Utazás nagy Kínában - Befejező rész

Búcsú Kínától

Bár már este elkezdtük a csomagolást, csak reggel sikerült befejezni, hiszen a hálóruhákat és a tisztálkodó szereinket is be kellett pakolnunk. Megreggeliztünk, a portán a megőrzőbe tettük a csomagokat, majd kimentünk a metróállomásra.

Bár a nap fő programja az Ég templomának meglátogatása volt, út közben egy rövid időre megálltunk a Tiananmen téren. Már többször is jártunk ott, de mindig csak esti fényben láttuk, amikor már lezárták a teret és nem lehetett bemenni. Furcsa volt a lánccal, kordonokkal lezárt hatalmas üres terület. Most viszont tömve volt emberekkel a világ legnagyobb tere. A Mauzóleum előtt hosszú sor kígyózott. Turistát nemigen láttunk a sorban, inkább a kínaiak voltak kíváncsiak a nagy vezér sírjára. Ők viszont ernyővel, étellel-itallal felszerelkezve akár több órát is türelmesen vártak a sorban, hogy bejussanak. Még szerencse, hogy mi nem terveztük, hogy bemegyünk.

Utazásunk során már volt alkalmunk megtapasztalni, hogy a kínaiak milyen erőszakosak tudnak lenni, ha sorba kell állni valamiért. Itt viszont nyoma sem volt a tülekedésnek. Persze ez lehet, hogy nem csak a néhai vezér iránti tiszteletnek volt tudható, hanem a téren szolgálatot teljesítő nagy létszámú rendőrnek is, akik valószínűleg nem tűrték volna a rendbontást.
Körbesétáltuk a teret – ez sem volt kis teljesítmény a tűző napon – majd az egykori városfal kapuján áthaladva buszra szálltunk, hogy Peking egy másik nevezetességéhez az Ég templomához látogassunk el. Feltételeztük, hogy a két nevezetesség között kell valami közvetlen buszjáratnak lennie, ezért az útikönyvben lévő képet megmutattuk egy rendőrnek, aki pontos eligazítást adott, hogy hol és milyen buszra szálljunk. Hihetetlen, de elsőre jó eligazítást kaptunk. Felszálltunk az autóbuszra, majd a kalauznőnek is megmutattuk a templom képét, aki segített abban, hogy hol kell leszállnunk.

Az Ég temploma, vagy más néven az Ég oltára Kína egyik legnagyobb templom-együttese. A templom egy hatalmas ősparkban található, ahol egész napra való látnivaló akad. A Nyári palota mellett ez a park a pekingiek egyik kedvenc kirándulóhelye. Az ősi fák alatt, vagy a park rózsái között jól esik a séta, vagy a pihenés. A parknak mind a négy égtáj felé van kapuja, és nagyon jó eligazító táblák vannak minden felé elhelyezve. Mi a fő templomtól legtávolabb eső kapun mentünk be, így a látnivalók fokozatosan váltak egyre lenyűgözőbbé.
A templom a császár imádkozó helye volt, a köznép előtt el volt zárva. A téli napforduló idején itt imádkozott a császár, és mutatott be áldozatot egy e célra kialakított emelvényen.
A fő csapásról letérve először az ikerpavilont néztük meg. Majd innen a Millió rózsa kertbe mentünk. A fehértől a bordóig mindenféle színű rózsákat lehetett csodálni. A virágok színes kavalkádja egymást váltogatta. voltak itt törperózsák és óriási méretű több méter magas rózsabokrok. És ez még nem minden, fantasztikus finom rózsaillat terjengett a bokrok közelében. A rózsaliget közepén egy szökőkút csobogott. Mindenki a rózsabokrok között, vagy a szökőkút előtt fényképezkedett. Természetesen ebben a parkban is találkoztunk tornázó, táncoló emberekkel. Már cseppen sem csodálkoztunk azon, hogy egyesek mikrofonnal és erősítővel felszerelkezve indultak sétálni, hogy muzikalitásuknak teret engedjenek, ha megfelelő hallgatóság kínálkozik. Annak ellenére, hogy a parkban rengeteg ember volt, mégis mindenki talált egy nyugodt helyet ha egyedüllétre vágyott. Sok meditáló embert láttunk a fák alatt, akik behunyt szemmel hallgatták a madarak csivitelését.
Miután a rózsaligetben kiélveztük a pillanat szépségét, tovább indultunk az Égi imádságok csarnoka felé, amely egy fehér lépcsősor tetején magasodott. A templom, amely 1420-ban épült, több különleges tulajdonsággal bír. A háromszintes tető szerkezetét 28 díszes oszlop tartja. A középső négy nagy oszlop az évszakokat jelképezi, ezeket Sárkánykút oszlopoknak hívják.
A templomot a kék, piros és arany szín uralja. A kék színű hármas tető az eget jelképezi, alatti a kör alakú, fából készült fal piros, amely a császár színe. A kazettás mennyezet és az oszlopok arannyal díszítettek, amely természetesen a gazdagság jelképe.

A tetőszerkezet fából készült, egyetlen szög nélkül. A látogatók csak kívülről járhatják körbe, bemenni nem lehet, de a két nyitva hagyott ajtón keresztül meg lehet csodálni, és a fényképezés is megengedett, bár a fényviszonyok miatt nem igazán sikeres. Némi lökdösődés után nekünk is sikerült megnéznünk a templom belsejét.
A templomot elhagyva végigmentünk a Vöröslépcső-hídon, amely a félkör alakú Visszhang falhoz vezetett. A leírások szerint ha valaki a fal egyik végén suttog, azt a fel másik végén hallani lehet. A kínaiakhoz hasonlóan mi is tettünk néhány kísérletet hol a fal egyik, hol a másik végén, de nem jártunk sikerrel. Az is igaz, hogy a kínaiak egy része nincs tisztában a suttogás fogalmával, és inkább üvöltve próbálta hallatni a hangját.
A Visszhang fal alkotta félkörben egy másik templomot találtunk, amely a Mindenség Istenének temploma nevet viselte. Ez a templom megjelenésében nagyon hasonlított az Égi Imádságok Csarnokához. Ennek is kék volt a teteje, de csak egy tetőszintes volt. A fala ugyancsak piros volt, és egy alacsonyabb fehér emelvényen állt.

A templomot és a Visszhang falat elhagyva egy háromszintes fehér márványteraszhoz értünk. A legnagyobb alsó kör 90 méter átmérőjű, melyről lépcsőn jutottunk fel a másik két szintre. (Ha valaki arra jár, legyen óvatos, mert a lépcsők nagyon csúsznak. Többen is elestek rajta ott-jártunkkor.) A legfelső szint közepén egy fehér kerek kőlap – egy kőoltár - fekszik, melyet egykor áldozati oltárként használtak. Ma a turisták állnak sorban, hogy rajta fényképezkedjenek.
Bár a Kőoltár mögött is van egy kijárata a parknak, mi mégis visszasétáltunk ahhoz a kapuhoz, amelyen bejöttünk. Egyrészt mert arra ismertük a visszautat a városközpontba, másrészt pedig még egyszer élvezni akartuk a virágokat és a csodálatos ősi fákat.
Az Ég templomában tett látogatást követően visszamentünk a Wangfujing utcához, majd útban a szálloda felé megvacsoráztunk. Felvettük a csomagjainkat, és kimentünk a reptérre. Az esti órákban már a fényárban úszó Peking búcsúzott tőlünk. Ahogy elhagytuk a belvárost, a forgalom egyre ritkább lett, gyorsan haladtunk. Az autópálya felett a magasban ott emelkedett az új gyorsvasút, amely a repülőteret köti össze Peking belvárosával. Mire legközelebb jövünk, már mi is azon fogunk utazni.

És remélem, hogy a legközelebb nem olyan sokára lesz, mert várnak ránk Kína hegyei, folyói és városai. És nem csak ránk várnak, hanem mindazokra, akik képesek egy csodálatos kultúra megismerésére és befogadására.