Leptokária 2

Ebben már Gyula is benne lesz




Amikor az első részt befejeztem, próbáltam képeket felidézni a strandról. A víz kellemesen meleg volt, de nem emlékeztem rá, hogy homokos, vagy kavicsos-köves volt-e a part. És akkor beugrott egy kellemes emlék. Békaszemüveggel kémleltem a part közelében a tenger fenekét, amikor egy ezüstösen csillogó valamit pillantottam meg a fenék kavicsai között. A férjem lebukott érte, és egy ezüstgyűrűt hozott a felszínre. A homokba valószínűleg belesüllyedt volt, de szerencsére a kavicsos ágy nem engedte, hogy örökre elvesszen.
Mivel én jobban szeretem a homokos partot, annak felkutatása céljából szálláshelyünktől jó hosszú sétákat tettünk mindkét irányba a part mentén, miközben csigákat, kagylókat gyűjtögettünk. Azt tapasztaltam, hogy a víz szélén bandukolva igen nagy távolságokat voltunk képesek megtenni, anélkül, hogy észrevettük volna. Mindig újabb és újabb kiszögelésig mentünk, ahol fürödtünk egyet, majd később „na menjük el a következő kanyarig” jelszóval haladtunk tovább.

Egy ilyen parti kalandozás alkalmával találtunk rá Nagy Sándor kútjára. A kút önmagában nem volt különösebben érdekes, csak a nagy hős neve tette emlékezetessé – amellett, hogy ott is igen jót strandoltunk. De erre még később visszatérek.

Gyulával és családjával az első leptokáriai nyaralásunk évének szilveszterén ismerkedtünk meg a gárdonyi vasutas üdülőben. Meséltünk nekik utazási mániánkról és élményeinkről. Úgy tűnt, hogy érdeklődéssel hallgatták beszámolóinkat, bár ők maguk nem nagyon utaztak, mivel iker fiaik addig túl kicsik voltak a komolyabb kalandozáshoz.

Vasutasként igyekeztünk kihasználni a szabadjegyet, és minél több helyre próbáltunk meg eljutni, különösen oda, ahová családtagoknak is járt az ingyenes jegy. Azt hiszem februárban hívtam fel először Gyulát, hogy van-e kedvük eljönni velünk a velencei karneválra. A közös kirándulás olyannyira jól sikerült, hogy a nyáron együtt indultunk Görögországba, pontosabban Leptokáriába. Nekünk már voltak tapasztalataink, volt ismeretségünk, így nem okozott gondot sem a szállás lefoglalása, sem a programok szervezése. Gyerekekkel utazni nagyobb szervezést igényel, ezért az előző évben megismert Bingo Toursnál foglaltunk két apartmant. (Az iroda vezetőjét Jorgosnak hívták, aki nem állt kapcsolatban a néhány éve csődbejutott magyar Jorgos Travel irodával. Na utána is nézek, mi a helyzet a mi Jorgosunkkal és a Bingoval.)

Na hát ez BINGO! – akarom mondani sikerült az iroda nyomára bukkanni. Itt: http://bingotours.gr/ . A honlapnak van magyar nyelvű változata is. Most már csak annak kell utána néznem, hogy Jorgosunk is megvan-e.

Az előző évi tapasztalatok birtokában zökkenőmentesen zajlott az utazás, a Gyula családdal kibővült csapatunkkal begördült a vonat Leptokáriába. A Bingónál már régi barátként üdvözöltek. Forró fogadtatás – hideg ital, majd irány a szálláshely. Ezúttal nem gyalogosan, hiszen a visszatérő barátoknak már az autó transzfer is kijárt.

Egészen közel a tengerhez egy nagyon szép új épületben kaptunk szállást. Tekintettel az utazás fáradalmaira, érkezésünk napján csak a szemben lévő parton strandoltunk, de utaltunk rá, hogy a Nagy Sándor kúthoz feltétlen el kell mennünk.
Másnap délelőtt tettünk egy rövid sétát a városban, majd 11 óra körül visszamentünk szálláshelyünkre. Férjemmel felvettük a fürdőruhát, majd elindultunk a partra. Gyuláék ebédet készítettek a gyerekeknek, majd 1 óra körül ők is a part felé vették az irányt – konkrétan a Nagy Sándor kút felé, ahová találkozót beszéltünk meg.

Mielőtt a találkozóra rátérnék, egy újabb kitérőt tennék, hogy jobban értessék a dolog, ugyanis eddig nem említettem, hogy mi szinte csomag nélkül utazunk, csak a legszükségesebb dolgokat visszük magunkkal. Egyetlen alkalom volt, a spanyolországi nászutunk, ahová bőröndökkel indultunk el, de akkor meg is fogadtuk, hogy soha többé semmi olyan dolgot nem viszünk magunkkal, ami az életbenmaradáshoz nem nélkülözhetetlen.

Vettünk magunknak egy-egy olyan hátizsákot, amilyennel a gyerekek iskolába járnak, és annyi holmit viszünk, ami abba belefér. A súlya általában 5-6 kiló között van, és ha szükséges, akár egész nap tudjuk vinni. Volt ugyanis példa arra, hogy Párizsban biztonsági okok miatt a pályaudvari csomagmegőrzőket lezárták, és így egész nap hurcolni kellett magunkkal a csomagokat.

Ha repülővel utazunk, a kisméretű csomagot fel lehet vinni a gépre, így kizárt az elveszés, sérülés, dézsmálás lehetősége. További előny, hogy érkezéskor nem kell a csomagokra várni, az ember már sétálhat is ki a reptérről, és mehet útjára. Ez különösen akkor érdekes, ha több gép érkezik egyszerre, és várni kell a taxira vagy buszra.
Akikkel eddig közösen utaztunk, javasoltuk, alkalmazzák ezt a kézipoggyászos csomagolást, mert számos előnyt érnek el vele. Persze, ha gyerekkel utazik az ember, kénytelen engedményeket tenni.

Gyuláékkal is megegyeztük, hogy csak annyi személyes holmi, amit mindenki el tud vinni. Persze ebből az lett, hogy a gyerekek kedvéért bekerült a csomagba gumicsónak, kártya, sakk, mesekönyv, dominó, (síp, dob, nádihegedű stb.) A gyerekek persze az első száz méter után elfáradtak, és a csomagok egymás után vándoroltak át családfőnk kezébe, karjára, vállára, hátára, nyakába. Azt hiszem a végén a gyerekek is csomagnak álcázták magukat. Gyula azt mondja, hogy jókat röhögtünk rajta, ahogy cipekedik, de én erre nem emlékszem – legalábbis az elején.

Na de térjünk vissza a Nagy Sándor kútra. Mivel tudtuk, hogy az ebéd készítése és elfogyasztása legalább másfél-két órába telik, nem nagyon siettünk. Szép kényelmesen fürödtünk egyet az apartman közelében, majd elindultunk a parton a kút irányába. Útközben az egyik szemetes mellé letéve találtunk egy napernyőt. Az egyik fémmerevítő el volt törve, és egy kicsit napszítta volt, de egyébként remek árnyékot adott a tűző napot. A német turisták a nyaralás végén nem bajlódtak az 5-6 Márkába került matracok leengedésével és elcsomagolásával, hanem az utolsó nap egyszerűen letámasztották a zuhany vagy szemetes mellé. Turnusváltás alkalmával akár több tucat alig használt matrac, napernyő, gyékény is hevert a parton.
A napernyő mellé felvettünk egy-egy gyékényt, valamint egy matracot, és így vándoroltunk tovább. Néha minőségi cserét hajtottunk végre, és mire többszöri megállás, fürdés, guberálás után elértünk a Nagy Sándor kúthoz, már vadonatúj felszerelésünk volt.

Már jó ideje békésen heverésztünk a parton újonnan szerzett gyékényünkön és napernyőnk alatt, amikor a távolban olyan Gyula család formájú csapatot pillantottunk meg. Igazából a gyerekeket ismertük fel, mivel Gyula egy hatalmas felfújt gumicsónakot egyensúlyozott a fején. Hogy ne kelljen a tűző napon a csónak felfújásával bajlódnia, már az apartmanban felfújta, arra gondolva, hogy hamarosan úgyis vízre bocsátja. Csak arra nem gondolt, és mi sem, hogy a Nagy Sándor kút legkevesebb 4 km-re van az apartmantól, és ezt a távolságot tűző napon, 40 fokos melegben kell megtenni, egy gumicsónakkal a feje tetején. Ahogy megláttuk a hőségben tikkadozó csapatot, hát persze, hogy elkapott a röhögés. Aztán nagyon szégyelltük magunkat, és hogy enyhítsük a dolgot, felajánlottuk, hogy amíg kipiheni magát, addig áztatjuk a csónakot – természetesen úgy hogy mi is benne ülünk.

A következő nap kirándulni indultunk Dionba, amit elmosott az eső. Szép napos időben indultunk, aztán olyan hihetetlen nagyságú felhőszakadás kerekedett, hogy még a busz is beázott, nem beszélve az utasok ruhájáról. Mivel még az elején elázott mindenki, ezért a busz visszafordult, és másnap újra elindultunk, azúttal már nagyobb sikerrel.

Csodálatosan szép mozaikokat láttunk, és nagyon jó hangulatban telt el az út, mivel az előző nap kárpótlásaként fél áron mehettünk el az olymposi túrára.


Mi már az előző évben is jártunk ott, de azúttal sem hagytuk ki a kalandot. Gyula azt mondja, neki a romos falu tetszett a legjobban.
Utolsó nap egy görög esten voltunk, ahol nagyon finom dolgokat próbáltunk ki. Addig általában gyrost ettünk különféle variációkban, ami mindenkinek nagyon ízlett. Én megkóstoltam egy Recina nevű bort is, amit – mivel ingyen volt – mindenki kancsószámra öntött magába, bár szerintem teljesen ihatatlan volt. Előző nap vettem két üveggel otthonra, mivel láttam a közértben, hogy mindenki azzal rakja tele a kosarát, és a főnököm és regéket mondott róla. Hazaérve megkapta ajándékba és nagyon hálás volt, hogy ilyen rendesek voltunk, és gondoltunk rá. Tényleg gondoltunk, bár én az első korty után olyasmit mondtam, hogy a fene egye az ízlését.
Hát így tíz év távlatából most ennyi jutott eszembe. Gyula beszkennelte a fényképeit és elküldte, hogy színesebb legyen a beszámoló. Köszönet érte.