A buszon csak öten voltunk turisták, három kínai és mi ketten. A többi utas helyi földműves volt, akik zsákokban és kosarakban mindenféle dolgokat cipeltek. Volt, aki komplett öntözőberendezést pakolt fel, mások csöveket, szivattyút, permetezőgépet szállítottak haza a városból. Néhány kilométer után letértünk a főútról, és szegényes házak között folytattuk az utazást.Ezen a vidéken már nyoma sem volt a modern nagyvárosi életnek, a magas házaknak, a jól fésült öltönyös üzletembereknek és autóiknak. Szegényes bádogtetős vityillók sorakoztak, előttük maszatos kisgyerekek játszottak. Az út szélén szürke, és meglehetősen agyonviselt Mao ruhás férfiak és nők kosarakat cipeltek. Kiterített ponyvákon magot szárítottak és szitáltak.
Ekkor tudatosult bennem, hogy az agyonreklámozott modern Kína mellett tovább él a szegény, elmaradott Kína is. Bármennyire nagy a gazdasági növekedés, bármekkora a technikai fejlődés, még nagyon sokáig lesznek szegény elmaradott vidékek.
A 27 kilométeres távolságot hosszabb idő alatt tettük meg, mint előző nap az 50 kilométert. A kisbusz lassan döcögött a hepehupás úton. Mivel az utasok nagy többsége nehéz csomagokat cipelt, a vezető igyekezett ott megállni, ahol a legközelebb volt céljukhoz. A jegyet a buszon váltottuk meg egy kedves fiatal lánynál, aki jól öltözöttsége ellenére mindenkinek segített le és felrakni a csomagját. Meglepetésünkre kifogástalanul beszélt angolul is.Végül megérkeztünk a Longgong Dong barlangok bejáratához. Csakúgy, mint a Huangguoshu vízesés, ez a látnivaló is a világörökség részét képezi.
A mészkőhegyek belseje egy 90 barlangból álló barlangrendszert rejt magában, melynek teljes hosszúsága 15 kilométer. A barlangokat föld alatti folyó köti össze, melyek csodálatos színes fénnyel vannak kivilágítva. A nagyobb barlangokat csónakkal lehet körüljárni.
Mikor beléptünk a jellegtelen kapun nem gondoltam, hogy utazásunk egyik legcsodálatosabb helyszínére érkeztünk.
Néhány perces séta után egy patakhoz értünk. Mikor összegyűlt 6-8 ember, beszálltunk egy csónakba és kb. 20 percig csónakáztunk, majd kiszálltunk. Egy skanzenszerű utcasoron idős, népviseletbe öltözött asszonyok füstölőket kínálgattak.
Egy szikla oldalából nyíló lépcsősoron felkapaszkodtunk, és egy barlangtemplomhoz értünk. A templom belsejében újabb lépcsők vezettek egyre feljebb további szentélyekhez. A barlang hűvösében jólesett egy kis meditálás. Valami hihetetlen szépség és nyugalom sugárzott körülöttünk és ez csak tovább fokozódott. A szentélyek után először felkapaszkodtunk egy magaslatra, majd egy cseppkőbarlangba ereszkedtünk le.
A formák és színek fantasztikus kavalkádja valósággal elbűvölt. Annyira hihetetlenül szép volt ez a természetes harmónia. A nemzeti park hatalmas kb. 30 négyzetkilométeres területen helyezkedett el. Az ember alkotta tárgyak is nagyon jól illeszkedtek a természetbe. Az ösvényeket terméskőből rakták ki, amelyek helyen-völgyön kanyarogtak.
A szirteket drótkötélpálya kötötte össze. Aki nem akart gyalogolni, át is suhanhatott egyik szirtről a másikra, így 2-3 percre rövidíthette le a majd félórás sétautat. Férjem már régóta szeretett volna kipróbálni egy ilyen kalandot, de mindenütt elég borsos árat kértek érte. Itt végre az európai ár töredékéért próbára tehetett bátorságát.
Én a pálya alatti lépcsősoron ereszkedtem le, majd később fel a másik magaslatra. Onnan már együtt mentük be a Nagy Sárkánybarlangba. Több mint egy óra hosszat bolyongtunk a barlangban, anélkül, hogy bárkivel találkoztunk volna. A kb. 2-3 kilométer hosszú barlang végig ki volt világítva. Az alsó kijáratnál a folyosó hatalmas teremmé szélesedett, ahol futófények villogtak. Olyan érzésünk volt, mintha egy szellemvasút belsejébe tévedtünk volna.
Az alsó kijáratnál találomra elindultunk az egyik irányba, remélve, hogy végül a tavaknál kötünk ki. Legnagyobb meglepetésünkre visszaértünk arra a helyre, ahol a drótkötélpálya első állomása volt. Tovább gyalogoltunk addig a pontig, ahol a barlang bejárata volt. Mellőle indult egy másik ösvény, amely a Sárkánytavakhoz vezetett. Egy erdőn átvágtunk, és elértük az első tavat.
Itt csónakba ültünk, amely egy barlangba vitt. Annyira gyönyörű volt az egész, hogy nem is lehet szavakba önteni. A cseppköveket színes izzókkal világították meg. A legnagyobb barlang 80 méter magas volt. Minden csarnok más színben pompázott. Az egyik csónakban egy fiatal lány csodálatos népdalokat énekelt. Az emberek lelkesen tapsoltak minden dal után.
A csónak elérte a barlang végét és kikötött. Néhány métert sétáltunk, majd elértünk egy másik barlangot. A stég mellett újabb csónakok ringatóztak a vízen. Követtük a többieket és ismét vízre szálltunk. Ha lehet azt mondani, ez a barlangláncolat még szebb volt, mint az első. Színek és formák valóságos orgiája tárult elénk minden csarnokban.
Ez volt az a pillanat, amikor szerettem volna megállítani az időt.
A csónak csendesen siklott a vízen. Az evező csak annyira borzolta felszínét, hogy szinte észrevétlenül haladtunk. Bármilyen lassú is volt a tempó, mégis csak elérkezett az a pillanat, amikor kiértünk a szabadba.
A kikötőtől néhány méterre egy vízesés robaja törte meg a csendet. Megkerültünk egy kisebb dombot, és a Sárkányhídhoz értünk. Átmentünk a hídon, majd a folyó mellett tovább sétáltunk.
Egy másik kapun jutottunk ki a barlangoktól, mint ahol bementünk. A kapu környékén számos busz állt, de egyik sem Anshunba ment. Végül találtunk egy rendőrt, aki felajánlotta, hogy szolgálati autóján elvisz a buszhoz.
Buszra szálltunk, és elindultunk Anshunba. Az úton ugyanazok a képek tárultak szemünk elég, mint reggel. Öt óra körül értünk vissza a szállodába. Mivel betelt a memóriakártyám, elmentünk az egyik fotoshopba, és kiírattuk lemezre a képeket. Megvacsoráztunk, majd kimentünk az állomásra, hogy visszavonatozzunk Guiyangba.
A vonatunknak valamivel fél hét után kellett volna indulni, de jelezték, hogy késni fog. Először másfél órát mondtak, majd később három és fél órára módosították. Mivel nagyon jó buszközlekedés is volt a két város között, úgy gondoltuk, hogy nem várunk a vonatra, inkább elmegyünk busszal.
Úgy terveztük, hogy Guiyanban éjszakázunk, és másnap reggel busszal megyünk tovább Guilinbe.
Fél 9 körül érkeztünk meg a buszpályaudvarra. Már minden zárva volt, de azért sikerült megtudnunk, hogy reggel 7 órakor indul az első busz, egy másik pályaudvarról, ahová a 2 busszal lehet eljutni. Sétáltunk néhány métert, majd felismertük a vasútállomást. Előző nap láttunk a környéken néhány hotelt, ezért arra folytattuk utunkat.
Bementünk az állomással szemben lévő szállodába, ahol hatalmas transzparensek hirdették, hogy akciós áron, 168 Yuanért van szoba. Bővebb részletet nem sikerült kihámozni. Bementünk, és szerencsére volt üres szobájuk. Én fenn is maradtam, férjem lement, hogy elintézze a formaságokat. Még szerencse, hogy nem pakoltam szét, mert kisvártatva jött vissza, hogy 168 Dollárt kérnek a szobáért, közel hétszeresét, mint amit addig fizettünk. Mivel sem a szálló, sem a szoba nem volt színvonalasabb, mint ahol addig laktunk, úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk becsapni magunkat, inkább odébbállunk, és máshol próbálkozunk.
Nem kellett sokat keresgélni, mert pont szemben volt egy másik szálló. Megnéztük a szobát, nem volt rosszabb, és csak 128 Yuanba került. Két perc alatt bekvártélyoztuk magunkat.
Bekapcsoltuk a tévét, és szörnyű képeket láttunk. Akkor tudtuk meg, hogy délután hatalmas földrengés rázta meg Szechuán tartományt. Az epicentrum alig száz kilométerre volt Chengdutól, ahol két nappal korábban olyan jól éreztük magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése