Utazás nagy Kínában 3. rész

Megmásztuk a Nagy Falat

A szálloda programszervezője többször is felhívta a figyelmünket, hogy reggel negyed nyolcra legyünk útra készen, mert az utazási iroda busza időben fog érkezni. Ezt a kijelentést némi kételkedéssel fogadtuk. Az étterem elvileg reggel hétkor nyit, de ilyen esetben már hét óra előtt is beengedik a kirándulni menőket.
Hét óra előtt öt perccel már be is léptünk az étterem ajtaján, hogy indulás előtt bekapjunk néhány falatot. Éppen kitöltöttük teánkat, és megvajaztunk egy szelet kenyeret, amikor megjelent egy fiatal lány, és kiváló angolsággal közölte, hogy megérkezett a busszal, és azonnal induljunk, mert még három szállodában vesz fel utasokat.

Teljesen megrökönyödtünk, hiszen mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy negyed órával korábban kell elindulni. Még szerencse, hogy tényleg időben útra készen álltunk.

Mint a program leírásában szerepelt, a Ming sírok és a Nagy Fal mellett két kézműves műhely meglátogatására is sor kerül.

Miután felvettük a többi utast, először egy Jade csiszoló műhelynél álltunk meg. Pontosabban szólva nem is műhely volt hanem egy hatalmas üzlet több órási teremmel. Minden teremben több pult is volt, melyek mögött tucatnyi eladó próbálta meg vásárlásra csábítani a szemlélődőket. Érkezésünkkor már számos busz állt a parkolóban. A bejáratnál belépőkártyát kaptunk, majd minden csoportot más-más terem felé tereltek.

Bemutatták mi a különbség a valódi Jade és az üvegből vagy műanyagból készült hamisítvány között. A kinálatban az ékszerek mellett számos dísztárgy is helyet kapott.

A kínai Jade szine a fehér és a világoszöld között változik. Igazából nem akartam vásárolni, egyrészt mert még hosszú út előtt álltunk, másrészt nem is találtam semmi kedvemre valót, bár amint 1 méternél közelebb merészkedtem valamelyik pulthoz, vagy a folyamatos mozgásunk némileg lassult azonnal több eladó is ránk vetette magát. Így aztán csak köröztünk a több méter hosszú pultok között. Érdekes módon inkább a kínai turisták vásároltak, mint a külföldiek. Ők előszeretettel vettek ékszereket és lakásdíszeket, - gömböt, mindenféle méretű és formájú Buddhát egyaránt.

Igazi megkönnyebbülést jelentett, amikor ismét buszra szálltunk. Azt hittem, hogy a Ming sírokig meg sem állunk, de rövid idő mulva egy természetgyógyász központ elé kanyarodott a buszunk. Ez is amolyan turistáknak szervezett attrakció volt. Egy fehér köpenyes férfi a világ egyensúlyáról, a Jin és Jangról beszélt, igen mókás hangsúllyal és akcentussal. Nagyon szórakoztató volt az előadásmódja, mert mint valami pantomines elő is adta amiről beszélt.
Azt mondta az egész természet két részre oszlik, Jinre és Jangra. Leegyszerüsítve férfira és nőre, és ha az egyensúly felbomlik, akkor helyre kell állítani.

Aztán mindenkivel személyesen is váltott pár szót, merkérdezte hány éves vagyok, megfogta a pulzusomat, majd megkért hogy nyujtsam ki a nyelvem. Ezt követően közölte, hogy néha fáj a derekam, a hátam és a nyakam, majd felajánlotta, hogy összeállít egy természetes alapanyagokat (gyógyteákat, krémeket) tartalmazó csomagot, amelyet nagyon kedvezményesen megvásárolhatok. Azt hiszem, nem igazán voltak elégedettek velünk (2 magyar, 4 francia, 2 finn, 2 ausztrál, 2 filippinóval) mivel elég szkeptikusak voltunk a csoda iránt. Mindössze az egyetlen külföldön élő kínai lány vette elő a hitelkártyáját, hogy kifizesse a kb. 2 perces “diagnózis” után összeállított csomagocskát Szerencsére itt nem kellett kitölteni az időt, mert látszott, hogy nem lesz üzlet, másrészt újabb buszok hozták a klienseket.


Ennyi kitérő után végre bekanyarodtunk a Ming sírok felé vezető útra. Az egykori úton szépen gondozott sétány húzódott.



Az az igazság, hogy többet vártam a helytől, mint amennyi látnivalót a valóságban rejtett. Egy múzeumnak berendezett nagyobb helységben, néhány érdekes kiállítási tárgyat vehettünk szemügyre, és volt egy ajándékbolt is.



Egy széles út vezetett egy másik épülethez, melynek falát érdekes téglák alkották.
Hogy a téglakészítők garantálják a jó minőséget, minden gyártónak bele kellett égetni a monogramját minden egyes téglába. Ha silány minőségűnek bizonyult az építőanyag, készítője komoly felelősségre vonásra számíthatott. Talán ennek köszönhető, hogy a falak még ma is állnak.


A Ming sírok meglátogatása után elvileg ebédelni indultunk, de előbb egy tűzzománc készítő üzemen kellett végigmennünk, majd az üzem ajándékboltján keresztül értük el az éttermet.

Ez egy igazi kínai ebéd volt, legalábbtíz féle ételt szolgáltak fel, csirkét, pulykát, marhát, disznót, halat, többfajta vegetariánus ételt, többek között padlizsánt, cukkínit és mind kiváló volt. A finom falatok után következett a gyümölcs és az édesség. Mire mindent végigkóstoltunk, alig birtunk felállni az asztaltól. Ez önmagában nem lett volna baj, de ebéd után indultunk a Fal meghódítására.

A programnak megfelelően egy Badalinhoz közeli falszakaszhoz mentünk, amely a környék egyik legmeredekebb falrésze volt. Az idegenvezető elsétált velünk a feljáratig, ahol készítettek egy csoportképet. A képet egy Nagy Falról szóló albumba ragasztottak bele, amit 100 Yuanért lehetett megrendelni, és visszafelé átvenni. A könyv nagyon szép volt, és valószínűleg meg is vettük volna, ha nem éppen egy kínai körutazás előtt álltunk volna. Az idegenvezetővel megbeszéltük, hogy bő másfél óra mulva a busznál találkozunk. Azt mondta, hogy ennyi idő alatt kb 3 toronyközt tudunk meghódítani.


Elindultunk az első közön felfelé. Képen már többször láttam a Falat, és tudtam, hogy hosszú-hosszú kilométereken keresztül követi a hegy vonulatát. Hegynek fel, völgynek le. Talán a bőséges ebéd tette, talán a kora délutáni hőség, de nagyon nehezen haladtunk a meredek falon. Külön nehezítette a “mászást”, hogy a lépcsőfokok eltérő magasságúak voltak. Ötven fokonként engedélyeztem egy perc pihenőt magamnak. Aztán később már hatvan, sőt hetven fokot is tudtam pihenés nélkül menni. Érdekes módon egyre jobb tempóban haladtunk. Minden őrtoronynál volt egy kis ajándékbolt, ahol mindenféle csecsebecsét árultak, és hideg üdítőt is lehetett kapni. Ezer forintért névre szóló táblát lehetett készíttetni, amely igazolta, hogy megmásztuk a Nagy Falat.

Már túl voltunk a harmadik őrtoronynál, és láttuk, hogy bőven van időnk, ezért egy frissítő elfogyasztása után tovább indultunk. Átlendültünk a holtponton, a negyedik és ötödik torony meghódítása szinte gyerekjáték volt. Jó volt lenézni a magasból, büszkék voltunk magunkra. Úgy gondoltuk, hog addig megyünk, míg a rendelkezésünkre álló idő felét el nem használjuk. Ez a pillanat pontosan az ötödik és hatodik torony között érkezett el. Mivel innen az út egyébként is először vizszintesen haladt, majd lefelé indult, ezért visszafordultunk.

Lefelé sokkal könnyebben haladtunk, bár sokszor meg kellett kapaszkodni, hogy ne bukjunk előre a magas lépcsőfokokon. Láttuk a szemben jövők kinlódását, amint minden egyes lépcsőfok meghódításáért keservesen megkűzdenek, és egyre jobban értékeltük saját teljesítményünket. A busznál kiderült, hogy a mi csoportunkból csak egy fiatal pár jutott tovább, mint mi.

Bár mi nem kaptunk igazolást a Nagy Fal megmászásáról, néhány fénykép azért igazolja ottlétünket.

Beszálltunk a buszba, és visszaindultunk Pekingbe. Az idegenvezető a város növekedéséről beszélt, megmutatott néhány sportlétesítményt és szállodát, amely az olimpiára készült. Szavait nem kisérte túl nagy érdeklődés, mert a résztvevők többsége elbóbiskolt a fáradtságtól. Mi is nagy küzdelem árán tudtuk nyitva tartani a szemünket.

Aztán egyszer csak megálltunk egy “Silk factory” feliratú épület előtt. Hát nem voltam túlzottan lelkes, mert már a negyedik “töltelék” programot kellett végigstatisztálnunk. Arra pedig amiért igazán fizettünk, alig jutott idő. Szívesen töltöttünk volna több időt a Falnál mert végül is mégis csak az új világ egyik csodáját tisztelhetjük benne.

A selyemfeldolgozó végül is érdekesnek bizonyult. Mindenki kapott egy selyemhernyó gubót. Én rögtön be is tettem a fényképezőgép tokomba, arra gondolva, hogy kedves meglepetés. De később jött egy hölgy és összegyüjtötte – azokét, akiknek a kezében volt.

Az közismert dolog, hogy a selyemhernyó gubójából nyerik a selyemfonalat, majd abból szövik a selymet. De vannak kettős gubók, amit két hernyó közösen készít, és a fonaluk egymásba fonódik, emiatt nem lehet feltekerni. Korábban a kettős gubót nem tudták hasznosítani, amíg valaki rá nem jött arra, hogy ezeket egy sokkal egyszerűbb technológiával ki lehet nyujtani. Be is mutatták az eljárás lényegét. A gubókat forró vízbe dobták, majd miután meglágyultak, széthúzták, és kimosták belőlük a hernyótetemeket. A megtisztított gubókat kb. sapka méretűre nyujtották. Húsz kinyujtott gubót raktak egymásra, amit négy hölgy fogott meg egy hatalmas asztal négy sarkánál, és elkezdték maguk felé húzva tovább nyujtani. A sapka egyre nagyobbra nyúlt, és egyre vékonyodott. Amikor elérte az asztal méretet, fogtak egy következő sapkát és azt is kinyújtották. Amikor a több réteg selyem elérte a megfelelő vastagságot, beleügyeskedték egy huzatba és már kész is volt a takaró. Mi is lehetőséget kaptunk egy próbára, de a mi sapkánk több helyen elszakadt, igy sajnos selejtet gyártottunk.

Nagyon tetszett a selyemtakaró, kár hogy éppen kinai utazásunk előtt vettünk új paplant. Érdekes volt, hogy nem is igazán a paplanok voltak drágák, hanem a huzatok. Egy paplant mérettől és vastagságból függően meg lehetett venni 10-25 ezer forintért, addig a legjobb minőségű huzat akár százezer forintot is ért.
Mi végül nem vettünk semmit, de lehet, hogy az utazás végén visszajövünk az üzembe és gyári áron veszünk egy hálóruhát.
De ha mégsem, hát legalább van egy eredeti gubóm!

A üzemből már egyenesen a szállodánkhoz vittek vissza. Egy kicsit felfrissítettük magunkat, majd úgy gondoltuk, hogy a környékén csavargunk egyet. Egyébként is éppen névnapom volt, ezért kerestünk egy kellemes helyet.

Ez volt az első nap, hogy még sötétedés előtt vissza tudtunk érni a Hutongba. (Hutongnak nevezik azt a városrészt, ahol a szállodánk állt. Azokról az egyszintes régi házakról kapta a nevét, amelyek a környékünkön vannak. Eredetileg le akarták bontani őket, hogy az egyre nagyobb lélekszámú pekingi lakosoknak felhőkarcolókat építsenek, de aztán valaki észbekapott, és kiadta a jelszót, hogy rehabilitáció! Azóta folyamatosan újítják fel egyiket a másik után. Ma már komoly turisztikai látványosság lett a Hutong látogatás, amelyre a riksások egész programot építenek.)


Néhány percnyire a szállodánktól (Hutong Inn) egy kellemes tó parjára értünk, ahol emberek százai ültek vizibiciklikben és vidáman nevetgéltek, vagy éppen riksával vitették magukat a tó körül. A tó mindkét oldalán több tucat étterem, söröző várta a vendégeket. Csupa egyszintes kis kocsma, tetőterasszal és kerthelyiséggel az utcai oldalon. A vendégek kényelmét még az utcán is hatalmas fotelek és kanapék szolgálták. A mexikói Coronita sörtől a különféle koktélokon keresztül bármit meg lehetett kapni. Itt az árak már a turisták zsebeihez igazodtak. Amíg egy középkategóriás városi étteremben már 8 Yuanért lehetett kapni egy nagy üveg sört, addig itt a legolcsóbb kis üveges is 24 Yuanba került.
Mivel a kínai koktélkínálatot nem ismertük – azt itallapon sem igen volt olyan – két Blue Hawait rendeltünk és koccintottunk egyet utunk sikerére.