokálpatrióták, nem esznek hamburgert és nem isznak kólát. Helyette előszeretettel fogyasztják a hajdinalisztből készült barna színű sós palacsintát a galettét, különféle ízletes töltelékekkel – sonkával, sajttal, gombával, hagymával, paradicsommal vagy akár az összessel egyszerre. De van aki csak egy kolbászkát csavartat bele csípős dijoni mustárral ízesítve, és breton hot-dogként fogyasztja. Mindehhez természetesen finom Cidre dukál – amit mi magunk is előszeretettel fogyasztottunk.

Nagy örömünkre mindenütt és szinte mindig lehetett kapni friss ropogós bagettet. A bulangerienek nevezett pékségekben már kora reggel várták a vásárlókat, finomabbnál finomabb péksüteményekkel, vaníliakrémmel töltött mandulás batyuval, mazsolás csigával és mi szem szájnak ingere. A bagettet nem csak natur lehetett vásárolni, hanem kívánságra szendvicsnek is elkészítették a vevő igényének megfelelően.

Mivel holnap elutazom két hétre Törökországba, a folytatásra egy kicsit várni kell, de ígérem Bretagnenak több része is lesz.