Currys zöldbab

Egy csipet India


Több barátom is szóvá tette, hogy ritkán teszek ki új bejegyzést a blogomra, a fakanál fejezetet pedig teljességgel hanyagolom. Ennek az időhiányon kívül több oka is van. Egyrészt nem utazom folyamatosan, hanem egy-egy nyaralás élményeit adom közre, másrészt egy-egy írás általában hosszabb lélegzetű, és időigényes a szöveget illusztráló képek kiválogatása is.

A fakanállal kapcsolatban tényleg kevés az eddigi bejegyzés, de a recepteket csak úgy mellékesnek szántam, a blog fő irányvonala továbbra is az utazás.
Amikor távoli tájakon járunk, mindig megtapasztalunk valami új ízt, vagy új ételt. Aztán ha valamit megkedvelünk, megpróbálom megtudakolni a receptet, és próbálok beszerezni eredeti fűszereket is és hazatérve kísérletezgetésbe kezdek.

Így aztán az áruházakhoz hasonlóan nálunk is szoktak lenni olasz, kínai, indiai, vagy éppen francia napok, de szívesen főzök régi magyar ételeket is.



Sry Lankán 1995-ben voltunk, Indiában 1999-ben töltöttünk el egy hónapot. A két országban tett egy-egy hónapos körutazás során volt alkalmunk megismerkedni az indiai konyhával, és bár a csípős currys ételek nem lettek a kedvenceink, megszelídített változatuk gyakran készül konyhánkban. A curry ízét vagy szereti valaki, vagy nem, de ez csak akkor derül ki, ha kipróbáltuk. A most ajánlott ételt egyszerűen el lehet készíteni, és a hozzávalók is beszerezhetők.

Currys zöldbab /vegetariánus étel/

Hozzávalók
· 50-60 dkg darabokra vágott zöld színű zöldbab (a sárga színűt is zöldbabnak mondják, de az nem alkalmas erre a célra)
· 30 dkg burgonya
· 1 nagy fej vöröshagyma
· 3-4 gerezd fokhagyma
· 1-2 szem paradicsom
· currys fűszerkeverék (ez készen kapható, ha nem, mi magunk is elkészíthetjük)
· kefír

Kevés olajon a kockára vágott vöröshagymát üvegesre pároljuk, majd beledobjuk a fokhagymát, beleszórjuk a currys füszerkeveréket, a feldarabolt paradicsomot, és kb egy deci vízzel felöntjük. Öt percig kis tűzön forraljuk, majd belekeverjük a zöldbabot. Amikor a bab félig megpuhult, hozzáadjuk a kockára vágott krumplit, és ha szükséges, vízzel felöntjük és puhára főzzük.

Aki ragaszkodik a húshoz, az karikázhat virslit is bele, amival kb. 2-3 percet kell főzni.
Tálaláskor kefirt adunk hozzá.

Varázslatos Törökország 5. rész

Selcuk

Balekok lennénk? - hagytuk magunkat eltéríteni.

Pamukkaléban a turista irodában gyűjtöttem néhány kártyát a selcuki szálláshelyekről, amelyeket a Denizliből Selcukba vezető úton, a buszon terveztünk áttanulmányozni.
Mikor reggel elindultunk szálláshelyünkről, a házigazda is ajánlott egy selcuki panziót, ha jól emlékszem a nevére a Tucsont, és javasolta, hogy ott szálljunk meg, mivel egy olcsó, színvonalas és megbízható hely, egy nagyon jó barátjáé. Szívesen fogadom a személyes ajánlatokat, mivel e mögött számomra valami személyes garancia rejlik. Én magam is csak olyan helyet szoktam ajánlani, amit kipróbáltam, és amivel meg vagyok elégedve, vagy jelzem, hogy ezt ismerem, de nem tartom a legjobb helynek. De ezt a panziót mint kifejezetten jó helyet ajánlották, bár én az általam felállított szimpátia sorban csak a vége felé soroltam, és egy Homeros panziót tettem az első helyre, csakúgy, mint a buszon utazó többi turista is. Ez a hely a névkártyán szereplő térkép szerint közel helyezkedett el a buszpályaudvarhoz és a városban található látnivalók többségéhez, ezért úgy döntöttünk, hogy elsőnek azt nézzük meg.

Ahogy kászálódtunk lefelé a buszról, két fiatal srác rohant felénk heves integetés és kurjongatások közepette. Értünk jöttek a Tucson panzióból, a főnök küldte őket, hogy kísérjenek oda. Mondtuk, hogy mi már választottunk helyet és inkább oda mennénk, erre mindenfélét magyaráztak, hogy az momentán nem fogad vendégeket, és nagyon szeretnék, ha velük mennénk, mert a főnök nagyon dühös lesz rájuk, ha elkevernek bennünket. Végül már szinte könyörgőre fogták a dolgot, mi meg azt gondoltuk, hogy nem veszítünk semmit, ha megnézzük, legfeljebb nem maradunk ott.
Ez a szálló sem volt túl messze a buszpályaudvartól, de a külváros irányába, és ahogy haladtunk, egyre lerobbantabb lett a környék. Végül megérkeztünk. A kapun belül egy kellemes lugasos udvar fogadott, ahol kerthelyiség volt kialakítva. Az udvar végén álló épület már nem volt annyira kellemes, és ahogy elindultunk a szobákat megnézni, meg kellett állapítanunk, hogy nem igazán ilyenre vágyunk. Egyik lepusztultabb volt, mint a másik. Majdnem minden szoba üres volt. Először 60 Lyrát kért reggelivel, majd látva, hogy nem lelkesedünk az ajánlattól, először 40, majd végül 30 Lyrára engedte le az árat, megígérve, hogy másnap reggel kivisz Efezosz romjaihoz is. (Ez a szolgáltatás szinte minden panzió ajánlatában szerepelt, sőt sok helyen a nyáron érkezőket még egy tengerparti grátisz úttal is megajándékozták.) Mondtuk, hogy nem az árral van igazán problémánk, hanem a hely nem tetszik, és inkább átmegyünk a Homéros Panzióba. Azt mondta, hogy az egy igen drága hely, 80 Lyra egy szoba, mivel több útikönyvben is szerepel, és nagy az érdeklődés iránta. Az utazástól eléggé el voltunk csigázódva, meleg is volt, ezért úgy gondoltuk, hogy maradtunk 30 Lyráért, mert lehet, hogy tényleg nem jobb a másik sem, csak sokkal drágább.

Lepakoltunk, majd úgy gondoltuk, hogy immár csomagok nélkül körülnézünk a környéken, mert legalább a következő nap jó lenne valami kellemes helyen lakni.

Végre a Homerosban – Olja szárnyai alá vett

A városba vezető úton megnéztünk néhány panziót, amit sétánk során felfedeztünk, de vagy szabad szoba nem volt, vagy az ár nem felelt meg. Végül eljutottunk a Homeros Panzióhoz. Kellemes nyugodt környéken volt, mindössze néhány percre a belvárostól, bár egy elég meredek emelkedőn kellett felmenni.
Megismerkedtünk a vezetővel Oljával, aki tele volt kedvességgel, szeretettel, humorral és ötletekkel. Közben több ismert arcot láttunk jönni-menni, akikkel együtt utaztunk a buszon. Olja meghívott egy teára, látva, hogy eléggé elcsigázottak vagyunk – és megmutatta az egyetlen üres szobáját, ezt:

Amikor megláttam a régi festett, faragott bútorokkal berendezett gyönyörű szobát, majdnem elsírtam magam, mert arra gondoltam, hogy nekem abban a sivár lukban kell álomra hajtani a fejem.

Mondtam a férjemnek, hogy én már ma itt akarok aludni, és engem ugyan rá nem vesz, hogy visszamenjek a másik helyre, legfeljebb azért, hogy a csomagjainkat elhozzuk. És egy igen fontos szempont, hogy az ára mindössze 40 Lyra volt, reggelivel és az efezoszi transzferrel.

Lefoglaltuk a szobát és rohantunk vissza a Tucsonba. Elkértük a kulcsot, futva felmentünk a szobába, felkaptuk a csomagjainkat, majd sűrű elnézések és bocsánatok közepette távozunk. Nagyon kínos volt a helyzet, de mivel még nem fizettük ki a szállást így anyagi veszteségünk nem keletkezett. Szegények meg sem tudtak szólalni, őszintén sajnáltam őket, mert nem igazán volt vendégük, de elég önző módon fontosabb volt számomra, hogy jól érezzem magam.

A Homerosban lepakoltuk a csomagjainkat, lezuhanyoztunk, mert teljesen leizzadtunk az oda-vissza rohanásban és a kellemetlen szituációban, majd nyakunkba vettük a várost.

Ezt a helyet nyugodt szívvel ajánlom. További tudnivalók http://www.homerospension.com/


Selcuk látnivalói

Szálláshelyünkről elindulva néhány perc alatt értük el a Szent János bazilika főkapuját. Átsétáltunk alatta, majd próbáltunk a hangos turistacsoportokat elkerülve szemlélődni, és fényképeket készíteni, ami elég nehéznek bizonyolt, mert valaki mindig belesétált a képbe.

Meglepődtünk, hogy milyen jó állapotvan vannak a bazilika belső falai, és a falak tetején álló oszlopdíszek.

Állítólag ezen a dombon temették el Szent János apostolt - akinek efezoszbeliekhez írott levelei a szentirás részét képezik. A bazilikát Justinianus császár építtette Szent János sírja fölé a 6. században.

Négy oszlop között egy márványtábla jelöli a sír feltételezett helyét. (Az nem bizonyított, hogy valóban e helyütt lenne az apostol sírja.)

A bazilika közepén egy kereszt alakú medence található, hajdanán itt zajlottak a keresztelések. Akkoriban még nem csak jelképesen öntötték le az újszülött fejét, hanem ténylegesen megmerítkeztek a keresztény hitet felvevő emberek - akik többnyire felnőttkorban estek át a keresztség szertartásán.

A bazilikától kissé északra, egy domb tetején áll Selcuk vára, (Fellegvár) amely sajnos nem látogatható, de azért körüljártuk és készítettünk néhány képet.

A vár környéke televolt fügekaktusszal, melynek érett gyümölcsei csábitólag mosolyogtak felénk.

Egy ilyen csábitásnak engedve néhány éve igencsak póruljártunk, amikor óvatlanul megragadtunk egy termést és a kezünk teliment a gyümölcsön csoportokban lévő parányi tüskékkel. Még szerencse, hogy egy helyi férfi megmutatta, hogyan lehet a legegyszerűbben megszabadulni a millionyi szúrós tüskétől. A legjobb megoldás, ha felmarkolunk egy marék homokot, és a kezünk között dörzsölgetjük. De még így is többórába telt, mire az utolsó tüskétől is megváltunk. Most óvatosabbak voltunk, és mivel nem volt nálunk megfelelő hámozó eszköz inkább lemondtunk a finom csemegéről, mert nem szerettünk volna újabb balesetet. Ha valakinek van megfelelő eszköze, mindenképpen kóstolja meg a savanykás gyümölcsöt, ami a hőségben kellemesen felüdíti az embert, bár sokan idegenkednek tőle a belsejében rejlő apró magvak miatt.

A bazilikától nagyon szép kilátás nyílt a városra, így már onnan látható volt városnézésünk következő célpontja.

Egy rövid sétányira áll a Nagymecset (Isa Bey dzsámija) amelyet a nagy szeldzsuk uralkodó építtetett a 14. században.

A mecset nagy örömünkre viszont turisták által is látogatható – ha éppen nincs imaidő. Annak külön örültem, hogy nőket is beengednek, és fényképezni is lehetett.

A kinti forróság után üdítően hatott a mecset kellemes hűvöse, hogy mezítláb lépegettünk a színes szőnyegeken.

Volt, ahol két-három szőnyeg is volt egymásra rakva, rajtuk az iszlám férfiak kezében morzsolgatott, forgatott gyöngysor vagy imaolvasó.

Kellemesen elidőztünk bent, majd a mecset előtti bazársoron ajándékokat vásároltunk. Meglepetésünkre nem csak a török épületeket, tradíciókat felidéző ajándékokat lehetett venni, hanem számos keresztény kegytárgyat is – Szüzanyát Kisjézussal, fából és kőből faragatott keresztet és számos egyéb csecsebecsét.

A dzsámitól visszasétáltunk a Városi Múzeumhoz, ahol az Efezoszban talált leleteket állították ki.

Mivel másnap egész napos kirándulást terveztünk az ókori világ hét csodája közé tartozó Artemisz templom színhelyére, túl sok időt nem töltöttünk a múzeumban, inkább csak olyan előtanulmányként néztünk körül.

Artemisz istennő szobra, akit nem csak a görögök, hanem a rómaik és más hódítók is nagy tiszteletben tartottak - csak másként nevezték

Este még tettünk egy sétát a belvárosban, ahol szintén áll néhány régi városkapu, de inkább az éttermek sokasága vonta magára a figyelmünket, mert ugyancsak megéheztünk a hosszú sétában.

Vacsora után felsétáltunk szálláshelyünkre, és nyugovóra tértünk, mert másnap igen komoly program várt ránk.

Varázslatos Törökország 4. rész

Kirándulás Karahayitba

Mint az előző részben beszámoltam róla, Pamukkale fő nevezetessége a Gyapotvárnak nevezett mészkőterasz. Szinte valamennyi török utazási irodában az egyik fő helyen van elhelyezve legalább egy vendégcsalogató fotó a csodálatos látványosságról. A másik fő helyen Kappadókia barlangházai vannak, de erről majd egy későbbi részben számolok be.

Pamukkale környékén hat különböző termálforrás található. Mindegyik víz – összetételénél fogva – más-más betegségre nyújt gyógyírt. Van, amelyik kalciumban gazdag, míg egy másik magnéziumban vagy éppenséggel vasban bővelkedik. Mivel a gyógyvíz már az ókorban is vonzotta a gyógyulni vágyókat, a mai város feletti magaslaton már kétezer évvel ezelőtt igazi metropolisz terült el, amely Hieropolisz néven ismert.

Útikönyvünk szerzője cinikusan és nem mellesleg igen ostobán megjegyezte, hogy azért mégsem olyan nagyszerű ez a víz, mert igen sokan meghaltak a környéken, a város mellett elterülő hatalmas temetőre, Nekropoliszra utalva.
(Szóval nem mindegy, hogy milyen útikönyvet viszünk magunkkal, mert a mi könyvünk hemzsegett a bosszantó tárgyi tévedésektől, mondhatnám a legostobább könyvek egyike volt, és annak ellenére, hogy a szerző állítólag éveket töltött Törökországban, - úgy tűnt, hogy legfeljebb átrepült felette.)
Miután sikerült Hierapolisz valamennyi látnivalóját megnézni, - ami a tűző napon nem kis teljesítmény – és a fáradalmakat ismét egy jó kis fürdőzéssel jutalmaztuk a mészkőteraszok medencéiben, elhatároztuk, hogy felkutatunk még egy gyógyforrást a környéken.



Az északi kapun elhagytuk Hieropolisz területét, majd kiértünk a Nekropolisznak nevezett temetkezési területre. A régészek közel kétezer szarkofágot találtak, amelyek a föld felszine felett helyezkednek el. A főútvonal mindkét oldalán több száz méteren keresztül sorakoznak a kripták, és a gránit síremlékek, követve az évszázadok temetkezési szokásait, és persze a családok anyagi helyzetét.



égigsétáltunk a Nekropolisz sírjai között vezető úton, majd leintettünk egy Karahayitba induló autóbuszt. A két város között kisvonat is közlekedik, de arról éppen lemaradtunk. Kb. 20 perc utazás után beértünk a kisvárosba, ahol az út menti szállodákban táblák hirdették, hogy gyógyfürdőt üzemeltetnek. Mi azonban valami természetes környezetben lévő fürdőre vágytunk, amit egy képeslapon láttunk.



Karahayit gyógyforrása magas vastartalmú, nem csak fürdőzésre, hanem ivókúrára is ajánlott.

A városközpontban leszálltunk a buszról, és a ház előtt üldögélő férfiaktól megérdeklődtük, hogy merre van a fürdő. Persze mint turistákat a szállodába akartak irányítani, de mi nem hagytuk magunkat, mondtuk, hogy ott szeretnénk fürödni, ahová a helyi emberek is járnak. Végül egy utcácskában megtaláltuk a hőn áhított forrást, amelyből perzselő víz zubogott fel.

Nagyon szép környezetben volt elhelyezve – belépőjegyet sem kellett váltani – és csupa helyi ember – főként idősebb nők üldögéltek a medence szélén. Amikor óvatlanul belemártottam a lábamat, meglepődve tapasztaltam, hogy elviselhetetlenül forró. Legalább tíz perc kellett, mire térdig be tudtam menni, azt is a medence forrástól legtávolabb eső pontján. Rejtély, hogy a forrás közelében hogy tudtak mások megmaradni.

A vasoxiddal telt víz vörösre festette a forráshoz közeli köveket, ami nagyon szép látványt nyújtott, bár ez a fürdő sokkal kisebb, mint Pamukkale hatalmas területe. A medence környékén haragos zöld pázsit terült el. Volt egy étterem, ahol Gözlemét sütöttek, (ami egy tökölylisztből készült sós palacsinta - olyan, mint a franciáknál a galette) és ropogósra sült kebabot csavartak bele.

Azt még nem említettem, hogy Törökországban tilos kiejteni a Gyros szót. (Az idegenvezető szerint ha valaki gyrost kér egy Kebabostól, számoljon vele, hogy esetleg beleköpnek az ételébe. Ez valószínűleg nem igaz, de jól hangzik. ) Itt ezt azt ételt Kebabnak hívják, aminek több változata is van. Lehet pitában, cipóban, gözlemében is kapni, vagy tányéron hasábburgonyával, amihez ayrant illik inni. Ez egy kefír szerű ital, amit csecsemőtől aggastyánig mindenki legalább naponta egyszer fogyaszt.

Amikor már elegünk lett a fürdőzésből és a langyos gyógyvízzel is teleittuk magunkat, visszaindultunk Pamukkaléba. Megvártuk a kisvonatot, ami egészen a Gyapotvárig vitt. A Nekropolisz bejáratánál kapuk vannak, ahol a vonatok és buszok megállnak, majd felszáll egy kapuőr és belépőjegyet kell vásárolni, ezzel lehet bejutni a fürdőhöz is. Azt sajnos nem tudtuk kideríteni, hogyan lehet megúszni a jegyvásárlást, de sejtésünk van róla, ugyanis ahogy megállt a kisvonat, az utasok fele leugrott, és gyalog folytatta az útját.



Mivel a Vénüs Hotelhez ismét keresztül kellett mennünk a mészkőteraszokon, - ugyanis ez volt a legrövidebb út – most sem tudtuk megállni, hogy búcsúzóul ne fürdőzzünk még egyet.
A lenyugvó nap sugarait a búcsú napján is vakítóan verte vissza a hófehér mészkő.
Hát mit mondjak, innen is fájó szívvel indultunk tovább másnap reggel. Tíz órakor indult Denizliből a busz Selcukba. (Ephesos) Mivel nem akartuk lekésni a buszt, jó korán elindultunk a szállóból, hogy a főúton leintsünk egy Dolmust. Mikor már a harmadik busz is tömve elhaladt mellettünk, és a hátizsákos turisták is egyre-másra gyülekeztek, kezdtünk izgulni, de aztán végül csak felfértünk egyre, így gond nélkül indultuk tovább.

Varázslatos Törökország 3. rész

Pamukkale látnivalói





Sajnos el kell ismernem, hogy finoman szólva sem voltam igazán aktív mostanában – ami a bejegyzések mennyiségét illeti. El is határoztam, hogy össze fogom szedni magam, mert nem járja, hogy csak heti egy írást tudok kipréselni magamból.

Most, hogy a letolásomon és a mea culpán túl vagyok, induljunk el Pamukkale csodálatos Gyapotvára felé. (Mivel a doboldalon elhelyezkedő mészkőteraszok egy gyapotkupacra emlékeztetnek, Gyapotvárnak nevezték el Pamukkale nevezetességét.)

Törökországban nagyon jó a tömegközlekedés – több busztársaság közlekedtet igazán színvonalas autóbuszokat a nagyvárosok között, így Kemerből is közvetlen járat van az ország különböző pontjaiba. A jegyeket több helyen is meg lehet vásárolni, egyrészt a városközpontban lévő utazási irodák valamelyikében, vagy a központi buszpályaudvaron, ahol a különböző társaságok irodái egymás mellett sorakoznak. Itt egyrészt az indulási időpontokat másrészt az árakat is össze tudjuk vetni, ami az irodákban nem mindig lehetséges, mert van olyan iroda, amelyik csak egy adott busztársasággal áll kapcsolatban. A jegyet célszerű az utazás előtt 2-3 nappal előre megváltani, mert így lehetőségünk van választani, hogy a busz melyik részén szeretnénk ülni.

Kemerből 10 órakor indult a busz Denizibe, ez a legközelebbi nagyváros Pamukkale mellett. Út közben egy fél órás pihenőt tartottunk antalyai buszpályaudvaron, ahol el lehet menni WC-re, és vásárolni is lehet. A pihenő után folytattuk utunkat. Meglepetésünkre a buszon ingyen kaptunk egy kávét, teát vagy cappuccinót, hozzá egy előre csomagolt süteményt, és korlátlanul lehetett ásványvizet kérni.
A buszterminál, vagy ahogy ott nevezik Otogar elég messze van a belvárostól, ha városnézésre indulna valaki dolmussal tud bejutni a belvárosba. Kemer és Antalya között a tengerparton kanyarog az országút, majd a busz felkapaszkodik a Taurus hegység dombjain, és az ország belseje felé veszi az irányt. Lakatlan, sziklás vidéken haladunk át, míg elérjük a következő nagyvárost, Ispartát. Ezután már zöldebb a vidék, és ahogy közeledünk Denizli felé, út mentén egyre szaporodnak a szőnyeg és cserépmúzeumok. Ezek tulajdonképpen kisebb-nagyobb manufaktúrák, ahová a szervezett programon résztvevőket terelik be egy kis bemutatóra, majd azt követő vásárlásra. Ismét nagyon örültünk, hogy az értékes időnket nem kell efféle programokra vesztegetnünk.

Kora délután végre megérkeztünk Denizlibe. Szerencsénkre épp a buszunk mellől indultak a dolmusok Pamukkalébe. Ahogy egy minibusz megtelt, elindult és már állt is be a következő. Csúcsidőben szinte 5 percenként követték egymást. Vártunk egy üres kisbuszt, majd kényelmesen elhelyezkedtünk, és néhány perc múlva el is indultunk. Ahogy elértük Pamukkale szélét jelző táblát, elkezdtük figyelni a szállásokat, hogy később szükség esetén visszataláljunk. A központban szálltunk le egy turista irodánál, amelynek a környékén láttunk néhány panziót is. Úgy gondoltuk, hogy körülnézünk szállás ügyben. Alighogy elindultunk az egyik szálló felé, egy férfi jött ki az irodából és szállást ajánlott. Mutatta a szálló kártyáját, Vénüs Hotel, emlékeztem rá, hogy láttam egy reklámtáblán a buszból, és eléggé a falu szélén volt. Mondta, hogy 40 Lírát egy szoba reggelivel, tiszta, megbízható hely. Egy kicsit húzódoztunk, hogy messze van a központtól, mi inkább a látnivalók közelében szeretnénk lakni, de igen vehemensen igyekezett a Vénüsra rábeszélni. Felajánlotta, hogy egyikünket elviszi motorral megnézni. Ha nem felel meg, semmi gond, keresünk magunknak mást. A férjem felült mögé a motorra, majd néhány perc múlva vissza is jöttek. Mivel még mindig nem adtunk kedvező választ, engedett az árból 5 Lírát, amire végül is igent mondtuk. Egy hangulatos kert közepén volt a szálló, tiszta szobával, kényelmes ággyal, hajszárítóval, ingyen Internet használattal. Gyorsan elfoglaltuk a szobát, túlestünk a bejelentkezésen, és visszaindultunk a városközpontba.

Mivel általánosságban meg voltunk vele elégedve, merem ajánlani a szállót másoknak is. A szálló honlapján sok hasznos tudnivaló is fellelhető: http://www.venushotel.net/

Kiderült, hogy van egy sokkal rövidebb út a híres fürdőkhöz, így alig néhány perc múlva már el is mértük az egyik mellékbejáratot. Már késő délután volt, de úgy gondoltuk, hogy ránkférne egy kis mártózás, ezért fürdőruhát is vittünk magunkkal. A belépőjegy 5 Líra volt, de elfogadták az újságíró igazolványunkat, így ingyen jutottunk be.

Csodálatos látványt nyújtottak a domboldal vakítóan fehér medencéi, melyekben türkizkék víz csordogált. Az egész terület a világörökség részét képezi, ezért csak mezítláb lehet közlekedni a mészkőteraszokon, nehogy kárt tegyünk benne.

Az elmúlt évek rablógazdálkodása ugyanis eléggé tönkretette a teraszokat, elsárgultak a medencék, és a sok mászkálástól igencsak lekoptak a mészkőcsipkék. Az utolsó percben kezdődött a teraszok mentése az Unesco segítségével. Elsőként a medencéket lezárták a turisták elől, és közlekedő útvonalakat jelöltek ki. Ennek ellenére mindig akad néhány idióta, aki mit sem törődve azzal, hogy milyen károkat okozhat, a szalaggal elzárt területeken mászkál.

A vizet kis csatornákon keresztül vezetik szerteszét. Amikor alacsony a vízhozam, minden nap más területrész kap vizet, így próbálják biztosítani a teraszok helyreállítását. Mesterséges medencéket készítettek, majd odavezették a magas mésztartalmú vizet, amely a mészlerakodás következtében hamarosan úgy nézett ki, mint az eredeti medencék. Ezekben most is lehet fürdeni, ha éppen van bennünk víz. Mivel turisták ezrei keresik fel nap mint nap Pamukkalét, kész csoda, hogy sikerül megőrizni ezt a világon egyedülálló csodát.

Azt nem tudom, hogy a mésziszap jót tesz-e a bőrnek – én úgy tapasztaltam, hogy inkább kiszárította – de az emberek többsége a medencék alján leülepedett iszapot az arcára és a testére kente, szépészeti eljárásként. Legendák szólnak a fiatalitó hatásról is, melynek valódiságát az alábbi képekkel tudom igazolni:

Ilyen volt,

A füdő hatására ilyen lett

Nagyon kellemeset dagonyáztunk a medencékben. Közben megpróbáltam fényképeket is készíteni. Sajnos a szűrők ellenére sem sikerült teljes mértékben visszaadnom a valóságot, mivel a mészkőkristályok nagyon erősen visszaverték a napfényt, így egyes képeken csak az erős visszatükröződés volt látható. De ezért remélem sikerül némi ízelítőt adnom Pamukkale szépségéből.

Este sajnos nincs kivilágítva, pedig biztosan szép látványt nyújtana. Délután kinéztünk egy éttermet, - valami Mennyország volt a neve – ahonnét fantasztikus kilátás nyílt a teraszokra, és eldöntöttük, hogy ott fogunk vacsorázni. Még az asztalt is kiválasztottuk. Sajnos amikor sötétedés után letelepedtünk, szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy bár szemben ülünk a Gyapotvárral, mégsem látjuk csak a vak sötétséget.

Másnap egy kiadós reggeli után a már megszokott út indultunk el a Gyapotvárhoz. Felsétáltunk a teraszok között, majd a felső bejáratnál kisétáltunk, és továbbindultunk a felfedező úton. Bár ma Pamukkale csak egy aprócska település, ókori látnivalókban igazán bővelkedik.




A teraszok fölött található a Kleopátra fürdő, ahol igazi termálvízben lehet úszkálni, ókori oszlopok között. (Belépő 10 Euró). Mi itt csak egy rövid sétát tettünk, mert a város felett található romok megtekintése volt a fő célunk.

Az ókori görög színház

Templom és kolostor romok a dombtetőn

Mivel az ókori Hierapoisz több ezres lakosú nagyváros volt, komoly színházzal és egyéb közösségi létesítményekkel is büszkélkedhetett, mint templomok, Agora és a városkapu, amely igen jó állapotban maradt fenn.

Az Agora egy része és az északi városkapu

A város határát jelző kapu

Varázslatos Törökország 2. rész

Kemer és környéke,

de előbb még úgy általában a fakultatív programokról

Van az utazásokkal kapcsolatban egy dolog, a fakultatív programok, amiről már korábban beszélnem kellett volna. Nem csak Törökország kapcsán, hanem általánosságban.

Azt hiszem, azt már említettem, hogy nem szívesen megyek társasutazásra, jobban szeretünk a férjemmel kettesben utazni, vagy esetleg barátokkal. Aki legalább egyszer megpróbált 30-40 emberhez igazodni, az biztosan érti miről beszélek. Ahol szívesen elnézelődnél hosszabb időt, azt az idegenvezető csak messziről fogja megmutatni – már ha egyáltalán szerepel a programban – ahol viszont meg sem állnál, ott tutti, hogy több órát kell eltöltened.
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor kénytelenek vagyunk csatlakozni egy csoporthoz, mert a látnivalót csak kísérővel lehet megtekinteni, de az ilyenek kivételes esetek.

Általános alapelvünk az, hogy amit csak lehet, fedezzünk fel saját magunk. Ehhez a témához kapcsolódik az utazási irodák által kínált fakultatív programok kérdése.

Kedvenc utazási irodánkban a Quaestor Travelnél dolgozó barátunk most biztos összeráncolja a homlokát, de hát nem nekik szeretnék reklámot csinálni, hanem azoknak szeretnék tanácsot adni, akik a blogot olvassák.

Tehát az ember megérkezik a célállomásra, ott beültetik egy autóbuszba, amivel elviszik a szállodába. Út közben a telepített munkatárs mindenféle fontos információval ellát, mondjuk mennyi a helyi idő, hány fok volt aznap a hőmérséklet, hol lehet pénzt váltani, és milyen árfolyamon. Út közben kiosztják a fakultatív kirándulásokat tartalmazó tájékoztatót, hogy legyen idő tervezgetni másnapig. Mert minden üdülés esetén az érkezés másnapján rögtön reggeli után történik a személyes tájékoztató, ami abból áll, hogy az előző este kiosztott fakultatív programokra igyekeznek jó áron rábeszélni az újonnan érkezőket. Azért fontos az időzítés, hogy az ügyfeleknek le legyen idejük körülnézni, és megismerni a helyi irodák kínálatát, vagy a tömegközlekedési tarifákat. Mert akkor a kutya nem menne velük kirándulni.

Bár felesleges időpocsékolásnak tartom a nyaralásra szánt időt ilyesmire vesztegetni, azért részt szoktunk venni ezeken az összejöveteleken, mert sosem lehet tudni, hátha mondanak valamit, amit saját hasznunkra tudunk fordítani – de ilyen esetre nem igazán emlékszem. Kemerben például a több éve ott élő idegenvezetőtől próbáltam megtudni, hogyan juthatnék el egy olyan városba, ahová ők nem szerveznek kirándulást, tehát elvileg még csak konkurenciát sem jelentett programunk, de még azt sem sikerült megtudnom, hogy hol van a helyi buszpályaudvar.

Nos az eligazításon az emberek szépen befizetnek a fakultatív kirándulásra, aztán sétálnak egyet a városban, és sorban kezdenek gutaütést kapni, amikor látják, hogy a helyi irodák legfeljebb a felét kértik ugyanazért a programért. Mi például a 35 Eurós hajókirándulásra 15 Euróért mentünk el, és fantasztikusan jól éreztük magunkat. A hajón több német csoport is utazott, és ők is meg voltak elégedve mindennel.
Az idegenvezető persze számít arra, hogy a vendégek szembesülni fognak az alacsonyabb árakkal, ezért már előre óva int attól, hogy összehasonlítást tegyenek, nem beszélve arról, hogy valamelyik irodába fizessenek be, mert: és itt mondok néhány elhangzott érvet,
· be fognak csapni és egyáltalán el sem visznek a programra,
· nincs az irodának biztosítása, és ha baj történik, nem törődnek velünk,
· nincs magyar nyelvű idegenvezető – na ez az egy tényleg igaz, de van amikor nem is szükséges, például egy kulturális programon, de hallottunk olyanról, hogy a magyar képviselőnél befizetett programon sem volt
· alacsony színvonalú a szolgáltatás, nem azt kapjuk, amit vártunk.

Szóval ilyen érvekkel próbálnak meggyőzni, hogy csak az ő programjaik a megbízhatóak, de ennek NE DŐLJETEK BE!!
A magyar képviseletek is a helyi irodákkal állnak kapcsolatban, az ő programjaikat árusítják, csak éppen sokkal drágábban.

A másik bosszantó dolog, amikor egy csomó gagyi dolgot adnak el – egy kicsit feltupírozva – komoly programként. Például van a szomszédos városban szerdánként egy jó kis kirakodóvásár, ahová a szálloda előtti buszmegállóból 10 percenként induló buszok elvisznek mondjuk 300 forintért, és visszahoznak ugyanannyiért. Addig maradsz, ameddig jól érzed magad, és ha van kedved, körül is nézel a városban – miért is ne tennéd. Megnézed a városházát, a templomot, erődöt vagy bármit, ami ott van, aztán ha kedved van, eszel valamit, és amikor úgy gondolod, visszautazol. Ennyi, ilyen egyszerű.

Na ebből a semmiségből sikerült egy 28 Eurós kirándulást fabrikálni, turistabusszal, ebéddel, idegenvezetővel. Ha az embernek nem nő a zsebében a pénz, akkor érdemes az ilyen apróságokon elgondolkodni, és egy kicsit körültekintőbbnek, vállalkozóbbnak, és önállóbbnak lenni. Nem csak olcsóbban csinálhatunk meg egy programot, hanem saját kedvünk szerint is. A csoportokat rendszerint valami városszéli nagy hodályba viszik ebédelni vagy vacsorázni, olyan helyre, ahová sok embert be lehet terelni, és a buszoknak is van szép tágas parkolóhely. Ha ketten vagytok, akkor a város szűk utcácskáiban kóborolva a legkedvesebb, leghangulatosabb tavernákba, kávéházakba is be tudtok ülni, és garantálom, hogy sokkal de sokkal jobban fogjátok érezni magatokat.

Még egy utolsó javaslat a fakultatív programokhoz, és aztán visszatérünk Kemerbe. Ha valamilyen programra csak és kizárólag szervezetten lehet eljutni, érdemes megnézni a német irodák árait, mert gyakran lényegesen olcsóbbak, mint a magyar árak.


Kirándulások Kemer környékén: Demre és Myra

Annak ellenére, hogy az idegenvezetőtől nem sikerült használható információt szereznünk, a jól sikerült hajókiránduláson felbuzdulva elhatároztunk, hogy meglátogatjuk Szent Miklós püspök városát Demrét, vagy egykori nevén Myrát. Kemerből dolmussal= kisméretű busz kimentünk a főút elágazásáig, ott átszálltunk egy másik buszra, amivel eljutottunk Demrébe.

Az út fantasztikus tájakon kanyarog. A sziklák tetejéről csodálatos kilátás nyílik az égszínkékből sötétkékbe hajló tengerre. A partvonal öblökkel tarkított, egyik-másikban kiépített strand található, ahová lépcső vezet le. Megfigyeltük, hogy a helyiek délutánonként szívesen piknikeznek az eldugott, aprócska öblökben, ahová kész akrobatamutatvány lejutni.
Idilli hely a szerelmeseknek, távol az emberektől és a város zajától. Néha egy-egy városon is áthaladtunk. Meglepett, hogy mindegyik milyen szépen rendezett, parkosított. Egy Finike nevű városka maradt meg bennem, biztosan a kedves neve miatt.

Végül megérkeztünk Demre buszpályaudvarára, ahonnét kb. fél óra alatt értünk ki az ókori Myra sziklasírjaihoz. Myra a likai birodalom egyik fontos városa volt időszámításunk előtt 6-3 században. Különös temetkezési szokásaikkal váltak ismertté, halottaikat magasan a sziklafalban helyezték el, ahonnét madártestű démonok vitték fel őket az égbe.

Myrában találhatók a líkiai birodalom legszebb sziklasírjai. Az archeológiai terület bejárata előtt – mint ahogy rendes helyen lenni szokott – mindenféle dolgokat árultak a turistáknak.

A sziklasírok alatt a bejárati út túloldalán található a mírai színház, és a régészeti ásatások során feltárt falmaradványok, vésetek, és díszítő elemek.

A sírokba nem lehet bemenni több okból kifolyólag sem, először is magasan a sziklafalba vannak bevésve. Másrészt ki van írva, hogy a sírok állapotának megőrzése érdekében ne másszanak fel. Több fényképet is készítettem, majd tovább sétáltunk a színházhoz, amit alaposan minden oldalról körüljártunk.

A színház megtekintését követően visszasétáltunk Demrébe, hogy megnézzük a Bazilikát. Ebben a városban igazi Mikulás kultusz van. A város közepén egy hatalmas Mikulás szobor áll. Ez nagyon mókás, mert olyan nyári Mikulás érzetet ad az embernek.

Szent Miklós legendája a 3 századig nyúlik vissza. Egy gazdag család gyermeke volt, aki korán elveszítette szüleit. Nagybátyja aki maga is egyházi szolgálatban állt, egy kolostorban nevelte fel.

270-ben egy jeruzsálemi zarándoklatból visszatérőben Myrában állt meg imádkozni. Ekkor már emberszeretete, segítőkészsége és önfeláldozása miatt ismert volt a neve, és sokan imádkoztak hozzá. Itt püspökké választották, és 52 éven át gyakorolta hivatását.

Nagyon érdekes dolgokat olvashat Szent Miklós életéről és a hozzá kapcsolódó legendákról itt: http://www.mikulasbirodalom.hu/myra/legenda.htm

Szent Miklóst eredetileg a róla elnevezett templomba temették el, de 1087 Bariba szállíották a csonjait, és ekkor kezdődött el Európában is Szent Miklós elismerése.

Nagyon tetszett a az egész kirándulás, és örültünk, hogy a saját tempónkban, senkitől sem sürgetve nézhettünk meg mindent.

Kemerbe visszatérve a másnapot a tengerparton töltöttük pihenéssel, majd másnap reggeli után elindultunk a mi privát fakultatív programunkra Pamukkáléba. És ezzel kezdetét vette az igazi kalandozás Törökországban.