Csodálatos Bretagne 3.

Dolmenek nyomában



Bretagne területén számos helyen találhatóak óriás kövek, vagy azokból létrehozott építmények, alakzatok. Mivel sajnos mindet nem tudtuk megnézni, ezért a legismertebb, vagy megközelíthetőség szempontjából a legegyszerűbben elérhető helyeket vettük célba.

Dol de Bretagne

Az északi partvonal mentén Normandiát Bretagnetől elválasztó Bretagne kapuja nevet viselő Dol de Bretagne határában, a várostól mintegy két, két és fél kilométerre egy kukoricatábla szomszédságában találtunk rá a 9 méter magas, rakéta formájú oszlopra. (Ha Indiában állna a kő, Síva isten egyik megjelenési formájaként a termékenységet szimbolizáló Lingam oszlopként tisztelnék a hindu hívők.)


Bár a város környékén csupán ez az egyetlen óriási kőalakzat található, ennek ellenére érdemes volt Dolba ellátogatni, mivel nagyon kellemes, szép város és a majd minden utcában megtalálható sütödékben felettébb ízletes süteményeket kóstoltunk.

A furcsa formájú katedrálisban érdekes kiállítást tekintettünk meg az óriás kövekről, melyek némelyikére a korai keresztények keresztet faragtak, és az idők során zarándokhellyé váltak. Minden breton életében legalább egyszer részt vesz egy zarándoklaton vagy más néven pardonon, melynek során végiglátogatják a fontosabb vallási központokat és helyeket.
Dol katedrálisa aszimmetrikus formájú, ennek ellenére harmónia sugárzik belőle. Előtte tágas tér terül el szobrokkal díszítve. A katedrálissal szemben található egy Katedraloszkóp elnevezésű épület, amelyben kegytárgy és ajándékbolt működik, valamint kiállításoknak is otthon ad. Nagyon kellemes zene szólt az udvaron, olyan igazi szívet melengető, ami odavonzza az embert. Talán ez volt az a pillanat, amikor megszerettem a bretonokat. Addig-addig hallgattuk a zenét, míg végül 19 Euróért megvásároltuk a Breton Ballada című cd-t. Azóta többször is meghallgattam, és mindig elszorul a szívem a zene hatására, amelyben egy nép teljes történelme lüktet. Kár, hogy zenét nem lehet feltenni a blogra, mert biztosan másokat is magával ragadna.




Dolban is nagyon szép régi házakat láttunk, szinte mindegyiken ott volt a breton címer, vagy breton zászló lobogott rajtuk. Bár a betonok alapvetően jókedvűek és vidámak, mégis a fekete-fehér a színük. A bretonok nem tartják magukat franciának, hanem a kelták leszármazottjának, a legendás Arthúr király utódainak vallják magukat. Aki megismeri a melegszívű bretonokat, azonnal érzi a különbséget köztük és a franciák között. Korábbi utazásaink során is megfigyeltük, hogy az ország területén élő kisebbségek mindig sokkal befogadóbbak, mint a többség.
Ezt a fejezetet eredetileg a dolmeneknek szántam, de Dol de Bretagne egy kicsit nagyobb részt kapott, mint amire az egy darab köve alapján jogosult lenne, de a többi hellyel ellentétben itt nem csupán a kő az egyetlen látvány, hiszen a város hangulatos 16. századi házaival, színes virágaival, csalogató vendéglőivel önmagában is kellemes kirándulóhely.


Dolmenvadászatunk következő színhelye a Bretagne déli részén található Carnac és a közeli Locmariaquer volt. Mivel a dolmenek elég szétszórtan helyezkednek el Bretagne területén, úgy döntöttünk, hogy két napra gépkocsit bérlünk, és a lehető legtöbb helyet becserkésszük.


Utunk első állomása Carnac volt. A városba bevezető főút mindkét oldalán hosszú kősorokat pillantottunk meg.

Mivel szemerkélt az eső először a város központjában lévő Prehistorishe Múzeumot vettük célba, gondolva, hogy megpróbálunk információs anyagokat is gyűjteni a kövekről és a telepek látogatási idejéről.
A múzeumban előzetesként megtekinthettünk néhány közelben talált faragott kőről készült másolatot, valamint több használati tárgyat, kőből pattintott és csiszolt nyílhegyet, késeket, baltákat, ékszereket, és rekonstruált sírokat.
Amikor egy órával később kiderült az ég, visszamentünk a kövekhez. A kivezető úton jobbra, északi irányba fordultunk, és a három egymást követő telepet tekintettük meg. A kövek állagának megóvása érdekében néhány éve bekerítették a területet, melyeknek külön nevet adtak. Az északi oldalon található Ménec, Kermario és Kerlescan, a főútvonal túlsó oldalán pedig a Petit Ménec helyezkedik el. A főúttól legtávolabb eső kövek egyike-másika már a házak udvarán található, vagy az utcán magasodik.

A leírások szerint ma mintegy háromezer kő van a Carnac környéki telepeken oszlopokba rendezve. Eredetileg ennek legalább a kétszerese volt, de egy részüket a környékbeliek építőanyagként hasznosították, más részük a talajba süllyedt, vagy az erózió morzsolta szét. A kövek mérete igen különböző. Egyes kövek felszín feletti része eléri a 4-5 métert is, mások alig egy méter magasak. Ménec 100 x1165 méter alapterületű 11 sorban 1099 kőoszlopot számlálhatunk meg. (már akinek van kedve hogy ellenőrizze a hivatalos adatokat.) Kermarion 1200 méter hosszúságban 10 oszlopban sorakoznak a kövek. A harmadik telepen Kerlescanban 13 sorban 540 kő található.

Sajnáltam, hogy csak a kerítésen kívülről tudtunk a kövekről fényképet készíteni, mivel néhány éve még nyugodtan lehetett a kövek között is bóklászni, de sokan felmásztak a kövekre, és festékkel pingálták rá nevüket, vagy éles szerszámokkal vésték, karcolták bele monogramjukat. A kövek megóvása érdekében kénytelenek voltak kerítést emelni. A bekerített részek között a jobb rálátás érdekében kilátók vannak, ahonnét remek fényképeket is lehet készíteni. A pihenőhelyeken rönkből készült padokon és asztalokon lehet piknikezni, és kulturált WC-k is vannak a zöldövezet védelme érdekében.

Carnac megtekintését követően Locmariaquer felé vettük az irányt. A két település autóval mindössze negyedórányira fekszik egymástól. Az itt található kövek semmiben sem hasonlítanak a Carnac mellett lévőkhöz. Először is belépőjegy megváltása után juthatunk be a területre. A szépen gondozott parkban található a Gran Menhír, egy eredetileg húsz méter magas kőtömb, amely négy darabra törve fekszik a pázsiton.

Monumentális látvány lehetett annak idején. Locmariaquer másik fő nevezetessége a Kereskedők asztala.

Az építmény tulajdonképpen egy kamra, amely a föld felszíne alatt helyezkedik el, és belülről hatalmas kövekkel borított.

A faragások egy része elég halvány és nehezen kivehető, de a róluk készült fénykép némileg láthatóvá tette az ábrákat. Más ábrák szabad szemmel nem is kigástalanul kivehetőek.

A kamra fedlapja 8 méter hosszú és 4 méter széles, súlya 50 tonna körül lehet. A kő egyik oldalán törésnyom húzódik végig, amely egy vésett ábrát is érint.

Locmariquer harmadik nevezetessége az Er Grah tumulus, amely egy 140 méter hosszú, kőből kirakott síremlék. Az észak-déli tájolású építmény egy zárt, bejárat nélküli sírkamrát rejt magában. Feltételezések szerint a sírkamrához tartozhatott a Gran Menhír, amely a sírkamra fejrészénél állhatott, mint egy monumentális síremlék. Csodálatos látványt nyújthatott teljes pompájában.
Locmariaquertől nem messze található egy Il de Gavrinis nevű sziget, ahol szintén fantasztikus kőépítmény található. A szigetre Larmor Badenből indulnak hajók. Mi sajnos elég későn érkeztünk meg ahhoz, hogy visszafelé elérjük a hajót, de legközelebb mindenképpen beiktatjuk. Legalább megvan az indok, hogy miért kell még egyszer Bretagnébe mennünk.
Il de Gavrinist azért tartottam fontosnak megemlíteni, mivel szoros kapcsolatban áll a Locmariaquerben található Kereskedők asztalával.
Gavrinis rekonstrukciójakor az egyik kő fedlapon különös ábratöredékeket találtak, és akárcsak a Kereskedők asztalának fedlapjának, ennek a kőlapnak is törött volt az egyik oldala, míg a másik három szépen ki volt dolgozva. A munkálatok vezetője összevetette a két kő törésvonalait és az ábratöredékeket. Ekkor jött a meglepetés, a két kő pontosan összeillet, mind a törésvonal, mind a vésett ábrák tekintetében. Feltételezhető, hogy a kifaragott és ábrákkal díszített hatalmas kő kettétört, ezért az eredeti tervet módosítva egyik felét Gavrinisban, a másik felét Locmariaquerben használták fel az építkezések során. (Bővebben Erich von Däniken: Sötét kőkorszak c. könyvében olvasható.)

Másnap a Rennes közelében lévő menhíreket vettük sorra. Utunk első állomása Montenauf volt. Mivel előző éjjel esett az eső, reggel eléggé süppedős területen jártuk körbe a köveket, melyeket szerencsénkre nem csak kerítés mögül lehetett csodálni.


A gyerekek részére rendszeresen tartanak vezetést, és szemléltető eszközökön keresztül mutatják be, hogy őseink hogyan voltak képesek a több tíz tonnás köveket is felállítani. A tájékoztató szerint a stabilitás érdekében a kövek közel fele magasságig eredetileg is a föld felszíne alatt helyezkedetek el. A gyakori esőzések miatt a súlyos kövek tovább süppedtek, így ma többnyire már kő nagyobb része található a föld alatt, mint felett.

Montenaufból St. Justba vettük az irányt. A város határában egy természetvédelmi területen eléggé szétszórva találtunk néhány nem túl nagy követ.

Útközben a kanyargó ösvények mellett csodálatos virágos növényeket láttunk. Érdekes módon mindössze két színben pompáztak a virágok, vagy citromsárgák voltak vagy lilásrózsaszínűek.

Még véletlenül sem akadtunk piros vagy más szín nyomára. Pedig a pipacs elég gyakori növény, de még egy szálat sem láttunk a több hektáros területen. A legérdekesebb kőegyüttes persze a bejárattól a legmesszebb helyezkedett el egy kerítéssel körbevett területen. A kerítés még nem is lett volna különösebben zavaró, azonban az egész területet magas gaz és cserje borította.
Fényképet is alig tudtunk készíteni.

A nap végére maradt kirándulásunk fénypontja az Essé közelében található Tündérek sziklája nevet viselő építmény a La Roche de Fées.

A legenda szerint az Essé közeli erdőben élő tündérek építették fel egy éjszaka alatt. Egyes kövek súlya eléri a 40-60 tonnát.

A földbe ásott álló hordkövek néhol csak néhány centiméterre támasztják alá az ugyancsak több tonna súlyú fedlapokat.

A járatba nyugodtan be lehet sétálni, és annak ellenére, hogy több tucat tonnás kövek vannak az ember feje felett, mégsem volt nyomasztó érzésünk.

Nagyon kellemes hangulata van a helynek. A környékről sokan járnak ki kirándulni, piknikezni a város határába. Nagyon örültünk, hogy sikerült megtalálnuk, és a több tucat menhír, és dolmen közül ezt a helyet választottuk ki.